A Mozgó Világ internetes változata

Békés Pál

Tombol a nyár, zöldell a fű, lángol a virág, ilyenkor történik minden, ami fontos: új szerelmek lobbannak, új barátságok születnek, és ami ennél is varázslatosabb: a nagy melegben felizzanak a testvérvárosi kapcsolatok.

Ilyenkor tesznek egymásnál tisztelgő látogatásokat a különféle ürügyekkel szövetségekre lépett kisebb-nagyobb települések delegációi, hogy fokozzák a nyár örömeit. Hozzánk például, a Duna-menti Rácalmásra, ahol évek óta a nyár jó részét töltöm, ilyentájt gördül be a Göttingen melletti Dransfeldből egy testvéri autóbusz, majd azután rövidesen elindul egy viszonbusz is, hasonlóan testvéri célzattal Rácalmásról Dransfeldbe. Lakoma, mulatozás, búcsú, vidám vásár, tombola következik, barátkozás, borozás és alkalmanként smacizás kivilágos-kivirradatig. A kapcsolat nem új keletű, fellépett már a két községi énekkar itt is, ott is, sőt híre ment, hogy egy magyar-német házasság is készülődőben, de aztán visszament a parti. Az azonban biztos, hogy Rácalmás főutcáján dransfeldi mintára jelentek meg a villanyoszlopok derekára erősített cserepekből előbukkanó piros futómuskátlik, és az is látni való, hogy a testvéri autóbuszt szikrázó tisztára felsöpört, kimosdatott falu várja. Már megérte.

Hogy pontosan mitől testvérváros a testvérváros, és mit fed a fogalom, nehéz meghatározni, de az biztos, hogy barátságosan, már-már biztatóan hangzik. Állítólag az első ilyen különleges kapcsolat a német Paderborn és a francia Le Mans között született még a kora középkorban, 843-ban, de aztán közbejött ez-az, a felek elszakadtak, elhidegültek, háborúztak, miegymás, és némi halogatás után a viszony csak több mint 1100 év elteltével, 1967-ben formalizálódott. Más források szerint az egész 1944-ben kezdődött, amikor a háborús szövetségesi viszony testvérivé formálásának érdekében a kanadai Vancouver és a krími Odessza fogadták egymást testvérül, körülbelül azon az alapon, hogy mindkettőnek van kikötője és Hitler kaput.

A magyar városok a szocializmus idején kezdték szőni az igen-igen erőteljesen javallt testvéri kapcsolatok hálóját, természetesen a béketáboron belül. Ennek nyomát őrzi például a békásmegyeri Omszki-tó vagy az egri Csebokszári lakótelep. Utóbbi tervezésekor nem csupán a Volga-menti csuvasföldi iparvárosra gondoltak - melyről az egriek feltehetőleg akkor hallottak először, amikor közölték velük, hogy mostantól kit tekintsenek fivérüknek -, hanem szem előtt tartották a Nagy Egészt is, így azután a lakótelep alaprajza a levegőből nézve állítólag a Szovjetunió hivatalos rövidítését, a CCCP betűket formálja. Ezt persze csak az ellenőrizheti, ki gépen száll fölébe. Mindenesetre jó elképzelni, ahogyan a csebokszári csuvasok és az egri magyarok egyesített kórusa előadja A dzsungel könyve zenés változatának farkasüvöltésből vegyes karra átírt Egy vérből valók vagyunk, te meg én! című kórusművét.

Az Unió mostanában jelentős összegekkel támogatja a jelentkezőket, mivel ráébredt, hogy milyen rendkívüli lehetőségek rejlenek az önkormányzati szintű testvériesülésben, mely a közös Beethoven-Schiller-himnuszban is megfogalmazódik: „Testvér lészen minden ember, merre lengnek szárnyaid!", így azután a berlini fal leomlása óta szárnyakat kapott a mozgalom, és már nemcsak Európán belül köttetnek új frigyek, a lendület átcsapott a kontinens határain, nagyban folyik a globális testvérvárosiasodás.

Szemben az egyre hangosabb és agresszívabb idegengyűlölő új fekete sereggel, a magyar városok vezetősége továbblát az orránál, és mostanában inkább Kelet felé tekint, nyilván a hozzánk települt - az utcai harcosok által rutinszerűen mocskolt és gyűlölt - kínaiak hatására. A nagyralátó Győr, mely korábban a finn Kuopióval és az izraeli Názárettel jegyezte el magát, most a Jangce-parti, kilencmilliós Vuhannal kokettál. A XV. kerület honlapján vita dúl, hogy a rákospalotaiak közül ki vegye föl a kapcsolatot - persze a helyszínen - a hárommilliós Sanminggal. Debrecenben hirtelen felizzott az érdeklődés egy belső-mongóliai törpetelepülés, a mindössze egymilliós Tongliao iránt, és mióta létrehozták közös vállalkozásukat, a hortobágyi libamáj-technológiára alapozott Tongliao Mongo Lúdipari Kft.-t, fivéri pecsétet szeretnének az együttműködésre a megbonthatatlan magyar-belsőmongol barátság és a lúd jegyében. (Szinte magam előtt látom, amint a cívisváros valamilyen magas rangú elöljárója szólásra emelkedik, és poharát koccintásra készítve imigyen szól: - Testvéreim, belsőmongolok!)

