A Mozgó Világ internetes változata

Pünkösti Árpád

Ismerőseink, rokonaink, gyerekeim kinevetnének, ha felírnám az alcímet is: „Anyám és a férfiak". Pedig a bárány és a farkas tárgykörben szép számmal akadnak mesék. Mégis kiválogattam hát Az alsó fiók címmel hamarosan megjelenő családtörténetünkből az idevágó történeteket. Micsoda véletlen: édesanyám, az aprócska Vadász Irén (1911) abban az évben született, amikor tetőtől talpig befagyott a Niagara vízesés! Végül is a szemezgetés témája bővebb lett a tervezettnél, talán inkább a „Szüleim szerelmei" alcím lenne igazán pontos.

Gyermekanyám három vagy négy nyarat is pesti házmester nagybátyjánál töltött. Nagymama útravalónak a cukros bácsi históriáját adta a tíz-tizenegy éves gyermeknek. Az ismert történetet ő költötte át úgy, hogy a bácsi cukorral elcsalogatja, kitekeri a kezét-lábát, és elviszi koldulni. Anyám annyira félt, hogy amikor az útitársak érdeklődtek: „Hová mégy te apró kislány egyedül?", elfordította a fejét, és csak préselte magát a kupé sarkába, várva, hogy jön majd a cukor! De csak sajnálkoztak:

- Néma szegény!

Belém anyám a cukros bácsi meséje helyett a nemi betegségek rémét ültette. Még egyetemistaként sem mertem nyilvános vécére ráülni. De fiú voltam, más korban, más körben nevelődtem. Bár csupán huszonegy évesen vesztettem el a szüzességem - azt is úgy, hogy kézilabdázó csapattársam végzett az egyetemen, és rám hagyta a szerelmét -, nem perelek anyámmal. Nem késtem le semmiről, inkább köszönöm neki, hogy megtanított becsülni a nőket. Sajnálom, hogy a nőiességében ő hosszú éveken át nem talált örömöt, és amikor rálelt, akkor hamarosan elváltak apámtól. Talán a prűd kor, a neveltetése, aztán pedig a válás tehette szinte aszexuálissá. „Mindig gátlásos maradtam, sosem tudtam felszabadultan szeretni" - vallotta, szinte beszélte be magamagának. Álszent, szemforgatós idők! A népszerű, képes Tolnai Világlapban 1932-ben a „Ship" vazelinok hirdetésére egy szép, karcsú, bélyegnagyságú, félmeztelen amerikai (!) hölgy névvel ellátott fotója hívta fel a figyelmet. Pár hét múlva a szerkesztők idétlen melltartót kreáltak a leányzóra, ami úgy nézett ki, mint két teaszűrő.

Anyám a visszaemlékező kék füzetbe azt írta: „Pesten is jó volt. Drága nagybátyám mindenhova elvitt: múzeumba, állatkertbe, angolparkba. Életemben először ott voltam szerelmes a szomszédék gyógyszerész fiába" - tegyük hozzá: halálosan, ahogy ilyen korban illik. Rajongva leste, mikor jön haza, mikor megy el, mit csinál. Néha a fiú rá is mosolygott, amitől anyám az egekig röpült. Egy nap a délceg fiatalember a szokottnál is melegebb mosollyal tartott felé, majd a kezébe nyomott egy zacskó gilisztacukrot.

Édes szerelem...

A süldőlány „szerelmi életét" a gilisztacukor szakadékba taszajtotta. De aztán... negyedikes korában egyik osztálytársa meghívta magukhoz. Náluk találkozott barátnője gimnazista bátyjával meg annak Laci nevű barátjával. A fiúkkal csak lopva sandítgattak egymásra, ahogy akkoriban illett. Talán a negyedik alkalommal a búcsúzkodás suta kézfogásánál a báty egy összehajtott papírszeletkét csúsztatott anyám kezébe. Szerelmes verset kapott a tizenöt éves csitri! Bár elmerengett rajta, neki mégis inkább a Laci nevű barát tetszett. Hamar észrevette ezt a fiú is, és párszor hazakísérte. De nem oda, Buda! Magyaróra után az osztályfőnöke rászólt:

- Irénke, óra után bent maradsz! - És a hazakísérgetés miatt szigorúan megdorgálta. - Mi lenne az iskolából, ha minden lány ezt tenné? Ne feledd, ebben az osztályban te vagy a példakép, és ehhez tartsd magad! - és Irénke tartotta magát ekkor is, sőt egész életében. Intelmekhez, előítéletekhez igazodott, és ezek miatt sem tudott felszabadultan szeretni.

