A Mozgó Világ internetes változata

Parászka Boróka

Románia vízfejű ország. Legalábbis így, nyár elején, mintha egyensúlyát vesztené ez a hatalmas, több darabból lazán összefércelt felület, amelynek a tengelye valahol a Kárpát-kanyaron fut át. Az év nagy részében Erdély és a Bánát mérkőzik Olténiával, Moldvával: gazdasági, kulturális mérleghinta, a tét az, hogy ki viszi el a több adót, hol lesznek a nagyobb befektetések. Nem az etnikai, nem a kulturális konfliktusok az igazi konfliktusok, hanem ezek a regionális érdekellentétek: Moldva és Erdély, Olténia és Bánát néz farkasszemet egymással.

Ilyenkor nyáron azonban tényleg felborul az egyensúly, és az ország egyértelműen lejt egy irányba: aki teheti, csúszik át, le dél felé, a „litorálra". A tengerparton pihennek a románok, a tengerpartról sugároznak a televízió- és rádióadók, itt tartanak sajtótájékoztatót a politikusok, itt történnek a nagy lebuktatások, rajtakapások, esküvők, itt mulat a román high society. Minden-minden ebbe a keskeny vízparti karéjba összpontosul, pedig, mondjuk, a Bánátból, Erdélyből több mint ezer kilométert kell utazni, amíg eléri az ember a fövenyt.

Igazából a tenger a román állami identitás alapja, jelképe. Nem véletlen, hogy a bel- és külpolitikában egyaránt elszánt román államelnök első igazi nagy győzelmeit „hajóskapitányként" érte el: választási plakátjain szalutált, és szívesen fényképezkedett a constantai kikötővel a háttérben. Első nagy programbeszédeit pedig arra építette, hogyan fog Románia stratégiai helyet szerezni magának a Fekete-tenger övezetébe tartozó országok között, valamint hogyan változik majd a román-orosz kapcsolat, ha a Fekete-tenger geopolitikai lehetőségeit az ország kihasználja. Csak nagyon torz optikából látjuk mi úgy, hogy Trianon volt a végső és legnagyobb győzelem. Erdély egy hosszabb, de nem végzetes történelmi vita eredménye. Erdély a ráadás, a finom falat.

Itt a tengerpart vonzáskörzetében vannak azonban az igazi lehetőségek és az igazi konfliktusok - amelyekről az erdélyi ember keveset tud, amelyekből keveset érzékel. Ez a vidék már a török-tatár-bolgár-lipován kisebbség által lakott terület, és még mindig érezhetően vibrál a hódítók és a hódítottak közötti feszültség. Az egyre-másra felbukkanó minaretek között ott vannak a királyi Romániából hátramaradt (államosított) nyaraló- és villanegyedek, és ott vannak még a Ceausescu-korszakban épített üdülőlágerek és pionírtáborok, de már sátrat vertek a román tengerpartot felfuttatni készülő holland befektetők is, van persze kínai bazár, és eljutottak ide a székely kürtőskalácssütő kisiparosok is. A tengerpartra minden nagyobb vidéki városból indulnak repülőjáratok, és június 15-től szeptember 15-ig szezonjelleggel különvonatok is járnak, aki pedig autóval akar utazni, az tökéletes, többsávos autósztrádán juthat el ide. (Ilyen minőségű autópályát Erdélyben sehol sem látni.) Hatalmas, tizenöt-húsz vagonból álló vonatszerelvényekkel özönlik a nép, hogy egy-két hét erejéig a Costinesti, Mamaia és Mangalia háromszögben, valahol a tengerparti nagyvárosokban vagy a körzetükhöz tartozó kis halászfalukban üdüljön. Erre jó a tengerpart: az év közben torzsalkodó városok-régiók lakói ilyenkor találkoznak, egyszer egy évben egy helyen lehet látni, hogy kikkel is élünk egy országban. Ez az országegyesítés helye.

