A Mozgó Világ internetes változata

Gábor György

„Az emberek két fajtája létezik a forradalomban: akik csinálják, és akik hasznot húznak belőle."

(Napóleonnak tulajdonított mondás, 68-as párizsi falfelirat)

 

„Ez a bonmot olyan jó, hogy holnaptól én mondtam"

(Molnár Ferencnek tulajdonított mondás)

Elhangzott egy beszéd. Megtudhattuk belőle, hogy „68 májusát követően lehetetlenség volt többé morálról szólni", minthogy „68 májusa egy intellektuális és morális relativizmust kényszerített ránk". A beszéd kitért arra, miszerint „68 májusának öröksége azt az érzést keltette, hogy minden egyre megy, nincs semmi különbség jó és rossz, igaz és hamis, szép és rút között". A szónok 68 májusának egyik következményét abban látta, hogy „el akarták hitetni: az értékeknek nem létezik semmiféle rangsora. Azt hangoztatták, hogy minden megengedett, s hogy a hatalomnak, az erkölcsnek és a tiszteletnek befellegzett. Hogy semmi sem nagyszerű többé, semmi sem szent, semmi sem csodálatra méltó. Nincsenek többé szabályok, normák, tiltások."

A fent idézett mondatok - minden félreértés, megtévesztő emlékezetfoszlány és valamiféle déja entendu ellenére - 2007. április 29-én hangzottak el, pontosan hat héttel a francia elnökválasztás első fordulóját megelőzően, és a beszédet „discours de Bercy"-ként emlegetve a leendő államfő, Nicolas Sarkozy egyik legfontosabb - jóllehet korántsem a legszimpatikusabb - politikai alapvetéseként tartja számon a francia politikai élet.

Közel három hónappal később, július 21-én, a párizsi Bercy sportcsarnoktól több mint kétezer kilométerre, Tusnádfürdőn elhangzott egy másik beszéd. A külpolitikában jártas franciák számára sem nagyon ismert, ám az Erdélyben összesereglett publikuma előtt annál nagyobb tiszteletnek örvendő szónok, Orbán Viktor, a Fidesz elnöke kiindulva abból a gondolatból, miszerint „Európában egy új politikai és szellemi korszak kezdődött, és egy új politika van kibontakozóban", fontosnak tartotta leszögezni, hogy „a régi korszakot én [tehát ő maga, jelesül Orbán Viktor és nem más] 1968-tól eredeztetem". A régi korszak kezdetét 68 májusában felismerő Orbán újszerű megállapítását újszerű indokokkal tette világossá: 68 lényege „az a morális relativizmus volt, amit köznapi nyelven úgy fogalmazhatok meg [tehát én: Orbán Viktor], hogy nincsen jó és rossz, csak »attól függ« van... a 68-asok azt a társadalmi programot hirdették meg, hogy... a teljes egyéni szabadság kiteljesedéséhez meg kell szabadítani az egyént a közösségi természetű kötelékeitől... természetellenes életformát kényszerítve mindanynyiunkra".

Közönséges plágium - kiáltanak sokan, s mi tagadás, teljes joggal. (Bugyinszki György Orbán, a bibliofób című kiváló írásában - Népszabadság, augusztus 12. - meggyőzően összegezte, hogy Orbán miként rendezkedett be a „külföldi minták koppintásának" kétes gyakorlatára.) Önmagát és pártját rekordsebességgel átfazonírozó, valamikor még liberális, később nemzeti liberális, majd jobboldali-konzervatív s ezután a 2006-os önkormányzati választáson a szélsőjobboldali Jobbikkal 79 közös jelöltet indító pártvezér, aki egykor a Liberális Internacionálé eszmeiségét vallotta, később a Demokrata és a Vasárnapi újság szellemiségét ajánlotta igazodási pontként követői figyelmébe, aztán „bátorító szeretettel" köszöntötte a Jobbik Magyarországért Mozgalmat, s annak tagjairól mint „becsületes, rendes, a nemzeti érdekek iránti elkötelezett, az élet mélyebb értelmét (sic!) kereső fiatalokról" emlékezett meg (nem tudjuk, hogy ebben a tekintetben ezt ma is ugyanígy gondolja-e, de minthogy eddig nem fogalmazott másként, dacára a Magyar Gárda fölállításának, értelemszerűen az utolsó értékelését kell érvényesnek tekinteni), majd nem volt ellenére a nyíltan zsidózó, a nekik nem tetsző személyek vélt felekezeti hovatartozását rendre felemlegető s azokat mielőbb a Dunába kívánó, amúgy a köztársasági hagyományt a Szent Korona eszmeiségére felcserélni óhajtó csoportokkal közös politikai demonstrációkon mutatkozni, nemrég pedig címer- és szimbólumszakértőként kelt az Árpád-sávos lobogók védelmére, nos a metamorfózissorozat szédítő tempója nagyobbnak bizonyult, mint az önálló, autonóm gondolatok és elképzelések kihordásához, avagy az intellektuális és morális tisztázáshoz szükséges idő.

