A szabadságolt diktátor

Rónay György idézte 1971-es Kassák-könyvében a költő (író, festő, szerkesztő, művészetfilozófus és tipográfus) egy 1964-ben kelt naplóbejegyzését: „a Kassák-probléma" feldolgozása megkezdődött. Hogy a „feldolgozás" itt konkrétan mire is vonatkozik, első pillantásra nem egészen világos (később visszatérek rá), a „probléma" viszont annál inkább: Kassák probléma volt, személye idegesítő, kellemetlen, érthetetlen és emészthetetlen jelenség, munkássága pedig általános botránykő, nagyjából Ady Endrétől Aczél Györgyig (hogy meghúzzuk a „Kassák-probléma" kulturális és politikai ívét a múló időben).

Fiatalon a Nyugatot bőszítette (Babits maga írt - válaszképpen A Tett nyilvánvalóan Nyugat-ellenes programjára - cikket, benne ellenprogrammal „forradalmár költők használatára"). Öregen, 1945 után a kommunista kulturális hatóságoknak kellemetlenkedett, részben tevékeny módon, még inkább puszta létezésével (Révai tajtékozva letrockistázta, 1953 végén - hatvannyolc évesen, fél évszázados munkásmozgalmi múlttal - kizárták a Magyar Dolgozók Pártjából, Lukács György még a hatvanas években is „Kassák kompromisszumos kispolgári mivoltát" hánytorgatta fel. Nemigen volt politikai erő vagy szellemi csoportosulás (vagy a Kassák által egy helyütt undorral emlegetett szóval: „front"), amelynek ne támadt volna baja vele. Nehezen viselték a szociáldemokraták (őket falmelléki erélytelenségükért bírálta), a moszkovita kommunisták utálták, mint a pestisest (ezek „szociál-fasisztáknak" nevezték Kassákot, ő viszont „szociáljezsuitáknak" csúfolta a sztálinistákat). Az urbánusoknak antikapitalista proletár volt (a polgárságot még 1918-ban „az emberi társadalom leggerinctelenebb rétegének" nevezte), a népiek szemében viszont meddően nemzetietlen.

Az utóbbiról: az Érsekújváron született, szlovák-magyar proletár-paraszt családból származó Kassák tökéletesen immúnis volt a népi és nemzeti ideológiai árnyalatokra, trianoni fájdalmak nem gyötörték, népességszaporulati statisztikákon nem borongott, a népművészetet - amint ezt Korniss Dezső megállapította róla - „rühellte", a népi írókat nem sokra tartotta. Halála után Veres Péter egy különös nekrológban panaszolta fel, mégpedig vádló éllel, hogy Kassák „sohasem tudott a magyarsághoz mint nemzethez szólni".

Recenziónk tárgya, Standeisky Éva Kassák-tanulmánykötete érdekes „komparatív" fejezetet szentel ez utóbbi ügynek, s tágabban, a két szegényszármazású autodidakta baloldali író, Kassák és Veres személyiségének és pályájának. Nyilván ez is része - mint ahogy a kötet többi írása is - a Kassák említette „feldolgozásnak". Bár a „Kassák-probléma" szívósságát, a feldolgozással szembeni ellenálló képességét jelzi, hogy a „probléma" mind a mai napig nincs „feldolgozva" - ha feldolgozáson valamiféle elemi közmegegyezést értünk a Kassák-mű jellegét, jelentőségét és értékét tekintve (azt, amit a mai irodalomtudományi nyelvezetben „stabil kanonizált pozíció"-nak neveznek). Hiszen ma is itt lebeg, máig feszengő bizonytalansággal körülvéve, igazából átgondolatlanul és pro vagy contra megválaszolatlanul, Bori Imre jó néhány évtizede megfogalmazott tézise Kassák helyéről és szerepéről a modern magyar költészet folyamatdinamikájában és (azóta kijegecesedett) hagyományrendjében, mely végtére is Kassák „elhelyezésének" alapkérdése (illetve az kellene hogy legyen). Bori szerint Kassák „a magyar versízlés megújítója", olyannyira, hogy „a modern magyar líra története tulajdonképpen Kassák Lajos felléptével kezdődik, s A Tettnek és a Mának a szerepe van akkora, mint a Nyugaté volt indulása idején a tehetségek felfedezésében és esztétikájuk kialakításában".

S máig sem tudatosítottuk kellőképpen a sok műfajú életmű integráns értékelésének bizonyos elméleti-elvi kérdéseit. Legfőképpen azt, hogy - ha szabad egy korábbi Kassák-tárgyú írásomból parafrazálni egy rövidebb részt - külön-külön mérendő-e avval a mércével a költő-Kassák vagy a festő-Kassák, amellyel a csak-költő költőket és a csak-festő festőket szokás mérni, vagy pedig inkább valami „szintetikus" mércére lenne logikailag szükség, amellyel Kassák - mondjuk így - halmazati értékét is meg lehetne állapítani. S ha már itt tartunk: mennyire jó Kassák külön-külön festőként, költőként, satöbbiként és mennyire jó mindennek együtt? S van-e - lehet-e - különbség az így kapott két érték között?

