Csengery Kristóf
Melyben lelkének jobb lakást kíván
Talált, régi vers
Hiába óvom etetem
nem szível engem e tetem
lelkem őbenne csak igen
rossz szemmel nézett idegen
kell a léleknek jobb lak oly
békével bélelt tiszta hely
ahol nem megtűrt koldus ő
de legméltóbb lakó dicső
ura a háznak sőt maga
a ház is ajtó s ablaka
mind mind lélekből lenne ott
ütvén a lélekből rakott
falon melyet mi összetart
az is csak lélekből kavart
ragasztó volna a habarcs
kérnélek lélek hogy kitarts
lesz majd midőn kell jobb lakod
de posztod el nem hagyhatod
nem szabadulhatsz mielőtt
kitöltenéd tanoncidőd
tanoncidőd hogy már kitelt
a testtől várd arról a jelt
ha medve mód mozdul ha már
frissen kelvén is arra vár
hogy elfekhessen ha baja
nagynál nagyobb száz nyavalya
kínozza ha csak vánszorog
ha szeme nedvez és csorog
az orra melynek külfelén
szőrerdő nő szintúgy fülén
ha csetlik-botlik s jobb keze
balnak szegődik mert vele
bármihez nyúl tör zúz noha
a rombolás nem volt soha
kedvelt szokása majd ha nem
marad meg benne élelem
ha fáj ha szúr ha görcsöl és
csak kínja már a létezés
a test szénája így ha áll
közel jár akkor a halál
örvendhetsz lélek e napon
mit vártál eljött alkalom
nyílik levetni rossz ruhád
amely nem illett soha rád
szabadon szállhatsz lebegő
lényed nem lesz más levegő
leszel mit beszív és kifúj
aki lélegzetet vesz új
létedre büszkén sem hagyod
el rögvest régi alakod
csekély időt pár éj nap est
ott őrködsz még az árva test
körül részvéttel figyeled
miként enyészik hogy lehet
kérded magadtól hogy vele
sőt benne éltél nélküle
mennyivel könnyebb most igen
könnyű leszel s vidám hiszen
mindenen átlendülve már
épp a minden lesz ami vár
merre indulj most mit tegyél
aki a romló testben él
jó is annak sóhajtod őt
nem nyomja döntés súlya sőt
rabszíjon lépdelvén csak a
jelölt úton járhat soha
rab nem leszel már ezt tudod
de most nehéz választanod
kibe költözz állat növény
ember legyen tűz pára fény
vagy a sötétség elemed
bár mind egyszerre is lehet
neked ez örökséged és
erényed az összes kevés
egyet akarsz s ez a mosoly
őt választod igaz nem oly
szilárd lakás nincs benne kő
csak feltűnő és eltűnő
de határoztál róla kész
punktum ezentúl benne élsz
mennyi dolgod lesz hirtelen
valld be őszintén ugye nem
sejtetted minden ami van
habár nem folyamatosan
de mosolyog ezt teszi a
kő a napfényben az anya
vajúdva két fájás között
s ha időt nyert az üldözött
mosolyog a vénség beteg
csupasz ínyével a gyerek
álmában és az állatok
a ló a kutya meg a sok
majomfajta a víz a szél
a szék az asztal ami él
s ami nem lélek neked épp
ez kell úgy tartod az a szép
ami nehéz hát vállalod
elindulsz s fent lent itt meg ott
mosoly gyanánt leszel jelen
mindenben és mindenkiben