A plagizálás mindig is Orbánék erőssége volt. Gondolattalanságukat és önállótlanságukat változatos, s valljuk be, sokszor rendkívül szórakoztató formákban és módokon osztották meg a nagyérdeművel: volt, amikor dakota tollakkal ékeskedtek, volt, amikor mások jelszavait ültették át magyarra (s lett a Forza Italiából Hajrá, Magyarország, hajrá magyarok), volt, amikor a papokat még a korábbiakban amolyan fényes szellős hevülettel csuhásokként aposztrofáló ifjaknak egyszeriben mindig és mindenhol a - leginkább rosszul, pontatlanul és értelmetlenül idézett - Szentírás jutott az eszükbe, volt, amikor spanyol plakátokról „leemelt" kisfiú fotója mellé írták ki az amúgy fúrógépnek elsőrangú Black and Decker „A jövő elkezdődött" reklámszlogenjét, és volt, amikor a szeretni való Magyarország imázsát kísérelték meg vizuálisan erősíteni női lábujjak közé szorított sárga rózsás plakáttal, amelyről csak eztán derült ki, hogy kampánynak nem sokat ért, ámde annál többet használt annak a cégnek, amelynek kínosan hasonló plakátján lábgombásodás elleni jóféle kencével kedveskedtek a rászorulóknak.

Nem könnyítették a helyzetet a kettős legitimitáshiányból fakadó nehézségek: hogy tudniillik meglehetősen sokáig jobboldalról jöttmenteknek, parvenüknek, politikai karrieristáknak tartották őket, baloldalról pedig közönséges árulóknak. Kétségtelen, az önazonosság folyamatos elvesztése új igazodási pontokat követel, új és újabb példaképeket, akikre hivatkozva az önlegitimáció hatásos lehet, s ezáltal az ő - aktuálisan sikeres - személyiségükbe, mondataikba és gondolataikba becsomagolható és eladható árucikké válhatnak saját, végig nem gondolt s eklektikus zűrzavarról árulkodó gondolatfoszlányaik. Igaz, a politikai plagizáció - úgy tűnik - csak a világnak eme tájékán úszhatja meg megbocsátó félmosolyokkal és cinkos összekacsintgatásokkal. Az Egyesült Államokban sokan emlékeznek még rá, amikor a New York Times 1987. szeptember 12-i számában Maureen Dowd nevezetes cikkben rántotta le a leplet az elnöki vágyakat szövögető demokrata párti Joseph R. Biden szenátorról, aki egy beszédében minden további nélkül és minden forrásmegjelölést elhagyva átvette és önfeledten önmagára alkalmazta mindazt, amit egy korábbi beszédében Neil Kinnock, a brit Munkáspárt vezetője mondott el saját magáról és életéről. Igaz, mindez Biden politikai pályafutásának végét jelentette.

Sarkozy plagizációjának, folyamatos emlegetésének s a (képzelt) paralelizmusok sűrű hangoztatásának lehet még egy remélt hozadéka. Tudniillik amikor a Fidesz elnöke annak ad hangot, hogy pártja már 2003-ban „kicsit előreszaladva" megfogalmazta a mai „európai kulturális változás társadalmi és pártpolitikai következményét" (azaz ha jobban belegondolunk, voltaképpen Sarkozy a plagizátor, de fene jóindulatunkban ezt nagyvonalúan nem tesszük szóvá), a felkészületlen és önmagában (méltán) nem bízó politikus abban reménykedhet, hogy az elvakult és minden információtól mentes rajongók örömmel konstatálják majd: lám, nekünk is van egy kis Sarkozynk, egy valóságos tusnádfürdői fiók-Sarkónk.

Pedig nincs.

Tudniillik Orbánnak minden igyekezete ellenére valójában nem sikerült plagizálnia Sarkozyt: végső soron nem plagizálta őt, hanem tökéletesen félreértette és felettébb provinciális módon személyét tekintélyként, mondatait tekintélyérvként próbálta felhasználni és hasznosítani, ám a végeredmény csupán egy szánalmas és nevetséges katyvasz lett.

Sarkozy 68 májusának értelmezését aligha vonatkoztathatjuk el attól, hogy a második világháború utáni francia társadalom történetének szellemében, kimenetelében és hatásában oly meghatározó eseményt a jobboldali UMP elnökjelöltje beemelte a kampányküzdelembe, és a francia választók számára viszonylag könnyen kódolható aktuálpolitikai jelentéssel ruházta fel. Sarkozy így fogalmazott: „Évtizedek óta először fordul elő, hogy a morál került egy elnökválasztási kampány középpontjába... Ezen a választáson eldől majd, hogy vajon 68 májusának öröksége fennmarad-e, avagy végérvényesen fel kell azt számolni [liquider - Cohn-Bendit a szó használatáért Sarkozyt sztalinistának nevezi]. Én befejezettnek akarom tekinteni 68 májusát." Persze az összefüggések kedvéért nem árt emlékeztetni, hogy az egykori gaulle-ista Sarkozy a politikai vízválasztóként szolgáló 68 meglehetősen elfogult, egyoldalú és szemellenzős interpretációjával a jobboldal s így önmaga politikai múltját és eszmeiségét igyekszik rehabilitálni. Mert valójában messze nem 68-ról, hanem a francia társadalom egy igen széles rétegének való kínos megfelelési szándékról árulkodik Sarkozy alábbi mondata: „Lássuk be, hogy a pénz mindenhatóságának, a rövid távú haszonszerzésnek és a spekulációnak a kultuszát, vagyis a finánckapitalizmus velejáróit miként mozdították elő 68 májusának értékei."

