A Mozgó Világ internetes változata

Ludassy Mária

Nem kell emelt szintű érettségi ahhoz a történelmi tudáshoz, melynek alapján a fenti dátumsorhoz a forradalmi szót asszociáljuk. Kérdés: milyen meghatározás alapján tekintjük 1776-ot és 1956-ot, 1789-et és 1989-et forradalomnak, miközben a magát szintén forradalomnak nevező fasiszta és nemzetiszocialista mozgalmakat kidefiniáljuk e hagyományból? S hogy még komplikáltabb legyen a képlet: a jakobinus és bolsevik hatalomátvételt a jakobino-szocialista, valamint a keresztény-konzervatív történetírók forradalomnak, a liberális és anarchista szerzők pedig puccsnak minősítik. A szabadelvű felfogás szerint „forradalmi változásnak csak azt nevezhetjük, amelynek célja a szabadság növelése" (Condorcet: Sur le sens du mot révolutionnaire, 1793. május 31., azaz a folyamatban lévő jakobinus hatalomátvétel a „haza üdve", a „köztársaság védelme", a „nemzet erkölcsi regenerációja" nevében a személyes szabadságjogok korlátozására készülő államcsíny ellenében határozza meg a forradalom szó jelentését); avagy Jefferson - Madisonnak írt, 1789. szeptember 6-i levele - megfogalmazásában: „Abból indulok ki, ami szerintem nyilvánvaló, hogy a föld haszonélvezeti joga az élőket illeti meg, hogy a holtaknak semmiféle hatalmuk vagy jogaik nincsenek az élők fölött." Azaz a forradalmi felfogás szerint a most élő generáció nem köteles ősei törvényeit tiszteletben tartani, miközben a tradicionalista/konzervatív koncepció szerint a „társadalmi szerződés a generációk közti kontaktust jelenti", ahogy Edmund Burke írta a Francia forradalomról való töprengéseiben. E szent szövetséget a most élők nemzedéke nem mondhatja fel, ahogy ezt a franciák tették az emberi jogokról szóló „metafizikai deklarációjukkal", amely történelmi tabula rasát teremtve kívánt új alkotmányt adni a nemzetnek, szemben 1688 „dicsőséges" forradalmával, mely a régi szabadság, az ősi alkotmány nevében lázadt a zsarnok személye, de nem a királyság intézménye ellen, azaz forradalma azért volt dicsőséges, mert visszatérést (revolutio) akart egy megelőző állapothoz, s nem precedens nélküli kalandot a kiszámíthatatlan jövőbe.

Persze a revolutio körforgás, visszafordulás jelentése nem csak a konzervativizmus képviselőinek privilégiuma. Locke A polgári kormányzatról szóló, a liberalizmus alapművének tekintett írásában (1689) a „szabadnak és egyenlőnek" teremtett ember természetes jogaihoz való morálisan legitim visszatérésként értékeli 1688 szabadságkiterjesztő változásait, s nyomában Tom Paine, 1776 liberális demokrata ideológusa is a természetes jogaink visszaszerzéseként definiálja az amerikai szabadságküzdelmet, majd védi a francia forradalom emberjogi vívmányait konzervatív vitapartnere, Burke ellenében (Az ember jogai). Az amerikai forradalom értelmezésének külön aktualitású érdekessége a Condorcet-féle felfogás, amely a modern liberalizmus szellemének megfelelően az erkölcsök kikényszerítését - azaz a hajdani rousseau-i és a majdani robespierre-i programot - is elveti mint veszedelmes utópiát. „Képtelenség minden olyan tervezet, mely azt célozza, hogy minden embert erényessé tegyen. Inkább abban kellene reménykednünk, hogy a felvilágosodás, melyet a szellem szabadsága táplál, egy boldogabb nemzedék számára olyan emberséges törvényeket teremt, melyek csaknem fölöslegessé teszik a hősiességet és az erényt." (De l'influence de la Révolution de l'Amérique sur l'Europe)

