Jenei Gyula
alvó titánok
Verebes György képeire
ahogy vizes testről
a fényesség lecsorog
köztesvárosi alvadt délutánon
zenkilenre lapot húzni
és huszonegy rész a falon
teljessé összeáll
ágat lomb
levél takar levelet
titán ujjai közé csippen fény
a kéz annyit mond majdnem
mint az arc
a szép a szoborszerű
hunyt pillák mögé
nem hatol csillogás
felragyog mégis legbelül
nem lázadnak
alszanak a körülmények
kiszámíthatatlan rendszerében
festékfényű részletek
ujjbegy érint ujjbegyet
s mint árnyak az alvóban
óriássá nőnek
a ráncok a pórusok
a vászon elnyeli
kiöklendi a fényeket
föld és ég között
nyugvóponthiány
békétlen
a teremtett teremtő
határtalan
imára kulcsolt kéz
fegyelmezett álom
végső érintés
belátható menedék
kör körök egyenes
istenfényfesték
az ittlét öröme
Várszegi Tibor előadására
kibomlik az anya-
ölből, kopog a szívverés
és bőg a hangszer-
kezet. a világ közepét
egy bottal kijelöli.
örül az ittlétnek: lélegzik
a lélek, egyre gyorsabban
szuszog, s mint aki kéjjel
bíbelődik - végigpróbálja
az összes lehetséges
mozdulatot, és még
akkor is újrakezdi. profán
és érthetetlen: ahogyan
magunkat sem - talány.
írjuk ide ezt is: teremt és
születik: szögletes báb.
a lihegést láthatatlan
madzagok tartják, az óriás
törpealakot mozgat,
az ujjak az ökölből
kibomlanak. a mozgásban
felsejlik a mozdulat-
lanság. lassú vagy gyors
az enyészet. suhan
és robajlik, robajlik a tánc.