A Mozgó Világ internetes változata

Győrffy Iván

Az animációs film nem éppen szerzői műfaj: az utóbbi évek sikerszériái kapcsán a kutya sem jegyzi meg, kinek a nevéhez fűződik a rendezés, ki szerezte azt a vicces kis betétdalt, ki írta a szófacsaró párbeszédeket, amelyeket a szinkronizálás során amúgy is alanyi jogon kizsigerelnek, adaptálva a befogadó ország szociokultúrájához. Nem véletlen, hogy a plakátokon, mozielőzetesekben is úgy reklámozzák: „az Üngyülübüngyülü alkotóitól", a „Pritty-prutty producerének új filmje", „újra együtt a Hanti-manysi és a Nyenyec-enyec csapata"... A maximum, ami elképzelhető, hogy nagyobb rajzfilmstúdiókhoz, filmgyárakhoz sikerül kötni őket a nézők fejében. A Walt Disney, a Pixar, a Dreamworks produktumai eleinte sajátos stílusjegyeik és dramaturgiájuk miatt könnyen megkülönböztethetők voltak, persze amióta a Walt Disney szőröstül-bőröstül lenyelte a Pixart, és amúgy is keresztül-kasul lopkodtak egymástól különböző trükköket, szóvicceket, figurákat, ma már csak a beavatottak képesek eligazodni, ki fia borja az adott alkotás - ám a legtöbbször kár is a fáradságért.

Elég annyi, hogy a műfaj legjobbjai (a Toy Story, a Z., a hangya, a Madagaszkár, a Jégkorszak, a Szörny Rt., a Némó nyomában, a Cápamese, a Verdák stb.) önmagukban is megálló, a legtöbb korosztály által lelkifurdalás nélkül megtekinthető animációs filmek - a hitelesítéshez pedig jó nevű alkotógárda vagy filmgyár helyett ott állnak a stáblistán a nagy, humortalan hollywoodi színészek és a viccfenomének is, akiknek a hangszálait bátran le lehet cserélni magyar megfelelőikre. Így a Harmadik Shrek esetén a húzónevek (Antonio Banderas, Cameron Diaz) és a nevettetők (Mike Myers, Eddie Murphy) mellett jut gázsi a vájtfülűek kedvenceinek (az ex-Monty Python-os John Cleese-nek, illetve Eric Idle-nek), de a bensőségesen rotyogó szinkrondagonyában kedvtelve mártóznak meg a magyar sztárszínészek és hivatásos szómágusok is (Gesztesi Károly, Für Anikó stb.; a Jégkorszakokat viszont Geszti Péter vitte a vállán - pontosabban a torkán).

Amúgy ezekre a filmekre ma már inkább a fügefalevél szerepét osztják, a lényeg mögötte rejtőzik, míg meg nem mutatja magát kifejlett valójában: a Shrekhez gyorsétteremláncokban lehet(ett) a gyerekmenühöz hivatalos, fröccsöntött mocsári figurákat vásárolni, mobiltelefonos cég kínál változatos háttértartalmakat, profi webes felület várja a rajongók és a promócióra éhesek hadát. Tipikus példája ez a bulvármédia és a multinacionális brandek működési elvének: nem létező igényeket keltünk fel, majd kis előjáték után rögvest ki is elégítjük. Persze nincs ezzel semmi baj, a Shrek egyik karakteres mellékszereplőjének, a mézeskalács figurának a fröccsöntött változata például színes dekorgombja megnyomása után olyan sokértelmű nyögéseket hallat, hogy abból bátran ki lehet hámozni rajzfilmben szereplő mása egyik nazális tónusú, örökbecsű benyögését is a jelenetből, amelyben az ogre feleségének, Fionának a barátai éppen a szülés és gyereknevelés örömeit ecsetelik vendéglátójuknak, s a süti felkiált: „narancsbőr..."! Ezen aztán újbóli gombnyomásra - kiskorú felügyelete mellett - hetekig lehet röhögni. Különösen, ha eszünkbe idézzük a mézeskalács kínzási jelenetét az első, még 2001-ben piacra dobott, friss humorával és semmiféle mozitekintélyt nem tűrő modorával széles közönséget meghódító Shrekben, amelyet hároméves periodicitással követett a két folytatás. Itt a naiv mimikával rajzolt, rettenthetetlen mézeskalács - előzőleg jócskán megkínozva, hiszen fejjel lefelé kancsó tejbe mártották, lábait letépdesték - hirtelen könyörögni kezd: „jaj, csak a gombjaimat ne, gumicukorból vannak...!" Mondanom sem kell, hogy az ezután már csak mankóval közlekedő mézeskalács a második részben kíméletlenül visszavág: irdatlan mézeskalács-gólemmel ostromoltatja a trónbitorlók várát.