Nagyon fontos ez utóbbi szempont kiemelése: a modernitást igenlő, a forradalmat a szabadság növelésével meghatározó koncepciók kizárják a nemzet erkölcsi regenerációját, a „köz üdvét" (Salut Public) közhatalmi eszközökkel kikényszeríteni vágyó tervezeteket, legyenek azok proklamáltan antimodernista felfogások (vallási fundamentalizmus, tradicionalista tekintélyelvűség) vagy magukat forradalmiként felfogó mozgalmak, melyek éppúgy a modern személyes szabadság visszavételére készülnek, mint 1789 emberjogi deklarációja ellenében az ezen jogokat „forradalmian" felfüggesztő jakobinus terror, mint a februári forradalom parlamentáris rendszere ellenében a bolsevista NOSZ, avagy 1918 októberével szemben a Tanácsköztársaság diktatúrája... Ám ezen korokban legalább üdítő volt a forradalomellenes oldal clare et distincte, azaz világos és meghatározott szóhasználata: Burke ellenforradalmi összefogást sürgetett összeurópai szinten a történelemből magát metafizikai deklarációival kidefiniáló francia forradalommal szemben, az ultramontán katolikus és ultraroyalista de Maistre többet akart, mint ellenforradalmat: a forradalom ellentétét, mely a fehér jakobinus terrorjával nem kevesebb, hanem több áldozatot követel, mint a vörös jakobinizmus rémuralma, az orosz fehérek vagy Prónayék is büszkén nevezték magukat ellenforradalmároknak... Egyedül az anarchoszindikalista George Sorelnek sikerült összekeverni az eszmetörténeti frontvonalakat, midőn az erőszakelmélet lelkes híveként egyaránt üdvözölte Lenint és Mussolinit a burzsoá parlamentarizmus korhadt rendszerének szétveréséért. S innentől az erőszakos hatalomátvétel minden formája szívesen nevezte magát forradalminak: Szálasi 1944. október 15-én vagy Kádár 1956. november 4-én. Természetesen nem szeretném egy szintre hozni az emberi nem egységének kétezer éves - sztoikus és keresztény - tradícióját tagadó nemzetiszocializmus ideológiáját a formálisnak bélyegzett burzsoá szabadságot a tartalminak tekintett egyenlőség nevében elvető államszocialista diktatúrával, ám a forradalom szó használatának szabadságellenes fordulatában egyneműek. És ezen konfúzió folytatása az 1968-tól a forradalmi jelleget megtagadó, sőt azt ellenforradalomként aposztrofáló kijelentés. Akár élt valaki 1968 reményteljes tavaszán (mely persze nem volt ment az eszmetörténeti konfúziótól: Párizs antikapitalista tekintélyellenes mozgalmát nem triviális közös nevezőre hozni Prága antisztalinista szabadságküzdelmével, márpedig a nem kommunista baloldal többsége ezt tette), akár nem, a szabadságkiterjesztés programját nem tagadhatja meg az Odeont elfoglaló diákoktól vagy a 2000 szó szerzőitől. A „tiltani tilos", a „hatalomra a fantáziát", a „nem lehet ártatlanul uralkodni" - ez utóbbi Saint Just-idézet - bizony forradalmi jelszavak, és egyértelműen megfelelnek Condorcet meghatározásának: „a szabadság növelését célozzák". Persze lehet nem szeretni, természetellenesnek tekinteni a szabadságot - ahogy de Bonald, a francia restauráció ultramontán ideológusa tette a tomista természetjog nevében, ám akkor teoretikusan tisztességes, ha a szabadságnövelő forradalmakat ítéljük el, benne természetesen a szexuális forradalmat is. Ami - ha egy hatvanas hölgy még emlékezhet a hatvanas évek wom. lib. mozgalmára - inkább hetero jellegű volt; azt tekintette „természetesnek", amit a Hair egyik hősnője: mindegy, hogy születendő gyermeke apja a szép szőke fiú vagy az éppoly szép fekete - nem hajú, hanem bőrű -, lényeg, hogy szerelemben fogant. (Ez nem zárja ki, hogy később a meleg mozgalmak is ezen szabadságkiterjesztő hagyomány hátán megjelenjenek jogegyenlőséget követelve, azonban kronológiai faktum, hogy ez későbbi fejlemény, ám azóta a politikai korrektség minimuma, hogy az euroatlanti civilizációban buzizni éppúgy tilos, mint niggerezni s bármely kisebbséget verni vagy akár csak verőlegények szerveződését támogatni: közbűntény.)

