A Mozgó Világ internetes változata

Kiss Judit Ágnes

Konrád atya

Egy évre, hogy megszüntették a téeszt, visszajöttek a barátok. Visszakapták a rendházukat is, ami szocálista otthon volt, hát öregek háza, na. Azt a néhány öregembert meg öregasszonyt elvitték máshová, de nem nagyon kellett már vinni se őket, vitte őket a kaszás. Meghaltak egyre-másra, mintha parancsba lett volna nekik adva, hogy sok gondot ne csináljanak.

Ott dolgoztak néhányan ápolónőként a régi apácák közül is, akiket államosítottak, azokat nagyon szerettük. Kivált a Szidónia nővért, miatta még haragudtam is, hogy elkerül innen. De ő csak azt mondta, így van jól, hogy az egyház visszakapja, ami az övé.

Ami igaz, az igaz, fiatal koromban csakugyan kolostor volt az, és emlékszem, hogy sirattuk a Pali testvért, mikor őket is megszüntették. Aztán akkor már nem bántam a szerzeteseket, hiszen az éppen olyan, mintha a Pali testvérék jönnének vissza, pedig az sem élt már akkor, Isten nyugosztalja.

A Szidónia nővér is lehet, meghalt már, pedig fiatalabb volt nálam. Igen sok szenvedést kellett viselnie szegénynek, az meg gyengíti, véníti az embert még akkor is, ha olyan szent életű, mint a Szidónia nővér volt.

Ápolónő volt az irgalmasoknál, mikor széjjelkergették őket. Akkor jött ide az öregek házába, ami akkor már nem volt kolostor. Azt mondta, szívesen ápol beteget akkor is, ha nem apácaként teszi, itt nálunk meg különösen, mert érzi még a szentség levegőjét a falak között. Így mondta, mert mindig úgy beszélt, mintha valami ájtatoskönyvből olvasná fel a szavakat.

Különben nem tudtuk, kiféle, honnét való, csak azt, hogy irgalmasnővér volt valamikor, még a frontkatonák között is járt. De hogy mi a származása, miféle családból való, nem firtatta senki, pedig azokban az időkben még a rég sírban porladó ükapja miatt is baj érhette az embert.

Mikor mi kulákok lettünk, a templomba alig mertem eljárni, nehogy még azt is ellenünk fordítsák. Mindig a reggel hatos misére mentem, mikor a gyermekek még aludtak, oda járt a Szidónia nővér is, mert hétkor kezdődött neki a műszak. Egyszer odajött hozzám a mise után, megszorította a kezem, hogy „imádkozom magukért, Veron, azt mondja, tudom, mit érezhetnek".

Csak néztem rá, hogy ugyan honnét tudhatja, de már mondta is tovább, hogy „az én édesapámat is kuláklistára tették", és már öntötte is el a szemét a könny. Aztán csak húzott le maga mellé térdre a Szűzanya oltára elé, és kezdte mondani a rózsafüzért.

Végigmondtam vele, aztán szó nélkül megszorította megint a kezemet, és indult a betegei közé, lehajtott fejjel, ahogy apáca korában megszokhatta.

Nem is beszéltünk aztán, de még abban a hónapban behívták az uramat a tanácsházára, aztán nem voltunk többet kulákok.

Hogy a Szidónia nővér családjával mi történt, azt senki nem tudta, míg egyszer megint a mise után, kimentemben el nem kapta a kezem, mert mindig leghátul ült, közel a Szűzanya oltárához. Falfehér volt az arca, a fekete ruhában még fehérebbnek tűnt. „Imádkozzon velem, Veron, azt mondja, édesapám meghalt."

Most egy könnye se volt, csak húzott le maga mellé a térdeplőre, kezdte az Üdvözlégyet. Hogy végigmondtuk, felállt, de most azt is mondta: köszönöm, aztán lehajtott fejjel elsietett megint vissza a betegei közé.

Az öregek ott az otthonban nagyon szerették. Nem volt az az agyalágyult vénasszony vagy ágybacsináló öregember, akihez ne kedvesen, türelemmel szólt volna. Hordta alóluk az ágytálakat, etette, mosdatta, öltöztette őket, de minddel olyan tisztelettel beszélt, mintha az édesapja-édesanyja lett volna valamennyi.

A többi ápolónő, akiket már állami iskolákban képeztek, azokra volt elég panasz. Még meg is ütötték, akivel bajuk volt. A Szidónia nővér sose. Úgy is nevezték az otthonban, hogy a mi angyalunk. Haragudtak is rá a többi ápolónők, de a Szidónia nővér csak mosolygott ezen is, mint aki nagyobb dolgokat is látott, hát az apróságokat fel se veszi.

Mi nem beszélgettünk sokat sose. Mise után váltottunk egy-egy mondatot, aztán mentünk, ki-ki a maga dolgára.

Talán abban az esztendőben lehetett, mikor a legkisebb unokám született, a Karolina, hogy épp betértem a templomba, mert akkor már bátrabban lehetett templomoskodni, nem kellett úgy beosonni a kapun, hogy senki se lássa, hát ha arra jártam, hétköznap is benéztem, el-elmondtam egy Üdvözlégyet a Szűzanya oltáránál, egyszer csak ott találtam a Szidónia nővért térden.

Még a szenteltvíztartóba se mártottam az ujjam, mikor már hallottam, hogy sír. Nem szóltam, csak letérdeltem mellé. Vártam, hogy mondjam vele az Üdvözlégyet. De csak odakapta a fejét, s mikor látta, hogy én vagyok, felugrott a térdeplőről, húzott maga után kifelé a templomból, épp hogy keresztet vetni volt időm.

Szép meleg ősz volt akkor, a Szidónia nővér vonszolt maga után a templomkertbe, ahol fehéren virágzottak a krizantémok. Ott felém fordult, vörös volt az arca, a szeme a sírástól. „Tudja-e, Veron, azt mondja, hogy harminchárom esztendő óta először szeretném megszegni a fogadalmamat?"

Csak bámultam rá, ilyen idős fejjel csak nem lett szerelmes, aztán férjhez akar menni. De akkor már mondta is tovább, hogy „behoztak egy öregembert hozzánk, azt mondja, igen jó erőben van, csak a családja elunta, hogy őrizze, mert vénségére megbolondult, azt mondja. Látja, Veron, azt mondja, én azt meg akarom ölni."

Még a vér is megfagyott bennem, nem is a szavaitól, bár igen furcsa volt, hogy most nem olyan kenetes a beszédje, mint lenni szokott, hanem inkább a hangjától, mert metszett, mint a kés. Nem is mertem megszólalni. A Szidónia nővér szorította a kezem, hallgatott egy darabig. Aztán szaggatottan felsóhajtott, mint aki a zokogását fojtja vissza, úgy mondta tovább.

„Amikor bennünket kuláknak mondtak, mindenünket elvitték, azt mondja, ketten verték-rugdosták az édesapámat, hogy adja elő, amit rejteget, azt mondja, pedig kifosztották már a házat a pincétől a padlásig. Azt a verést még túlélte az édesapám, de sosem gyógyult fel belőle, a veséit, a lépét rúgták azok az ávós pribékek. Hát az egyik közülük az, akit most ápolnom kellene."

„Azért mondtam el most ezt magának, Veron, azt mondja, hogyha mégis megölöm, legyen egyvalaki, aki imádkozik a lelkem üdvéért." Azzal szó nélkül elsietett lehajtott fejjel, ahogy apáca korában megszokhatta.

Mégsem ölte meg, ápolta, mint a többit. A karjában szenvedett ki az az ávós két esztendő múlva. Nem is tudta meg, csak az Úristen színe előtt, ki volt az a Szidónia nővér.

Hát amikor bezárták az öregek házát, és búcsút kellett venni nekem a Szidónia nővértől, úgy sírtam, hogy szavam sem volt. Csak szorítottam a kezét, ő meg rám mosolygott, hogy azt mondja: „Ne sírjon, Veron, mert van igazság az Úristennél." Akkor aztán már én is láttam, hogy vissza kell jöjjenek a barátok a kolostorba, még ha a Szidónia nővér el is kerül innét miattuk.

Nem is hallottam róla azóta. Ha már nem él, bizonyosan az angyalok között van, és éppúgy imádkozik a lelkem üdvéért, mint én imádkoztam volna az övéért.

