Hatvannyolcról, -ről

Csaknem négy évtized kellő távolság ahhoz, hogy 1968 történeti szerepéről valami érvényeset mondjunk. Csakhogy négy évtized ahhoz sem elég, hogy 1968 egyáltalán koherens történetté rendeződjön. Esetleges jelentőségét megállapítandó előbb tisztázni kellene, mit is jelentett. Az 1968-hoz társítható, egymásnak homlokegyenest ellentmondó állítások hosszan sorolhatók - valamelyest mindegyik érvényesnek látszik. Mit érvényesnek - evidenciának, kivált azok, amelyek 1968-at fordulatnak, forradalomnak, sorsfordulónak, annus mirabilisnek és hasonlóknak nevezik. 1968-ról sokan és sokat beszéltek, írtak, legtöbbet persze a mai közvélemény domináns formálói. Az utolsó világháború végén és közvetlenül utána születettek, akiknek 1968 eszmélésük, felnőtté válásuk, megigazulásuk (válságos, nagy) éve volt, lecke, amit azóta sem fejeztek be, dolgoztak fel, formáltak koherens történetté - az (élet)érzés azonban velük maradt. Ehhez képest a jelenkor történésze keresheti 1968 helyét a korban, legfeljebb arra juthat, amire az alább még említendő vaskos angol nyelvű tanulmánykötet szerzői, Carole Fink, Philipp Gassert és Detlef Junker 1998-ban. Szerintük 1968 „a globális válság éve, félúton a második világháború és hidegháború vége között", bár egyelőre „meg kell találnia szilárd helyét a jelenkori történelemben, legyen szó akár résztvevők visszaemlékezéseiről, akár két generáció tudósainak elemzéseiről". Ez a megállapítás csak kicsit tart előbbre annál, hogy 1968-ról legalább annyit tudunk, hogy mikor is volt (bár ez sem annyira egyszerű...) és hogy rendkívüli dolgok történtek, minden más felettébb bizonytalan. Öt éve Finkék kötetének (és még vagy egy tucatnak, amelyek a harmincadik évforduló körül láttak napvilágot) szemleírója, Wilfried Mausbach heidelbergi történész még mindig csak annyit jelzett: „a történészek szeretnének túllépni a mozgalmár apologéták és ellenfeleik kopottas visszaemlékezésein, s kezdik a hatvanas éveket objektívabb elemzés tárgyává tenni". Ez akkor is igaz, ha - mint Mausbach megjegyezte - az analízisek szerzőinek tollát többnyire személyes élmények vezetik.

Jövőre újabb kerek számú évforduló ad majd új indítékot a hatvannyolcas beszédnek. Valószínűleg jó időre az utolsót - ha a „hatvannyolcasok" mai pozícióinak szilárdságát, egészségi állapotukat és az új nemzedékek (vagy egyszerűbben: a sokkal később születettek) ítéleteinek egyszerűségét nézzük, lehet, hogy az utolsót. Csak remélhetjük, hogy elkészülnek (már régóta készülgetnek) a régen várt átfogó, megvilágító elemzések. Addig is, ha már egy-egy meglepő és mulatságos „beszólás" alkalmat teremt rá, talán nem hiábavaló röviden érzékeltetni (nem áttekinteni, hiszen a hatvannyolcas irodalom könyvtárnyi), hol tart ez a beszéd ma, öt perccel az újabb nevezetes évforduló előtt. Annyi első pillantásra nyilvánvaló, hogy Magyarország „hatvannyolca" nem túlzottan turbulens, így az évforduló itt aligha gerjeszt a verbálison túlterjeszkedő viharokat. A mi hatvannyolcunk alig volt könyvcímlapon 1988 óta, amikor is Ferber Katalin és Rejtő Gábor nem őszülő hippiket és aktivistákat, hanem (őszülő) pártfunkcionáriusokat interjúvolt az úgynevezett mechanizmusreformról. Amúgy a többi ide csak begyűrűzött, hozott anyag, viszonylag nyugodtan olvasgathatunk. Ez pedig, évforduló kapcsán, megnyugtató, biztonságos érzés.

