A Mozgó Világ internetes változata

Kéri László

...közlekedő előadást ígért Orbán Viktor idei tusnádi hallgatóságának.¹ El kell ismernünk, hogy ebbéli ígéretét maradéktalanul megtartotta. Megpróbáltuk követni mondandóját, s nem volt könnyű dolgunk, mert a szónok még maga számára sem tisztázta kellő pontossággal az újonnan kijelölt mérföldkövek helyét és jelentőségét. Az előadás elején úgy vélhettük, hogy - szerinte - az európai politika éppen mostanában érkezett olyan korszakváltáshoz, aminek jegyében úgyszólván mindent másképpen kellene értelmeznünk, mint ahogyan eddig tettük. Később megtudhattuk, hogy ezt a korszakváltást 1968-hoz képest kell elképzelnünk. S mire beleélhettük volna magunkat a csaknem negyven évvel ezelőtti változások szellemébe, akkor meg azzal lepett meg minket a szónok, hogy e fordulat valódi jelentőségét mi is csak 1990 után foghattuk fel igazán. E többszörösen barázdált és elmélyített dilemmákkal nem lesz módunk ezúttal kielégítő alapossággal bíbelődni. Ami pedig az aktuális helyzet szemszögéből valóban lényeges politikai összefüggéseket takarja, azt már a július végi heti- és napilapok meglehetősen sokoldalúan kitárgyalták.² Ezért maradunk egyetlen fogódzó ízlelgetésénél: 1968 váratlanul előkerült, leporolt és újraöltöztetett csontvázánál.

Nem kísérleteznénk sokszempontú elemzéssel, ezúttal megelégszünk azzal, hogy az Orbán Viktor által kijelölt tekervényes út néhány kanyarulatán - pontokba szedetten - eltöprengjünk.

1) A mostanában kibontakozó új korszak annak a szellemi terrornak vet végre véget - véli O. V. -, ami 1968 nyomán harapódzott el az európai szellemi világban. Európa érzékenyebb és korszerűbb vidékein ezt már roppant világosan látják, csak az a baj, hogy nálunk még mindig a régi, kisszerű, provinciális és dogmatikus gondolkodás uralkodik. Emiatt nem tudtuk észrevenni még e nagyléptékű váltás horderejét. (Orbán Viktor egy rövid kitérő erejéig utal ugyan rá, hogy ő már 2003-ban, a gesztenyéskerti új program megfogalmazásakor megpróbálta körvonalazni ennek az európai fordulatnak a hazai adaptációját, de az idő tájt még a jobboldal sem volt teljesen felkészülve ennek a teljes befogadására. Lehet, hogy meg sem érdemlünk egy olyan kivételes vezetőt, aki helyettünk is ott tartja ujját a Történelem ütőerén, hiszen még arra is alkalmatlanok vagyunk, hogy legfontosabb jelzéseit kellő időben felfogjuk. Ha legalább most megfelelő ritmusban helyeslünk, akkor ez a néhány éves késedelem talán elnézhető, és legkésőbb szeptember 15-ig bevihetjük a leckekönyvünket a Szentkirályi utcába.)

2) Az új ideológiai, politikai, erkölcsi ellenfél tehát ezután 1968 szelleme lesz, meg - gondolom én - értelemszerűen azok, akik máig nem voltak képesek megszabadulni ettől a már rémisztő méretűvé növekedett tehertételtől. Az Orbán-beszéd nem specifikálta túlzottan konkrétan, hogy kik is lennének hazánkban e maradi múlt megtestesítői, bár ezt a nagyvonalúságot ezúttal inkább a szónok javára írnám. A soványka, de nagyon is határozott utalás amúgy sem hagy túl sok kétségnek helyet, de lehet ezt a kört a későbbiekben majd tetszés szerint tágítani. Elégedjünk meg egyelőre a szellemi terrénum körberajzolásával.

3) Ezek szerint: 68 kulturális forradalom (azonnali korrekcióval: kulturális ellenforradalom) volt, amit azonban másként értelmeztek Európa keleti felén, mint Nyugaton. Keleten inkább a prágai remények eltaposását jelentette, Nyugaton meg az elvetélt diákforradalmakat. Orbán Viktor szerint. Későbbi vitáimat már itt megelőlegezendően azt javasolnám az elnök úrnak, hogy ha tényleg tartósan szeretne elméletet alapítani 68 újraértelmezésére, akkor ezt a kijelentését érdemes lenne fordítva is végiggondolnia.