Orbán vajmi keveset tudhat 68-ról, keveset a francia társadalmi és szociális állapotokról, s ezek következtében semmit sem ért meg Sarkozy mondataiból, amikor publikumának az alábbiakban kínálja saját olvasatát 68-ról: „a 68-asok azt a társadalmi programot hirdették meg, hogy a teljes egyéni szabadsághoz nem elegendő a politikai vagy társadalmi elnyomás alól felszabadulni, a teljes egyéni szabadság kiteljesedéséhez meg kell szabadítani az egyént a közösségi természetű kötelékeitől. Ha úgy tetszik, meg kell szabadítani az embert a vele született tulajdonságaitól...[a 68-asok] a teremtés rendjének a falait döngetik. Természetellenes életformát kényszerítenek az európai emberekre... szembefordult(ak) a teremtés rendjével is." Orbán végső soron azt állítja, hogy 68 szelleme az egyéni-individuális szabadságjogok területén rendkívül kártékony, ember-, közösség- és társadalomellenes hatást ért el, s eme túlzó szabadságjogokkal szemben, azoknak a „teremtés rendjével" összhangban álló visszavétele mellett a nemzeti érzést kell erősíteni.

Teljes félreértés, abszurd következtetés. A nyugati konzervativizmusnak esze ágában sincs korlátozni a több évszázados „szabadságharc" során - beleértve természetesen 68 májusát is - kivívott szabadságjogokat, erre legfeljebb a nyugati (és keleti, kelet-közép-európai) társadalmak szélsőségesei, manapság leginkább a különféle fundamentalista-szélsőjobboldali pártocskák mutatnak hajlamot. Fel sem merült Sarkozy kampányában a szabadságjogok esetleges korlátozásának, megnyirbálásának kérdése, minthogy az Sarkozy végét jelentette volna. Sarkozy - szögezzük le sietve: politikai attitűdjének és habitusának elemzése és megítélése nem tárgya eme írásnak -, aki 2005 őszén belügyminiszterként „teljes elszántságát" (détermination totale) igyekezett kifejezésre juttatni a banlieue-kben, Párizs kül- és elővárosaiban tomboló s az egész országot rettegésben tartó erőszakkal szemben, alig másfél évvel a történtek után, s tisztában azzal, hogy a 2005-ös eseményeket kiváltó valóságos okok korántsem szűntek meg, éppen ellenkezőleg, az amúgy is dinamizálandó, fásult francia társadalmat elsősorban a munka moráljának hangoztatásával, a munkához való jog és kötelesség emlegetésével igyekezett felrázni. Kínosan és szomorkásan kevés szociális érzékről téve tanúbizonyságot, ám felismerve Franciaország immár elkerülhetetlen új európai gazdasági és kulturális „integrálódásának" szükségét, a gloire-ba belefeledkezett tespedtséggel szemben a munka szociális és gazdasági erejét igyekezett aláhúzni. (Tegyük gyorsan hozzá: nem a francia fasiszták egykori „Munka! Család! Otthon!" jelszavára emlékeztetve.) Sarkozy ezt mondja: „A mai baloldal nem szól többé a munkásokhoz... minthogy a munka többé nem szerepel az értékei között. Ideológiája nem Jaurčs és Blum ideológiája, mivel ők megbecsülték a munkát, és tisztelték a munkásokat... 68 májusának ideológiája akkor fog kimúlni, amikor a francia politikában merni fogják kimondani, hogy a Köztársaságban nincsenek jogok kötelességek nélkül. Azon a napon megy majd végbe ez a nagy intellektuális és morális reform, amelyre Franciaországnak ismét szüksége van."

