A Mozgó Világ internetes változata

Várkonyi György

„Készítettem zongoralámpát konzervdobozból..."

(Részlet egy Rácz Aladárral fölvett rádióinterjúból)

 

„Lángra vetette a nempuhuló rezet is, meg az ónt is..." ezekkel a „veretes" szavakkal írta le Homérosz az Akhilleusz pajzsát készítő Héphaisztosz munkálkodását (Íliász XVIII. 474., Devecseri Gábor fordítása). Ami persze nem könnyíti meg a jelenkor krónikásának dolgát, amikor az üstfoltozó cigányok és drótostótok technológiai eszköztárát alkalmazó Raatzsch Jenő André pajzsainak - kidobott, zománcos fémlemezből tönkrekalapált ember nagyságú sziluettjeinek - kommentálására kíván vállalkozni. Pedig a kapcsolat él, a kontinuitás őrzésének dacos és kétségbeesett gesztusa nyilvánvaló. Mű-nem mű szakadatlan metamorfózisának folyamata azonban néha fordított irányú. Miközben a klasszikus ókor iránt - szavakban - a példaképnek járó feltétlen tiszteletet tanúsító örök város reneszánsz polgárai praktikusan meszet égettek az antik Róma márványaiból (ezt panaszolta fel egy bizonyos Raffaello nevű műemlék-felügyelő X. Leó pápának), a kulturális nomadizmus „vademberének" jelmezét magára öltő R. J. A. oltárt emel az építőipari termelés hulladék- és segédanyagaiból. Miközben a közelebbi múlt műveltségtől gúzsba kötött, historikus hajlamú művésze a történeti korok és letűnt stílusok elfekvő raktárkészletéből válogat, R. J. A. a bontáshoz kitett konténerből. Tulajdonképpen újrahasznosít, s ez különbözteti meg eljárását a piszoárok és egyéb közönséges szaniteráruk iránt szintúgy különös vonzalmat tanúsító Marcel Duchamp ready made-jétől. A kidobás és céltalan hányódás érvénytelenítő fázisa nélkülözhetetlen előfeltétele e tárgyak újjáéledésének. Aki látott már - s ki ne látott volna? - építésitörmelék-kupac tetején elárvult fürdőkádat, az talán magától is tudja, hogy az elszállításra váró konténerek élettöredékeket visznek magukkal. Nem szimbólumokkal, hanem szívfájdító konkrétumokkal terhelt tárgyakat. Mert lehet egy ikonográfiai jelenségként felfogott fürdőkádba Odüsszeusz hajóját, Kharón ladikját, a szerencsétlen Marat „koporsóját" vagy tébolydák meghitt berendezési tárgyát is belelátni, de ebben a konkrétságban a kád inkább személyes emlékek rejtelmes objektuma lesz. A lemeztelenítés, a szégyenteljes közszemlére tétel, az exodus „edénye". Nem pusztán egy neodadaista akció meghökkentő tartozéka, nemcsak egy gyermeki módon átélt katonásdi bumfordi naszádja, hanem a kultikus tárgyegyüttessé fogalmazott „installáció" meghatározó eleme. Belőle emelkedik ki diadalmasan a Willendorfi Vénusz és a Knidoszi Aphrodité egyenes leszármazottja, ez a madárijesztőként is működtethető roncs-istennő, ez a kifestett, sarki bádogkurva: a művészettörténet folytathatóságáért vívott küzdelem harcos amazonja. E küzdelem egyik, legtöbb eredménnyel kecsegtető formája a közvetlenség visszahódítása. Azé a közvetlenségé, ami megvolt, és olykor ma is megvan a vizualitásnak az esztétikai emelkedettséget és mesterségbeli perfekciót nélkülöző kreatív csatornáin, a céllövöldék és a mutatványos bódék vaskos képi világában. Azé a közvetlenségé, ami kívánatosabbá teszi számunkra a kólás- vagy sörösdobozból kivágott/hajtogatott kisautót, mint a professzionális modellt, s azé a közvetlenségé, amit mindenki átélt már, aki csinált szobrot a csokiról lehántott ezüstpapírból. R. J. A. ezzel a gátlástalansággal nyúl választott/talált anyagaihoz: maradék rézlemezhez, üveglaphoz, padlószőnyeghez, műfűhöz, gégecsőhöz. Elhiteti velünk, hogy a fémlapra hímezni, a gyűrt alufóliára festeni, a dróttal rajzolni lehet, s ami ennél sokkal több: szabad is. Meg sem érintik szobrászat, festészet, environmentális művészet anyagi meghatározottsággal, tükrözéselmélettel összefüggő dilemmái, még annyira sem, mint egyik nagy elődjét, a „poliskizoid, aleatorikus demontázst" feltaláló Altorjai Sándort. R. J. A. mindazonáltal egyértelműen ott mozog a szobor és kép közötti senkiföldjén, ha úgy tetszik, a nyomsávon (vö. vasfüggöny), hisz az ő alakjai nem festett szobrok. Garantáltan egynézetű, kétdimenziós az „ábrázolás", de térbeli az összeállítás: mint a kihajtogatós kulissza - mesekönyveké.

Családunk központi tagja, a keverék kölyökkutya egy tengerparti nyaralás alkalmával hosszan és szenvedélyesen ugatta a vendéglő előtt elhelyezett, életnagyságú behívó-sziluettet. Emberekkel és szobrokkal ezt nem szokta tenni. Raatzsch Jenő André tárgyai - úgy tűnik - hasonló, baljós kihívást jelentenek a domesztikálódott műkritikusnak.