Aztán a kolostort újraszentelték, és csakugyan visszajöttek a szerzetesek. Eleinte hárman voltak, úgy lötyögtek abban a nagy hodály kolostorban, mint három szem borsó egy zsákban. Szakállasak voltak, öregek, ahogy egy papnak lenni kell, azért is mondjuk atyának, mert olyan öreg. Tavasszal érkeztek, csinálták, amit a papoknak szokás, gyóntattak, temettek, úgyhogy nem zaklatták a népet.

Ősz fele érkezett egy fiatal, sima állú, mindünknek a fia vagy épp unokája lehetett volna. Konrád atyának hívták. Olyan sovány, inas volt, mint a szentek a képeken, sápatag is, csöndes is, nem hittük, hogy sok vizet fog zavarni.

Hát az úgy prédikált, mint az Aranyszájú Szentjános. Valahányszor ő misézett, teli volt a templom. Nem mindig értettük, amit beszél, de olyan szépen mondta, hogy a kősziklát is megríkatta volna. Olyan szívhez szólóan énekelt, mint annak idején lánykoromban a Kalmár Pál a Szomorú vasárnapot, csak hát ő a szent énekeket.

Hát még amikor az ember nyelvére rakta a szent ostyát, ahogy nézett hozzá a két hatalmas barna szemével, még a réti farkas is megtér, ha látja. Még az én uramat se kellett nógatni, pedig nem volt templomos ember, Isten nyugosztalja, ha csak mondtam, na ma a Konrád atya miséz, még télbe-sárba is felhúzta a gumicsizmát a fagyott lábára, aztán jött velem.

Mi öregasszonyok, ugye, mind a fiát látta benne, de hogy a fiatalok mit láthattak, arra jobb a magamfajtának már nem is gondolni. Jártak, járogattak misére addig is, mert divat lett templomosnak lenni, még a városban is csak úgy tülekedtek, nehogy bárkiről is azt higgyék, koraborált a komonistákkal.

Minálunk is a fiatalok azelőtt folyton a diszkóban ültek, most kezdték a templomot kerülgetni, misére, hittanórára meg templomi kórusra menegetni. Mind a Konrád atyát akarta hallani meg látni meg beszélgetni vele. Nem mondom, járkáltak a fiúk is, de mégiscsak a lányok dongták körül.

Hitványkodni persze nem mertek, nagy respekttel voltak a papok iránt, ugye, mind úgy voltak nevelve. Hát csak ülték körül, hallgatták, az meg szépen elbeszélgetett mindenkivel. De nemcsak a fiatalokkal ám, annak mindenkihez volt egy kedves szava. Mindig tudta, kinek mit mondjon, hogy az aztán egész nap úgy érezze, hogy az angyalok simogatják a fejét a szárnyukkal.

Nekem mindig a virágaimat dicsérte, sose felejtem el: „Jó napot, Veron néni, azt mondja, de szépek a tulipánok! Jaj, Veron néni, azt mondja, nem hozna egy csokor violát az oltárra?" Megszerette a falu, na.

Világításkor történt, hogy a Morgó Kovács Berta urát megütötte a guta. Az orvosok azt mondták, hogy nyugodjon belé, a férje béna marad, és ha az értelme meg is jön, a beszédje már soha. A Berta többet sírt, mint evett, végül elment a Konrád atyához. Meggyónta neki, hogy őmiatta simította meg a guta a Morgó Kovácsot, mert annyira összeveszekedtek kinn a temetőben, hogy a Berta a halott anyját kezdte hívni igazságot tenni. A Morgó Kovács meg, ugye, rettentően félt az anyósától még haló porában is, aztán ijedtében csapta meg a guta.

A Konrád atya elbeszélgetett szépen a Bertával, kiszabta rá a jóvátételt, megígérte, hogy imádkozik érte. A Berta hazament, s alig csukta be az ajtót, az ura felült, és tisztán, érthetően azt mondta: „Bertus, Bertus, rakott krumplit süssél máma!"

Hát onnantól a Bertának mondhatott aki amit akart, azt már senki ki nem verte a fejéből, hogy a Konrád atya imája hozta vissza az urát.

Az emberek hitték is, nem is, de karácsonykor az éjféli misén a leghitetlenebbek is megláthatták, hogy a Konrád atya szent ember, mikor Úrfelmutatáskor egy fehér galamb szállt be a templomba. Keringett egy darabig, aztán leszállt az oltárra épp Konrád atyával szemben. Ott is maradt a mise végéig. Az egyik ministránsgyermek állította ugyan, hogy a galamb lerondította az oltárterítőt, de ezt már mégse hitte el neki senki, hiszen az a galamb maga volt a Szentlélek.

Akkortól aztán nem volt többet olyan hitetlen, aki ne ült volna vasárnap a szentmisén. Még a polgármester, aki valaha a téeszelnökünk volt, az is énekelte a Boldogasszony anyánkat. Ki hitte volna egy időben, hogy az Internaciálén kívül mást is tud.

Büszkék is voltunk, na, a frissen betonozott főutcára nem voltunk olyan büszkék, mint a Konrád atyára. Mondta is Hérig Dezső, a kocsmáros, hogy vannak azok az Árpád-házi szentek, de nekünk van ám saját zsanóci szentünk, élő is, nem halott, mint amazok.

Nem is lett volna semmi baj, ha nem jön haza nyárra a Zsoltáros Nemes Juci. Nekünk rokonunk volt, nem szégyellem, bár sok mindenben nem a családra ütött. Mi, Szomorok mindig is féltük az Istent, még az Antal bátyám is, aki pedig piszkos beszédű ember volt, meg a tanácselnökkel járt ultizni, ha papot látott, bekumta a száját, na meg a felesége, az Anna ángyom nagy búcsús volt, szóval tudta mindenki a tisztességet, csak az az egy Juci nem. Az épp az Antal bátyám sógorának az unokatestvérének, az Ági Simon Bözsének volt a lánya, nekem keresztlányom.

Rendes lány volt az különben, meg rettentő okos, Pestre járt tanulni meg Olaszországba, csak olyan egy tiszteletlen volt. Nem pirult az semmin, közbe meg mindig olyanokat mondott, amin még a felnőtt férfiak maguk is szégyenkeztek.

Amíg az apja élt, az még csak-csak ráncba tudta szedni, ha néha el is kellett járjon a keze, de az anyja nem bírt vele. Bivalyerős ember volt a Zsoltáros Nemes Laji, lehet, hogy néha erősebben is cserdített oda a kelleténél, de nagyon szerette a Jucit. Egy szem gyermekük volt, merthogy nem lehetett több az Ági Simon Bözse cukorbaja miatt. Megadott hát neki mindent, taníttatta, mikor látta, hogy jól fog a Juci feje a tanuláshoz. Mindig az volt az álma, hogy az ő gyermekének már diplomája legyen, ha ő szegény nem tanulhatott, ámbár szerette így is a munkáját, szakmunkás volt, a vasgyárban dolgozott.

Aztán, mikor kezdődtek az elbocsátások, elküldtek, akit csak lehetett, hát őt is időnap előtt nyugdíjazták. Onnantól egyre csak fogyott az ereje, ténfergett ide-oda az udvaron, nem találta a helyét. Pedig de sokszor sóhajtozott, hogy na, majd ha nyugdíjba megyek, azt mondja, lesz időm mindenre, amit csak akarok. Merthogy három műszakban dolgozott, és jóformán csak vasárnap tudta kipihenni magát, ha éppenséggel nem kelletett akkor is bemenni a gyárba.

De akkor már nem akart szegény semmit se, egyre csak betegeskedett, sorvadozott. Hogy mi volt a baja voltaképpen, azt senki meg nem tudta mondani. Ő azt mondogatta, abba fog belepusztulni, hogy nincs mit csináljon, úgy megszokta a gyárat negyven esztendőn keresztül. Hát egy-két esztendőre rá meg is halt, a Bözse majd az eszét vesztette a nagy sírásban, gyászolásban.

