Onkel Theo

Berlin, 2007. július 11.

Jelentem: megvagyok.

Eltöltöttem egy kevéssé kéjes hetet a berlini Franziskuskrankenhausban. Az egyházi intézmény kiváló orvosai és nővérei szépen, mondhatni, elegánsan „menedzselték le" rég esedékes nyaki érműtétemet, s ha minden igaz, hamarosan emelt nyakkal járhatok egészségtől duzzadó világunkban. Kétszemélyes szobában helyeztek el, s velem egy napon érkezett a hozzám képest (is) öregúrnak mondható betegtárs: jó arcú, derűsen mosolygó, nagydarab ember. Bemutatkoztunk, ő biztatóan hozzátette: - Szólítson csak Onkel Theónak. - Bonyolultabb procedúra elébe nézett, mint én. Előre bocsánatot kért, hogy netán horkolni fog, majd teljes gőzzel fogott neki egy monstre keresztrejtvénynek.

Később kicseréltük kórtörténeti tapasztalatainkat. Onkel Theo egyáltalán nem csodálkozott azon, hogy itt kötött ki. - Hatvanhárom év dohányzás van mögöttem - mondta nem kis büszkeséggel. Még a napra is emlékezett, amikor először szívta el a bűzrudat: 1944. január 9-ét írták, amikor is tizenöt évesen bevonult légvédelmi kisegítőnek (flakhelfer). Abban a zömmel azonos életkorú társaságban mintegy a felnőttség bizonyítékaként mindenki cigarettázott. - És tudja, mi a legfurcsább? Ahányan voltunk, éretlen kamaszok, elhittük, hogy fel lehet tartóztatni azokat a gépeket, és meg lehet nyerni a háborút. De hát az okosabbak se voltak sokkal okosabbak.

Szóval flakhelferként szolgált a betegtársam, akárcsak Joseph Ratzinger, aki, mint Onkel Theo, 1929-ben látta meg a napvilágot, és ma XVI. Benedek néven a katolikus egyház feje. Hogy anno dacumal mindketten beléptek a Hitlerjugendbe, az szinte életrajzi közhely, pályájukat ennek alapján igazságtalanság volna megítélni. Hitlerjugend-tag és flakhelfer volt az 1927-ben született Günter Grass s a vele azonos évjáratú Martin Walser is, de mint az örmény rádió mondaná, nem ezért szeretjük őket.

Sorsukban talán mégis az a közös és megindító, hogy serdülőként egyikük se tudta romantikus elfogódottsággal nézni az eget, mert kiszámíthatatlan volt, hogy mikor tűnnek fel rajta a bombázók. Éltek a gyermek- és felnőttkor veszélyes határmezsgyéjén, amikor az ember még ritkán döntésre érett, s emellett olyasmiben vesz részt, ami egész életére kihat. Később? Később a dolog viszonylag egyszerű: az egyik gyerekemberből író lesz, esetleg Nobel-díjas, alkot remekműveket és gyöngébb regényeket. A másik egyházi pályára lép, és eljut a hierarchia csúcsára. Fellépése, intellektusa lenyűgöző, de neki is akadnak rosszabb pillanatai. Most például egy kötözés után ér a hír, hogy vissza akarja állítani a latin nyelvű liturgiát, és a protestáns felekezetet nem fogadja el egyháznak, hanem mindössze „vallási közösségnek". Csak azért nem csóválom a fejemet, mert ügyelnem kell a kötésre.

Gondolom, Onkel Theo sem volt élethossziglan mentes a tévedésektől. Építőpari szakmunkásként dolgozta le életét, s abban az ágazatban bőven akad hibalehetőség. Látható erényei közül mindenképpen javára írom, hogy a műtétet követő esetleges autóvezetési tilalomtól jobban fél, mint a haláltól. Ugyanakkor gyarlóságai is szembeötlőek. Sejtem, hogy titokban feljár a tetőteraszra elszívni egy-két Marlborót. Különben járóképesebb, mint én, s alig tudja fegyelmezni a vitalitását: ahelyett, hogy nyugodtan feküdne, mint orvosai rendelik, föl s alá sétálgat, legjobb esetben ül az asztalnál, és keresztrejtvényt fejt. Végül hanyatt fekve olvassa Hans Mario Simmelt, böngészi a Morgenpostot, a Weltet, a Tagesspiegelt, és ekkor kicsit lehiggad.

Mellesleg a napisajtó - miközben a mi ereinket épp okos műszerek nyiszálják - jellegzetesen német szenzációval szolgál. Egy levéltárban rábukkantak három közszereplő náci pártigazolványára. Közülük ketten - a már említett Walser és a hozzá hasonlóan 1927-ben született kabaréművész, Dieter Hildebrandt - rövid katonai karrierjüket, szinte azt mondanám, természetesen flakhelferként abszolválták. Ez a légvédelmi kisegítés mintha a generáció kanyarója vagy skarlátja volna. A gyanúba vettek - a harmadik személy az 1926-ban született Siegfried Lenz - tagadják, hogy tudtak volna tagfelvételükről, s valóban, egyes kutatók szerint az ifjúsági szervezet olykor csoportosan, az érintettek megkérdezése nélkül szállította az utánpótlást az NSDAP-nak. Hadd őrizzem meg e kérdésben jóindulatú semlegességemet. Végtére is éppen Grass, Walser, Hildebrandt, Lenz és nem utolsósorban Onkel Theo noha statisztái voltak a szörnyű végjátéknak, utóbb élőszóval, betűvel vagy betonnal olyan Németországot formáltak, amelynek immár nincs és feltehetően nem is lesz szüksége pelyhedző állú flakhelferekre.

Kedd reggel bocsátottak el, Onkel Theónak még péntekig a Franziskusban kellett nyomnia az ágyat. Az utolsó közös reggelihez felöltötte kimenőruháját. Miközben némileg megilletődve búcsúzkodtunk, arra gondoltam, hogy a víkendet már ő is otthon tölti feleségével, aki keményen elkobozza tőle a cigarettát. Mihelyt megtehetik, kárpótolják magukat a hagyományos nyári program kimaradásáért: mint évtizedek óta minden évben, idén is elmennek a württembergi nyaralóba. Az aszszony eleinte a vonatút mellett kardoskodik, ám ebben a vitában a férfi győz, s egy ragyogó nyári hajnalon Berlinből kocsin vágnak neki a fél országnyi útnak. Onkel Theo biztos kézzel fog vezetni, és kutyabaja se lesz.

A nyakamat teszem rá.