Nyári vakációban a dóczysták táncolni jártak. Bizony ám, csak hát a „fiúk" is lányok voltak - karszalaggal. Tizennyolc éves koruktól engedélyezték, hogy a partnert ne csupán ez különböztesse meg tőlük. Csinos kicsi anyámat rögtön körüldongták a hímek, ami rémületbe ejtette. Megtörtént, hogy egy este heten kísérték haza, nagyanyám meg hátul hajtotta a sereget még kettővel. Otthon aztán a „vamptojás" zokogva borult az asztalra:

- Nekem nem kell ez a sok fiú, utálom őket; nem is fogok táncolni járni!

A fogadalom a következő alkalomig tartott, de ha tánc közben egy fiú közelebb akarta magához húzni, ő eltaszította, rámeredt és ráförmedt:

- Nem szorongatósdi ez, hanem tánc!

Hol voltam én még, de ezt a porba sújtó tekintetet, ezt a hanghordozást ismerem. Nem lep meg, hogy vadmacskának hívták. Felnőttkorban ez a kis vadmacska alkalmanként tigrissé változott, dühét, mélységes elítélését képes volt mint valami lézernyalábot fokuszálni; úgy tudott nézni, hogy az ember gerince megolvadt.

- Ha ilyen neveletlen leszel - mondta az anyja -, elmarod a legjobb fiúkat, és sose mégy férjhez!

- Te tettél ilyenné! - vágott vissza anyám. - Mikor legyeskedni kezdtek köröttem, ki tartott hegyi beszédet? Hányszor hallottam: „neked, lányom, nincs más hozományod, csak a tisztességed, ha ezt elveszted, vége mindennek"? Csoda, ha mindet ördögnek látom?

Az anyja elborult tekintetéből kiolvashatta, igazságtalan volt, hiszen annyit volt egyedül otthon, hogy az anyjának valahogy óvnia kellett. Csak hát ez nem nyílt beszéd volt, hanem prűd, szemforgatós riogatás, ezért a tizennyolc évesen kapott első csók után anyám rettegve várta, mikor születik meg a gyereke. Kútba akarta ölni magát, de egyik barátnője elárulta: már egy éve csókolózik egy fiúval! Hitte is, nem is. Végképp csak akkor nyugodott meg, amikor látta, mégsem nő a hasa.

Anyámék tanult (!) korosztályát az iskola és a család következetesen elvadította a fiúktól. Az iménti malőr után a legtájékozottabb osztálytársnő felvilágosította az én tudatlan anyámat:

- A gyerek úgy lesz, hogy a fiú belepisil a lányba...

Végül csak megérkezett a királyfi fehér zászlósi ruhában, csak hófehér paripája nem volt: „Délceg tartású, magas, kreol bőrű volt, kékesfekete haja kicsit a homlokába hullott. Ő volt Pünkösti Mihály hadapród őrmester, joghallgató, a későbbi férjem, akivel IV. éves koromban ismerkedtem meg."

Mikor nagyanyám meglátta apámat, azt mondta a lányának:

- Sajnálom ezt a szép fiút, vajon őt mikor marod el magadtól?

Nem marta el. Pünkösti „Miska" minden reggel várta a villamosnál, és anyámnak nem volt ereje megkérni rá, hogy ne kísérje az iskoláig, mert meglátja őket valamelyik tanár. Ha 19-20 évesek voltak is, az utcán tilos volt fiúval mutatkozniuk: egy prepa - nem rövidítve: preparandista - nem lehetett „randista", legalábbis nyilvánosan nem vetemedhet ilyesmire!

