A Mozgó Világ internetes változata

Parászka Boróka

Alig egy hónap különbséggel „tájolt" Székelyföldön a Fidesz elnöke és a román államelnök. Orbán Viktor július végén, Traian Băsescu augusztus közepén ruccant ki abba a térségbe, amely egyébként a magyar és a román belpolitikai életben egyaránt a világ végén található. Egyik látogatás sem előzmény nélküli. Orbán Viktor „megrögzött" Székelyföld-látogató, tudjuk, a Fidesz-arculat szerves része, hogy Erdélyt - politikai értelemben - magánterületnek tekintik. De minden családi, baráti és politikai kapcsolaton túl is különös jelentőséggel bír, és megkülönböztetett figyelmet vív ki magának évről évre a tusnádfürdői látogatás. Ez a kis, félreeső település és az itt szerveződő nagyon kis költségvetésű nyári tábor a teljes magyar médiát évek óta izgalomban tartja. A figyelem mechanikája igen egyszerű: mit mond már megint Orbán Tusnádfürdőn? Ezért a kérdésért képes még a magyar kereskedelmi média is - egy évben egyszer - tudósítókat küldeni Erdélybe. Orbán minden évben tartogat valami provokatívat, valami boszszantót tusnádi hallgatói számára, amin aztán a teljes magyar nyilvánosság rágódik hosszú napokon át. Az odamondás - Tusnád kezdeti hagyományai szerint - eleinte a román politikának szólt, ez volt az az időpont, amikor évről évre sikerült a román-magyar viszony feszültségét életben tartani vagy éppen fokozni. Az odamondás intenzitása a későbbiekben is maradt, csupán iránya változott. Mára Orbán tábori beszédéből szinte teljesen hiányzik a román politika, és az erdélyi magyarok számára sem mond semmit. Viszont a magyarországi ellenzéki elnök a választási ciklus derekán, Románia kellős közepén egyre provokatívabb magyar belpolitikai kortesbeszédeket mond. Mostanra vált teljesen értelmetlenné és mégis nagyon hatékonnyá a Tusnád-jelenség: nem a megfelelő helyen és nem a megfelelő időben hangzik el egy vitaszöveg, gyakorlatilag hallgatóság nélkül, csak úgy bele a levegőbe, és mégis sikerül azt a látszatot kelteni, hogy szikrázik a levegő. És a magyar média ezt a hely, idő és érdeklődés nélküli antitartalmat adja és veszi. Fenntartások nélkül továbbítja azt, amit a helyszínen sohasem láthatott: hogy Tusnádon már megint történt valami. Valóban történik itt valami, és ez a magyar belpolitika anakronisztikusságának, kiürülésének, valamint a média figyelmetlenségének tökéletes példája.

Băsescu, ellentétben Orbánnal, nem dolgozott székelyföldi píárján tizenöt évet, de kiszállásai legalább annyira felkavarják az állóvizet, mint az Orbán-kommunikáció gondosan érlelt stratégiája. A román államelnök nyári kiszállásának egy előzménye van: amikor Székelyudvarhelyen találkozott és parolázott az amúgy Fidesz által támogatott és „felnevelt" polgármesterrel, Szász Jenővel. Akkor, mindenki legnagyobb megrökönyödésére, a magyar autonómiát magyar asszisztenciával éltette a román elnök. Mára Szász a Fidesz számára mint erdélyi kapcsolat vált érdektelenné, Băsescu számára pedig mint az RMDSZ-ellenzék kulcsfigurája. A Fidesznek már nincs szüksége hasonló kapcsolatokra, az RMDSZ-t pedig le lehet gyalulni magyar segítség nélkül is.

Székelyföld az a hely, ahol a politikai párhuzamosok soha nem találkoznak.

Orbánt és Băsescut mostanában sokszor hasonlítják össze, az az igazság azonban, hogy az előbbi csupán egyre sikertelenebb és erőtlenebb prototípusa az utóbbinak. Lejáróban már a szavatossága.