A Juci akkor is igen különösen viselkedett, mikor megjött a telefon a kórházból. Vette a kabátját, aztán elindult fel a Birkás-dombra, egész a fenyvesig, aztán le a patakig, azon is át egész a Mikó-tanyáig, aztán vissza. Csavargott egész estig, hagyta egyedül sírni az anyját. De ő nem sírt még az apja temetésén se. Meg is szólták miatta, hogy egy könnyet se ejt az apjáért, aki tejbe-vajba fürösztötte. De én láttam, hogy jobban sír az a lány befelé, a szívében, mintha hangosan siratná.

Akkortájt került egyetemre direkt Pesten, meg még Olaszországba is kivitték, alig járt haza, fél esztendeig színét se láttuk.

Mikor hazajött, épp valami lelkigyakorlatra vitték a fiatalokat a Balatonhoz, külföldiek is voltak köztük. A Jucinak örültek, hogy tud beszélni velük, hát elvitték magukkal. A Juci addig mondta nekik a magáét, míg a sok imádság után kimentek a strandra, leültek egy nagy szomorúfűzfa alá. A Konrád atya csuhában meg saruban, merthogy mindig abban járt, még télen is, merthogy olyan asztéka fajta volt, leült közéjük.

Ezek a lányok le nem mertek volna fürdőruhára vetkőzni ott a Konrád atya színe előtt, kivéve a Jucit. Az maga köré kanyarított egy törölközőt, az alatt átöltözött, ott vette le a bugyiját mindenki szeme láttára. Heverészett a napon, süttette a hasát, meg olyan malac vicceket mondott, hogy még az a szomorúfűzfa is legszívesebben befogta volna a fülét meg a szemét szégyenében, de senki se mert rászólni.

A Konrád atya csak ült a fatörzsnek támaszkodva, lapozgatta a breviáriumát, de az se szólt rá. Csak néha felnézett, mosolygott, azt olvasott tovább. A Juci a végén odaült mellé, egész a közelébe, elkezdett neki olaszul karattyolni, a Konrád atya meg válaszolgatott neki. Hogy mit beszéltek, mit nem, azt már senki meg nem mondja, de a Juci elcsendesedett, aztán aznap már nem is volt vele több baj.

Hanem a szemtelenségének híre ment, s otthon az anyja elővette a Jucit, hogy így meg úgy, meg mit szól majd a falu. Na akkor már megint nem volt csendes a Juci. Úgy ordított, hogy az egész utca hallotta, hogy nem érdeklik őt ezek a seggfejek, így mondta, ilyen piszkos szájú volt, neki az egész falu bekaphatja.

Erre már az anyja is felemelte a hangját, hogy „ilyen beszéddel a kocsmába menjél, azt mondja, ne az én házamba", a Juci ment is, ott ivott hajnalig a Hérig Dezső kocsmájában.

Itthon volt egész nyáron, néha el-elment a templomba, de inkább üldögélt a templommal szemben a kocsma kertjében. Onnan nézte a miséről jövőket, itta a sört lány létére egyik korsóval a másik után. Nem is szégyellte magát, mindenki láthatta, a vörösre festett haja szinte világított.

Sokat volt magában. A régi barátnői, ha a faluban maradtak is, mind férjnél voltak, gyereket neveltek. A fiatalabbakkal annyira nem talált össze, a fiúkat lenézte. Néha a kocsmában meg-megkörnyékezte egy-egy férfi. Akkor beszélték őket egy ideig, de tudták, a Juci ősszel úgyis visszamegy Pestre, hát előbb-utóbb elhallgattak a pletykák.

Szeptember közepén a Juci tényleg elutazott. Csendes, esős ősz volt már, azt hittük, lassan elcsendesedik a falu is.

 

A hegedű pirkadatkor szólalt meg.

Szent Mihály napján szüreti bál volt. Késő éjjelig ropták a táncot a régi kultúrban meg a kocsmakertben. Itták a friss mustot, előhozták a régi borokat, nótáztak. Megvolt tán három óra is, mire véget ért a mulatság.

Már mindenki aludt, mikor a nagy Birkás-domb felől meghallottuk. Egy szál hegedűn szólt valami ismeretlen nóta, de az olyan volt, hogy a házaspárok megébredtek, és egymás felé fordultak. Akinek nem volt kivel összefordulnia, akár férfi, akár asszony, az is azon igyekezett, hogy jót tegyen magával, ha mindjárt el is kell kárhoznia.

Másnap reggel aztán csak úgy lézengtünk a misén. Hogy a szüreti mulatás miatt-e vagy az éjszakai hegedűszó miatt, vagy mert nem a Konrád atya misézett, azt már senki meg nem mondja, de olyan kevesen járultunk áldozni, hogy az még egy hétköznapon is szégyen lett volna. A hajnali boszorkányos nótáról nem beszéltünk, de mindenkinek az járt a fejében. Talán mert sajnáltuk, hogy sose hallunk többet olyat.

De aznap éjjel újra megszólalt, és aztán megszólalt szinte minden éjjel. Majd megbolondultunk tőle, egy ház se volt a faluban, ahonnét ne lehetett volna hallani, és az a hegedűhang mind azt tette velünk, amit akart. Néha a szívünk szakadt volna meg fájdalmában, olyan muzsika szólt. Máskor mindünket a testi kívánságra gerjesztett. Talán soha annyi gyermek nem született Zsanócon, mint a rákövetkező évben.

Az asszonyok elégelték meg végül, s kezdtek lármázni a férjüknek, hogy menjen, nézze meg, ki zajong a dombon, mert hát nincs éjszakai nyugodalma az embernek.

Addig-addig, míg a férfiak összefogtak öten-hatan, s az egyik éjjel elindultak föl a Birkás-dombra a hang irányába. Virradatig járták az erdőt, egész a fenyvesig fölmentek, de senkit nem találtak. Ott szólt az a babonás hegedű szinte a fülükbe, de élő ember sehol se volt.

Akkor már tudtuk, hogy ördögi praktika lehet a dologban. Bizonyosan a Nacsa cigány kísért, akit elvittek a nyilasok vagy a komonisták a muzsikája miatt, s igen megverve eresztették haza. Akkor a Nacsa felkötötte magát a harangkötélre. A papunk vágta le, a Timóteus atya, de úgy megharagudott rá, hogy nem engedte a temetőnkbe elhantolni. S most a Nacsa cigány jött bosszút állni. Bár nem lehetett nagyon bosszús, mert ugyancsak szépen húzta, inkább a szíve fájhatott szegénynek.

Így teltek a hónapok, a vegyesboltba a városból hozatták a füldugót, mert aludni másképp nem lehetett. A polgármester hetente kétszer hívta ki a megyei rendőröket, hogy fogják el a rendbontót, de azok se találtak senkit. Ha a templomban szóba hoztuk, az atyák vagy zavartan pislogtak, vagy a szószékről mennydörögtek a babonás népség ellen.

Csak a Konrád atya tudhatott valamit, mert úgy megváltozott, hogy rá se lehetett ismerni. Még sápadtabb, soványabb lett, elveszett a szava, még a kolostorból se igen járt ki, úgy élt, mint egy remete. Nem beszélgetett az senkivel, még mosolyogni is elfelejtett. Gyóntatni ha nagyritkán beült, szó nélkül hallgatott végig, kiszabta a jóvátételt, aztán már utunkra is bocsátott. Misézni is csak ünnepen misézett, onnan tudtuk, hogy még egészen nem némult meg.

Beszélték, hogy a Konrád atya az egyetlen, aki tudja a módját, hogyan kell elhallgattatni az ördögi hegedűst, s attól olyan törődött-nyúzott, hogy éjjel-nappal imádkozik meg böjtöl, hogy kiűzze az ördögöt a faluból. A többi atyák meg attól olyan paprikásak, ha csak felemlegetjük a hajnali muzsikást, mert ők nem bírnak vele.

Karácsony előtti nap jött haza a Juci. Hallott ő már az anyjától a Nacsa cigányról, aki Szent Mihály napja óta kísért, de nem hitte. Még össze is veszekedett az anyjával: „Menjél már a fenébe, anyu, azt mondja, hogy minden szart elhiszel, aztán jössz nekem a hülyeségeiddel!" Az anyja meg vissza, hogy: „Ezért taníttatlak Pesten, hogy megtanuld a mocsok beszédet, meg a tiszteletlenséget? Hónapszám nem jársz haza, azt mondja, ha meg itthon vagy, abba sincs köszönet, csak a rossz híred megy, meg a szégyent hozod rám!"