Keleten ugyanis a média az uralkodó társadalom- és politikai elméletek jegyében nagy-nagy igyekezettel próbálkozott 68 zavarba ejtően sokszínű konfliktusait leegyszerűsíteni arra az egyszerű esetre, mintha néhány tízezer diák jó dolgában nekirontott volna a nyugati kultúra egyik hagyományos alapintézményének. Nem győzték azt sugallni, mintha a jólét a háború utáni generációknak elvette volna az eszét, és ezért azt sem tudják jó dolgukban, hogy mit csináljanak. Nagy-nagy lelkesedéssel pártoltak minden olyan megközelítést, ami a 68-as zavargásoknak a felszínét mutatta. Még azt sem tartom kizártnak, hogy kifejezetten örültek az Eper és vér-típusú filmeknek, mert a kor viszonyai között meglepő gyorsasággal nézhettük a mozikban ezt a finoman szólva nagyon is felszínes és felemás interpretációt. Prágáról viszont nemigen mert, akart és tudott senki sem beszélni és beszélgetni - nyilvánosan. A közemlékezetben csak 1990 után terjedhetett el annak az ideológiai leszámolásnak a ténye is, amely néhány filozófus külföldi tiltakozása nyomán végigsöpört a hetvenes évek elején a különböző intézetekben. (1971-ben és 72-ben tucatszám írták az egyetemeken a diákköri dolgozatokat 68 nyugati eseményeiről, főleg a diáklázadások ideológiai hátteréről; a korabeli OTDK-n még külön szekciót is kellett szervezni a szóban forgó munkáknak. Hasonló témakörű vitákra a cseh kísérlet kapcsán nem emlékezhetem. Arra viszont igen, hogy 72 tavaszán Világhy Miklós külön behívott a szobájába, mert egy megbeszélésen azt találtam mondani, hogy szerintem hasonló gondjaink nekünk is vannak itthon, mint a szomszédainknak voltak néhány éve. A professzor úr a lehető legnagyobb jóindulattal és aggodalommal próbált meggyőzni arról, hogy a saját érdekemben gondoljam át ezt a párhuzamot még egyszer. Ritka hasznos, egyedi és évekre szólóan tanulságos beszélgetés volt. Többet tanultam belőle, mint öt év ideológiai oktatásából együttvéve. Ha egyébként valaki nem tudná, ő volt az ELTE rektora 56 őszén...)

Nyugaton viszont 68 prágai tanulságai alapvetően rengették meg a baloldal amúgy is ezer sebből vérző pozícióit. A legjelentősebb nyugati, a francia, az osztrák, az olasz kommunista pártok később már nem heverhették ki azt a csapást, amit a megszállás következményei mértek rájuk. Az ekkor elszenvedett szellemi-ideológiai katasztrófa az 56-os presztízsveszteségekhez volt hasonlítható. Ha valamiben Orbán Viktornak igaza lehet, akkor abban feltétlenül, hogy éppen 68 leckéje indított el olyan folyamatokat, amelyek következtében valóban megkérdőjeleződött a hagyományos értelemben vett bal/jobb megkülönböztetés elsőbbsége, és megjelentek egyéb, később mind nagyobb jelentőségű politikai törésvonalak is. Nyugaton valamennyi később készült számottevő elemzés meglehetősen gyorsan túltette magát a diáklázadás felszíni-szociológiai jelenségein, és a késő kapitalizmus olyan magyarázatai jelentek meg (Nicos Poulantzastól Claus Offéig), amelyek minden korábbihoz képest alaposabb, többrétűbb megközelítését adták a háború utáni osztálybéke árának, a radikálisan megváltozott társadalmi/strukturális összetétel politikai/hatalmi következményeinek. Ennek nyomán egészen másképpen kezdték értékelni a nyugati demokrácia intézményeit, mint ahogyan ezt 68 előtt tették. S ebbe a tapasztalatba elemi módon épült be a szovjet modell kudarca, illetve e berendezkedés agresszív és demokráciaellenes lényegének szélesebb körben történt felismerése. 56-ban még viszonylag közel volt a háború vége és minden viszolygás ellenére a nyugati baloldalon akkor még a szovjet jelenlét és erő tűnhetett a posztfasizmussal szembeni egyik lehetséges garanciának (szovjet narancs - kicsi, savanyú, de a miénk...). 68-ban az időbeli távolság úgy megnőtt, hogy senkit sem érdekelt már a szovjetek egykori háborús szerepe. Sokkal fontosabb volt, hogy a vietnami jelenlét okán évek óta diszkreditálódó amerikai hatalmi szerepkörrel összehasonlítva a prágai bevonulás után már a szovjet modell sem jelenthetett semmiféle alternatívát. Lehet, hogy ezt itthon mindenki tudta korábban is, de a nyugati értelmiségnek éppen ez a lecke kellett ahhoz, hogy végkép elveszítsék ebbéli illúzióikat. A 68-cal szemben olyannyira gyanakvó Orbán Viktor számára tehát lenne egy jó hírem: ez az év döntő jelentőségű vereséget hozott az európai baloldal akkor legerősebbnek tetsző áramlata számára. (Amúgy ez a jó hír talán el is keseríthetné, mert éppen 68 következtében változott meg a világban - s vált sokkal szélesebb körben elfogadottá - a baloldaliság új éthosza. Megszabadulva a kötelező tekintély elfogadásának külső kényszerétől, áramlatok tucatjaira hullott szét, s ezáltal lényegesen szélesebb téren tudott hatást gyakorolni, mint korábban. Az áramlatok ugyanis abban az egy dologban közösek voltak, hogy az autonómiát mindig fontosabbnak tartották, mint a kívülről kapott értékrendek - bármilyen univerzálisnak is hirdetett - erejét.)