Egyszerre üdítő és nyomasztó a Fekete-tenger. Az első nagy állomás, Constanta hatalmas szürke kikötőváros, szocreál lakónegyedekkel, a háttérben vészjóslóan ringatózó kereskedelmi, teherszállító hajókkal. Mintha valamelyik Hitchcock-filmhez készültek volna díszletként: nehéz elhinni, hogy bármerre is el lehetne jutni ezen a nagy, homorú, sötétlő kék felületen. Itt áll az ide száműzött Ovidius szobra, aki megkeseredetten rótta itt a Pontusi leveleit: kétezer évvel ezelőtt a görögök számára ez a hely hideg, kilátástalan: barbár volt. Ma itt szó szerint az Édentől keletre vagyunk.

Constanta után kezdődnek az üdülőtelepek, ahova valamikor a pártklientúrát, a pionírállományt, valamint az országba merészkedő (szigorúan ellenőrzött) nyugati turistákat irányította a rendszer. Itt lehetett szippantani egy csipetnyit a jólétből. Vasbetonból és műanyagból öntött szocreál luxus műbőr és plüssbevonattal, bónusz Pepsivel. Kis préselt lemez bungalók gyerekeknek, akiket a hegyekből hoztak le D-vitamin-kúrára, körbekerített, térdig érő vizű tengeri strandokkal. Húsz évvel ezelőtt még több száz gyerek feküdt a parton, katonás rendben, percre pontos napozási órarend szerint, füttyszóra egyszerre fordultak az egyenfürdőnadrágokban, és pionírnótával vonultak ebédelni a mindig ehetetlen ételeket kínáló kantinok felé. Húsz évvel ezelőtt a pártklientúra elsötétített szeparékban fogyasztott húst, olyant, amit a füttyszóra napozó pionír mutatóba sem láthatott. És ihatott kávét is, igazit, ha elég magas beosztása vagy összeköttetése volt a Szekuritáténál. Húsz évvel ezelőtt a nyugati turista csak a számára hozzáférhető és kijelölt „dollárosboltokban" költhette el a valutáját, vehetett, mondjuk, kávét és népművészeti termékeket. Húsz évvel ezelőtt a plázson nem volt tanácsos a németek vagy a franciák közé keveredni, mert a homoknak is füle volt. A bolgár határhoz közel pedig a határőrség cirkált, este már nem lehetett a víz mellett tartózkodni, az emberek úgy mászkáltak a tengertől több száz méterre az úton, mint a csigák. Így mulatott a nép.

Mára eltűntek a több száz gyereket befogadó táborok, és nincs már szociális alapon napoztatás. A régi pártklientúra valószínűleg most is itt van, csak átalakult: fogadót nyitott, kávézót, beletanult a piacba. Az új pártklientúra ugyanúgy lejár ide jutalomnyaralásra, mint a régi, csak sokkal szerényebb körülmények között: ide a másod-, harmadvonal érkezik jutalomkirándulásra. Az első vonalnak saját nyaralója van, jachtja, nem szorul rá az állami pénzekből kicsippentett ingyennyaralásra.

Az RMDSZ például egészen jó pozíciókat tudhat magának a Fekete-tenger partján, magyar ember áll az Országos Ifjúsági Tanács, az ANT élén, jut hát az ANT-s üdülőkben hely a különböző ürügyekkel megszervezett strandolós-napozós konferenciák, nyári egyetemek meghívottjainak. Én egy az Informatikai Minisztérium által szervezett rendezvényre csöppentem be idén júniusban, magyar és román egyetemisták közé. A rendezvényt magyarok szervezték, meglepően jó románsággal irányították (tökéletesen illeszkedtek a tájba). Teljesen ott vagyunk a román adminisztráció csúcsán, a magyar hivatalnokok ismerik a szlenget, a kiskapukat, a nagykapukat, nem lehet lerázni, átrázni őket, és bármit el tudnak érni, ami a román kormányzati bürokráciában csak elérhető. A román meghívottak legnagyobb megelégedésére a tengerparttól néhány száz méternyire teljes internet-hozzáférés is volt biztosítva, műholdról, budapesti közvetítéssel. A nyári egyetem megnyitásakor elhangzott, hogy az eseményt Nagy Zsolt miniszter kezdeményezte, tudják - mondta a szónok románul -, az a magyar kém. A poénon kedélyesen együtt nevetett a magyar és a román közönség, majd elgurult az étkezde felé, mert az ilyen minisztériumi bulik ingyenétkezéssel, sörrel és ingyen- (ámde ihatatlan) kávéval is járnak. Úgy volt, hogy a nyári egyetemre maga a miniszter is ellátogat, de - szólt a tábori poén - valószínűleg nem engedték el Bukarestből a smasszerek.