Addig ölték egymást, még az ajtót is egymás orrára csapkodták, hogy a Juci nem ment el az anyjával az éjféli misére. Úgy feküdtek le aludni, hogy nem szóltak egymáshoz egész szenteste.

Akkor hajnalban megint megszólalt a hegedű. A Juci hálóingben, mezítláb rohant át az anyjához. Föl kellett ráznia, mert az is füldugóval aludt. A Jucinak fehér volt a szája, jéghideg a keze, mindene reszketett.

Másnap reggel aztán becsöngetett a kolostorba, a Konrád atyát kereste, hogy gyónni szeretne, aztán még aznap visszautazott Pestre, hiába marasztalta az anyja.

Tavaszig nem is került elő. Húsvétra jött megint, húsvét hetében, szép tavasz volt már akkor, nem sokkal György-nap előtt. Ahogy megérkezett, épp csak a táskáját dobta le, megindult a Birkás-domb felé. Bement a fenyvesbe, leült a földre a fák közé, ott várta az éjszakát. El is aludt ültében, aztán megint a hegedű hangja riasztotta föl, éppúgy, mint szenteste. Most olyan panaszosan zokogott, hogy odalenn az embereknek még álmában is kicsordult a könnye, és olyan nagy hangon szólt, mintha egyenesen a fülébe húzták volna. A Juci kinyitotta a szemét.

Nem a Nacsa cigány volt. A Konrád atya állt előtte.

„Mi bajod?" kérdezte a Juci. Akkor a Konrád atya ráborult, belefúrta az arcát a Juci ölébe. Úgy zokogott tovább panaszosan, hegedűhangon. Aztán ölelni kezdte, szorította magához. Úgy csókolta, mintha az életet akarta volna belőle kiszívni. A Juci nem sírt. Hallgatta a hegedűszót. Máshogy nem történhetett.

Hajnalban mentek el, gyalog, a fenyvesen keresztül, egész le Gorozsmáig, hogy senki ne lássa őket. A hegedűszót soha többé nem hallottuk.

Olaszországban telepedtek le, Sziréna vagy minek is hívják azt a várost. A Juci persze nem maradt meg a Konrád atya mellett, elhagyta valami olasz férfiért, most is azzal él. Az anyját is kivitték magukhoz, a házat meg eladták, valami városiak vették meg nyaralónak.

Hogy a Konrád atyával mi lett, azt nem tudja senki. Elnyelte az az idegen ország. Néha-néha, amikor eszembe jut, imádkozom érte a Szűzanyához, hogy bárhol is van most, ne fájjon a szíve.

 

Pizza di Giorgio

Már csak úgy van vele az ember, hogy vénségére megszokja, ami ellen fiatal korában lázadozott. Mára már nem kesergek azon se, mennyien elszármaztak innen a faluból, és bizony visznek engem is nemsokára, mert igencsak perceg a szú az ágyam fejében. Lehet, úgy is van rendjén, hogy aki egyszer innen mitőlünk elment, azt már ne is hozza vissza a sorsa.

Éppen ezért el se akartuk hinni, mikor azt kezdték rebesgetni, hogy a Zsoltáros Nemes Juci hazajön. Hát ugyan minek jönne haza abból az Olaszországból, ha egyszer megvan ott mindene, itt meg eladták, amijük csak volt, amikor a Juci elcsalta innen a Konrád atyát.

Én aztán nem is adtam a pletykákra, míg egyszer a vegyesboltban, mikor élesztőért mentem, mert néha még szoktam egy-egy kalácsot, bélest sütni, ha valami ünnep van, hát épp a kis dédim, a Gergő születésnapjára készülődtünk, az meg rettenetesen szereti a túrós apróbélest, bele nem ütközöm az Ági Simon Margitba, aki a Juci anyjának volt édestestvére.

Az aztán mindjárt meg is ragadta a karomat, hogy „pénteken estére érkezik a Juci a Bözsével együtt", merthogy a Bözse a Jucinak az anyja, azt mondja, „valami olaszokat is hoznak magukkal, mert azok házat akarnak venni itten".

„Mondtam én nekik, hogy lakhatnak minálunk", azt mondja, merthogy a házat azt eladták, mikor a Bözse elment a lánya után, „mondom nekik, elfér az én házamban akárhány olasz, de ezek szállodába akarnak menni, azt mondja, nem is tudom, mifenének akarnak itt házat minálunk, ha nekik nagyobb komfort kell, de hát a Bözse azt mondja, igen sokáig maradnának, aztán nem akarnak a terhünkre lenni."

„Pedig hát, azt mondja, ha a saját testvérem énnekem teher, hogy énnálam lakjon, akkor aztán megette a fene az egész világot. De hát ők tudják, azt mondja, nem erőltetem én őket, mert idestova tíz éve, hogy elköltöztek, azóta egész idegenek lettek már ők is, lehet, hogy ami minekünk jó, az már nekik valósággal nem jó, azt mondja. Meglátogatják a rokonokat, azt mondja, aztán kezdik a házakat keresni az olaszoknak, még a Begyes Tóth Karcsit is megkeresték azon az interneccen vagy mi a rospicon, azt mondja, hogy fogadja őket."

Mondta tovább is a Margit, mert az olyan fajta, hogy ha egyszer rákezdi a beszédet, nem egykönnyen hagyja abba. De én akkor már nem figyeltem a szavára, mert mind az járt az eszemben, vajon mennyire vénült meg a Bözse, meg milyen asszony lett a Juciból, mert már nem láttam azt se vagy tíz esztendeje, meglehetett már harmincéves, ha nem több.

Őróla is az a hír járta, hogy se gyermeke nem lett, se meg nem házasodott. Ha az anyja, a Bözse hazatelefonált olykor a testvérnénjének, mindig valami más olasz férfi nevét emlegette. Persze sokáig a Bözséről se tudtunk semmit, mert igencsak szégyellte magát a lánya miatt. Igen rossz híre volt a faluban, mert ki hallott már olyat, hogy elcsalni egy papot.

Hogy aztán mit magyarázott még az Ági Simon Margit, azt már meg nem tudnám mondani, én csak bólogattam a szavára. Nem is igen hallottam, mit mond, mert már ugyancsak meg van romolva a hallásom, hát bólogatok inkább, minthogy minduntalan visszakérdezzek, abból aztán legalább sértődés sincsen.

Talán még a Margit is csodálkozott, hogy ilyen hallgatója akadt, de aztán már kezdtem fájdítani a lábaimat a sok ácsorgásban, hát gátat szabtam a szava áradásának, elbúcsúztam, aztán számítgattam, mikor jöhet a Juci meg az anyja. Szombat délelőtt aztán gondoltam, szépen ki is ülök a diófa alá a kertbe, lelátok én onnan a Fő utcára, aztán majd meglesem a Jucit.

Én erősen haragudtam rá a Konrád atya miatt, jó ideig hallani se akartam róla. Még az anyjával, a Bözsével is összeszólalkoztam miatta annak idején. Hát eszembe se jutott, hogy engem felkereshetnek, hiába voltam a Jucinak keresztanyja, de csak kíváncsi voltam, milyen asszony lett belőle. Meg aztán csakhamar értem jön a kaszás, hát gondoltam, megnézem utoljára, miféle külföldi asszonyság lett a cserfes Juciból.

Derűs, meleg idő volt, éppen összesepergettem a konyhában, aztán készülődtem, hogy üljek ki a diófa alá, mikor hallom, hogy nyiszorog a kertkapu. Még az ajtón se tudtam kifordulni, már viharzott be a Juci. Szakasztott olyan volt, mint tíz esztendővel ezelőtt. Éppen mintha el se ment volna. A haja éppolyan vörösre festve, a szája is, csak az öltözéke lett olyan elegánt. Valami virágos nyári ruha volt rajta, olyan milflőr, de tiszta selyem lehetett, ahogy hozzáértem. Meg a parfőm, amit használt, annak is egészen olyan illata volt, mint az estikevirágnak alkonyatkor. Hát innen gondoltam, hogy valami gazdag úriasszony lehet ott Olaszországban.