Ha a poénok nem is, a történetvezetés a harmadik részre kissé már elfáradt: az elsőben még ember formájú királylányként tündöklő, később ogrenővé változó Fionát kellett megmentenie a bűzös mocsári szörnynek, az emberevő hírében álló, valójában csak szociofób ogrénak, majd Farkvad (Farquaad) nagyúr érdekházasságától megmentve a száműzött mesefigurák erdejének mélyén kezdtek új, közös életet. A másodikban Fiona szüleit, a királyi párt látogatták meg Túl az Óperencián Birodalom fővárosában, elválaszthatatlan, idegesítően szószátyár barátjukkal, Szamárral, ám meg kellett küzdeniük a fia, Szőke herceg utódlásáért minden nemtelen eszközt bevető Jótündérrel és fogadott bérgyilkosával, a Csizmás Kandúrral is, hogy aztán ismét boldogan éljenek, míg meg nem. Itt, a Harmadik Shrekben azonban nyűgös már a mocsárban elkövetett, kénköves bugyborékolással járó altesti örömökre kiéhezett Shrek számára a betegeskedő apakirály helyetti uralkodás, ezért dublőrt szegődtetne a királyi család leszármazottja, a bentlakásos középkori kollégiumban sínylődő tesze-tosza Artie (a későbbi Arthur király!) személyében. Ám ismét a ripacs Szőke akar trónra ülni, a mesék rossz és csúf szereplőiből kommandót szervez, ellenben a Fiona barátnőiből (Hófehér, Hamupipő...) verbuvált Charlie angyalai és Tomb Raider paródiatrupp, valamint a lojális állatkák és mesehősök végül megakadályozzák gonosz tervét. (Igen valószínű, hogy az anyagi siker egetverő mámora és a rajongók egészen a rajongásig fajuló rajongása kikényszeríti majd a következő folytatást is - ebben bizonyára az Arthur-mondakör fogja megkapni a magáét az alkotóktól, ahogy eddig a mese- és filmtörténet java elé is torz varázstükröt tartottak.) Nem is a történet csiklandozza a nevetőizmokat, birizgálja a szemfeneket: a részről részre egyre kidolgozottabb, „élethűbb" animáció, a másodlagos frissességű hollywoodi kacagásserkentők, az alig észrevehető, alattomosságukban is szemgyönyörködtető fricskák, az irónia és önirónia, a vaskos poénok és a finom utalások szövevénye szállítja futószalagon a mozipénztárakhoz és a kölcsönzőpultokhoz a reményteljes tömegeket Amerikában, Európában és szerte a világon.

Súlyos, előre megfontolt szándékkal elkövetett, ám megbocsáthatatlan tévedés azt gondolni, hogy a Shrek és hasonszőrű társai gyerekfilmek. Aki ilyet gondol, és ez a rosszmájú gondolat tettet is érlel, az főbüntetésként küzdjön meg egy óvodáscsoport ingerült kérdezősködésével a film legfeszültebb pillanataiban, halmazati büntetésként pedig egyvégtében tekintse meg a Walt Disney Összest, Micimackótól Pocahontasig. Azon családok ugyanis, amelyek a premier idején rendre elhurcolják csemetéiket - nullától felfelé - a multiplexekbe, a kamaszgyerekek és koraérett hozzátartozóik, na meg természetesen a szülők és gondviselők szórakozásának oltárán feláldozzák az úgynevezett (és szigorúan nagybetűvel írandó) Romlatlan Gyermeki Lelkületet...

Az olcsó és öncélú humort félretéve: a Shrek igenis erősen korhatáros, de korántsem agresszív, szexuális vagy „a kiskorú fejlődésére ártalmas" töltete, hanem érthetősége és grammatikát megszégyenítő poénjai okán. Magyarázatra szorul, miért instruálják az esküvői közönséget a tévéshow-k kulisszái mögül ismert információs táblákkal, miért figyelmezteti a Szamár Shreket, amikor az életveszélyes helyzetbe kerül, hogy „ha látsz egy hosszú alagutat, ne menj ki a fényre", a filmvégi zenés gegekben melyik figura miért éppen a szájába adott közkeletű slágert énekli az első részben; miért akar a Csizmás Kandúr a nehéz, akciódús nap végén „lezúzni az Irish Catbe" a második részben; de hogy az aktuális epizódnál maradjunk: miért hablatyol Merlin mindenféle, zen-buddhizmussal és konyhapszichológiával megbolondított életmódmaszlagot, miért játssza el Artie Elvis Presley szerepét, miért használja zseniális módon a szorongatott Pinokkió a politikusi nyelvezetet, miért pereg le a mézeskalács süti előtt „élete filmje"...? Legfőképpen pedig - és ez nyeri el végül a honosítás babérkoszorúval ékesített zászlórendjét - miért kiált rá a dutyiba vágott mesehős a rendvédelmi szervek brutális képviselőjére fenyegető hangon: „felírtam az azonosítódat...!"?

Gyerekekre tukmált nonkonform mesefilmek, önmagukat is kifigurázó animált figurák, szemkápráztató digitális effektek, a globalizációnak szilárd erkölcsiséggel ellenálló szinkronviccek és a mindezekre fogékony hamburgerközönség korát éljük. A Shrek-folyamot látni és megszeretni ezért úgyszólván kötelező.

 

 

 

Harmadik Shrek. Színes, szinkronizált amerikai animációs film, 93 perc, 2007. Rendező Raman Hui, Chris Miller; forgatókönyvíró Jeffrey Price, Peter S. Seaman, J. David Stem, Davi Zack, Joe Stillman; zeneszerző Harry Gregson-Williams.