Természetesen a természetes/természeti jog normatív használata éppúgy ambivalens (vagy még inkább polivalens), mint a teremtés rendje kifejezés: ez utóbbi köztudottan mást jelentett az egalitárius eretnek mozgalmakban, mint a „non est potestas nisi a Deo" (azaz a minden hatalom Istentől ered) jelszavát valló katolikus hierarchia harcosai számára. Ahogy Rivarol gróf, az egyik legelmésebb ellenforradalmár mondotta a „nem lázadás - forradalom" napjaiban: „Miképpen a vallásháborúk idején őseink a Bibliát, a jelen polgárháborúban a Természet kifejezést invokálja mindkét fél a másik ellenében." Már a természetes jogok listája összeállításakor is kiderül, hogy mást tekint természetesnek a liberális és a posztszocialista, és mindkettő ellenében mást jelent a természetes a katolikus-királypárti számára. Az 1793-as alkotmány vitájában Condorcet a tulajdonjogot a személyes szabadság egyik alapvető garanciájának tekintette, miközben Robespierre a megélhetéshez való természetes jog primátusát vallotta; de Maistre szerint az természetes, hogy szubordinációba születtünk, emberi jogok meg már csak azért sincsenek, mert nincs olyan, hogy ember, csupán nemzetek léteznek és kollektív kötelezettségek.

De Európában a vita még korábban kezdődött: mást értett a naturam sequere - a természet követése - fogalmán a sztoikus és az epikureista, a platonikus és a szkeptikus gondolkodó. Meg is vitatták becsülettel az érveléstechnika 2500 éves európai normáinak megfelelően. A reneszánsz dráma hősei már nem mindig az argumentáció logikai szabályai szerint intézték el a normatív természetfogalommal kapcsolatos vitáikat: a Lear király hősei mind a Természet istenségére hivatkoznak, ám a tragikus végkifejlet csupán a fogalomhasználati antagonizmusok összeegyeztethetetlenségét igazolja. A fattyú Edmond a „Természet, Istenem vagy, hódolok törvényeidnek" kezdetű monológjában a tradicionális-tekintélyelvű rend ellenében a természet rendje - a természetes gyermek egyenjogúsága, a szerelem szabadsága - nevében lázadók érveit előlegezi meg, csakúgy, mint Goneril, aki házasságtörő szerelmi szenvedélyét szintén a természetes érzelem jogán igazolja, ám atyagyilkos indulataikat a későbbi korok erényes forradalmárai nemigen fogadták el követendő példaként. Igaz, Lear kétségbeesett kísérletét sem az atyai tekintély természetjogi igazolására: „Jobban tudod Te a természet parancsát", mondja másik lányának, aki számára szintúgy Edmund szerelme és apja kisemmizése jelenti a természetest... Ebből azonban nem nihilizmus, mindent bomlasztó morális relativizmus következik, hanem az, hogy akkor is áll a racionális érvelési kényszer kötelezettsége, ha tudjuk, hogy morális meggyőződésünk, természetesnek tekintett jogaink és kötelezettségeink metafizikai igazolása távolról sem triviális. Mind a személyes szabadság primátusát, mind a közösségi szolidaritás parancsát, mint a tradicionális tekintély tiszteletét lehet természetesnek tekinteni más-más filozófiai felfogás örököseként. Ami viszont kívül esik az európaiság egyetemes kulturális örökségén, az Örkény SS-őrének reakciója, aki csak ütni tud Goethe vagy Schiller neve hallatán.