De se ráncosabb nem lett, se kövérebb, a hangja se változott semmit, ahogy rám kiabált. Mindig hangosan beszélt, mintha mit se törődne azzal, ki hallja, ki nem. Hiába csitította mindig az anyja, hogy „csendesebben, kislányom, meghallja a szomszédság". „Csak hadd hallják, nincs abban semmi", rikoltozta a Juci, az anyjának meg majd a szeme sült ki a szégyentől.

Most aztán nem lehetett panaszom, hogy nagyothallok, mert a nyakamba borult, aztán úgy kiabált, hogy „keresztanyu, drága, édes Veron keresztanyu, de jó, hogy élsz, azt mondja, jaj de sokat gondoltam rád, attól féltem, sose látlak többet!" Azt mondja csak így tegezőben, mert sose tanulta meg a tisztességet, pedig de sokat próbálta beleverni szegény apja, Isten nyugosztalja azt is.

De akkor már egyszerre sírt is, nevetett is, csókolgatta azt a ráncos képemet meg a vén kezemet. Egészen olyan volt, mint kislány korában. Nekem is könnybe lábadt a szemem, hogy ennyire örül a látásomon. Bántam is én a Konrád atyát, meg a szégyent, amit a családra hozott, csak örültem, hogy újra láthatom.

Leült a hokedlire ott a konyhában, engem is lehúzott rögtön maga mellé, de a kezem el nem engedte volna. Úgy kezdte kérdezgetni, hogy vagyok, hogy vannak a gyermekeim, az unokáim. Merthogy a László unokámmal ő egy esztendőben született. Osztálytársak is voltak az iskolában, aztán kedvelték egymást, míg a Juci Pestre nem ment gimnáziomba, mert hát az én László unokámnak nem fogott úgy a feje a tanuláshoz, mint neki. De azért jó pajtások voltak, bár inkább a rosszban jártak együtt. De sokat náspángolta a Jucit az apja, a László unokámat meg a Józsi vejem a sok zsiványkodásért.

Aztán a sok kérdezgetés közepette egyszer csak kikiabált valamit az ajtóba, ami olaszul lehetett, mert nem értettem belőle egy hangot se. Ahogy odanéztem, láttam, hogy egy férfi ódalog be az ajtón nagy zavartan, aztán ott megtorpan, áll egyik lábáról a másikra. A Juci odarángatta azt is hozzánk, előbb neki karattyolt valamit olaszul, aztán nekem kezdte magyarázni, hogy azt mondja, „ő Dzsordzsó, olasz barátom, aki itt akar házat venni".

A Dzsordzsó meghajolt előttem, aztán elkapta azt a vén kezemet, megcsókolta, mintha valami úriasszony volnék, és mosolygott mind a harminckét hófehér fogával. Aztán mondta a nevét, hogy Dzsordzsó, de hogy nem nagyon értettem, megpróbálta megint. Háromszor is nekikezdett, mire rájöttem, hogy magyarul akar megszólalni az ártatlan, mert azt nyöszörögte, hogy „Dzsúri vádzsok."

De ha a szavát nem is értettem, azért csak rácsodálkoztam, mi tagadás, pedig vénasszony vagyok, mert igen szép férfi volt. Éppolyan szép ember volt, mint lánykoromban a Nótás Simon Kálmán. Az nekem udvarlóm volt, de szegények voltak eléggé, neki meg tehetősebb lányt kellett elvennie. El is vette a Pálinkás Tóth Lenkét, mert annak volt hozománya, csak aki elvegye, az nem akadt, mert olyan tyúkszemű volt, hogy az orráig se látott.

Hát a Nótás Simon Kálmán elvette, elvette volna az ördög öreganyját is, hogy kicsit fennebb jusson, én meg aztán csak jól jártam az én Mihályommal, Isten nyugosztalja. Ők gazdák voltak, mi meg földtelenek, így aztán mi is előbbre jutottunk valamicskével, amíg a téeszbe be nem kelletett adjuk a földeket.

Nem haragudtam én soha a Nótás Simon Kálmánra, hogy a Lenkét vette el, mi egyebet tehetett volna. Aztán ott maradt a fronton, Isten nyugosztalja. Az elsők közt volt, akiket megsirattunk. De ez az olasz úgy hajazott rá, mintha ő támadt volna fel a sírból. A kondor fekete haja is olyan, a szépen nyírott bajusza is.

El is állott a szavam, aztán csak odaintettem a fejemmel a Jucinak, és kérdeztem tőle bár nem fennhangon, pedig gondoltam, hogy az az olasz úgyse érti, hogy férje-e, vagy ahogy mostan mondják, barátja. A Juci erre aztán úgy felkacagott, mintha valami igen jó tréfát hallott volna, aztán legyintett: „ugyan, keresztanyu, azt mondja, dehogy vagyunk mi együtt, azt mondja, a Dzsordzsó meleg."

Nagyot néztem erre, hogy az meg mifene lehet, bár igen meleg volt a fogása valósággal, ahogy elkapta a kezemet, hogy megcsókolja. Szégyellettem is magam, nem vagyok én hozzászokva az efféle úriasszonyok módijához. De hát a Juci úgy nézett rám, hogy láttam én rajta, hogy az valami igen mást jelent. Épp a nyelvemen volt, hogy megérdeklődjem, de a Juci már mondta is magától: „hát hogy a férfiakat szereti, keresztanyu!"

Úgy kaptam erre a fejemhez, mintha a fogam fájt volna, pedig annak már idejét se tudom, mikor fájt utoljára, mikor az utolsót is kihúzták. Azóta van ez a műfogam, megszoktam már, jó helyt legyen mondva, még a kenyérhéjat is elrágom vele. A városban csinálta az öreg fogorvos, a Sturtz doktor, Isten nyugosztalja. Azt is a szíve vitte el szegényt, mint az én drága jó uramat. Aki meg a helyére lett, egy fiatal szőke asszonyka, sovány, mint a kóró. Nem is hagynám, hogy az húzza a fogamat. Csak szuszogna a nagy erőlködésben, de nem jutna vele semmire. A Sturcz doktor is törölgette a homlokát, mert énnekem olyan erős volt a fogam, mint a vas.

Merthogy ezt már értettem, mit jelent, az uram beszélte, aztán a tévében is igen sokat mondták, hogy mit csinálnak a férfiemberek egymásnak. Már szégyellettem azt is, hogy a házamba beengedtem egy ilyen farturkálót, mert tisztesség ne essék szólván, ezek azt csinálják. A Juci azonnal rákezdte megint a karattyolást az olasszal, és láttam rajta, hogy az én kérdésemet fordítja a szégyentelen.

Az olasz meg nem vette a lelkére, mert csak mosolygott meg bólogatott. Aztán a mosolya még olyanabb volt, mint a Nótás Simon Kálmáné, csak arról nem lehetett azt mondani, hogy farturkáló volna, merthogy legénykorában igencsak fogdosta a lányokat.

De a Juci már magyarázta is tovább, hogy az este menjek el, azt mondja, a Margit nénjéékhez, „ott lesz anyu is, azt mondja, mert nekünk most mennünk kell tovább nézni a házakat, mert a Dzsordzsó olasz éttermet akar itt csinálni".

Ezen aztán a szám is tátva maradt. Minek ide olasz étterem, hát főznek minálunk az asszonyok. Amelyik nem főz, mert már nem bírja magát, annak a szocálista gondozó hozza az ebédjét a városházáról. Az agglegények meg eljárhatnak a Hérig Dezső kocsmájába, ami már nem a Hérig Dezsőé ugyan, de még mindig finom ott a borjúpörkölt.

De azért nem szóltam én semmit, csak magamban mulattam, hogy fog majd felkopni az álla itt ennek az olasznak. Uram bocsá, még egy kis káröröm is volt bennem, hogy nem fog rajtunk meggazdagodni ez a macskaevő, mert azt mondják, az olaszok eszik a macskát. Lehet, még a Juci is megeszi, amióta ott él velük, pedig igencsak szerette a macskákat, amíg idehaza volt. Az a fura színű macska, amelyik éppúgy nézett ki, mintha darált mák volna a szőre helyén, az folyton a vállán ült, hát csak nem eszi meg a Juci is a macskát.

