A Mozgó Világ internetes változata

Fáy Miklós

Nem múlik el. Hogy ez milyen nagy dolog, azt csak az igazi lemezbolondok tudják, akiknek sajnos gyakori élmény, hogy elmúlik. Hogy vannak biztos pontok az életben, lemezek, amelyek után nyúlni lehet, és mindig azt jelentik, amit jelentettek. És aztán eljön a pillanat, és az idők változnak, velük együtt mi is, de a lemez nem, és ez a látszat ellenére: baj. Szerencse a szerencsétlenségben, ha a helyzet ártalmatlan, ha nem az élet egy nehéz percében hagynak cserben lemezbarátaink, hanem csak valakinek mutatni akarjuk, hogy hogyan játszotta Edwin Fischer az f-moll zongoraversenyt. Nekem most Réti Józseffel történt meg a baleset, biztos voltam benne, hogy közös mámorban fogunk fetrengeni, ha születésnapja alkalmából fölteszem bakelitről a hindu dalt, elsötétítettem, csöndet kértem, aztán egy zökkenéssel helyére került a tű, és nagyon nem az szólt, mint amit reméltem és amire emlékeztem. Mindegy, Rétit csak azért mondom, mert egyébként már megint hálás vagyok neki, de erről még később szó lesz.

Majdnem harminc éve hallgatom A szép molnárlányt Hermann Preyjel. Nem én választottam a lemezt, nem is magamnak választódott ki, bementem a Grabenen az akkor még működő boltba, és énekórai emlék alapján kértem egy schöne Müllerint, ezt adták, megköszöntem, persze ajándékozás előtt nem bírtam ki, hogy meg ne hallgassam, és ezzel szegény megajándékozott bukta is a lemezt, maradt itthon, most is ott ücsörög a polcon. De persze megvettem cédén is, nem is annyira régen, ugyanazt a régi lemezt, olcsó sorozatban, és még hozzá is csaptak négy Goethe-dalt, és tulajdonképpen ezt akartam mondani. Hogy feküdtem a fűben, hallgattam Preyt, néztem, ahogy a kis lejátszón két hangya mászkált, és átszaladt egy apró zápor, de tényleg csak néhány csepp, és persze az már tényleg túlzás lett volna, ha Prey ott tart, a tizedik dalnál, a Könnyesőnél, amelyben a költő könnycseppje belehullik a patak vizébe, és a lány azt mondja, no lám, eső lesz, de majdnem. Majdnem. És, ha szabad, akkor könnyekről most ne beszéljünk, de mégis rájön az ember, hogy ez már így marad vele, soha, de soha nem fogja megunni ezt a lemezt, soha nem fogja azt érezni, hogy ezt már ismeri, és soha nem fog csalódni benne. Szép életünk, lobogj, lobogj tovább.

Bocsánat, hogy megszakítom az emlékezést, de az is olyan vicces, hogy amikor föl akarok sóhajtani, hogy végül is ezt a hangyás-fűben ülős élményt nem tudtam úgy elmesélni, ahogy szerettem volna, akkor sem tudok mást csinálni, mint a Müllerinből dudorászni: ich kann nicht mehr singen, mein Herz is zu voll.

Örülnék, ha legalább okkal szerethetném A szép molnárlányt, illetve ha józanabb okkal. Mondjuk, ha a szöveg nem lenne ennyire zavarba ejtő. Wilhelm Müller számomra jobb költőnek tűnik, mint amennyivel el szokták intézni, azt hiszem, igazán középszerű, amin nem azt értem, hogy rossz, hanem hogy tényleg közepes, átlagos, mindenki által átélt élményeket szed rímbe, olyan majdnem jó dolgokat talál ki, mint a már említett kép is a patak víztükrét megtörő könnycseppel. Lehet, hogy nem költészet, de mégis az ember átéli, nem, nem azt, amit kellene, hogy szegény molnárlegény mennyit szenved a meg nem értettségtől, hanem hogy mennyire idegesítő lehet szegény molnárlánykának, hogy ez a szép lelkű izompacsirta itt sírdogál mellette a parton, hát inkább be is megy a házba, a közeledő esőre hivatkozva. Lehet, hogy elkényeztetett az élet, de megőrülök az ilyenektől, akik sértésnek veszik, ha nem szeretik őket viszont, és állandóan hűtlennek, kacérnak meg felszínesnek nevezik azt, aki pont egy másikba szeretett bele.