Orbán ezzel szemben egy a teremtés rendjével ellentétes „természetellenes életformáról" szónokol, amit „rákényszerítettek" az európai emberre. Milyen a természetes életforma? Nyilván olyan, amely a teremtés rendjével egyezik, s ami ennélfogva egy magasabb isteni tervet és szándékot fejez ki. Örökkön örökké. A természetellenes pedig mindaz, ami ettől eltér. Örökkön-örökké. A gondolat egyrészt az emberiség és a történelem pluralitását, sokszínűségét vonja kétségbe: azt, hogy a fenti fogalmak civilizáció-, kultúra-, történelem-, hely-, idő- és személyfüggők. Másrészt elfelejtkezik arról, hogy emberjogilag a természetes és természetellenes fogalmaknak nincs relevanciájuk, ugyanis mindenkinek védeni kell a jogait, függetlenül attól, hogy törvényeket és mások jogait nem sértő magatartását mi határozza meg. Az orbáni elmélkedésben a totalitárius gondolkodás kiindulópontja érhető tetten, hiszen a természet rendjére s a természet rendjét meghatározó transzcendensre - az abszolútra - való hivatkozás kizár és ellehetetlenít minden további diskurzust, racionális érvelést vagy polémiát. De amúgy is: ami természeti tény egy ember életében, az a származása, etnikai, biológiai hovatartozása, egészségi állapota stb., mindaz tehát, ami megelőzi a személy tudatos életét. Márpedig természeti adottságaiért senki sem felelős, s ezért semmilyen hátrányos megkülönböztetés nem érheti. Az a politikus, aki biblikus-teológiai alapokon, egy-egy vallás hitelveihez igazodva a vallási dogmatikák sok évszázados eszköztárával tesz kísérletet a világ értelmezésére, s az ebből kiszűrt magyarázatokat jogi és morális normatívaként kívánja a plurális Európa valamely országa elé állítani, tragikusan anakronisztikus állapotba űzi az országát. A szimplicista-populista és a hasonlóképp mindent leegyszerűsítő fundamentalista-biblicista aspektus aligha képes választ találni a világ nagy folyamataira, a soha nem látott mértékű civilizációs és kulturális differenciálódásra, a plurális értékrendek és a növekvő társadalmi tagolódás okozta szociális, etnikai és vallási konfrontálódásra, a társadalmi konfliktusok kezelésére vagy a globalizáció megcsontosodott geopolitikai elképzeléseket átsatírozó és újraíró hatására.

Sarkozy még ha 68 idején az ellenzők, s az ellentüntetők oldalán állt, akkor sem állított, nem is állíthatott olyat, amit Orbán minden további nélkül megtett, jóllehet 68 szellemiségével, az akkor történtekkel s a korabeli célkitűzésekkel a Fidesz elnöke érzékelhetően cseppet sincs tisztában. Orbán különös meglátása szerint 68 májusának szándéka a „teljes egyéni szabadság kiteljesítése" volt, amelytől mára vissza kell térni a „nyelv", a „származás" és a „nemi identitás" azonosította természetes nemzeti-közösségi szellemhez. A Sorbonne „Hall Bibliotheque" falának kétmondatos felirata a 68 eseményeit elemzők talán legtöbbet idézett, már-már mottószerű citátuma: „Az új társadalmat az egoizmus, az önszeretet kiküszöbölésére kell alapozni. A mi utunk a testvériség hosszú menetelése lesz." Orbán kijelentésével ellentétben 68 „az utolsó kollektivista utópia" - miként ezt Gilles Lipovetsky találóan állapította meg, amely - egyfelől - a részvételi demokrácia elveit és praxisát vezette be a köztudatba, valamint az állami-központosító bürokratikus kötelékekkel való „polgári" szembenállás civil kurázsiját, másfelől tágan értelmezett kulturális hatása, a személyes önkiteljesítés belső parancsa vagy a magánélet szentségének hangoztatása az akkori totalitárius rendszerekkel szembeni oppozíció és a demokratikus önmeghatározás fontos összetevője volt, s mint ilyen, máig megkerülhetetlen alkotóeleme az európai demokratikus társadalmaknak. Sarkozy, aki 68 szellemiségével szemben határozza meg saját politikáját, nem is mondott semmi olyat, amit Orbán - leginkább valamilyen nemzeti és vallási fundamentalizmus kollektivizmusigényéből és parancsolatából fakadóan - fontosnak talált leszögezni: azt, hogy 68 „kulturális ellenforradalom" volt. Mindenesetre van abban valami bizsergető, hogy Orbánhoz hasonlóan leginkább a néhai kommunista Georges Marchais vélekedett, a Francia Kommunista Párt egykori főtitkára, aki a L'Humanité 1968. május 3-i számának vezércikkében a „kártékony", „zűrzavarral és felfordulással" járó megmozdulást ha nem is ellenforradalomnak, de legalább „hamis forradalomnak" (fausse révolution) nevezte, s az eredendő bűn legfőbb megszemélyesítőjének azt a Cohn-Benditet tekintette, akinek a neve mellé fontosnak tartotta odabiggyeszteni, hogy német - azaz nem francia, vagyis: idegen - anarchista. (Cohn-Bendit egy interjúban emlékeztet rá, hogy a 68-at ellenzők tüntetésein és megmozdulásain gyakran lehetett hallani: Cohn-Benditet Dachauba!)