A debreceni képző (Dóczy) értesítője szerint a növendékek egyenruhája, öltözködési szabályai ekképp szóltak: „1. Sötétkék tavaszi- és télikabát, sötétkék kalap vagy sötétkék sapka. 2. Sötétkék, térden alul érő lerakott szoknya. 3. 3 darab blúz: a) fehér vászon hosszú ujjal, b) kékcsíkos vászon hosszú ujjal, c) sötétkék szövet hosszú ujjal. Mind a három blúzhoz legombolható »Neumann« gallér és kézelő szükséges. (Sötétkék vászon fehér zsinórral.) 4. A növendékek csak fekete vagy sötétbarna cipőt és fekete vagy sötétbarna harisnyát viselhetnek. Az egyenkalap, illetve sapka viselése állandóan kötelező, az egyenruha minden közös kivonulás, ünnepély, vizsga stb. alkalmával. Más alkalmakkor meglévő színes ruháikat is viselhetik a növendékek, ha ezek anyaga és készítési módja megegyezik az iskola követelményeivel. Az iskolában kivágott, ujjnélküli blúz, színes harisnya nem viselhető. A nyári blúzok ujja is érjen legalább a felső kar közepéig.

Nem tiltjuk a rövid hajat, de egyszerű hajviseletet kívánunk. A haj ne árnyékolja a homlokot és a szemet. Csattal vagy kis fésűvel legyen lefogva.

Színes harisnya és színes luxuscipő nem hordható. Aki nem szabályszerűen öltözve jön az iskolába, azt a tanárkar minden tagja hazaküldheti."

Az én figyelmemet megragadta a „lerakott szoknya". Pedig a szigorú öltözékre nem lehetett szégyent hozni még korzózással sem. Anyám gyönyörűségtől borzongva rettegett attól, mi következik a mindennapos kísérgetésből. Nem akárki, hanem a kivételező tanárnő látta meg őket két házzal az iskola előtt. Aznap épp matekórával kezdtek.

- Fogadjunk, hogy kiszúrt: én leszek az első felelő!

Valahol középen nyílott ki a notesz, mégis katonásan csattant a hangja:

- Vadász Irén!

Anyám dacosan ment ki a táblához. Mindegy volt, mi a feladat, hiszen kitolásból, megalázásból szólította fel ez a vénkisasszony. A lábát megvetve állt máglyán, ha nem is a hitéért, a szerelemért.

- Egy tehenet négy méter hosszú kötélre kötöttek ki legelni, és másfél méteres sávban két métert haladva két és fél kiló füvet talál. Kérdés: van-e ebben a körgyűrűben 16 kiló fű, és ha igen, hány métert kell haladnia a kör kerületén ahhoz, hogy jóllakjon?

Ebben a dóczys Jeanne d'Arcban volt valami egy újszülött borjú remegéséből is. Mereven nézte a szálkás katedrát.

- Elismételjem? - hangzott a metsző kérdés.

Anyám rázta a fejét.

- Ha nem lakik jól, beljebb megy - nyögte ki a sürgetésre, mire a tanárnő felcsattant:

- Mondja, ért maga egyáltalán valamit az egészből?

- Igen, hogy a tehén ki van kötve!

- Elégtelen - sziszegte a tanárnő. - Mars a helyére! - és még utánakiáltott: - Szemtelen! Ezért osztályfőnöki rovó is jár!

A Schubert-dalokat imádó és kedvenc tanítványával még a tízpercekben is ezeket énekeltető osztályfőnök nem tudott hova lenni, amikor értesült a „kikötött tehénről".

- Irénkém, ez nem te voltál, mi történt veled?

Nem említhette, hogy Pünkösti Miska miatt kapta az esztelen példát. Csak sírásba és bocsánatkérésbe menekülhetett. Ezt meg kellett ismételnie a matektanárnőnél is. Végül egy kis megalázkodás révén mégiscsak ő nyert: nem kapott osztályfőnöki rovót, igaz, a tehénkikötő fa matekból az osztálynaplóban maradt.