Előszezonban figyelhettem, hogyan csúsznak össze az idők, hogyan vették át a régi, mindig rozsdás, esetlenül nyújtott orrú Daciák helyét az új, sikerautóvá előléptetett Dacia Loganok. Hogyan viselkednek a régiek és az újak ezen a kétezer éves helyen, ahol még sincs semminek emléke. Úgy múlt el innen a Római Birodalom is, mint a Ceausescu-rendszer: nyomtalanul. A hideg tenger és a forró dobrudzsai sivatag találkozásánál nem építettek maradandó házakat, nincsenek emlékhelyek, nincs is mire emlékezni. Egymással viaskodó törökök-bolgárok, rabszolgaságban tartott cigányok, pionírindulók és vasárnap délutáni nótává butult egykor szilaj körtánc, a román hóra taktusai, szekus lehallgatókészülékek maradványai a falban és olasz kávé (megnéztem, hozzá a cukrot és a tejet a Székelyföldön csomagolják). A tenger felől mindig fúj a szél, szárítja az amúgy is száraz, terméketlen, kopár partvidéket. Ottjártamkor jött a hír: elérte a befektetési láz a Fekete-tengert is, csillagászati ára van a nyomtalan, csupasz partvidéknek, ahova a homokot is külön szállítani kell. Hónapokon belül szállodák, üdülőparadicsomok épülnek erre a barbár vidékre, ahova Ovidiust is csak büntetésből küldték, hogy vezekelje le a léhaságot.

Hajnalban a tengerből kel fel a nap, és néhány órára bevilágítja a sötét, lakatlan vizet: délig minden szikrázik, minden reményteljes. Aztán gyorsan jön a déli csúcs, a délután, az éjszaka.

Keleten vagyunk, itt korán jön a hajnali fény, és korán, gyorsan múlik a nappal. Szentivánkor is egy órával hamarabb köszönt be az éj, mint Erdélyben. Végre itt sikerül megérteni, hogy miért van Románia más időzónában, mint Magyarország: Nyíregyházán és Szatmárnémetiben még ugyanúgy süt a nap, amikor Vama Vechen már teljesen sötét van.

Gyors ragyogás, gyors sötétség - Kelet-Európa, annak is a vége. Júniusban csendben, de méltósággal távozott Domokos Géza, az utolsó sikeres magyar könyvkiadó és az RMDSZ korán távozni kényszerülő politikusa. Lemondott miniszterelnök-helyettesi posztjáról Markó Béla, tovább folytatódott Nagy Zsolt kémügye, viszont közeledett egymáshoz a román jobboldal és a szocdemek, nem csak politikailag: az uborkaszezon híre, hogy az egyik Basescu lány egy szocdem pártvezér fiával jár. További kis színes hír volt még az ebben az időszakban, hogy a hozzátartozók nélkül elhunyt személyeket egyetlen közegészségügyi szerv sem hajlandó eltemettetni, Bukarest lakónegyedeiben kisebb-nagyobb fennakadást okoz a bomló hullák szaga, viszont jön a magánnyugdíjpénztár, és az ország tele lett gyönyörű, színes és szép öregséget ígérő óriásplakátokkal.

Mi vagyunk a korán felkelő és gyorsan lebukó nap országa.