Van, aki esküszik, hogy az egész ciklus csak paródia, a népies líra kigúnyolása, ami éppenséggel igaz is lehet, aki tisztában van Wilhelm Müller berlini baráti körének alkotásaival és mulatságaival, az ezt jobban tudja, de hogy Schubert nem vette észre a humort a versekben, az biztos. Ez a másik kellemetlen a dalciklus verseiben. Szeretjük hihetetlenül bonyolult elmeként látni a zeneszerzőket, akik folyton a kimondhatatlannal bajlódnak, és biztosan igazunk is van. De amikor Schubert a kimondhatóval bajlódik, akkor sokszor olyan kis süsü, nem a legértelmesebb szövegeket választja sem olvasmányul, sem alapanyagnak, és ettől az egész nagyon gyanússá válik: lehet, hogy a legnagyobb zeneszerzők csak véletlenül lettek azzá, akivé?

Mindegy. Van húsz dalunk, és semmi nem indokolja, hogy csak Hermann Prey legyen az énekesünk, nekem sem csak ő volt, azért is vagyok annyira biztos a dolgomban. Még olyan elvetemült felvételeket is meghallgattam, mint a borízű hangú Shura Gherman angol nyelvű változatát, bár az csak poénnak volt jó, és csak egyszer. De csak a komolyakat nézve: Fritz Wunderlich. Az akkor harmincöt éves tenor utolsó dalfelvétele, ráadásul azon ritka kiadványok közé tartozik, amelyen nem egy malom látható valami 19. századi festményről, bár ez a megoldás sem sokkal szerencsésebb: Wunderlich kék öltönyben olvasgatja a kottát egy vízimalom mellett, ó, azok a hatvanas évek.

Ennél persze sokkal nagyobb baj, ahogyan énekel. És ahogy ezt szinte tilos kimondani a nemzetközi és főleg a német sajtóban, hiszen Wunderlich a csoda, a nagyszerű emlék, a tragikusan rövid élet, amely beteljesülve is beteljesületlen, akármilyen csodálatos lemezek maradtak utána, mégis megszedetlen maradt a gyönyörök fája. Egyedül a legutóbbi kiadás hangmérnöke pendíti meg, hogy ha Wunderlich tovább él, akkor talán még mélyebb, még intimebb, dinamikájában változatosabb dalinterpretációkkal örvendezteti meg a hallgatókat, amiben persze nem a meg nem valósult jövő az érdekes, hanem a hiányérzet. Kevésbé lemezborítósan fogalmazva: a legtöbbször valóban csodálatos Fritz Wunderlich itt enyhén fátyolos hangon és nagyon bután énekel. A kísérője, Hubert Giesen meglehetősen érdektelenül és gyengén zongorázik, ő maga pedig kidolgozatlan, túl sokat bíz a szép hangjára, és pont ott akarja csillogtatni az adottságait, ahol nem kellene. Ha egy lendülettel, egy érzelemre rátehető a dal, akkor nincs semmi baj, a Morgengruss hibátlan, de ha sok a versszak, akkor Wunderlich unalmassá válik, mert a szöveggel nem foglalkozik, darál, darál, majd csak vége lesz.

A másik nagy német tenor, Peter Schreier sokkal bensőségesebben viszonyul a műhöz, és több benne a kísérletező kedv is, vele készült olyan lemez is, amelyen gitárral kísérik a dalciklust, most már persze bánom, hogy nem szántam rá a hatvan forintot az NDK Centrumban, de akkoriban ez annyira hajmeresztő ötletnek tűnt, hogy inkább nem kellett az Eterna-lemez. Így aztán Schreierből számomra a Schiff Andrással közös felvétel maradt, szép munka, és ez talán az egyetlen, ahol igazán ciklusként élik a művet, nemcsak szellemi értelemben, de játszanak a dalok közötti szünetekkel is, hol hosszabb helyet hagynak ki, hol rögtön következik az egyik dalra a másik, ha a hangulat úgy kívánja. Nagyon szép lemez, csak Schreier egyrészt idős már, és megkappanosodott a hangja, másrészt kicsit túlokoskodja, minden szónak, minden hangnak külön élete van, és ez időnként széttöri a muzsika folyamatosságát.

A tenorok közé idefér Réti József a Magyar Rádió felvételén, magyarul, az igencsak esetlegesen zongorázó Dénes Erzsébettel, és sokkal kevesebb felkészüléssel vagy érleléssel, mint a híres pályatársak. De talán ezért is ment meg valami fontosat Réti a dalokból: a naivitást, a sértettséget, a kamaszosságot, amit nem lehet érzékelni azoknál, akik már ezerszer énekelték a művet, már minden hangjukat kiméricskélték, már mögöttük a hosszú pálya, és mit törődnek a szegény, (legalább) kétszeres molnár-önarckép panaszaival.