Persze ha valakinek 68 Párizsáról kizárólag a szexuális forradalmárok vagy a maoista jelszavaktól hangos anarchisták jutnak eszébe, s az egészet egy libertárius kitörési kísérletnek tekinti, nagyjából olyan, mintha az 56-os forradalom szellemét kizárólag a Köztársaság téri fertelmes lincselésben keresgélné. 68 Párizsa alapvetően a második világháború nemzedékével (az „atyák nemzedékével") fordult szembe, azokkal, akik - miként erről Daniel Cohn-Bendit szólt - a legnagyobb veszélyt abban látták, ha a társadalom kiszabadulna az ellenőrzésük alól. Ez a nemzedék volt felelős a történtekért, „mert egy német nem mondhatja, hogy neki személy szerint semmi köze nem volt a nácizmushoz, hiszen Hitler nem a Holdról jött, hanem a német társadalom terméke. És ugyanez a sztalinizmussal. Senki sem mondhatja, hogy szép dolgokat akartunk, csak roszszul sült el, és nekem egyébként nincs személyes felelősségem benne." Orbán alapvetően téved vagy nem mond igazat: nem a „teljes egyéni szabadság kiteljesítése", a nyelv (?), a származás és a nemi identitás kötelékétől való megszabadulás volt a cél, hanem - egyebek mellett - a párizs-nanterre-i egyetemisták új egyetemi autonómiát megfogalmazó törekvései a megkövesedett, bürokratikus-autokratikus, túlközpontosított intézményrendszer lebomlásának kezdetét jelentették. De az afrikai bevándorlók helyzetére választ keresők sem „a teremtés falait döngették", hanem először kényszerült szembenézni a nyugat-európai világ a „civilizációk találkozásának" és a migráció kérdésének ekkor még leginkább szociális - és kevésbé vallási-civilizatorikus - vonzatú új kihívásaival. Aligha véletlen, hogy a társadalmi pluralitás gondolata vezetett el az ökológiai problémákkal való szembenézésig, mert - Murray Bookchint idézve - ha a társadalomhoz hasonlóan „meg akarjuk őrizni a természeti világ egységét és stabilitását, ha újra akarjuk teremteni a harmóniát, óvnunk kell a sokféleséget..." De az ökológiai mozgalmak mellett az emberi jogi kérdéseket középpontba állító szervezetek vagy a feministák és más fontos alternatív mozgalmak mind 68 szellemiségéből nőttek ki, nem a „morális relativizmus" szándékával, hanem a morálisan és szociálisan elkötelezett társadalom hőn áhított reményével.

A fentiekkel kapcsolatosan két meglehetősen fontosnak tűnő elemet említenék: az iskolaügy és a feminizmus kérdését. Az iskolarendszer megújításával kapcsolatos gondolat 68 májusában központi szerepet játszott, s mintegy leképezte és modellezte mindazt, amit a társadalmi megújulásról a 68-as nemzedék gondolt. Sarkozy több beszédében is vissza-visszatér a Jules Ferry-féle iskolarendszerre, amelynek szellemiségét - mint mondja - „68 májusa megölte". A Jules Ferry-féle reform, amely 1883-ban kapott zöld utat a törvényhozástól, egyfelől teljessé tette állam és egyház elválasztását az oktatási rendszeren belül, s garantálta a republikánus eszmeiségen nyugvó teljes körű világi-laikus népoktatást. Ám másfelől a maga hierarchikus szerveződésével fenntartotta és elkülönítette a szegények és gazdagok tanítását, azaz a magas szintű ismeretekhez való hozzáférés demokratizálása helyett átjárhatatlanná tette az egész oktatási struktúrát. A kor kihívásaira tekintélyelvű válaszokat kínált, az iskolába beemelte a nacionalista és soviniszta szellemiséget, s túlközpontosított jellegével a centralizációs törekvéseknek megfelelve elérte azt, hogy a társadalmi felemelkedés - a kisebbségi nyelvek kárára - kizárólag a francia tanítási nyelvű központi iskolarendszeren át vezetett. 68 - miként erre Cohn-Bendit rámutatott - „meglehet, túl merészen, meglehet, tévedésekkel és hibákkal" a tudás demokratizálására törekedett. Aligha véletlen, hogy a 68-ban elkezdődött folyamat vezetett el a hetvenes években a regionális nyelvek (breton, baszk, katalán, okszitán, később a korzikai) fakultatív oktatásához.

Amikor Orbán elborzasztani szándékozó éllel idézi a 68-as egyetemisták egyik jelszavát - „Professzorok, éppen olyan vének vagytok, mint a kultúrátok!", s ehhez azt a magyarázatot fűzi, hogy „a 68-asoknak a változás módjáról vallott fölfogása úgy összegezhető, hogy minden, ami a régi kultúrához tartozik, azt el kell törölni", egyértelművé teszi, hogy semmit sem ért a tágabb kontextusból. Ugyanakkor szimptomatikus, hogy az a Sarkozy, aki a Franciaországban különösen mély társadalmi sebeket okozó multikulturális kihívások ellenére erős nosztalgiával gondol vissza a társadalmi hierarchiát konzerváló, nyelvileg is központosított, ámde legalább laikus, az egyházak befolyásától mentes iskolarendszerre, még így is mennyire frissebben gondolkodik, mint magyar követője, aki a 2006-os választásokat megelőzően, hatalomra kerülése esetén az alábbi szellemiségű iskolarendszerrel kecsegtette az országot: „ha nemcsak kormányozni akarunk négy évig, hanem országot és nemzetet is akarunk építeni, akkor a magyar oktatásügy teljes áttekintésével kell kezdenünk a hosszabb távú munkát. És ennek az áttekintésnek a kulcskérdése éppen az... hogy megadjuk-e a lehetőséget a gyerekeinknek arra, hogy megkapják azt a fajta lelki nevelést, hittanon keresztül, etikaoktatáson keresztül, ami nélkül a későbbiekben nem fogunk tudni helytállni... Most én ezen a fundamentalista alapon állok személy szerint, és örülnék, hogyha a magyar oktatási rendszer elfogadná majd a választások után, hogy erre az alapra érdemes építkezni."

