A Mozgó Világ internetes változata

Pető Iván

Új korszellem dörömböl, mégpedig amit a kelet-európai értelemben konzervatív Fidesz-MPP már egy ideje képvisel: először is nemzetinek kell lennünk, másodsorban demokratának, aztán versenypártinak, s végül, de nem utolsósorban szociálisnak. A változás irányát az szabja meg, hogy a világban ismét polgárjogot nyer néhány fontos felismerés: az első, hogy „egyedül a Jóisten képes a semmiből egyedül teremteni. Az ember csak párban képes életet létrehozni..."; a második, hogy „a család, a nemzet és az európai kultúra nem a ma élők tulajdona, hanem a már meghaltak, az élők és a még megszületők felbonthatatlan közössége"; s a harmadik, hogy az ember közösségi lény. Ennyi a Fidesz-MPP elnök ez évi tusnádfürdői beszédének nettó politikai üzenete.

Nagyon visszafogottan: a szöveg - olvasva és nem hallgatva - nem éppen reveláció. De még a legnagyobbaktól sem várható, hogy mindig bölcsesség jusson az eszükbe, nem is beszélve arról: tudjuk, a hatásos politikai szónoklatnak nem elengedhetetlen eszköze a koherens, magvas tartalom. A közeghez igazított ügyes kommunikációs eszközök, hívószavak sokszor hatékonyabbak, mint az érdemi mondanivaló.

Ha a beszéd politikai tartalmára fokuszálnánk, adódna néhány kérdés. Például hogy éppen Tusnádfürdőn, tehát a Magyar Köztársaság határain kívül mit jelent a szónok által kiemelt fontosságú nemzeti alapú gazdasági érdekvédelem. Vagy: a verseny és a szociális szempont összehangolásának nehézségeit ismerve miben különbözik az új a régi világtól? Esetleg: a nemzeti primátusa mégis mennyiben demokráciát korlátozó szempont? S eszébe jut az olvasónak: a jóistenes megoldás és a párban létrehozott élet mellett egy ideje ismert a mesterséges megtermékenyítés is, amihez kell ugyan donor, de az lehet anonim is. Most azonban ne feszegessük a politikai üzenet részleteit.

A soványka mondanivaló felbruttósításához a szónok ezúttal is a szokványosnak nevezett rétori fogást, a szembeállítást, az ellenségkép felrajzolását alkalmazza. Most azonban nem a már jól ismert megoldást választja, nemcsak a gonosz minden jegyét felmutató, baloldalinak nevezett hazai ellenfél képét vetíti közönsége elé, bár azért ettől a motívumtól csak nem tud szabadulni, hanem 1968 és öröksége az új korszellem ellentettje.

Természetesen 68 is csak olyan, mint általában a történelmi „események", az alapvető tények figyelembevételével ki-ki megteremtheti a maga interpretációját.

Ki vitatná, hogy Orbánnak mai politikai hitvallása alapján szinte kötelező nem szeretni 68-at és örökségét. De szónoklatát hallva, olvasva azt hiheti a tények naiv ismerője: nem a valódi 68-cal áll szemben, hanem egy rosszul ismerttel.

Orbán szerint 68 mást jelentett Európa nyugati és keleti felében, s ez csak 1990 után vált világossá, amikor mi is a Nyugat részévé váltunk. Itt 68 Prágát jelentette, a bevonuló orosz tankokat, a közép-európai szolidaritás hiányát, ott kulturális ellenforradalmat.

A forradalom/ellenforradalom kifejezés használata tartalmi kritériumokra alapozódik, s ennyiben a két szó nem csereberélhető tetszés szerint. (Bocsánat a kitérőért, de a jelek szerint időnként le kell írni: nem az a vízválasztó, hogy hol állnak a rosszfiúk, illetve a jók, mert ez sokszor ízlés, vélemény kérdése. A forradalom a fennállóval szemben radikálisan újat, mást akar, az ellenforradalom pedig éppen az általa normálisnak tartott viszonyokhoz képest deviánsnak tekintett törekvések ellen lép fel. 56 nem azért nem volt ellenforradalom, mert Kádárék voltak a rosszak, hanem azért, mert hazugság volt, hogy a „Horthy-fasizmust" kívánta visszahozni.)