A somogyországi Csurgó különleges eset, mert Kína helyett Japánra voksolt, és az ottani Juzavával lépett szövetségre. A minap el is látogatott hozzájuk egy szakszervezeti küldöttség élén Igava úr, megtekintette egyebek között a Csokonai Vitéz Mihály Református Gimnáziumot, ahol a költő befejezte a Dorottyát, azután bort kóstolt, és sietett tovább Pestre meg a Balatonra, de előbb még meghívta a csurgóiakat, akik rövidesen mehetnek szakét kóstolni Juzavába.

Persze nemcsak bennünket ragadott magával az új hullám. Az Anglia és Wales határán fekvő, 1800 lakosú Hay-on-Wye régóta szeretett volna kitörni az ismeretlenség homályából. Az első dobás az volt, amikor 1977-ben a falu egyetlen könyvesboltjának és antikváriumának tulajdonosa, aki reklámot szeretett volna csinálni üzletének, bejelentette, hogy a kényes határhelyzet Anglia és Wales között csupán egy módon oldható meg: Hay-on-Wye mostantól független királyság, ő a király, és élve jogaival nyomban kinevezi a lovát miniszterelnöknek. Bejött. A nyári uborkaszezonban hírre éhes sajtó rávetette magát a témára, és a falu az elmúlt harminc évben bekerült a köztudatba, az antikvár kötetek Mekkája lett, könyvfesztiválja az egyik leghíresebb a szigetországban. A második dobás egészen friss. Tavasszal a polgármester bejelentette, hogy a község testvérvárosi kapcsolatba lépett a Szahel övezet sivatagában, Maliban fekvő Timbuktuval. Az arab oázis neve az angol szóhasználatban körülbelül annyit jelent: az isten háta mögött. A valaha iszlám egyeteméről, tudományosságáról, továbbá mesés gazdagságáról híres - mostanra poros, szürke, mérhetetlenül szegény sivatagi semmivé züllött - várost egykor oly szigorúan őrizték, hogy a szaharai Eldorádóba oltott Oxford képzetét keltő oázis fehér ember, keresztény számára megközelíthetetlen volt. Sokan igyekeztek megfejteni titkát, de 1890-ig mindössze két európai tért vissza onnan élve, és nekik is szavukat vette a döbbenet, hogy túlélték.

Most a brit polgármester rávetette magát a mali város elöljáróira, és állítólag 52 más jelentkező közül elsőként érve célba, rávette Timbuktut, hogy szövetkezzék Hay-on-Wye-jal. Érvei között előkelő helyen szerepelt, hogy a két település között rengeteg a hasonlóság - például ugyanazon a hosszúsági fokon fekszenek. Ezzel az erővel mondhatta volna azt is, hogy elsöprő többségükben két lábon járnak, ruhát hordanak és enni is szoktak.

A walesi határfalu most hosszú időre elegendő píármunícióhoz jutott. Egy kevéssé ismert világvégi település egy nevezetes, titokzatos világvégi település nevével, imidzsével reklámozhatja magát. (Hogy a nyomorúságos Timbuktu mi hasznot húz a kapcsolatból, nem tudni, bár nyilván meghívnak néhány ottani előkelőséget az angol-walesi határra pudingkóstolóba.)

Mint a külhoni példa is mutatja, a pálya nyitott. Lehetőségeink kimeríthetetlenek. Testvérül kínálkozik például a budapesti Angyalföldnek a finn Angeli, a görög Angelokastro, a svéd Angelstad, a német Engelsberg és persze Los Angeles. És ez csupán a névazonosság szintje. A mélyebb rétegekben kiaknázatlan lehetőségek százai.

Hogy komolytalan? Persze. Hogy formális? Többnyire. Hogy mindenekelőtt az üzleti érdek mozgatja és nem a másik iránti valóságos érdeklődés? Valószínűleg. Mégis százszor rokonszenvesebb, mint a főállásban körkörös gyűlölködéssel elfoglalt emberiség egyéb ötletei.

Ha magamba nézek, nyomát sem látom a Dransfeld iránti érdeklődés mégoly halovány jelének sem. De azért elmegyek az augusztus végi rácalmási búcsúba, és megnézem az idebuszoztatott iskolai gyerekkórusukat. Ha már olyan sokat utaztak, legyen közönségük. Ahogy az ilyesféle rendezvények menetrendjét ismerem, biztosan elcincogják nekünk a „testvér lészent". Hát majd meghallgatom, meg én.