4) De térjünk vissza megidézett szerzőnkhöz. Orbán értelmezésében 68 kulturális ellenforradalma nem az állam, a demokratikus berendezkedés intézményei ellen irányult. A szabadság nevében, a korlátlan individuális felszabadulás jegyében nem az állam ellen, hanem a közösségi kötelékkel szembeni lázadásról volt szó. Ez az ellenforradalom nagyon sikeres volt, mert az elmúlt negyven évben ez a politikai közgondolkodás, ez a szellem „adta az európai politika hátterét". A közösségi természetű kötelékekkel szembeni lázadás következtében terjedt el és vált uralkodóvá a nemzet, a család, a természetes nemi identitás háttérbe szorítása, s akik esetleg mindezt szóvá merték tenni, azoknak számolniuk kellett a PC-őrület terrorjával. (Talán nem haszontalan szó szerinti idézettel is előhozakodnunk: „Amikor... a 68-asok azt mondták, hogy az egyént a szabadság érdekében meg kell szabadítani a vele született tulajdonságoktól, akkor olyasmire gondoltak, mint a nyelv köteléke, amitől szabadulni kell; a származás köteléke, amitől szabadulni kell, a nemi identitás...")

Hagyjuk ezúttal zárójelek között azt a problémakört, hogy az említett kötelékek milyen mértékben velünk születettek, s mennyiben olyanok, amelyeket a szocializációs folyamatok során, számtalan bonyodalom közepette sajátítunk el; maradjunk a leírás expresszív erejénél. Nem meglepő, ha ezek után a 68-as gondolkodásmódot a morális relativitás jellemzi, s benne a jó és a rossz közötti megkülönböztetését az „attól függ" relativizmusa váltja fel. Ez lenne a 68-as életérzés lényege, de ebből most már elég, mert eljutott ez a métely egészen addig, hogy a „természet rendje ellen lázad..." Természetesen Orbán Viktornak kész, pontos és mindenki által könnyedén követhető elképzelései vannak arra nézve, hogyan lehetne ebből a vészhelyzetből kikecmeregni - magától értetődően a jobboldali tábor soraiba tömörülve, az ő iránymutatását követve. A megoldási javaslatot ezúttal nem elemeznénk, maradnánk az előfeltevések fölötti töprengésnél.

5) Ezzel a gondolatmenettel azért akad néhány probléma. Például mindjárt az az állítás, hogy ez a 68 lett volna az elmúlt negyven év európai politikájának „a háttere". 1968 óta meglehetősen sok nagyhatású fejlemény formálta az európai realitásokat, hamarjában emeljünk ki néhány olyan mozzanatot, amelyekre talán a legkényesebb jobboldali politikai ízlés sem mondana nemet:

- Talán éppen a hatvanas évek kudarcainak, valamint a 73-as olajválság világgazdasági következményeinek köszönhetően formálódott meg az a neokonzervatív, thatcherista fordulat, amely nemcsak a brit közösségben, hanem jóval azon túl is jelentős hatást gyakorolt az európai politikára, legalább másfél évtizeden keresztül.