Göbölyös N. László újságíró, történész, költő, műfordító, leginkább azonban rocktörténeti munkáiról ismeretes. Mostani Hatvannyolc - akkor és azóta. (H)ősök, utódok, szellemek című könyve szerves folytatása, kiegészítése, továbbírása 1998-as Hatvannyolc! címmel megjelent kötetének. Az 1956-ban született Göbölyös egy alkalommal „testben-lélekben »messzi kedvű 68-as«-ként" határozta meg önmagát (http://
www.cartaphilus.hu/index.php?op=szerz&szid=24#szerzo), aki „az »ellenkultúra«, az 1960-as évek forradalmi korszakának megszállott kutatója". (Kiemelés - R. M. J.) A mostani könyv tehát a szerző érdeklődésének szíve közepe. Könyvének bevezetése szerint 1968 „nem csupán egyetlen naptári év, [...] hanem történelmi-társadalmi-kulturális sorsforduló, az emberi, a politikai kapcsolatoknak, a technika uralmának, művész és spirituális útkereséseknek új dimenziója. Számos megközelítésben szellemi szárny, életérzés ma is a világban." A szerző tíz tanulmányban járja körül a fekete (afroamerikai) polgárjogi mozgalmakat, a vietnami háborút, a diákmozgalmakat (külön az Európán kívülieket és külön az európaiakat), a békemozgalmakat, a média és a televízió szerepét, a vallási-spirituális útkereséseket, reformokat és divatokat, a politizáló, mozgalmi rockzenét (zenészeket, a szex és a drog új birtokbavételének új útjait) és végül a kelet-európai változásokat - utóbbiakat egészen 1989-ig bezárólag tárgyalja.

Göbölyös kétségtelenül a hatvannyolccal kapcsolatba hozható minden dolgok enciklopédikus tudója. Akit és amit a fenti összefüggésekben nem ismer, azt valószínűleg nem is érdemes. Nem is az a probléma, hogy a tíz esszével eleve lemondott bármiféle nagyobb történet megalkotásáról. Sokkal inkább az, hogy halálosan komolyan vette ezt a szárnyat és életérzést, amivel csaknem a totális általánosságig tágította témáját. Valamennyi jelenségről szólva kitér az előzményekre, majd hatvannyolc (és környéke) rövid ismertetése után minden egyes téma tárgyalása a szó szoros értelmében napjainkig ível. Amit ily módon kapunk, nem egyéb szórakoztató telefonkönyvnél, nevek, események, jelenségek sorjáznak sűrű tömegben egymás után, különösebb magyarázat nélkül, hogy elemzésről ne is beszéljünk. A szerző távolabbi eszmetársításai a lábjegyzetekben gyűrűznek tovább. Minden mindennel összefügg, egyes panelek időnként más fejezetekben is felbukkannak. 1968 meg valahogy megtalálható ott középen, kihámozható, hogy mi is történt itt-ott a világban, de az már egyáltalán nem világos, hogy mitől sorsforduló, és mi is következik sajátosan, elkülöníthetően belőle. Feloldódik a második világháború utáni, változó világban. Annyi többé-kevésbé világos, hogy a dolgok tengelye valahol a zene és a mozgókép egy-egy meghatározott vonulatában keresendő. Ez sem meglepő, hiszen a rock történésze jegyzi a textust. Akinek persze eleve van valami víziója, érzése hatvannyolcról, annak Göbölyös adattengere magától képpé áll össze. Esetleg csak alkalmat ad rá, hogy olvasva a szöveget belülről (újra) lássa és hallja, mondjuk, Dylant, az Eper és vért vagy Peter Fondát utazás közben - nincs is szüksége rá, hogy elmagyarázzák, miféle utazások ezek, és miért indult útnak Fonda és Hopper. Göbölyös, ha ez egyáltalán lehetséges, tényleg hatvannyolcassá lett, hiába volt csak tizenkét éves annak idején. Olyannyira, hogy a jelek szerint nekik is ír. Úgy képzelem, hogy könyve számukra hívószavak finom hálójából áll, s ezekből beállítható az időutazás, amelynek során erre-arra lődöröghetünk különféle dimenziókban, már ahogy utazás közben az lenni szokott. Kár, hogy kimaradnak belőle a többiek, akik nem - vagy nem úgy - értik a hívószavakat.

