A Mozgó Világ internetes változata

Végel László

Úgy tűnt, kellemes légi út vár ránk, Berlin felett kéken ragyogott az ég, csak néhány bárányfelhő úszott a nyugati láthatáron. Délután egy órácskát szemerkélt az eső, de rövid idő múlva kitisztult az ég, s a Tegel felé tartva irigykedve bámultam a teraszokon üldögélő berlinieket. Kész idill. Majdnem tiszta giccs.

Számolgattam az órákat, négykor indulunk, hatra Nürnbergben landolunk, ahol átszállunk a budapesti gépre, s este nyolckor a Ferihegyen kiszállunk. A belgrádi mikrobusszal éjfél után már Újvidékre érünk. Örültem a kései érkezésnek, elképzeltem, hogy egy ideig tékozló fiúként észrevétlenül lopakodok be a városba. Bizonyára nem találom majd a helyem Újvidéken, viszont az is igaz, hogy nélküle nehéz volt. Az elmúlt évtizedben megszoktam az újvidéki anonimitást, egyszerre vagyok benne őslakó és idegen.

Nürnbergben is ragyogó idő fogadott, de a budapesti gép több mint egy órát késett a felszállással, mivel ítéletidő tombolt Magyarország felett. Végre felrepültünk, és az ítéletidőről megfeledkeztünk. Magyarország felett azonban kitört a pánik: lezárták a budapesti légikikötőt. Visszatettem a táskámba Canetti berlini naplójegyzeteit.

Több mint négy órát keringett a gép a régió felett, a navigátor monitorján jól látszott az útirány: hol Budapest közelében voltunk, hol a szerbiai légtérben találtuk magunkat, hol pedig Zágráb felé tartottunk. A pilóta lekapcsolta a világítást, a gép hol nagyot zuhant a mélybe, hol pedig magasba emelkedett. A vihar hol jobbra, hol balra lendítette a csikorgó, nyöszörgő gépet.

Hogy mekkora volt a veszély, azt utólag sem tudom felmérni. Egyszer csak arra figyeltem fel, hogy milyen nagy a különbség a német és a magyar utasok között. A németek csendben maradtak, csak a szájuk mozgásából láttam, hogy mormoltak valamit maguk elé. A magyarok ellenben fel-felkiáltottak, dühösen magyarázták, hogy hol kellene landolnia a pilótának. Fel-felsikoltottak, gesztikuláltak, és teátrálisan a halálról beszéltek. Kész, lezuhanunk, mindennek vége! A fedélzeten csak magyar szavakat hallottam. Ha lett volna elegendő idő, akkor akár népszavazást is rendeztek volna a vitás kérdésben.

A magyar pánik sok mindent elárult a jelenlegi magyarországi közérzetről és a közhangulatról. Akkor is kitör a pánik, ha nincs pánikhelyzet. Úgy élünk, vészhelyzetben: fejvesztve, zsörtölődve, dühösen, egymást túlkiabálva. Igaza van Canettinek, gondoltam, az ember elmondhatatlanul kevesebbet érne kiállott félelmei nélkül.

Négyórás keringés után éjfél körül, Budapest helyett Bécsben szerencsésen földet értünk, és a hatalmas zűrzavarban (harminc nem várt gép landolt) a világ különböző tájairól érkező utasok elkeseredetten keresték poggyászaikat.

Egynapi késéssel érkeztem meg Újvidékre, s az első esti sétámon tapasztaltam, hogy a város zajosabb, vidámabb, mint egy évvel ezelőtt. A Katolikus portán ízléstelenül és otrombán ható szökőkutat építettek. A városközpontban tombolt a nagyvárosi élet, amely még inkább mediterrán jellegű volt, mint azelőtt. Csak a tenger hiányzott.

Az újságokban másról sem volt szó, csak a politikai botrányokról, a korrupcióról. A leghevesebb szenvedélyeket Zoran Djindjić, volt miniszterelnök gyilkosainak pere korbácsolta fel. Az évekig elhúzódó per lezárult, megszületett az ítélet, a végrehajtókat elítélték, most azonban a gyilkosság politikai háttere került a figyelem központjába. Egyre többen kérdezik, hogy valójában miről is tárgyalt 2000. október 6. éjszakáján Slobodan Milo¼ević dedinjei villájában Ivanov orosz külügyminiszterrel, Vojislav Ko¼tunicával, az új köztársasági elnökkel, és Pavković hadseregtábornokkal. Miben alkudtak meg?