Közben persze a változó időben az úgy-ahogy megnyugtatóan „elintézettnek" látszó összefüggésekről is kiderül, hogy újabb nyugtalanítóan megválaszolatlan kérdéseket vetnek fel. Kassák esetében sohasem lehetett elválasztani személyiségét és magatartását egyfelől, működését és műveit másfelől attól az utópisztikus-messianisztikus töltettől, amely életének és művének a legfőbb mozgató ereje volt. Így aztán az „etikai szocializmust" hirdető és példázó magatartása, a „kollektív individuum", az Én tökéletesítése és a köz átalakítása révén megszülető új ember eszménye a mai Magyarországon fájdalmasan groteszk anakronizmusok, vagy legalábbis annak tűnhetnek igen sokak számára, s ez a Kassák-magatartás és a Kassák-mű érvényét is érinti - vagy érintenie kellene.

S akadnak persze régről is elintézetlen ügyek, kellő módon feldolgozatlan momentumok. Kassák 1964-es naplóbejegyzése - a „Kassák problémáról" és „feldolgozásáról" - a jelek szerint A magyar irodalom története című „irodalomtörténeti szintézis" - magyar szakos bölcsészek a kötetek védőborítójának a színéről „spenót"-nak keresztelték el - előmunkálataival függnek össze. 1963-ban az egyik akadémiai szakfolyóiratban ún. mutatványfejezetek jelentek meg, s közöttük volt a József Farkas és Szabó György által közösen írott Kassák-portré is. A fejezetet az Irodalomtörténeti Intézet XX. századi osztálya megvitatta, szövege és a szöveghez kapcsolódó korreferátumok és hozzászólások megjelentek a Kritika 1964. januári számában. Az ideológiai-politikai összefüggéseket érintő hozzászólók legtöbbje egyetértett az elvi konklúzióval: Kassák „egy rövid időszaktól, a tízes évek végétől eltekintve... nem tartozott a szocialista irodalomhoz... Egész életpályája nem sorolható a szocialista irodalom kategóriájába..."

A hatodik (záró) kötet - az akkor szokásos hosszas átfutási idő után - 1966-ban megjelent, benne a három évvel korábban gondosan és felelősen megvitatott Kassák-fejezettel. Lényegében azonos a Kritiká-ban olvasható „mutatvány-fejezettel", egy apró - bár nagyon is lényeges különbséggel: a végleges változatból kimaradtak az előbb idézett mondatok Kassák szocialistaságáról, pontosabban nem szocialistaságáról.

Kassák Lajos ugyanis 1965-ben Kossuth-díjat kapott. Valakik valahol a hatalom magaslatain megbocsátottak neki - hogy fogcsikorgatva, cinikus számításból-e, nem tudhatjuk. Mindenesetre még azt is hajlandók voltak elfelejteni, hogy ugyanezt a díjat Kassák egyszer már, mégpedig 1957-ben (!) visszautasította - szemben Németh Lászlóval, Szabó Lőrinccel és Fülep Lajossal, akik köszönettel átvették, az első bizonytalan lépéseit tevő és legitimációra szomjúhozó Kádár-konszolidáció nagyobb dicsőségére. Az 1965-ben így végül rendszerkonformmá nyilvánított Kassákról persze már nem állhatott az akadémiai irodalomtörténetben, hogy „nem sorolható a szocialista irodalom kategóriájába". A kéziratnak vélhetőleg „utánanyúltak", a közben kínossá vált szövegrészeket törölték, természetesen a „nem szocialistaságot" korábban kimondó ítészek véleményét utólag semmibe véve.

Apró - vagy talán nem is olyan apró - adalék ez, azért írtam róla kissé hoszszabban, mert Standeisky Éva nem foglalkozik a Kossuth-díj odaítélésének a hátterével a könyvében (az 1957-es első menetet nem is említi), s amennyire a Kassák-irodalmat ismerem, nem emlékszem, hogy másvalaki felhívta-e korábban a figyelmet a fentebb leírt mikro-politiko-filológiai pártmanőverre. Foglalkozik viszont számtalan hasonló esettel és összefüggéssel Kassák Lajos - mint a könyv címében olvashatjuk - az „ember" és a „közszereplő" életében és munkásságában. Sőt még a „költőre" is kiterjed a figyelme: a kötet második fejezete irodalmi tanulmány, a Kassák prózájában és költészetében fel-felbukkanó, „Anna" nevet viselő - a jelek szerint fiktív - nőalakkal foglalkozik, gondos motívumvizsgálati kontextusba ágyazva, irodalompszichológiai módszerekkel.

