Ami a levegőből is jöhet

Vegyük sorba, mik is kavarognak a levegőben (olykor nem árt leltárt készíteni). Persze ez attól is függ, hogy ki nézi - ez volna a Heisenberg-féle meghatározatlansági tényező (úgy nagyjából). Tegyük fel, olyasvalaki nézi, immáron harminc éve, aki többszörös királynő (de igen, van ilyen cím is): performansz-királynő, elektronika-királynő („az elektronika a modern idők tüze"), táncoló-zenélő királynő, feltaláló-királynő (hogy mást ne mondjak: beszélő bot), varázsló-királynő, mesélő-beszélő királynő - ugye, nem kell folytatnom, most már csak az Éj királynője csinál úgy, mint aki nem tudja, kiről van szó, mert egy irigy dög.

Szóval, ha ezt a valakit történetesen Laurie Andersonnak hívják (mert a történet nála mindig uralkodik [rulez]), akkor a levegőben először is hangok kavarognak, amelyek vagy már eleve ott vannak, vagy mi magunk generáljuk őket a hangszálainkkal, a testünkkel vagy valamilyen (gyakran meghökkentő) eszközzel. Az Anderson videomunkáiból válogató retrospektív kiállításon ezt az esetet mutatja be az egyik legkorábbi, 1980-as mű (Headknock), amelyben Anderson, kontaktmikrofonok segítségével, a saját fején dobol, tágra nyíló-csukódó szájával pedig olyan hangokat ad, mint egy döngve becsapódó kapu. 86-os, Home of the Brave című koncertjén pedig rejtett, elektronikus dobszenzorokkal bravúros dobtáncot adott elő (Drum Dance), most már egész testét használva hangszerként, amely mozgással, tánccal generálta a hangokat. Mert a levegőben, így Laurie, természetesen (a természet adományaként) testek is kavarognak, azaz mozognak, és az evolúció eme örömteli tényének ő bizony hangot is kívánt adni. Azóta is a test lehetőségeinek elektronikus kiterjesztésében szeret tobzódni, a technikát és az elektronikát összekapcsolja a testtel, s ez a szentháromság nála nem valamiféle fenyegető rémként, horrorként jelentkezik, hanem egy máris eljött, s igenis szép, új világ vidám hírnöke. (Ki más, mint éppen Anderson nyerhette volna el a NASA első és utolsó „artist-in-residence" ösztöndíját?) A korábbi címekhez így nyugodtan hozzácsaphatjuk a cyberpunk-királynőt is, aki test és technika felszabadító egységét hirdeti - feltéve persze, hogy a technika, a tudomány megfelelő emberek kezébe kerül. Ennek veszélyeire is gyakran figyelmezteti közönségét (lásd például, a Sharkey's Day című számot, illetve videót a Home of the Brave-ből), hiszen nem naiváról, hanem olyasvalakiről van szó, aki nagyon pontosan látja (akár az általa kreált reflektorszemüveg nélkül is) az őt körülvevő világot. Ez a multimédia-zsonglőr nemcsak szórakoztatni, hanem tanítani, kritizálni, elemezni sem rest, lásd Personal Service Announcements - személyes szolgálati közlemények - című, 1-2 perces, ironikus, társadalomkritikai klipjeit, ám ezeket oly módon képes organikusan egymásba szőni, hogy senki sem dörmög a leckék miatt, ha gyakran még táncolni is lehet rájuk (lásd például a Beautiful Red Dress című, 1990-es, a nők hátrányos helyzetét taglaló hiperslágerét és a klipet).

Mert a hangok, így Laurie, nemcsak kavarognak a levegőben, hanem gyakran, örvendetes módon, kommunikálnak is, s ez a kommunikálásra használható hang a nyelv. „Language is a virus from outer space", idézi egyik hősét és munkatársát, az avantgárd-ikon William Burroughst, és ez a vírus ott terjed a levegőben, mindnyájunkat megfertőzve. A nyelv körülsző minket, mint pók a zsákmányát, s Anderson ezt elmaradhatatlan történetmeséléseivel, a narráció hangjával érzékelteti. Történetekben élünk, melyek hol érthetőek, hol pedig nagyon is talányosak, miképp az álmaink. „...ahhoz, hogy elhiggyük, hogy a nyelv egy betegség, először is hinnünk kell abban, hogy él. Szóval, élő dolog-e a nyelv?" - kérdi Anderson Stories From the Nerve Bible című, önéletrajzi könyvében, s ami a választ illeti: ki másnak lehetne olyan nagylemeze (The Ugly One With the Jewels, 1995), amelyen a szerző végig csak (el)beszél, beszélget, mesél (spoken word album). E szövegek, történetek azonban nagyon sokféle hangon tudnak megszólalni: hol „az autoritás" férfiasra torzított géphangján (pl. amikor „előadást tart" a Home of the Brave-koncerten és -videón); hol az autoritás ellen lázadó személyes, „hasbeszélő" hangon, ami egyéni, testreszabott varázshegedűjének a hangja, melynek világító vonója láthatóvá is teszi mondanivalóját („Számomra a hegedű a legtökéletesebb alteregó. Ez a hangszer áll legközelebb az emberi hanghoz, az emberi női hanghoz" - írja Anderson.); hol saját, megtévesztően andalítóra beállított, mesélő-beszélő hangon, mely hang valamilyen meghökkentő kérdéssel vagy állítással egyszer csak kizökkenti hallgatóit az ártatlan mesehallgató szerepéből; hol pedig egy a technika segítségével előállított klón, illetve persona hangján (pl. a What You Mean We? című 87-es filmjében, amelyben egy hímnemű Anderson-törpeklón interjúvolja a saját magaként megjelenő művésznőt).