A feminizmussal kapcsolatosan Cohn-Bendit egy interjúban joggal veti föl, hogy 68-at megelőzően egy nő férje tudta és engedélye nélkül nem nyithatott bankszámlát. A női jogok vonatkozásában 68 szelleme meghatározónak bizonyult: az új nemzedék nemcsak a tanulás, hanem a munkavállalás, a személyes karrier és a tradicionális családi kapcsolatok területén a társadalom férfi- dominanciájú, patriarchális jellegét kívánta megszüntetni. Cohn-Bendit éles kritikával jegyzi meg, hogy ez az, amit a férfitársadalom, köztük Sarkozy a mai napig képtelen megemészteni: a női autonómiával - így Cohn-Bendit - Sarkozy éppen Ségolene Royallal szemben érzékelhetően nem tudott mit kezdeni.

A feminizmussal kapcsolatosan nem ismerjük Orbán véleményét, hacsak nem nyújt némi eligazítást a Fidesz női tagozatának Orbán általi „cekkeres tagozatként" való kedélyesen leereszkedő becézése.

Tusnádfürdői beszédében, éppen két héttel azután, hogy a melegek büszkeség-napi felvonulását követően Budapesten, a demokrácia történetének során először szélsőjobboldali suhancok pusztán szexuális orientáltságuk miatt megaláztak és fizikailag bántalmaztak melegnek vélt embereket, a Fidesz elnöke, aki nem érezte szükségét annak, hogy a példátlan, ám a továbbiakban esetleges példával szolgáló incidenst követően megszólaljon, annak adott hangot, hogy a 68-asok meghirdették a nemi identitás kötelékétől való megszabadulást (mintha attól puszta elhatározással meg lehetne szabadulni), s ezzel a „teremtés rendjével" kerültek szembe, s egy „természetellenes életformát" próbáltak az európai emberre ráerőltetni. Visszataszító gúnnyal és megengedhetetlen csúsztatással közölte, hogy a PC egyebek között azt jelentette, hogy „ha valaki a családról beszélt, akkor homofóbnak kellett nyilvánítani". Minden világos: mindez két hét késéssel megküldött távoli üzenet, szív küldi szívnek, Tusnádfürdőről Budapestre arról, miként is gondolkodik a Fidesz elnöke a melegekről és a homofóbiáról.

Mindenesetre Sarkozyvel aligha öszszevethető módon. Mint az UMP (Union pour un Mouvement Populaire - Népi Mozgalom Uniója) elnökjelöltje nem egész két hónappal a választások előtt interjút adott a Tetu című melegek és leszbikusok magazinjának. (2002-ben az ugyancsak konzervatív Chirac adott interjút eme lapnak.) Arra a kérdésre, hogy véleménye szerint van-e szimbolikus, társadalmi és filozófiai jelentősége annak, hogy valaki heteroszexuális vagy homoszexuális, Sarkozy az alábbiakat feleli: „Nincs. Hogy egészen világos legyek, engem nem a homoszexualitás vagy a heteroszexualitás foglalkoztat, hanem a szerelem. A szerelem mindennek az alapja." A jobboldali elnökjelölt ezután kifejtette, hogy a heteroszexuális szerelem nem magasabb rendű, mint a homoszexuális szerelem. Hangsúlyozta, hogy az ember nem választhatja meg szexuális orientációját, ebből következően nagyfokú igazságtalanság minden diszkrimináció ott, ahol szabad választásról nincs szó. Jóllehet az azonos neműek házasságát nem tartja elfogadhatónak, de kiáll a melegek hivatalos életközössége (union civile) mellett, amely együttélési forma biztosítja a pénzügyi, szociális, örökségi és a heteroszexuálisokéval azonos egyéb jogokat. A homofóbiát mélyen elítéli, s a nőkkel szemben elkövetett, „kulturálisnak" nevezett mindennemű erőszakhoz hasonlóan „tűrhetetlennek" (intolérable) mondja. A homoszexuálisok felé áradó gúny és megvetés elfogadhatatlan, s „mindezekkel szemben azonnali és rendkívül szigorú szankciókkal kívánok fellépni... Politikám egyszerű: ezekben semmit sem tolerálni. Semmit." Végezetül leszögezi: „szexuális orientációja okán tagadni egy férfi vagy egy nő jogait egyenlő magával az emberi jogok tagadásával... Szexuális orientációja miatt bárkit is üldözni bántó, tűrhetetlen és elfogadhatatlan."

Jóllehet Sarkozy retorikájában nem nehéz tetten érni az idegenellenes megnyilatkozásokat és politikai szándékokat, ám az Európa-szerte erősödő antiszemita jelenségekkel kapcsolatosan két markáns gondolatára emlékeztetnénk. 2003. június 23-án az alábbiakat mondta: „Az antiszemitizmus elleni harc fegyvereiről Franciaország gondoskodni fog." S ami ennél is lényegesebb: „Soha többé ne mondják azt, hogy senki sem tartja számon az antiszemitizmus áldozatainak szenvedéseit, mert ez nem így van: az antiszemitizmus elleni harc nem a franciaországi zsidók ügye, hanem a Köztársaságé" - tette egyértelművé mint belügyminiszter 2004. január 25-én a Licra (Ligue Internationale Contre le Racisme et l'Antisemitisme) kongresszusán.