Mark Kurlansky amerikai újságíró generációs értelemben szabályos „hatvannyolcas", hiszen 1948-ban született. 1968 - egy év, amely felrázta a világot (az eredeti jobb: The Year that Rocked the World) című könyvét 2004-ben írta, olyan világsikerek után, mint a Só és a Tőkehal. Utóbbiak jelzik, hogy Kurlansky nem egyszerűen tudósító, aki a Philadelphia Inquirernek vagy az International Herald Tribune-nak írogat (írogatott nekik egyébként), hanem kultúrtörténészi ambíciókkal bír. A halas könyvet tizenöt nyelvre fordították le, vagyis az ambíciókat a piac is visszaigazolta. Kurlansky sem (céhbeli, akadémiai szak)történész, könyve bevezetésében leszögezi, hogy személyes és elkötelezett viszony fűzi az 1968-as lázadások egyikéhez-másikához. Azt mondja, nem is akar objektív lenni - de aztán egy sokat látott, sokat utazó riporter letisztult modorában folytatja. Tisztában van az előzmények fontosságával, és látja a következményeket, mégsem vállalkozik rá, hogy a máig íveljen szövege minden pontjáról. Egyszerűen krónikát akar írni, tengelye az időrend, érzékeltetni akarja 1968 globális jellegét (ahogy globális volt a világháború, a hidegháború, de 1968 furcsa módon egyidejűleg nyilvánvalóbban volt az, mint az előző kettő), ezért a kronologikus szerkesztést földrajzi-tematikai csomópontozással ötvözi. Nagyjából azokról a jelenségekről ír, mint Göbölyös a tíz esszében, de körültekintően navigál négy könyvtáj között. „1968-at négy történelmi tényező együttes jelenléte hozta létre - írja könyve elején. - A polgárjogi mozgalmak, amelyek akkoriban újak voltak és eredetiek; egy generáció, amely annyira másnak, annyira elidegenedettnek érezte magát, hogy az uralom összes formáját elvetette; egy háború, amelyet annyira egyöntetűen gyűlöltek szerte a világon, hogy kapóra jött az indítékokat kereső forradalmároknak; továbbá az, hogy mindez épp akkor történt, amikor a televíziózás nagykorúvá vált, ám még túlságosan új volt ahhoz, hogy úgy lehessen irányítani, szűrni és csomagolni a híradást, mint ma." A polgárjogi mozgalmak Amerikában hosszú távon eredményeket értek el; az amerikai társadalom vietnami háborúhoz való viszonyát hatvannyolcnak sikerült megfordítania - bár a hidegháborús gondolkodás nem tűnt el (sőt), de a háború befejezésében ez a fordulat döntő szerepet játszott; ami a legtartósabbnak bizonyult, az a generáció kultúrája, amely egyetemessé lett, akárcsak a már hosszabb ideje készülődő legtartósabb jelenség, a média vezérelte glóbusz, amely sikeresen lenyelt polgárjogot, háborút, generációt, elidegenedést, híradást, szűrést, csomagolást, mindent. Mellesleg krónikája végén Kurlansky is ez utóbbit látja végső eredménynek. Nagyon rokonszenves, hogy a könyv számára a Varsói Egyetem és prágai Vencel tér éppoly fontos, olykor még részletesebben ábrázolt helyszínek, mint a New York-i Columbia, Chicago és a párizsi Quartier Latin.

Bár Kurlansky sokat foglalkozik a médiával, előadása legfontosabb szála a generációs lázadás mindenfajta hatalom ellen. Ő se bíbelődik sokat azzal, hogy ez a lázadás pontosan miből is fakadt és mit tűzött ki célul (ha egyáltalán...). Az elidegenedettnek érzett szerkezetek ellen irányult, legyen az tekintélyelvű családmodell, gazdasági establishment, kulturális giccsipar, képviseleti demokrácia, tervutasításos rendszer vagy állampárti bürokrácia. A fellépés módja is közös (szerinte): személyes részvétel, saját hang, kép, jelrendszer, irónia, egyénileg felépített tradíció, kivonulás, (el)utazás. És közös mindenekelőtt a hit, hogy a világ megváltoztatandó és megváltoztatható. A külön-különből kifut az együtt.

Nem futott ki, s ezt Kurlansky érezhető rosszkedvvel érzékelteti. Göbölyös könyvéhez hasonlóan (csak rövidebben) megemlít néhány „következményt", egyebek mellett a szovjet kommunizmus bukását húsz évvel később, de ezeket nem hangsúlyozza túl, és nem is vesszük őket túl komolyan. Talán a diskurzus stílusa, közvetítő tere, tematikája és hangzása (sound) megváltozott, de a szerkezetek nem annyira és semmiképpen egy csapásra. 1968 rossz év, zárja a könyvét kevéssé meglepően Kurlansky, s ezt a rossz érzést szükségesnek is látja ellensúlyozni az amerikai Apollo-program érlelődő eredményeivel, amelyek nyomán a következő évben Neil Armstrong a Holdra lépett...