A tárgyalásról állítólag titkos hangfelvétel készült, és a beavatottak tudni vélik, hogy Milo¼ević a hálát kérte számon Ko¼tunicán. Szerinte ugyanis Ko¼tunica neki köszönheti népszerűségét. Ő egyengette pártja, a Szerbiai Demokrata Párt útját, ő hagyta jóvá, hogy a szocialista üzletemberek anyagilag támogassák Ko¼tunica pártját. A beavatottak azt is tudni vélik, hogy Szergej Ivanov helytállónak tartotta Milo¼ević panaszát.

Az egyik kérdést követi a másik. Miért támogatta Vojislav Ko¼tunica a „vörössapkások" kormányellenes demonstrációját? Az volt kormány alelnöke, >=arko Korać egy tévéműsorban elmondta, hogy nem állt a Djindjić kormány rendelkezésére semmiféle erő, amely 2001 októberében szembe tudott volna szegülni az állig felfegyverzett, demonstráló „vörössapkásokkal". Ha a fegyveres lázadók el akarták volna foglalni a kormányépületet, hogy puccsot hajtsanak végre, könnyen megtehették volna. Még a kormányőrség is eliszkolt.

Európa akkoriban ünnepelte a szerbiai demokratikus fordulatot, amelynek az élén egy magatehetetlen kormány állt. Szerbia újra átejtette Európát. Ez a játék már két évtizede tart. Ko¼tunica belbiztonsági tanácsadója, mint ahogy a bírósági tárgyaláson napvilágra került, biztosította a fegyveres lázadókat, hogy a katonaság nem lép közbe. Vereséget szenvedtünk, ismerte el Korać, kormányalelnök, tehát a kormány kénytelen volt elfogadni a boszniai, a horvátországi, a koszovói harcterek „hőseinek", a vörössapkásoknak a feltételeit.

Így kezdődött a demokratikus átalakulás, és máig nem fejeződött be.

Egyre többen szóvá teszik, hogy Zoran Djindjić szerb kormányfőt a saját állambiztonsági szolgálata ölte meg. A másik fél meg váltig azt bizonygatja, hogy Djindjić kormánya a maffiával és a politikai alvilággal kacérkodott, ez okozta Djindjić kormányfő vesztét. A médiában kirobbanó durva vitákból kiderült, hogy a titkosrendőrségnek és a katonai kémelhárítónak továbbra is ellenőrizhetetlen hatalma van, s az emberélet nem túl drága. A politikai gyilkosságokra alig derül fény. Hatalmas gennycsomó rejtezik a szerb állam testében, senki sem tudja, hogy meddig érik még, és mikor fakad fel. Vagy pedig arról van szó, hogy ezzel akár évtizedekig is lehet élni, és még az EU-ba is be lehet jutni.

A létbizonytalanság általános, de a közérzet nem depressziós. A szerbiai egyetemisták vagy hatvan százaléka a diploma megszerzése után Nyugaton szándékozik munkát vállalni, akármilyet, de ugyanennek az ifjúságnak az életérzése meglepően vitális, vad szenvedéllyel és lankadatlan erővel teli. A jóban is, a rosszban is.

Ebben különbözik Magyarország Szerbiától.

Magyarországon viszonylag rendezettek a körülmények, viszont a közhangulat kifejezetten destruktív, mert a politikai szenvedélyek maguk alá gyűrik az életet. Sokszor úgy tűnik, hogy a magyar hétköznapok balkánibbak, mint a Balkán. A magyar intézmények európaiak, nyugati típusúak, az elitkultúra is kifejezetten nyugatias, olyannyira, hogy nem idegen tőle a regionális kultúrfölény sem, ám az élet mindennapi menete zajos, csörtető, civakodó és durva. A pesti utcákon rosszkedvű, zsörtölődő emberek sétálnak.