Aztán reméltem azt is, hogy minekünk nem macskát akar majd főzni ez a farturkáló. Bár bántam is én a farturkálását, sok bolond ember van, aztán ha van, aki effélének örül, én ugyan számon nem kérem rajta. Azt tanította az édesanyám, hogy „törődj, lányom, a saját dolgoddal, ne ártsd magad a máséba, elég annak is a maga baja, hát akkor legyen elég teneked is."

Este csak felöltöztem szépen, aztán lesétáltam a Margitékhoz. A fiával éltek ketten, amióta a fiától elvált a felesége, aztán visszament a városba, ahonnan jött. A Margiték háza előtt ott állt egy nagy fényes kocsi, de akkora, mint a vasárnap déli Volán-busz. Benn meg a szobában ott ült a Bözse is, meg még egy olasz, akit még nem láttam. Annak is valamiféle dzsó volt a neve végin, nem jön sose a nyelvemre, Szerdzsó vagy mifene. Mindjárt láttuk, hogy nem párja annak a Dzsordzsónak, de szép férfi volt az is, annyi szent, habár bajusza nem volt.

Az viszont igencsak szerethette az asszonyokat, mert úgy bámulta mindet, mintha a borjúpörkölt helyett őket akarná felfalni, kiváltképpen a Jucit. Merthogy kitalálták, hogy együtt vacsorázzunk a Hérig Dezső kocsmájában, hogy ezek az olaszok tudják, milyen ételeket szoktak meg itt minálunk az emberek, ha egyszer a magukéra rá akarják szoktatni őket.

Le is ültünk a kocsma kertjébe, ott nem szólt az az idétlen zakatolás a zenegépből. Meleg nyári este volt, hogy a szúnyogok meg nem ettek, az csak azért lehetett, mert igencsak irtották őket abban az esztendőben. Akkor találkozott össze a gyöttment író úr meg a Juci.

Az író úr kezdte bámulni, nem is volt olyan üveges a tekintete, mint lenni szokott. Aztán meg is szólította a pultnál, az olaszokról kérdezte, de a vak is láthatta, hogy csak beszélgetni akar, mert csak úgy guvadt a szeme, ahogy férfiembernek szokott, ha kedvére való asszonyt lát.

A Jucival meg igazán nem volt nehéz szóba elegyedni, hát azok mindjárt úgy beszélgettek, mintha gyermekkori pajtások volnának. A Juci meg is invitálta az asztalunkhoz, ott aztán az olasz karattyolást angolra is cserélték, hogy az író úr megértse. A Juci meg magyarázott mindent minekünk, az úgy cserélgette a nyelvet, mint a vásári bábjátékos a bábjait.

Egy napba se telt, vagy ha kettőbe, hogy a Jucit megint a szájára vegye a falu, merthogy összeszűrte a levet a gyöttment író úrral. Aki emlékezett rá, még a Konrád atyát is felrótta neki, bizony megszólták a háta mögött, szegény Bözse szégyenkezhetett megint.

A Juci meg ebben se zavartatta magát, nem titkolta egy cseppet sem, hogy valósággal összeszerelmesedett az író úrral. Ha a Bözse mondani kezdte, hogy „kislányom, mit szól a falu?", akkor a Juci megint elővette a piszkos beszédét, ahogy lánykorában, hogy azt mondja, „leszarom én a falu száját, anyu, mit néznek azok rám, a kukkolós mindenüket!"

És csinált mindent ugyanúgy, ahogy neki tetszett. Képesek voltak a kocsma kertjében vagy egyenest a templom előtt csókolózni, meg kézen fogva sétálni végig a Fő utcán.

Ami igaz, az igaz, a gyöttment író úr egész kivirágzott ebben a nagy szerelemben. Az arca sem volt olyan savószínű, rendesen kezdte nyírni, borotválni a bajuszát meg a szakállát, mosni, fésülni a haját, azonfelül pacsulit is használt, hogy tessen a Jucinak. Úgy nézett arra a lányra, mint az oltárképre. Még mosolyogni is megtanult, amit azelőtt nem láttunk tőle, pedig itt élt már vagy hat esztendeje, bár neki nem voltak olyan szép fogai, mint a Dzsordzsónak. Esténként éppúgy beült a kocsmába, mint annak előtte, de napközben már talált magának egyéb foglalatosságot, szinte leszokott az ivásról a boldogságtól.

Úgy ment a Juci után, mint a kutya, kísérgette házat keresni az olaszokat, pedig nem állhatta őket. Úgy nézett mindkettőre, mintha keresztül akarná őket döfni azzal a vasvillatekintetével. A Szerdzsó se nézett rá jó szemmel, merthogy hoppon maradt miatta. Hiába udvarolta körül a Jucit, annak jobban kellett az ősember külsejű író úr, mint a szegény Szerdzsó a borotvált képével.

Így telt végig a nyár, a Begyes Tóth Karcsinak igencsak ígérgethettek valamit ezek az olaszok, mert megkapták a Tökös Nagy Mári házát, aki néhány esztendeje kihalt belőle, egyenest a Fő utcán, épp a régi kultúrral szemben. Igen romos ház volt az már, de ezeknek az olaszoknak sok pénzük lehetett, mert még a szüret előtt úgy kicsinosították, hogy az öreg Tökös Tóth Balázs se ismert volna rá, aki megépítette, nyugodjék békében.

Még egy emeletet is húztak rája, de arra lehetett is, mert jóféle téglából volt, nagy pincével. Az emberek meg örültek neki, mert lehetett odamenni dolgozni, nem közmunka volt az, a Dzsordzsó meg a Szerdzsó fizette őket rendesen, igaz, feketén, de a Begyes Tóth Karcsi úgy tett, mintha semmit nem tudna az egészről. Amíg épült a ház, legalább volt munka a férfiaknak.

Meg is nyitották azt az éttermet a tavaszra. Ki volt rá írva nagy fénybetűkkel, hogy Pizza di Giorgio. Annak meg az asszonyok örültek, hogy két lányt is felvettek oda kiszolgálni, a Búcsús Tóth Bandi lányát, a Nikolettet, meg a Darabos Kovács Gabit.

De azt leshetik ezek a macskazabálók, mondták az emberek, miután megnyitott a konyha a Tökös Tóth Mári házában, aztán összegyűltek szokás szerint a Hérig Dezső kocsmájában, hogy mi majd otthagyjuk náluk a pénzünket a flancos makarónijukért. Aztán röhögtek a markukba, hogy az olaszok minekünk fizettek, de mi nekik nem fogunk.

Pedig nem volt velük semmi bajunk, kivált a Dzsordzsót kedveltük. Az egészen oda is költözött a faluba, ott ült a misén minden vasárnap. Meg igyekezett beszélgetni mindenkivel, ha úgy forgatta is a magyar szót a szájában, mintha valami szájfertőtlenítővel öblögetne, aztán lenyelni utálná, kiköpni meg restellné. Nevették is, ha megszólalt, de nem bánta egy cseppet sem, nevetett ő is. Aztán csak mondta tovább a magáét, meg mutogatott hozzá, hát mindig megértettük, amit magyarázott.

A lányok ott riszálták magukat előtte. Sokan szerették volna, ha összeszűri velük a levet, de nem kellett neki egyik se. Csodálkoztak is rajta, beszélték, mi lehet a baja, de én aztán nem mondtam senkinek semmit, pedig én tudtam, miért nem hajkurássza a lányokat. Aztán csak híre ment, hogy azt mondják, ratyi, azt épp a gyöttment író úr terjesztette, mert az utálta a két olaszt, mint a bűnt.

Eleinte azt gondoltam, hogy a Juci miatt féltékeny, de a Dzsordzsótól igazán nem kellett tartania. Az leginkább a Darabos Kovács Gabi öccsén, a Péteren legeltette a szemét, a Szerdzsó meg keveset volt itt, azt mondták, Olaszországban intézgeti az ügyeit.

A Juci meg a Bözse ott laktak már egészen az Ági Simon Margitnál. Bár tisztesség ne essék szólván, a Juci többet éjszakázott a gyöttment író úrnál, a Fenyves utcán, amit mostanában Szent István utcának mondanak, a Pálinkás Tóth Mariska régi házában, mert ott lakott, mint bárhol másutt, de lassan megszoktuk ezt is.