Elhagyva a magas hangú férfiakat, rögtön a nagy Dietrich Fischer-Dieskauba ütközünk, aki rengetegszer énekelte a Müllerint, aztán a pálya végén el is szavalta Ian Bostridge lemezéhez a meg nem zenésített verseket. Csak Gerald Moore kíséretével három stúdiófelvétel készült, a legjobbnak az 1961-es változatot tartják, ami megnyugtató, mert nekem az 1972-es van meg, és az bizony elég kétes. Nyilván nem olyan súlyos beteg, mint a három évvel korábbi kísérlet Jörg Demusszal, amelyet csak harminc évvel később jelentettek meg egyáltalán, amikor már a fiaskó is érdekes. De Fischer-Dieskau 1972-ben is tökéletesen nélkülözi a spontaneitást, már maga az alaphang is mesterkélten édeskés, és minden, de minden el van játszva, át van színezve, ki van eszelve, és a legfontosabb tanulság az, hogy az okosság, alaposság és a gyakorlat a természetes zenélés ellensége is lehet.

Végre megérkeztünk Herman Preyhez. És mindjárt be kell vallani, hogy ez a bizonyos 1974-es felvétel olyan csúcs, ami neki sem jött feltétlenül össze, hogy ezek az előadók, úgy látszik, ilyenek, fölmásznak a hegy tetejére, és onnan nem feltétlenül a még magasabb hegyre mennek föl. 1985-ben Prey újra fölvette a Die Schöne Müllerint, a hangja tökéletes állapotban van, nagyszerűen énekel, a kísérővel sincs semmi baj, és valahogy minden hiányzik belőle, ami a korábbi felvételen olyan egyedülálló. Az 1974-es lemezen éppen az a csodálatos, hogy tökéletesen zenei fogantatású, hogy mindig dalokat hallunk, zenéből indul és oda érkezik, a forma kerek, minden nagyon egyszerű, csak odaállt a manus és énekelt, de közben észrevétlenül minden a tökéletesig csiszolt, a hangsúlyok a helyükön, és soha nincsenek eltúlozva. Ha négyszer kell az első dal végén elénekelni egymás után azt, hogy das Wander, akkor nagyon-nagyon finoman halkul, távolodik tőlünk a vándor, és dehogy jut eszünkbe ez az egész vándormotívum furcsasága, hogy Schubert állandóan erről beszél, vándorlás, otthontalanság, miközben a lábát nem tette ki Bécsből. Vagy ahogy a Feierabend című dalban a mester megdicséri a legényeket. Wunderlich ezt úgy énekli, mint a dal többi részét, Fischer-Dieskau pedig éppen az ellenkezője, kiteszi a kettőspontot és az idézőjelet, és vaskos, férfias hangon énekli a megfelelő sort. Prey pedig csak éppen meggömbölyíti a hangját, ha akarom, észreveszem a színészetet, ha nem akarom, nem.

Nem, nem csak ezért szeretem. Hanem az egész ciklust átlengő melankólia miatt is, hogy hiába szólal meg minden, amit Schubert kér, hiába vannak a ciklusnak vidámabb és szomorúbb dalai, itt minden szomorú, és ez is schuberti gondolat, hogy minden zene szomorú. Szeretem a sötét színeket, hogy folyton döng és búg a zongora, és szeretem a közelre helyezett mikrofont, amitől az énekes ott áll mellettünk, nekünk énekel, miattunk veszi a levegőt. Szeretem, hogy nem tudom megmondani, melyik dal tetszik a legjobban, mert amikor már eldöntöm, hogy mégis a Tränenregen, akkor jövök rá, hogy éppen ennyire varázslatos előtte A molnár virágainak ringatása, és nincs hátborzongatóbb bölcsődal, mint itt a ciklus vége, pedig egy pillanatra sincs benne semmi hátborzongatás, semmi kísértetiesség, és mégis, mégis.

Szeretem benne, hogy az ember miatta tudja, mit miért csinál. Tudom, hogy ha élne Hermann Prey, akkor nem lennék rest, kideríteném a címét, és megírnám neki, hogy mennyi örömöt okozott. De mivel nem él, ezt írom, hátha meghallja.

 

 

 

Schubert: Die schöne Müllerin. Hermann Prey, Leonard Hokanson, Philips, 1974.