A genocídiummal is cinkoskodó szerbiai politikát joggal tekintik bűnösnek, de a hétköznapok tele vannak játékos teatralitással, amelyben nem esik egymástól távol a gyűlölet és a szeretet. Az utcák tarkák és mozgalmasak, a kávéházak tömve vannak, az éjszakai élet eleven, a szerb lányok nemcsak divatosan, hanem ízlésesen öltözködnek. Úgy, mint Rómában vagy bármelyik európai nagyvárosban. Az üzletek tömve luxusáruval, a város majdnem minden részén nagyméretű építkezés folyik. A munkanélküliek aránya 30 százalék felett van, az átlagos havi jövedelem vagy 150-200 euró, a látszat azonban jólétről, könnyelmű, bohém életről tanúskodik.

Lehet, hogy egyik sem jó. Az egyik hamis, a másik önpusztító.

Az egyik kis kávézóban a pincérlányt a havi jövedelméről kérdeztem. Mint mondta, borravalóval 180 euró. Európai mércével nyomorúságos, de utánaszámoltam: a nyugdíjam kétharmadát teszi ki. Ki lehet jönni belőle.

Szerbia titka, hogy mindig van egérút. Kiemelkedő pártvezérek buzgón vadásznak az igazgatóbizottsági tisztségekre, köztük vannak természetesen a kisebbségi magyar politikusok is. Csak egy részlet a szabadkai városi képviselő-testületben elhangzott vitából: Bóni László (Polgári Tömb) szerint a vámszabad övezet igazgatóbizottsága Kucsera Géza (Vajdasági Magyar Szövetség) polgármesterrel az élen az elmúlt időszakban önös érdekből azon munkálkodott, hogy csődbe juttassa, azaz tönkretegye az övezetet. „Milliós összegek forogtak kockán és jutottak különböző zsebekbe az Agrobank (szabadkai elnöke: Kasza József) hathatós támogatásával; csak Józsa László (Vajdasági Magyar Szövetség), aki a vámszabad övezetre vonatkozó pereket sorra elveszítette, mintegy 1,5 millió dinárt (19 ezer euró, ami Szerbiában horribilis ügyvédi jövedelemnek számít) kapott ügyvédi tevékenységéért" - emelte ki Bóni. Így vitatkozunk mi - kultúrfölénnyel. Hogy igazak-e vagy hamisak a vádak, azt soha sem tudjuk meg. Mint ahogy nem tudjuk meg a többségi politikusok esetében sem.

Az egyik belgrádi újság az egyik magyar politikai vezető elleni váddal kapcsolatban megjegyezte: ítéletet nyomós okok miatt nem hoznak, de a nyomozás folyik. Pontosan így van a jogosan vagy a méltánytalanul megvádolt többségi politikusok esetében is. A belső kisebbségi viták is tehát a többségi fejlemények függvényében értelmezhetők. De mégis, mi magyarok, úgy teszünk, mintha mások lennénk. Kulturáltabbak és civilizáltak. Ezekben a napokban a kisebbségi közéletben is heves vita lángolt fel arról, hogy a köztársasági műsorszórási ügynökség megvonta a Szabadkai Rádiótól a regionális, vagyis a három községre kiterjedő frekvenciát, és átengedte a Pannon Rádiónak, amelyet „a nemzeti identitás megőrzése végett" a magyar kormány kiadós támogatásával - egyelőre csak 100 ezer euróról tudunk - a kisebbség megmaradásáért küzdő magyar politikusok vagy a politikusok családtagjai irányítanak. A nemzetmentő szívek nem árulják el, hogy privát rádióról van-e szó, ők szerényen csak alapítóknak nevezik magukat. Az egész napos rádióműsorra éppen abban a három községben van legnagyobb szükség, amelyekben a kisebbségi magyar polgár kedvére válogathat az egész napon át műsort sugárzó anyaországi adók között. Nem pedig Dél-Bánátban. Vagy Zombor, Kula, Óverbász, Szenttamás, Óbecse környékén. El tudom képzelni János bácsit, amint kora reggel figyelmezteti a feleségét: „Asszony, ezután életünk végéig reggeltől estig a Pannon Rádiót hallgatjuk, nem pedig a fránya Kossuthot meg a tucatnyi kozmopolita pesti adót, hogy megvédjük az identitásunkat." A kisebbségben tehát kicsiben ugyanaz történik, ami Szerbiában nagyban, ahol a privatizáció szintén a nemzeti érdekek jegyében folyik.