Orbán egyre absztraktabb, egyre helyzetidegenebb szövegeivel „kibeszél" Tusnádról, „beüzen" Magyarországra, egyre több energiát fektet abba, hogy ő maga legyen a magyar belpolitika Hermésze, aki egyedül őrzi és továbbviszi a megváltó üzenetet. Băsescu viszont sokkol a maga gyakorlatiasságával, konkrétumaival. Orbán vizionál, elmélkedik. Băsescu belenyúl dolgokba, ő az ember, aki tenni tud. Politikai kiszállásai „üzemi látogatások", és bármilyen „üzemben" tesz látogatást, bármilyen problémához szól hozzá, mindig a szakértő hangján szólal meg.

Addig szőtte a magyar jobboldali nemzetpolitika az egyre nagyívűbb, egyre elvontabb terveit, amíg teljesen elvonatkoztatott azoktól a helyektől és azoktól az emberektől, amelyekre és akikre vonatkozott, kiürült: az erdélyi nyilvánosság már csak ürügy, díszlet, apropó az évek óta változatlan, elöregedő előadáshoz.

A román jobboldali retorika addig lovagolta meg a nemzeti ellentéteket, amíg az ellentétekre való hivatkozás értelmetlen és hatástalan maradt. Szembe találta magát viszont a konkrét helyzetekkel, a konkrét emberekkel, és ezzel a szembesüléssel - úgy látszik - tud élni. Ebből a találkozásból frissül és újul meg. Băsescu kormányát, mint minden eddigi román kormányt, folyamatosan érte az a vád, elsősorban a romániai magyar érdekképviselet részéről, hogy szándékosan elzülleszti a magyarlakta területeit, nem fektet be az infrastruktúrába, nem engedi ide a tőkét stb. Băsescu tehát most végigment a székelyföldi utakon, és megállapította: valóban, ezek az utak az országos átlaghoz képest (ami jó, sőt számos helyen kitűnő) elképesztő állapotban vannak. Az egész ország vérkeringése működik, éppen csak az ország infrastruktúrájának szíve fenyeget folyamatosan a leállással. Miért rosszak a székelyföldi utak? - tette fel a retorikailag veszélyes, de gyakorlatilag megkerülhetetlen kérdést Băsescu. Nem esett bele a saját maga felállította csapdába: azonnal kész volt a verdikt, hogy az utak állapotáért a magyar (RMDSZ-es) miniszter a felelős. Miért nem tesz a székelyföldi utakért az RMDSZ? Ezzel a látszólag ártatlan kérdéssel sikerült hosszú időre hatástalanítani azokat a vádakat, amelyek a román kormány diszkriminatív régiópolitikáját érintették, sikerült bemószerolnia az amúgy is sokat támadott és gyengített RMDSZ-t, méghozzá a legérzékenyebb területen. Băsescu pedig egy csapásra a változás és a fejlődés garanciájává vált Székelyföldön.

Ezek a veszélyes párhuzamos valóságok. Miközben Orbán az Árpád-sávos zászlókhoz való bensőséges viszonyáról, a történelmi komfort- és diszkomfortérzetről nyilatkozik Székelyföldön, Băsescu szinte ugyanott, ugyanakkor azt kérdezi: hogyan lehet a lehető legrövidebb, legköltségtakarékosabb és leggyorsabb módon A pontból eljutni B pontba? Hogyan lehet élni és életben maradni? Orbán történelmi futamai amúgy hamisak és botrányosak, jottányit sem visznek előre a nemzet- és történelemismerethez. (Dacára a túlhevült médiafigyelemnek, Magyarországon senkit sem háborított fel, hogy az Orbán-küldöttség - és a hozzájuk csapódó motoros, szervezettbuszos küldöttségek, pártkirándulók - importálja Székelyföldre az Árpád-sáv ideológiáját.) Băsescu gyakorlatias meglátásai mögött ugyanannyi ideológiai és pártpolitikai spekuláció van, mint Orbán víziói mögött. Az a nagy különbség, hogy a spekulatív érdek mellett a román jobboldal mégiscsak felteszi az egzisztenciális kérdést. Most pedig a létkérdés az A és a B pont közötti reális, bejárható távolság. Mindegy, hogy RMDSZ-es politikus épít-e járható utat Székelyföldön vagy sem, csak építsen végre.