- Az elmúlt negyven évben az eredeti hatországos uniós együttműködés egytucatnyivá, majd tizenöt tagúvá, végül huszonhét országot átfogó rendszerré fejlődött, s ezáltal a korábbi, jócskán megosztott Európa egészen másképpen homogén és heterogén, mint negyven évvel ezelőtt volt.

- Mindez nem volt független a második világháború után a határain aránytalanul túlnőtt szovjet érdekszféra viharos gyorsaságú felbomlásától, melynek következtében nemcsak az európai, de a világpolitikai erőviszonyok/realitások is többet változtak 1986 és 1992 között, mit előtte negyven év alatt.

- Az előbbi tényezőktől nem függetlenül, hanem némileg mindezek következtében Európa számos népe, országa olyan nagy erejű etnikai újjáéledést élt meg és át, amelynek még az előjeleit sem lehetett 1968-ban sejteni.

- S végül, már csak a kötelező illem kedvéért említenénk meg: a globalizációt, valamint az ebből fakadó világproblémákat s benne Európa gyökeresen megváltozó szerepét még a hetvenes évek legelején is legfeljebb az Aurelio Peccei/Jan Tinbergen fémjelezte szűkebb kutatói csoport volt képes megérteni. Néhány évtized elteltével viszont mindez jószerével kötelező középiskolás ismeretté vált.

Nagy vonalakban öt olyan tendenciát körvonalaztunk egy-egy bekezdésben, amelyek - szerintünk - összehasonlítatlanul nagyobb hatásokkal formálták Európa elmúlt negyven évének politikai profilját, az uralkodó gondolkodásmódokat, mint a nagyon is tarka 68-as örökség. Nem állítjuk, hogy 68-nak ne lett volna nagyon fontos akár milliók mentalitását, szociális, kulturális és politikai karakterét formáló hatása. Azt viszont igen, hogy például az imént felsorolt tendenciák a leglényegesebb komponensek voltak az elmúlt negyven évben az európai politika hátterének alakulásában, és ezekben 68 hatásának közvetlen szerepe nagyon csekély volt. Továbbá azt is állítjuk, hogy az a 68-as hatás, ami tényleg volt és máig kimutatható, egészen más jellegű, mint amilyennek ezt Orbán Viktor véli.³

Kizárt dolog, hogy Orbán Viktor ne lenne tisztában e fönti összefüggésekkel, ezért a továbbiakban csupán két kérdéskörre fogunk koncentrálni:

- Honnét vehette a most előkapott 68-képet?

- Miért éppen ezt gondolja 2007-ben politikailag sikeresen felhasználni?

6) A tusnádi előadásban felsejlő 68-kép olyan, mintha valaki a tábor lakóival egy teljes napon keresztül végignézette volna a korszakról szóló kultuszfilmeket, és nem hagyott volna nekik elegendő időt még arra sem, hogy elgondolkozzanak eme alkotások lehetséges, esetlegesen mélyebb üzenetein. Mintha egyszerre, egymás után látnánk négy filmet: a már említett Eper és vér, továbbá a Zabriskie Point, az Easy Rider s végül a Hair jeleneteit összevágták volna, csupa család-, nemzet- és Istentagadó kavarog valami gyanúsan tarka forgatagban. Csupa felelőtlen, csak a maga szabadságával törődő, mindenféle intézménynek fityiszt mutató fiatal. Nincs nekik semmiféle fundamentalista identitásuk, csak a pillanat örömének élnek, láthatóan eszük ágában nincs belépni még egy kaliforniai Polgári Körbe sem. Szemlátomást tesznek az öröklött kultúrákra, nagyon jól elvannak a maguk teremtette szubkultúra termékeivel, kábítószereket fogyasztanak, partnereiket tetszés szerint váltogatják, menekülnek mindenféle felelősségvállalás elől. Tényleg, ezek semmire sem alkalmasak, ez a népség még kopogtatócédula-gyűjtésre sem használható. (Nagyon irigyelhette mindezekért egykoron Orbán Viktor őket, ha most, ennyi év távlatából ennyire utálja mindezt...)

Ők lennének az elmúlt negyven év rejtett győztesei? Az ő örökségük foglyai lennénk? Mind a négy film végén rosszul sül el a kivonulási kísérlet, lelövik őket, katonai egységekkel megrohamozzák őket, katonákként halnak meg, szóval nem kell aggódni a civilizáció jövője miatt, a következő negyven évben is az intézmények lesznek erősebbek, és nem a kivonulók.