Lehet nem szeretni a forradalmat, sőt egy konzervatív politikustól el is várja az ember, hogy ne szeresse, de az aligha vitatható: 68 kulturális értelemben forradalom volt. (Politikai értelemben, persze Csehszlovákiát kivéve, többnyire csak lázadás, az elégedetlenség radikális megnyilvánulása, rendszerré nem összeálló törekvésekkel.) Ehhez képest apróság, hogy térségünk és a világ más részeinek 68-a közötti különbségek egykor is világosak voltak, s a szónok megvilágosodás-álláspontjának megváltozásához, kelet-európai értelemben konzervatívvá válásához s nem a Nyugathoz való csatlakozáshoz köthető.

68-ban persze valóban másért mentek az utcára Prágában, mint Párizsban vagy Mexikóvárosban, de az amerikai egyetemi városokban is másért, mint a fekete gettókban, és Varsóban meg Belgrádban is másért, mint Németországban. Azonban közös volt a megmozdulásokban a természeti törvényként változtathatatlannak tartott fennálló renddel való szembefordulás szándéka. Sokkal több és fontosabb tehát, ami összeköti Európa két felének 68-át, mint ami megkülönbözteti.

Orbán számára 68 nyugati mottója így hangzik: Professzorok, éppen olyan vének vagytok, mint a kultúrátok! Nekem inkább egy másik párizsi szlogen fogja egységbe a történéseket: Legyünk realisták, kíséreljük meg a lehetetlent!

A tusnádi szónok ezúttal is mondanivalójához szabja a világot. Elfelejti, ami nem illik a kreált valóságba, s átfesti, amit beilleszt. Így lesz a nyugati 68 valami liberális individualizmus jegyében fogant posztmodern lázadás. Sőt 68 maga a posztmodern - nyilván mert mindkettő a kánonokat, az autoritásokat kezdi ki, bár meglehetősen különbözőeket s időben sem egybeesően. „Mindennek a gondolkodásmódnak a kerete - mondja 68-ról - az a morális relativizmus volt, amit köznapi nyelven úgy fogalmazhatok meg, hogy nincsen jó és rossz, csak attól függ van. Ez a 68-as életérzés, a kulturális ellenforradalom lényege."

Az orbáni 68-ból ki kell maradnia a vietnami háborút ellenző motívumnak, talán mert valamennyire rímelne Orbán Irak-politikájára, s főleg mert cáfolná a morális nihilizmust. Elfelejtődik az antiimperializmus, mert valaki még hasonlóságot találna a Fidesz monopólium- és globalizációellenes megszólalásaival. S kimarad a fogyasztói társadalom elleni lázadás domináns motívuma is, mert ez sem illik a képbe. 68-ból el kell hagyni az amerikai gettólázadásokat és a fekete polgárjogi mozgalmat is, hogy antedatálva elsüthesse a PC-ről a jobboldali zsurnaliszták negyven évvel későbbi bornírtságát: a haza a politikailag korrekt nyelvén nacionalizmus, a család homofóbia, a nemzet antiszemitizmus, a társadalmiság piacellenesség, a nép populizmus.

Ahhoz, hogy a szónok politikai üzenetét megfogalmazza és érzékeltesse hallgatóságával, hogy ő rajta tartja kezét a világ pulzusán, felismeri, amikor jő az új korszellem, amely persze tulajdonképpen nem más, mint az örök Orbán, szóval mindehhez nem kellene 68-ra mutogatni, s ennek ürügyén hetet-havat összehordani. Elegendő lenne az itt is megjelenő szokásos motívum, a letűnt világot képviselő baloldal Fidesz-MPP-s fantomképe: „a jobboldal nemzeti, demokrata, versenybarát és szociális, az új baloldal pedig internacionalista, autoriter, monopolista és antiszociális. Ez a helyzet ma Magyarországon, tisztelt Hölgyeim és Uraim, ha mindazt Nyugat felől közelítve, amit elmondtam, rávetítjük a magyar valóságra."