Tizenöt év kemény munkával a magyar belpolitika kiírja magát az erdélyi kapcsolataiból, érdektelenné válik Magyarország határain kívül, és érzéketlenné minden olyan lehetőség és probléma iránt, ami nem a saját érdekeiről szól. Az űrt pedig, amit maga mögött hagy a magyar jobboldal, készséggel betölti Băsescu és a román jobboldal: így legalább tényleg, azonnal meg lehet nyerni, és szavazatokra lehet fordítani az erdélyi magyar szimpátiát. (És nem mellesleg: ki lehet sajátítani.)

Lehet, hogy a közeledések és a távolodások kora tulajdonképpen természetes és helyes. A magyar jobboldal erdélyi ambíciói mindig a hangulatkeltésig, a politikai zsarolásig, a kettős állampolgársági vita körül kialakuló hisztériáig és az úgynevezett egyetemi álvitáig terjedtek. Ha végleg alaptalanná válik a mítosz a magyar jobboldal erdélyi támogatottságáról, akkor beköszönthet az új magyar-magyar kapcsolatok kora. A román belpolitikából pedig mindig hiányzott az erdélyi magyar választói figyelem, akarat és gyakorlat, amelyet leterhelt a magyarországi igénybevétel. Most talán a helyére kerülnek a dolgok, és új dimenziót nyernek a román-magyar viszonyok is.

Csakhogy a magyar nemzetpolitika erodálódásának a folyamata nem csak Orbán erdélyi népszerűségvesztéséhez vezet, nem pusztán egy B-ligás magyar belpolitikai meccs a tét. A bizalomvesztés a teljes magyar nemzetközösségre kiterjedhet. A magyarországi közvélemény számára Erdély az a hely, ahonnan jól be lehet üzenni, az erdélyi közvélemény számára a magyar politikus az, aki aljas önérdekből idejár haknizni. A román politikus pedig az, aki - túl a demagógián - legalább gyakorlatilag is értékelhető javaslatokkal jön. Ez a látványos aszimmetria vezethet az új nemzetpolitikai hasadáshoz, az elzárkózáshoz, az együttműködésre képtelenséghez, az általános magyar bizalmatlanság kifejlődéséhez és megerősödéséhez.

Orbán és Băsescu székelyföldi felvillanása csupán két epizód, ami - sajnos - eltakarja az ezeknél sokkal fontosabb folyamatokat. Hogy igenis vannak elképzelések és kezdeményezések a kormányok és államok között az infrastruktúra- és vállalkozásfejlesztésre. A gazdasági érdekek mellett pedig vannak kulturális érdekek, amelyek - dacára a meggondolatlan, konfliktusorientált jobboldali megnyilatkozásoknak - öszszekötik a magyar nemzetközösséget. Ezen a nyáron jött el a pillanat, amikor a magyar jobboldal elvesztette a kontrollt a saját maga által épített és irányított (erdélyi) nemzetpolitikai stratégia fölött. És ezen a nyáron jött el annak az ideje, hogy a pozitív folyamatokat és a reális érdekeket személyes hitellel képviselje és megjelenítse a magyar (baloldali, liberális) politika. Ha ez a személyes képviselet és jelenlét elmarad, arctalanná és hiteltelenné válik minden reformszándék. Többé már nem lehet azt mondani, hogy Orbán sajátította ki Erdélyt, csupán azt, hogy a magyarországi és az erdélyi érdekek ellenére ez a térség (újra) magára maradt.