Lehetséges az Orbán-féle 68-képnek egy másik ősforrása is, mégpedig a korabeli tudszocos, agitprop-magyarázatok kései lenyomata. Negyven évvel ezelőtt óvták az ifjúsági sajtóban meg a politikai képzési fórumokon ilyen hevességgel az eltévelyedésre, a nyugati minták kritikátlan majmolására hajlamos magyar fiatalok túl hosszú hajat hordó részét mindeme túlzások komolyan vételétől. Sírni való az egykori ideológiai csendőrök 68-képe és e mostani, újsütetű elmélet közötti hasonlóság. Az akkorit értettem és a többi tizenéves kortársammal egyetemben ki is röhögtem, mert világosan láttuk a kilógó lóláb mocskát. E mostanival némi zavarban vagyok. Hogyan került elő ez a lóláb a mostani asztalra?

7) Szinte azon a napon, amikor az elnök úr elmondta Tusnádon a maga legújabb vízióját a jelenkor lényegéről, jelent meg az ÉS-ben egy szokatlanul nagy terjedelmű esszé Buda Péter és Gábor György tollából Metafora és küldetéstudat címmel.⁴ Tanulmányukban a szerzők nagy műgonddal rekonstruálják Orbán Viktor elmúlt évekbeli antimodernista fordulatának legfontosabb összetevőit. Ezen belül is a spirituális gondolkodás eluralkodását, a hatalmi szféra átmoralizálásának tételeit, a világ dualista felfogásának s az ebből adódó küldetéstudatnak az ellentmondásait. A tusnádi beszéd olyannyira alátámasztja a szerzőpáros elemzéseit, hogy ha nem lenne e véletlen egybeesés, talán azt hihetnők: előre megrendelt, a szerzők állításait igazolni hivatott beszédet igyekezett az elnök úr előállítani.⁵

Vagyis ez az új politikai doktrína már korábban elkészült, s folyamatosan kerestetik hozzá az ellenfél. Az elmélet immáron készen áll, túlnőtt a hazai kereteken, elfér benne az elmúlt fél évszázad európai tapasztalatainak lényege is. Ennek az újkori fundamentalista alapvetésnek a megszokott, rutinszerű antikommunista ellenfél már kevés. Nem méltó hozzá. A hazai kommunista-bolsevista bujkálók még hatalmon is méltatlanok rá, hogy egy ilyen nagyszabású, nemzetközi ívű politikai irányvonal megfelelő ellenfelei lehessenek. Kell tehát valami univerzális, történelmileg is megfelelően kiemelkedő jelentőségű mítoszt találni.⁶ Mítoszhoz mítosz illik. A tanácsadók, előolvasók, helyette-tájékozódók megtalálták azt a kincset, előbányászták azt a leletet, ami megfelelő fényben, kellően korszerű múzeumi megvilágításban a nagyközönség számára is kiállítható. Így került elő 68, így lett belőle reprezentatív ellenfél. Elő kellett állítani a doktrínához illeszkedő negatív lenyomatot. Apró probléma, hogy ennek a 68-képnek nem sok köze van a tényleges hatvannyolchoz, de ezen akadjanak fenn azok, akiknek fontos még a politikai megnyilvánulások valóságtartalmának vizsgálata. E sorok írója mind kevésbé tartozik e fogyatkozó kisebbség közé.

 

Ezzel be is fejezhetnénk fejtegetéseinket, bár az Olvasóban ott motoszkálhat egyfajta hiányérzet annak kapcsán, hogy arról nem nagyon volt szó, mi is történt 68-ban...

A magam részéről korábban is azok közé tartoztam, akik az előző évtizedekben is erőteljes kritikával viszonyultak 68 mitizálásának ilyen-olyan kísérleteihez, s éppen ez a folyóirat adott lehetőséget rá - két évtizeddel ezelőtt! -, hogy megírhassam a magam hatvannyolcas esszéjét, ezért nem térnék ki ehelyütt még a fontos összefüggések elemzésére sem.⁷ (Tizenkilenc év távlatából újraolvasva némi szomorúsággal érzékelem, hogy mennyivel jobb írásokra voltam képes egykoron.)