Magyarországon soha nem hatott érdemben és ma sem él, legfeljebb néhány értelmiségit érdekelt és érdekel mindaz, amit 1968 jelent a nyugati világban - igaz, nem abban a kreáltban, ahonnan Orbán közelít felénk. Nem olyan örökség ez, aminek a választásokat befolyásoló hatásával bárkinek is számolnia vagy éppen ezért leszámolnia kellene. Márpedig a szónok, mint nyilvános szereplései alapján is tudható, nem entellektüel, hanem politikai babérokra pályázik, nem értelmiségiként, hanem népvezérként kíván bölcsnek és prófétának látszani, tehát nem elvi, hanem pragmatikus megfontolások miatt tűz napirendre bármit is. Ha a sas nem kapkod legyek után, Orbán vitéznek igazán semmi dolga nem lenne Tusnádfürdőn 68-cal, még akkor sem, ha ezúttal is az ottani közönségnek mondja, hogy az itteni értsen belőle.

Akkor valami elfojtás tör a felszínre? Nem tudatosan, de ifjúkori önmagával és a 93 előtti Fidesszel való leszámolás hozza elő 68-at? Nem hinném. Igaz, ha valahol élt 68 szellemisége, a szembefordulás minden tekintéllyel, a legyünk realisták, kíséreljük meg a lehetetlent! programja, a lokális hagyományokkal szemben az alternatív világkultúra felmutatásának szándéka, akkor az a korai Fidesz volt. De Orbánt régóta nem spontán megszólalásairól ismerjük. Ha gyengébb is egy beszéd a tőle elvárhatónál, azt is komoly készülés és nagyon erős önkontroll tartja keretben. Egyébként is: egy spontán Orbán, már csak egykori ismeretei alapján is, tud annyit 68-ról, hogy nem mondana olyan marhaságokat, mint amilyeneket itt, előre megfontolt szándékkal.

Orbán vezetésével az utolsó két választáson esélyesként induló Fidesz-MPP bukott. A kudarcra magyarázat - ismétli meg ezúttal is -, hogy csalással és hazugsággal nyertek ellenük. De talán vannak, akik még emlékeznek: a Fidesz-ígéretek - akár tudatlanságból, a valós helyzet nem ismeréséből eredtek, mint egyesek közülük mentségükre mondják, akár nem - erőteljesebbek voltak, mint a győztesé. Meg hátha az is eszébe jut valakiknek: ha eddig csalással és hazugsággal nyertek, újra előállhat ez az eset.

Most itt egy új magyarázat a kudarcra: a korszellem. A korszellem felől nézvést Orbán a marxista történelemkönyvek Dózsa Györgyéhez hasonló: korán jött, bukása (eddig) szükségszerű volt. A korszellem új típusú pártokat igényel - mondja a tüzes trónt azért megúszó szónok. „A Fidesz 2003 óta dolgozik ezen. Kicsit elkapkodtuk, elsiettük, hamarabb indult meg ez a folyamat Magyarországon és a mi házunk táján, mint hogy ehhez az európai támogatást a korszellem oldaláról megkaptuk volna."

Hatalmas erőről van ám itten szó, amely nemcsak Orbán vitézen fogott ki, de még a nyugati kereszténydemokrata és konzervatív erőkön is! Mert 68 olyannyira győzött, hogy az azóta eltelt évtizedek korszellemét kizárólagosan határozta meg.