És a történettudomány? A Fink, Gassert és Junker szerkesztette kötetet kritikusaik elsősorban összehasonlító jellege miatt értékelték nagyra, azért, mert 1968-at nemzeti helyett globális perspektívából, mint globális jelenséget ábrázolta. Mint láttuk, a kevésbé elmélyült krónikaírás számára ez magától értetődő. A huszonkét szerző tizenkilenc tanulmányát tartalmazó 1968 - The World Transformed című kötet egyik megállapítása, hogy 1968 fordulat volt a hidegháború történetében, mert a konfrontációt felváltotta az enyhülés. Ez egyrészt rámutat, hogy az összehasonlítás merész kísérlete csak kis viszszalépésekkel vállalható: tudniillik visszalépéssel a nemzetközi kapcsolattörténet hagyományos területeire. Ráadásul a tézis, amint a fentebb idézett Mausbach is rámutatott (Contemporary European History, Vol. 11. No. 1., 2002), nem túl meggyőző, hiszen a détente előzményei jóval korábban kimutathatók. Finkék nagy teret szentelnek az 1968-hoz köthető médiaforradalomnak. A média, korábban az establishment egyik talpköve, elsősorban egyidejűségével (amelyet a műholdas képátvitel gyorsított fel) és a hatásos képi üzenetekkel hatalmas lehetőséget kínált a protestmozgalmaknak - függetlenül attól, hogy mit állítottak a verbális kommentárok. Azt állítják továbbá - s erre jól dokumentált tanulmányok szolgáltatnak érveket -, hogy a hatvannyolcas aktivisták formális és informális hálózatokat képeztek, a tiltakozó mozgalmak szerte a világon valóságosan együttműködtek, vagy legalábbis úgy érzékelték, hogy ugyanaz ellen tiltakoznak, mint társaik más országokban. Végül a szerzők többnyire úgy látják, hogy 1968 domináns tartalma a nemzeti és nemzetközi status quo elleni lázadás volt. Célja a szabadság, demokrácia, önrendelkezés - sem a liberális demokrácia, sem a szovjet mintájú szocializmus, hanem valamiféle harmadik út, amely túllép a hidegháborús határokon, meghaladja a kapitalizmust és a szocializmust, hatalmat ad az alávetetteknek, elűzi a hatalmasokat, Délt felemeli Északhoz (anyagilag), Északot Délhez és/vagy Kelethez (spirituálisan). A berkeleyi, New York-i, párizsi és nyugat-berlini egyetemisták lázadásai csupán előjátékok a harc döntő fázisa előtt, amit az ázsiai és afrikai szabadságharcosok és forradalmárok vívnak majd meg a rothadt amerikai imperialisták és az unalmas moszkvai bürokraták ellen. Mit előjáték, az a fázis már meg is kezdődött Vietnamban. Azt a legtöbb szerző óvatosan megemlíti, hogy az 1968-as új baloldalnak fogalma sem volt Mao Kínájának, Castro Kubájának, Ho „apó" Vietnamjának realitásairól, jóllehet, mint a harmincas évekbeli Szovjetunióba, a hatvanas években ide is utaztak politikai zarándokok.

Grayson Kirk 1968-ban hatvanöt éves volt, a Columbia Egyetem rektora. Áprilisban az egyetemet megszálló, ahogy ők nevezték, „felszabadító" diákok behatoltak az irodájába, titkos iratokat kerestek az egyetem és a hadianyagokat gyártó konszernek együttműködéséről, mellesleg pedig elszívták a rektor szivarjainak tetemes részét. - Istenem, hogyan is lehetnek képesek emberek ilyen tettekre! - mondotta állítólag dr. Kirk, miután a New York-i rendőrség brutálisan kiverte a hallgatókat az egyetemről. Nem a gumibotozást, hanem a szivarok számában beállt fogyatkozást értette rajta. De mondott mást is, Kurlansky idézi könyvében. „Nem tudok olyan történelmi időszakról, amikor a nemzedékek közti szakadék ilyen széles vagy potenciálisan ennyire veszélyes lett volna." Ebben aligha tévedett. Kirk visszament a hivatalába, amelyet szépen kitakarítottak, a szivarokat pótolták. A „felszabadított zónákat" jelző feliratokat letépték, Vietnam győzött és átnevelőtáborokat állított fel. Hatvannyolc „forradalma" maradt, ami volt: (élet)érzés, érzékelés, zene, utazás. Hagyományok és hierarchiák, rektori irodák és szivarok azonban többé soha nem értetődtek ugyanúgy (tudniillik maguktól), mint 1968 előtt.

Göbölyös N. László: Hatvannyolc - akkor és azóta. (H)ősök, utódok, szellemek. Budapest, 2007, Estrade Kft.-Pallas Kiadó, 420 oldal, 2900 forint; Mark Kurlansky: 1968. Egy év, amely felrázta a világot. Budapest, 2006, HVG Kiadó, 384 oldal, 3990 forint; Carole Fink-Philipp Gassert-Detlef Junker (eds.): 1968. The World Transformed. Washington-Cambridge, 1999, German Historical Institute-Cambridge University Press, 490 oldal, á. n.