A perszónák, a hangok, a nyelvek és nyelvjátékok sokfélesége, valamint a műfaji határok keveredésében, a multimedialitásban való tobzódás mind egy markáns, a posztmodern kultúrában gyökerező gondolkodás- és kifejezésmód különféle megjelenési formái. Amiben mégis rendíthetetlenül konzervatív, az a történetmesélésben és tágabb értelemben az emberek közötti kommunikációban való hit. Ezek a történetek kötődhetnek az álmok, illetve a psziché világához, vagy vonatkozhatnak nagyon is valós eseményekre, amelyek aztán persze ismét visszahatnak az álmok és a tudatalatti világára. A kiállításon, a korai videók bemutatása után, a Hegyek mélyére rejtve című, 2005-ös, hatrészes, Andersontól szokatlan, elégikus hangvételű, erősen lírai kép- és szövegvilággal operáló film nyilvánvalóan az előbbi fajtához tartozik. A mű, mely erősen kötődik a keleti s azon belül a japán kultúrához, haiku-jellegű vers-, illetve szövegtöredékeket közöl angolul és japánul, nem kimondva, nem felolvasva, csupán a kép és a zene erejével közvetítve-mesélve. „When my father died it was like a whole library had burned down" (Mikor apám meghalt, mintha egy egész könyvtár égett volna le), olvashatjuk az egyik szegmensen, s az egész filmre jellemző ez a halállal, az elmúlás élményével való viaskodás, illetve szembenézés, s itt a nézésen a hangsúly. E műben nyilvánvalóan privát élményt oszt meg a közönséggel, s eme aktuson keresztül a közönség közösséggé formálódik, a másik fájdalmának szem- és fültanújává válik, ami egyfajta felelősséggel ruházza fel. Anderson láthatóan úgy gondolja, hogy a történetmesélésnek mindig is éppen ez a közösségformáló ereje volt elsődlegesen fontos tulajdonsága. Ez a kiállításon bemutatott utolsó, meglepetésnek szánt (s ezért itt részletesen le nem írt) műből talán még inkább kiviláglik. A From the Air (A levegőből) című, kifejezetten erre a kiállításra készült, 2007-es videoinstallációban Anderson olyan történetet mesél el, amelyik metaforikusan és közvetlenül is utal a 2001-es New York-i terrortámadás egyaránt privát és közösségi élményére, amely a közösséget képes volt egy csapásra az egész világra kiterjeszteni.

Anderson, aki mindig is rendes honleány volt, amennyiben karrierje kezdetétől az amerikai kultúra, illetve politika kíméletlenül ironikus, ám elkötelezett ostorozója (lásd pl. egyes koncertcímeit: United States, Home of the Brave, Homeland), már korábban is többször felvázolta egy katasztrófa bekövetkeztének lehetőségét. Big Science című, 1992-es lemezén, a most bemutatott művel nem véletlenül azonos című számban (From the Air) például ezt hallhatjuk:

„Good evening. This is your Captain. / We are about to attempt a crash landing. / Please extinguish all cigarettes... / This is your Captain / and we are going down./We are all going down, together."

S a légikatasztrófa itt nyilvánvalóan egy bekövetkezendő kulturális katasztrófára is utal. Az ugyanerről a lemezről való, szólólemezként is toplistás számban, a Massenet-áriára komponált „O Superman"-ben (lásd a videót) pedig ezt a figyelmeztetést hallhatjuk egy üzenetrögzítőről:

„Here come the planes. / So you better get ready. Ready to go... / Here come the planes. / They're American planes. Made in America. / Smoking or non-smoking?"

Ezt a számot Anderson 2001-ben New Yorkban, egy héttel a terrortámadás után ismét előadta, s a szöveg a bekövetkezett tragikus események kísérteties előrevetítéseként és megidézéseként hatott. Ez a veszélyérzet, ez az érzékenység úgy tűnik, mindig is megvolt Andersonban, ami nála a figyelmeztetés felelősségével párosult. Mint egy jó házőrző, rendre megszimatolta a leselkedő veszélyt. Nem véletlen, hogy itt bemutatott utolsó, valóban meglepő technikát alkalmazó munkájában is egy kutyával, saját kutyájával együtt látható (neve is van: Mirabelle). Anderson olyan történetet mesél a tőle megszokott, andalító, hétköznapi nyelven, amely többek közt arról szól, hogy egyik kirándulásuk során egy keselyűcsapat meghiúsult támadásából a kutya megtanulja, hogy a veszély bizony a levegőből is jöhet. S ebből a tudásból, mondja Anderson, már se kutya, se ember számára nincs visszaút.

Aki nem hiszi (ha van még ilyen), kémlelje csak, mint Mirabelle, az eget. Olykor nem árt frissíteni a leltárt.

Laurie Anderson médiaműveinek kiállítása. Pixel Galéria, 2007. június 13. - augusztus 20., kurátor Július Gyula.