Orbántól ilyent vagy ehhez hasonlót sosem hallottunk. Miként nem hallottunk semmit a Fidesz elnökétől, amikor a legutóbbi Duna-parti antirasszista felvonuláson az alsó rakparton gyülekező megemlékezőknek egy kórus fölülről azt kiabálta, hogy „zsidók, vegyétek le a cipőtöket!" De hallgatott Orbán, amikor Budapest utcáin Árpád-sávos zászlók alatt felvonulók skandálták lelkesen és férfiasan, hogy „buzikat a Dunába, zsidókat meg utána!". A Jobbik nevű szélsőjobboldali, nyíltan rasszista és antiszemita párttal minden további nélkül közös jelölteket állított az önkormányzati választásokon (e dolgozat írásakor a Jobbikkal azonos nevű honlap két vezető, azaz első helyen megjelent írása közül az egyik Solymosi Eszterről szól, akinek „vad, lengyel zsidók rituális okból vérét vették", a másik a nemrégiben elhunyt Lustiger-ről, Párizs „katolikus" - idézőjelben! - és cionista érsekéről), s szó nélkül hagyta, hogy a „bátorító szeretetével" buzdított Jobbik fekete ruhás, paramilitáris csoportot szervezzen. S nyilván eme bátorító szeretettel vette tudomásul, hogy pártja az Árpád-sávos zászlók alatt nyíltan zsidózó söpredékkel együtt demonstrált heteken át a magyar törvényhozás épülete előtt. Orbán ilyenkor csöndben volt, ám máskor nem: hol idegenszerű és bankárkormányt, hol genetikailag kódolt baloldalt emlegetve a világnak eme fertályán könnyen - úgyszólván rutinból - dekódolható üzeneteket küldött rajongói számára, hol bátor kiállással megvédte az Árpád-sávos zászlót, volt, amikor jobb szó híján „a magyarok életteréről" beszélt, volt, amikor nyíltan zsidózó és náci szellemiségű könyveket és hanganyagokat hirdető újságokat és rádiós műsorokat nevezett meg kedvenceiként, hívei figyelmébe ajánlva ezeket, s előfordult, hogy épp egy ilyen műsorban adott interjúja végén - ugyancsak jobb magyar elköszönési formula híján - „kitartással" vett búcsút a nagyérdeműtől. Mindenesetre a tusnádfürdői beszédnek a „politikai korrekt" fogalmát sanda csúsztatásokkal értelmező részének megfejtéséhez aligha szükséges Freuddá változni: „Ha [valaki] a nemzetről kezdett beszélni, akkor megtámadták az antiszemitizmus vádjával."

Persze nincs ok a csodálkozásra: Sarkozy és Orbán habitusa és politikai felfogása más vonatkozásokban is élesen eltérő, s még a mindkét személynél meglévő rendpárti vonások sem említhetők egy lapon. Miközben Sarkozy a neoliberális gazdaságpolitika megrögzött híve, piac- és versenypárti, a laissez faire elvében hisz, Orbán főként az utóbbi időben több hangzatos és populizmusba hajló piacellenes megjegyzéssel hívta fel magára a figyelmet. Sarkozy a minimális állami beavatkozás mellett érvel, Orbán inkább a központosított erős állam mellett. Sarkozy a nagy cégeknek adókedvezményeket ígér, Orbán épp ettől fosztaná meg a multikat. Sarkozy megvonásokat helyezett kilátásba az állami egészségbiztosításban, Orbán a hazai reformfolyamatokkal ellentétben épp ezt az állami rendszert szeretné fenntartani. Sarkozy adócsökkentés-ellenes (emlékezetes, amikor pénzügyminiszterként az EU újonnan felvett adócsökkentő államaitól meg akarta vonatni az EU-s támogatásokat), Orbán vissza-visszatérő módon az adócsökkentés mézesmadzagját húzza el az ebben mindenáron hinni akarók előtt.

A mindkét politikusnál kétségtelenül meglévő erős rendpárti vonások sem azonos tőből fakadnak. Miként erre a fentiekben már utaltunk, az amúgy meglehetősen csekély szociális érzékenységgel bíró Sarkozy többször is a leghatározottabban kiállt saját rendőrsége mellett, amely a peremvárosi, nagyrészt fekete bőrű „csőcselék" (Sarkozy szóhasználatában racaille és nem canaille vagy populace, nyilvánvalóan a jellegzetes külvárosi, repp-hip-hop-blogger-szubkultúrát megjelenítők s önmagukat „cailleras"-nak nevezők szlengjére öntudatlanul rímelve) rendbontásaival, gyújtogatásaival és erőszakos cselekedeteivel szemben lépett fel. Sarkozy az erőszaknak ezt a formáját is - durva manipulációs szándékoktól vezérelve - 68 örökségének igyekszik beállítani: „Lássuk be, hogy azok örökösei, akik 68 májusában még a bevetési rendőrségre (CRS - Compagnies Républicaines de Sécurité) SS-t kiáltottak, miként állnak rendre a bűnözők, a rendbontók, a törvényszegők mellé, s lépnek föl a rendőrség ellen."