Csak látszólagos ellentmondás - mondja -, hogy 68 után számos nyugat-európai országban alakultak konzervatív politikai színezetű kormányok, gondoljunk csak Kohlra (aki 16 évig volt kancellár, mást név szerint valamiért nem említ). „Mert igaz, hogy létrejöttek ezek a kereszténydemokrata vagy konzervatív kormányzatok, de sohasem tudták, nem voltak képesek, talán nem is merték célul kitűzni, hogy magát a korszellemet is megváltoztassák, ezért ez a korszellem egészen a legutóbbi időkig, ha nem is akadálytalanul, de domináns módon érvényesült. Mára azonban ez a trend megtört. Nem a politikusok törték meg... [ők] csak kifejezik azt a tényt, hogy a kor szelleme megváltozott."

Nem illik a képbe, így kimarad a tablóból egyebek közt Thatcher és Reagan, esetleg mert a nyolcvanas évek korszellemét nem befolyásolták érdemben, így neoliberális gazdaságpolitikájukkal és 68-as szellemiségűnek aligha nevezhető társadalompolitikájukkal sem kell pepecselni.

A szónok által felismert új korszellem valójában nem más, mint a történelmi szükségszerűség, magyarázat a kudarcokra és a bekövetkező Fidesz választási győzelem mindennél biztosabb garanciája. A nagyvonalú politikai elemzésben hárman jelenítik meg az új időket, Angela Merkel, Sarkozy és Balkenende holland miniszterelnök. Hogy mi a közös bennük, mi közösebb, mint bármelyikük és bármely más, szinte tetszőlegesen kiválasztott vezető nyugati politikus között, arról nem esik szó. S persze az új korszellem is átugorja Nagy-Britanniát és más európai országokat, s nem érinti az Egyesült Államokat sem, legalábbis róluk nem esik szó ebben az összefüggésben sem. Viszont Schröder, Tony Blair és Bill Clinton e totális világmagyarázatban, összecsúsztatva a 40 évvel korábbi újbaloldalt a blairi új ballal, a letűnő világ, 68 örököseivé válnak, amennyiben felmondták a szociális piacgazdaságot, „valójában neoliberális alapokon". Mert az örök baloldal valójában álruhás liberalizmus, ahogy az a megvilágosító, a beszéd korábbi részében kifejtett gondolatokból is kitetszik: „a 68-as liberalizmus, amit manapság inkább neoliberalizmusnak neveznek, a 68-as korszellem, amely eredetileg szabadságharcként fogalmazta meg magát, mára okafogyottá vált". Hogy az okafogyottá vált Blair után mi van most a szigetországban, hogy Clinton után ifjabb Bush praxisa e nagyvonalú áttekintésbe hogyan illeszthető, nem tudjuk meg.

A szónok idézett és még idézhető halandzsájánál nyilvánvalóan arra épít: tusnádi és hazai közönségének zöme nem ismeri, nem tanulta, hogy mi is volt 68, mi az öröksége, de nem is érdekli. És talán a világpolitika áramlatai sem igazán foglalkoztatják. Vagy ha van, aki észreveszi is az interpretáció egzotikumait, mert felrémlik mondjuk, hogy a Hair című film valahogy köthető 68-hoz, feledhetőnek gondolja a furcsaságokat, mert a feeling az érdekes. Egyébként is: aki csak hallja az ilyesmit, könnyen elsiklik a részletek felett, s ki olvassa a politikusok beszédeit? Az újságíró és a politológus, ha igaz. Őket viszont elsősorban az üzenet érdekli, s - jogosan - nem filológusként közelítenek a politikai szövegekhez. A filológus meg nem akar politizálni.

A sajtó zöme politikai értelemben érdektelenként, kevés újat felmutatóként jellemezte a nyári uborkaszezonban egyébként mindig figyelmet kiváltó tusnádi beszéd idei változatát.

A Fidesz-MPP-elnök nyilvános megszólalásai - szónoki fordulatai és egyéb gesztusai alapján - legtalálóbban két újabb nyelvi formulával jellemezhetők: osztja az észt, megmondja a tutit. Az idei tusnádfürdői fellépés a tények szuverén kezelésével, a világtörténések pulzusán ujját tartó bölcs vezető pózával Orbán verbális akcióinak állatorvosi lova is lehetne, így az eddig ismert portréját nem árnyalja.