Ebből is látszik, hogy elegyes kötettel van dolgunk, több összefüggésben is. Az egyes fejezetek korábban külön-külön megjelent tanulmányok, s jelentős időbeli különbségekkel követték egymást: a legrégebbi eredetileg 1984-ben látott napvilágot, a legfrissebb - ebből lett a kötet személyes hangú bevezetője - 2007-ben. Műfajilag is sokfélék. Akad köztük ún. annotált adatközlő tanulmányból esszévé bővülő munka, például a „Barátság? Kassák és Szabó Dezső" című, amely a két szerző levelezésén alapul, vagy az „Ügynökjelentések Kassák Lajosról", amely viszont ügynökjelentéseket ad közre magyarázatokkal. Még ennél is tárgyszerűbb a „Kassák-cikkek a demokráciáról", amely Kassáknak 1945 május-június-júliusa során a Világban megjelent publicisztikai írásait gyűjti egybe - ezek az írások egyébként a koalíciós időkben néhány évre „közszereplővé" váló Kassák kultúrpolitikusi működésének mintegy a nyitányát jelentették.

A kötetbe gyűjtött cikkek és tanulmányok ennek a Kassáknak, a „közszereplőnek" az arcmását mutatják fel a leginkább meggyőző és legtartalmasabb módon. Kevesebbet foglalkoznak viszont az „emberrel" és az evvel szorosan összetartozó „szereppel". Standeisky egy alkalommal „autoriter egyéniség"-nek nevezi Kassákot, máshol egy viszszaemlékezésből idézi a tömör jellemzést, miszerint Kassák „autokrata volt", de jobbára csupán egyénpszichológiai esetlegességet lát ebben az alkati vonásban. Mint ahogy Kassák prófétaságáról, a híveitől feltétlen lojalitást megkövetelő, a renegátokat és eretnekeket kitaszító, az önállóbb társakat magától gyorsan elijesztő magatartásról - mindarról, amit Bortnyik Sándor híres és nem minden szatirikus malíciától mentes festménye, a Próféta az asztalt körül ülő híveknek prédikáló Kassákról elmond - sincs bővebb mondanivalója.

Pedig a paradox helyzet magyarázatért kiált: a „mozgalmár" szektarianizmus esküdt ellensége egy szekta - a maga szektája - élén volt igazán elemében, a jobb- és baloldali diktatúrák engesztelhetetlen elutasítója maga is diktátor volt. Déry Tibor jellemezte a legpontosabban az Ítélet nincsben: Kassák uralomra vágyó s talán rátermett ember volt, kiben a pedagógiai szenvedély úgy megduzzadt, hogy akár erőszak árán is végre kellett hajtani tanításait. Erőszakkal élt a művészetben, a politikában, a társas érintkezésben, erőszakot tett a hagyományos társadalmi gondolkodáson, elvben erőszakot óhajtott volna tenni az életnek minden olyan megnyilvánulásán, mely nem az ő stílusa szerint ment végbe. Ami minden művésznek titkos vágya, de gyávaságból, okosságból elnyomatik: újjá akarta volna teremteni az egész világot. Önmaga kivételével.

S mindennek megvolt Kassáknál az esztétikai pendant-ja is: a diktátorság mint az egyik jellegzetes modernista művészattitűd, az anyaghoz és annak formálásához való sajátosan autoriter és autokratikus viszonyulás. Gondolkodásában voltaképpen egy másik jellegzetes modernista alkotói attitűdhöz, a demokratikus és libertárius (nevezzük így: „anarchodadaista") beállítódáshoz állt közelebb, ahhoz a felfogáshoz, amelyben az élet egybefolyik a művészettel, ahol mindenki művész és mindenki ugyanolyan jogon művész, s ahol semmiféle tekintély nem diktál senkinek. Alkotói mentalitása mégis diktatórikus volt, s ebben mindennapi, életbeli szerepével harmonizált. A művész - írta Beszélgetések a művészetről c. előszavában - diktatórikus egyéniség, pillanatról pillanatra erőszakot követ el a saját életét élő anyagon, megváltoztatja annak önmagát kifejező formáit, hogy ezáltal a művész formavilágát érvényesítse benne vagy általa.

Megkockáztatnám: ez a kettősség, szabadsághit és diktátorság paradox kettőssége tette naggyá Kassákot. Törvényszerűen vagy a körülmények hatalma folytán, ő persze csupán szabadságolt diktátor lehetett: amit ebbeli helyzetéből művészileg beválthatott, mindenestül beváltotta. Hatalma nem lehetett, hatása viszont igen; hogy mekkora, ma sem látjuk még pontosan, ez a „probléma" is „feldolgozásra" vár.

Standeisky Éva: Kassák, az ember és a közszereplő. Budapest, Gondolat. 296 oldal, 1990 forint.