P. S.: Fordítsuk meg: 68 helyett nézzük 86-ot...

Történt, hogy huszonegy évvel ezelőtt e sorok írójának a korabeli Társadalomtudományi Intézetben tartották kandidátusi disszertációja munkahelyi vitáját. A munka a generációs problémák meg a politikai szocializáció összefüggéseiről szólt, s az előre felkért opponensek egyike, Papp Zsolt szelíd szóval megfeddett, mert úgy vélte, hogy túlzottan kritikusan viszonyulok a hatvannyolcas generációs örökség mibenlétéhez. „Ne bántsátok a hatvannyolcat...!" - korholt kedvesen, és intését később az Akadémia nagytermében, már hivatalos opponensként is megismételte. Személyesebb beszélgetéseinkben pedig arra intett, hogy nem tudjuk, mit hozhat még nekünk a jövő, lehet, hogy évtizedek múlva majd azt látjuk: életünk egyetlen értelmes, szép és valamirevaló szellemi kalandja éppen 68 volt...⁸

Azóta eltelt két évtized, Papp Zsolt másfél évtizede halott, és nincs, aki igazán, pontosan, méltóképpen megvédhetné 68-at - bárkivel szemben. Nemrégiben kezembe került az egykori, 1986 decemberében megtartott munkahelyi vita jelenléti ívének névsora. Hihetetlenül érdekes lista, a negyven név között az alábbiakat találtam: Stumpf István, Fricz Tamás, Csepeli György, Szabó Máté, Szentes Tamás, Bayer József, Gombár Csaba, Lengyel László, Papp Zsolt, Kukorelli István, Andics Jenő, Tomka Miklós, Szigeti Péter... Rácz József pszichológus és Bekk Marika (ő később Kövér László feleségeként is ismerhető) mellett ott ült egy Orbán Viktor nevű, végzős jogászhallgató is az ELTE-ről. (Az utóbbira nem emlékeztem, pedig elég jól ismertem akkoriban. Nyilván nem szólt hozzá.)

Papp Zsolt ott és akkor neki is üzent, csak mint oly sok mindent, ezt is elfelejtette, és más, tekervényes útvesztőkbe tévedt...

Jegyzetek

¹ A beszéd teljes szövege megtalálható a Fidesz honlapján, Orbán Viktor nevénél.

² A július 23-i és 24-i napilapokban fél tucat írás, elemzés foglalatoskodott e beszéd aktuálpolitikai üzeneteinek értelmezésével. Később megjelentek olyan írások is, amelyek már szélesebb kontextusban keresték a mondanivaló hosszabb távon is érvényes, programszerű tételeit: Babarczy Eszter: Orbán vagy Kenobi. HVG, július 28.; Váncsa István: Endarkement. ÉS, július 27.; Mészáros Tamás: Minek nevezzelek? 168 Óra, július 27.; Rajcsányi Gellért: Engedni a hatvannyolcból. Magyar Hírlap, július 24.; Buda Péter: Fundamentalista coming out. Népszabadság, július 31.

³ Érdekes, még a jobboldali kritikusa, Rajcsányi Gellért is megjegyzi, hogy Orbán Viktor bőven meríthetne 68-ból a mai ideológiájához is, mert pl. az a tömegkultúra-és fogyasztásellenesség, amely a domináns jelszavak között egykoron nagyon fontos szerepet játszott, ma jól beleillene az ő gondolatmenetébe is.

⁴ Buda Péter-Gábor György: Metafora és küldetéstudat. ÉS, július 20.

⁵ Nem sokkal később, már a tusnádi beszédre alkalmazza Buda Péter a főbb állításait (Népszabadság, július 31.), a másik oldalról nem is hagyják mindezt szó nélkül. G. Fodor Gábor igyekszik cáfolni Buda érvelését, bár magát a beszédet meg sem kísérli közvetlenül megvédeni. (G. Fodor Gábor: Ortodoxia és eretnekség. Népszabadság, augusztus 7.)

⁶ Babarczy említett írása is hosszasan elemzi ezt az esetet, ő is úgy látja, hogy a komcsizás már nem elegendő, és a Fidesz olyan új ellenségképet keres, amelynek jegyében minden szavazat begyűjthető.

⁷ Kéri László: Előéletünk utóélete. Mozgó Világ, 1988/12.

⁸ Ha az elnök úr érdeklődik a jövőben is 68 értelmezései iránt, akkor nagy-nagy haszonnal forgathatná Papp Zsoltnak azt a kötetét, amelyet halála után a barátai rendeztek sajtó alá. Ebben található az a két esszé, amelyekben páratlan érzékletességgel írta meg 68 itthoni reményeinek és e remények felfoghatatlanul gyors elporladásának a részleteit. In Papp Zsolt: Barangolások. Századvég Kiadó, 1993.