Ezzel szemben Orbán s a Fidesz holdudvarának jogvédői a - francia peremvárosok fekete bőrű lakosságának jellegzetes szociális problémáit legfeljebb csak hírből ismerő - hazai rendbontókat, gyújtogatókat, rendőrökre támadó barikádépítőket s a rohamrendőrségre ha nem is SS-t, de Ávót kiáltó, hazai terminussal: futballhuligánokat igyekeznek megvédeni, épp a rendőrség ellenében. Amott az „idegenekkel" szembeni szociális érzéketlenség kirívó példája, emitt a politikai elkötelezettség és lojalitás minden jogon és kötelességen való differenciálatlan felülemelkedése.

Sarkozy legtöbb beszédét (így volt ez a „discours de Bercy"-vel is) az alábbi formulával szokta zárni: „Vive la République et par dessus tout, vive la France!" (Éljen a Köztársaság, és mindenekfölött éljen Franciaország!) A Köztársaság megemlítése Franciaországban tradicionálisnak mondható, Sarkozyt megelőző elnökök is a République szellemiségét idézték minden beszédük végén. Sarkozy helyesen teszi ugyanezt, de a folytatás problematikus. Egy igazi demokrata számára a Köztársaság és Franciaország azonos „halmazt" jelent, Franciaország nem emelhető a Köztársaság fölé semmilyen tekintetben. A kettő egy és ugyanaz. Máskülönben - miként erre többen felhívták a figyelmet - Franciaország jelentéskörét kitágítva ettől kezdve a Köztársaság nemes eszményét felülírhatja - egyebek mellett - a Restauráció, a „nagy" és „kis" Napóleon vagy akár Pétain marsall Franciaországa. De akár így, akár úgy, Sarkozynél a köztársasági hagyományoknak megfelelően a République szerepel változatlanul az első helyen. Bízzunk benne: a befogadó, a nyitott, az üldözötteknek és menekülteknek otthont biztosító s a „mások" emberi jogaira is oly kényesen ügyelő Francia Köztársaság.

Orbán leggyakrabban a „Hajrá, Magyarország, hajrá, magyarok!" szlogennel szokott elbúcsúzni, amely - nem meglepő - az akkoriban még nyerő Berlusconi jelszavának magyarosítása volt. Mindezzel nem is az a baj, hogy újabb felhőtlen plagizálásról van szó, továbbá az is legfeljebb esztétikai-ízlésbeli vitát válthat ki, hogy a mondat aligha tagadhatóan egy meglehetősen populista „B-közép" ízzel szolgál (ha Sarkozyt nem is, de Berlusconit és Orbánt kétségtelenül mindez rokon lelkekké avatja), hanem sokkal inkább Orbán nemzetfelfogása jelenti itt az igazi bökkenőt. Az, amely immár hosszú évek óta kettészeli az országot, s kirekeszti, kizárja az országból mindazokat, akik nem orbáni módon képzelik el ennek az országnak a jelenét és jövőjét. Az Orbán által emlegetett Magyarország nem azonos Sarkozy patrie-jával: ide nem tartozhatnak azok, akik „azt gyűlölik, amit mi, keresztények hiszünk", akik genetikailag kódolt módon rendre „rárontanak a nemzetre", vagy akik internacionalisták, azaz „a nemzeti dimenzió indifferens számukra". Hogy kik az orbáni hazának a „polgárai", arra vonatkozóan egyértelmű eligazítást nyújt a tusnádfürdői beszéd igényes és gondolatgazdag felosztása: „a jobboldal nemzeti, demokrata, versenybarát és szociális, az új baloldal pedig internacionalista, autoriter, monopolista és antiszociális". Ezenközben ne feledjük, hogy Sarkozy a politikai szerepek kiosztásakor - persze jól felfogott politikai érdekekből - baloldali személyekre is számít programjának megvalósításában.

Orbán a tusnádfürdői beszéd egy helyén ama meggyőződésének adott hangot, miszerint Magyarország jelenlegi politikája „provinciális, kisszerű, dogmatikus... A magyar politika lehetne európai kitekintésű, lehetne nagyívű, lehetne érzékeny és nyitott." Igaza van. Lehetne. Ám ennek egyik legfőbb akadálya maga Orbán Viktor.

Jobboldal és baloldal - abszolút jó és abszolút rossz.

Világos, ugye, tetszenek érteni?

Értjük. Miként azt is, hogy Sarkozy és Orbán között rettentő távolság feszül. A Budapest - Párizs távolság kilométerben mérhető, ám ez nem. Inkább évtizedekben.

 

Milyen hasonló vonások jellemzik hát Sarkozyt és Orbánt? 2004 márciusában, azt követően, hogy pénzügyminiszterré nevezték ki, a France 2 tévécsatornán megkérdezték Sarkozyt: gondol-e az elnökválasztásra reggeli borotválkozáskor? „Nem csak borotválkozáskor" - hangzott a határozott válasz.

Persze Orbán borotválkozási szokásait nem ismerjük.