A Bözsét igencsak húzta haza a szíve, örült, hogy tud beszélgetni, mert azt mondta, csak nem bírta rendesen megtanulni az olasz beszédet, „aztán a Juci meg keveset van odahaza, azt mondja, hát csak unatkozok egész nap". A testvérnénjével meg jól elpletykáltak, a szégyen is elmúlt a fejéről, ahogy a falu kezdte megszokni a Jucit, hogy utcahosszat szerelmeskedik a gyöttment író úrral.

Feltalálta magát a munkával is, ment a Margittal, ha kellett, krumplit kapálni, ha kellett, kotlót ültetni, hát a legszívesebben hazaköltözött volna. De a lányának nem merte mondani, mert a Juci sokat járt vissza Olaszországba a Szerdzsónak azon a fényes nagy kocsiján, amit úgy mondtak, hogy zsipp, látszott, hogy az nem akar újra itthon megmelegedni.

Olyankor aztán a gyöttment író úr megint a kocsmapultot támasztotta egész napokon át olyan arccal, mintha citromba harapott volna, azt mesélte a Kő Andrásék Esztikája, aki ott dolgozott, hogy hallani lehet, amint a fogát csikorgatja, kivált ha valamelyik olaszról csak szó kerül. Ha meg csak elment a Pizza felirat előtt, még csúf szitkokat is morgott, még ki is pökött, ha túl sok kevertet ivott az este. De senki se tudta, mi emészti, ha csak a Juci távolléte nem.

Végül úgy tudtuk meg, mi baja van az olaszokkal, hogy valamelyik ivós cimborája fizetett neki egy pár felest a Soltészék híres szilvapálinkájából, amit a kocsmában is mértek, aztán az megoldotta nyelvét. A Juci akkor is épp Olaszországban intézkedett valamit, az író úrnak meg olyan kedve volt, mintha csalánra vizelt volna, és úgy eregette le a torkán a Soltészék pálinkáját, amit tiszaugratónak mondtunk, mert aki megissza, egyenest a Tiszáig szalad tőle, de még azt is általugorja, hát azt úgy itta, mint a limonádét.

A Dzsordzsóra még nem mondott semmi rosszat, de a Szerdzsóról egyenesen azt, hogy a Maff fia. Hát én azt meg nem mondom, kinek a fia volt a Szerdzsó, de ahogy az író úr magyarázta, az valami igazi nagy bűnöző lehetett, aztán azért haragudott rá ennyire.

Amikor meg az étteremre fordult a beszéd, akkor meg azt kezdte magyarázni, hogy az nem is igazi étterem, mert vendég egy sincs benne, legfeljebb néhanapján a turisták, akik erre vetődnek, meg a Begyes Tóth Karcsi vendégei, ha valami nagy emberek jönnek hozzá, aztán mégse megy tönkre. „Szőkítik ezek itt az olajat, azt mondja, vagy másutt szőkítik, csak itt terítik, ez az étterem meg a pénzt mosni van nekik, az egész banda a Maff fia, a Juci meg teszi, hogy nem tudja, kikkel cseresznyézik egy tálból", azt mondja.

Szöget ütött nekem ez a fejembe, amit az író úr mondott, bár az is elképzelhető, hogy az Esztika emlékezete csalt. De azért csak feltettem magamban, hogy megnézem, hogyan mossák ezek a pénzt. Mert abban egész biztos voltam, hogy nem úgy, mint a Réz Jani felesége, aki az ura egész fizetését kimosta egyszer az automata mosógépben, aztán a fregolin szárogatta az ötezreseket.

Addig-addig, míg rávettem a szomszédasszonyomat, a Nótás Simon Fricinét, a Boriskát, hogy jöjjön el velem abba a Pizzába, nézzük meg az olajat meg a terítést, amiről a gyöttment író úr beszélt a kocsmában.

Nem is volt benne nehéz dolgunk, mert a Búcsús Tóth Niki neki épp rokona volt, merthogy a bátyja épp a Boriska unokaöccsének a lányát vette el. Hát még azt is megtehettük, hogy a konyhába benéztünk, ahol egy tejfelesszájú olasz legényke sütögette a lepényt, pörgette az öklén a tésztát, mint a gulyások az ostort a fejük felett, mikor még volt a faluban csorda.

Meg is néztünk mi mindent, de nem találtunk semmi különöset. Az olaj éppolyan sárga volt, mint ahogy a napraforgóolaj lenni szokott, el se tudom képzelni, mit lehet még azon szőkíteni. Bár az is lehet, hogy ezeknek az olaszoknak éppenséggel barna az olajuk, aztán itt minálunk szőkítik, mint a Morgó Kovács Berta a haját a hidrogénnel. Valami zöldeset is láttunk, arra azt mondták, az az olívaolaj, jó illata volt, de énnekem nem tetszett, mert zavaros volt az üveg alján.

Néztük a terítést is, akkor már megint nyárra melegedett az idő, ügyes faasztalokat raktak ki az udvarra, szépen meg volt terítve kockás abrosszal, de az olajat nem tették ki az asztalra, csak valami másfajta szószt, meg a fűszereket.

De az a lepény igen sokba került, annyi pénzből két napig megfőz egy asszony, ha jól fogja a pénzt, tán még háromig is. Hát el nem tudtuk képzelni, mi kerül rajta annyiba, meg ki az, aki ezt nekik megfizeti a pénzes turistákon kívül, akik a hegyről idekeverednek, meg a Begyes Tóth Karcsi vendégei.

Hiába jártuk hát meg a Dzsordzsó éttermét, nem lettünk okosabbak. Kérdezni meg nem volt kit, mert a Juci biztos nagy lármát csapott volna, ha megtudja, miket mondott az író úr a barátaira, aztán rögtön vége a szerelemnek.

Bár annak vége lett így is, másfél esztendő se telt bele. Hogy miféle veszekedések estek közöttük, mik nem, azt már senki meg nem mondja, annyi bizonyos, hogy a Juci egyre többet volt Olaszországban. Csak hébe-hóba jött vissza, és akkor sem aludt többet a gyöttment író úr Fenyves utcai házában. Ha találkoztak is, beszélgettek ugyan, de nem csókolóztak többet se a templom előtt, se a kocsma kertjében.

A Bözse csak annyit tudott, hogy az olaszokon veszekedtek össze, meg hogy a Juci nem akart hazaköltözni mihozzánk, pedig a gyöttment író úr még feleségül is vette volna. Többet nem mondott a Juci a saját anyjának se, mert amennyire cserfes, nagyszájú lány volt, épp annyira tudott hallgatni is. Ha valamit nem akart megmondani, hát szíjjal se lehetett kiverni belőle, az apjának se sikerült, a Zsoltáros Nemes Lajinak, Isten nyugosztalja.

Az Andrásék Esztikája azért hallott annyit a kocsmában, mikor a sokadik poharat vette el az orruk elől, meg a hamutartót ürítette ki, hogy a Juci azt mondja a gyöttment író úrnak, „alkoholista vagy, te, szívem, azt mondja, akár bevalljuk, akár nem", lehet, hogy aztán ezen különböztek össze véglegesen.

De bármennyire titkolta is a Juci a gyöttment író úrral a szerelmet, egyszer minden dolog napfényre jön, ahogy azt Szent Pál is mondja.

Kisasszony napja után történt, már igencsak gyülekeztek a fecskék, bár ebben a bolond világban azok se úgy járnak, mint régen. A Juci is készülődött vissza Olaszországba. Ha kérdték, miért, csak vonogatta a vállát, hogy várja a munka, itt meg már nincs mit csináljon. Nehezteltünk is rá, hogy a családjával ennyit se törődik. A Zsoltáros Nemes Attila, aki első unokatestvére volt, meg is mondta neki, hogy „szarsz te már a mi fejünkre, azt mondja, az olaszaid miatt, büdös már teneked ez a falu". De a Jucitól megszoktuk, hogy sose csinálja, ami illendő.

Megint a Szerdzsó vitte volna a zsippjén, akivel úgy tűnt, eléggé összemelegedett, legalábbis tűrte, hogy az karolgassa a vállát, vagy fogja a kezét, de énnekem feltűnt, hogy a Juci sose nyúlt utána.

A pakkok benn voltak már a csomagtartóban, a Bözse ott pityergett a Margit nyakában, a Juci is kezdte a búcsúzkodást, mikor megláttuk az író urat közeledni az utca vége felől. Egyenesebben járt, mint amit az utóbbi időben megszoktunk tőle, amióta a Juci elhanyagolta. Szépen meg volt nyiratkozva, borotválva megint. Komor arccal jött, és olyan elszánt tekintettel, mint aki ölni készül.

Nem köszönt egyikünknek se, egyenesen a Jucihoz ment, megfogta a karját. A Juci megfordult, és minden meglepetés nélkül csak annyit kérdezett, hogy „mit akarsz?" De azért elfulladt a hangja a végére, hát láttuk, hogy csak nem közömbös neki még most se a gyöttment író úr.

„Jöttél elbúcsúzni?" kérdezte a Juci, és ellenséges volt a hangja. Az író úr csak rázta a busa fejét és szorította a Juci karját. „Ne menj vissza, Juci", mondta fojtottan, „ne menj ezekkel. Mászol bele a mocsokba, csak a pénzért, azt mondja, hát mi vagy te, kurva?" Már csattant a pofon, aztán rögtön a másik, a gyöttment író úr visszaütött.

Az egész rokonság kinn állt az utcán, belénk fagyott a szusz, olyan hirtelen kezdték a pofozkodást. A Juci már tépte volna ki a karját az író úr markából, de az keményen tartotta. A Juci csak vergődött a szorításában, pedig erős lány volt.

Akkor már ordított, ahogy szokott, hogy egész Gorozsmáig hallatszott. „Eressz, te rohadék, ordította, ezt a hangját már ismertük, semmi közöd hozzá, mit csinálok!" „Ezzel a kis gecivel akarsz élni?" fújtatott az író úr, akiről már tudtuk, milyen piszkos tud lenni a beszédje, de még mindig nem engedte el a Jucit. „Ennek a bűnözőnek akarsz az ágyába bújni?"

A Juci akkor már két kézzel esett neki, meg ököllel, de az író úr erősebb volt. A Juci még dühösebb lett a tehetetlenségtől, csak azt üvöltözte, hogy „hagyjál békén, hagyjál békén!"

A Bözse állt tátott szájjal, a Szerdzsó is csak akkor tért magához, és szállt ki a zsippjéből, mikor ezek már dulakodtak. Az is ordított, lehet, el akarta siccegni az író urat a Juci közeléből, mint valami kóbor kandúrt, mert valami olyasfélét kiabált, míg mászott kifelé az ülésről, hogy „káccó, káccó!"

Közéjük akarta vetni magát, de a Juci rá is ráripakodott valamit olaszul. Csodáltam is, hogy milyen fürgén pergeti a szót azon az idegen nyelven még akkor is, amikor ilyen dühös.

Akkor a Szerdzsó visszakászálódott a kocsijába, látszott rajta, hogy igen meg van sértve, amiért nem verhette meg az író urat. Úgy látszik, azt a Juci maga akarta megtenni, de az eltartotta magától a két hosszú majomkarjával, hogy ne érjék az ütések, és úgy bömbölte az arcába, hogy „mert egy magyar íróval élni Magyarországon, az deragál, igaz? Mert tisztességes nőnek lenni nem éri meg, mi? Ezzel a nyálgéppel fekszel össze, azt mondja, ezzel a mocsadék bérgyilkossal, ugye, a pénze miatt!"

„Mi közöd hozzá? Mi közöd hozzá?" visította a Juci, más már nem is jött ki a száján, és akkor hirtelen sikerült kiszabadítania magát a gyöttment író úr kezéből.

Vártuk, hogy most ugrik majd neki, és talán még a szemét is kikaparja, de ehelyett az anyjával kezdett veszekedni, hogy „üljél már be, anyu, bazmeg", mert a saját anyjával sem tartotta a tiszteletet. Ha annak idején mi mertünk volna ilyet mondani a szüleinknek, hát egyenként verték volna ki a fogunkat, az bizonyos. „Menjünk már innen a picsába, azt mondja, elegem van ebből a szaros országból!"

A Bözse nem mert ellentmondani, hiába, ilyen lesz vénségére az ember, ha a gyermekeire van utalva, aztán azok beszélhetnek vele úgy, mint egy taknyos kölyökkel, hát bekínlódta magát a zsipp hátuljába. A Juci bevágta magát a Szerdzsó mellé, az ajtót is bevágta maga után. Kiabált valamit olaszul a Szerdzsónak, az meg felbőgette a motort. A zsipp nagy zajjal elindult, csak úgy fröcsköltek a kavicsok a kerekek mellett.

Akkor a gyöttment író úr megint elbődült, de már értelem nélkül, mint valami vadállat, és a zsipp elé ugrott. A Margit felsikított, de én is a szám elé kaptam a kezem, mert azt hittem, menten a kerekek alá kerül.

A Szerdzsó rálépett a fékre, olyan hirtelen, hogy a Juci az ablaknak ütötte a fejét, de már későn. Az író úr nekicsapódott a zsipp elejének, aztán hanyatt vágódott.

Akkor már kinn álltak az utcán a szomszédok, még a Fő utca felől is kezdtek jönni nézelődni.

A Szerdzsó kiugrott a kormány mellől, halálsápadtan, mert elgázolni mégse akarta, de akkor már az író úr talpon volt, mint akit rugók löknek, és ököllel csapott a Szerdzsó arcába. Az megtántorodott a meglepődéstől, de ahogy kiegyenesedett, már ütött is vissza. Megint a Jucinak kellett kiugrania a kocsiból, és közéjük vetni magát.

De azt már mindnyájan láthattuk, hogy az író úrnak fordítja a hátát, hogy őt védje, és a Szerdzsóval kiabált azon a hadarós nyelvén, hát aztán így sikerült szétválasztania őket.

Akkor az író úr nagyon elcsendesedett. Letörölte a vért az arcáról, mert felrepedt a szemöldöke, és amikor a Juci az arcához akart nyúlni, eltolta a kezét. „Eredj, azt mondja, baszasd magad a Maff fiával, amíg tükörbe tudsz nézni." És elindult vissza a kocsma felé.

„Hülye", mondta a Juci az író úr hátának, mert az már nem nézett többet vissza. Egész nyugodt volt már a hangja, megcsóválta a fejét, mint aki sajnálja, aztán körülnézett.

„Hát akkor Isten áldjon mindenkit, azt mondja, mintha semmi nem is történt volna, magukat is, akik itt bámulnak, fordult a bámészkodók felé, még a hangját is felemelte, hogy igazán mindenki hallja, hogy baszná meg mindenki, akinek nem elég a maga baja."

Azzal beült a zsippbe a Szerdzsó mellé, és elhajtottak. A Bözse ott rítt a hátsó ülésen. Azóta nem is néztek felénk.

A Szerdzsót se láttuk többet, hiába sírtak utána a lányok, kivált a Kanalas Balogh Timi. Az egészen bele volt szerelmesedve, az úgy hegyezte a fülét szegény a zsipp hangjára, mint a Soltész Márton vizslája, de hiába.

A Dzsordzsó itt maradt, azt mondják, az a tejfelesszájú olasz fiú a babája. Ott szoktak ülni olykor-olykor a misén a hátsó padban a Szűzanya oltára mellett.

A Bözse is végleg visszament a Jucival Olaszországba, ha vonakodva is, mert nem lett volna miből megéljen, ha a lány nem tartja el. Csak telefonon hívogatta minden hétben a testvérét, meg nagyon készült, hogy jönnek megint. De azt mondja a Margit, most még karácsonyra se látogatnak haza, mert a Jucinak valami nagy munkája van a galeribe, ahol dolgozik, ő meg egyedül fél már útnak indulni avval a magas cukrával.

A gyöttment író úr meg visszaszokott a kocsmába, már az ősszel, Márton-nap körül néztük, milyen gondozatlan lett megint a szakálla-bajusza, meg az őszülő üstöke. Záróráig támasztja a pultot, aztán a nyaka köré kanyarítja a Szárnyas Balogh Elemér karját, akiről azt mondják, már csak őt ismeri meg, amióta a felesége elhagyta, úgy támogatja haza, a Pataksorra.

 

 

Részletek a Keresztanya című regényből