 

A debreceni Napló 1983. október 5-i számában megjelent egy 1930-as fotó a DEAC focicsapatáról, apámékról. Én tőle kaptam erről a hírt, Brazíliából, amit továbbadtam anyámnak. Ő aztán elárulta magát: „Sajnálom, hogy nem láttam a Naplóban a DEAC-képet. Annak idején kijártam a meccseikre, két komoly udvarlóm volt a csapatból. Az egyik Makády Béla, itt Debrecenben lett bíró, apád jó barátja, az első szerelmem volt két évig. Tavaly halt meg." Na tessék! Anyám vajon miért hallgatott róla, és hogyan lett vége a kapcsolatuknak? Miképp cserélte fel a két barátot, és ők hogyan intézték el a szerelemcserét egymás között? Biztos, hogy békésen, hiszen a szüleim már jegyesek voltak, amikor a DEAC Makády vezérletével elment barátságos mecscset játszani apámékkal. Lehet, hogy annak idején a Vadász-Makády páros épp szakítás előtt állt? De miért? Ez sem fog már sosem kiderülni. Akárcsak az, hogy apám miért kísérte el a barátját a randevújára. Halászni akart? Mert tilalom ide, tilalom oda, a tanítás végén a fiúk, a Dóczytól ugyan tisztes távolban és az ellenkező oldalon, de várták a lányokat. Mikor apám is odakeveredett, anyám első szerelme, apám barátja mutatta be egymásnak a leendő házaspárt... Az esküvőjükön Béni már csak tanú volt. Ez a cserebere sem akármi. Ha nem ismerném anyám életét, azt mondanám, alamuszi nyúl volt, vagy felkiáltanék: hajrá, Vadász Irén!

Kék füzet a találkozásról: „Mikor megláttam, valami ősi asszonyi ösztönnel nyomban megéreztem, hogy egymáshoz tartozunk. Messze laktunk, villamosbérletem volt. De nem szálltam villamosra a Kossuth utcán - ahol akkor még villamos járt -, csak mentünk, mentünk, és nagyon rövid volt az út hazáig."

Álljatok meg egy szóra! Hát Bécit hová tettétek? Atyuskám, hogy intéztétek el ezt egymás között? És anyuskám, csak ennyi volt az első szerelem? Vagy Béci olyan lovag volt, hogy rögtön észrevette, benneteket az Isten is egymásnak teremtett, és jó utat kívánva hazabandukolt? Látom, a szád elé tartod a mutatóujjad, hogy hallgassak, és ömlik belőled a szerelem: „Ő más volt, mint a többi. Okos, szerény, ugyanakkor valami arisztokratikus gőg keményítette vonásait. És ami nekem nagyon tetszett, nem rohant le szerelmi tirádákkal, bókokkal, csak néha rajtam felejtette fekete szeme pillantását. Első írásos szerelmi vallomása - »Teste-lelke szép arányossága« - is mértéktartó volt. Persze mindenki a maga szerelmét tartja a legszebbnek, én is ezt teszem. Jó humorú, jókedvű fiú volt, évfolyamtársai, sporttársai szerették. 1930. november 2-án, IV. éves prepaként, tizenkilenc éves koromban ismerkedtünk meg, és ettől fogva minden reggel leszálltam félúton a villamosról, hogy elkísérjen az iskolába, aztán délben is várt rám. Nagyon szerelmes voltam. Színesen kavarog millió emlék. Már karácsonykor pazar ajándékot kaptam tőle, egy örökzöldekből és piros rózsákból álló élővirág-kosarat. Kaptam én már virágot eleget, de ilyet sosem. Különösen, hogy tudtam, nincs pénze, csekély kis zsoldjából tengődik.

- Honnan szerzett egy vagyont erre a gyönyörű kosárra?

- Eladtam a hegedűm. Látom, magának van, egy családban meg elég egy, ugye?

Ez nyílt vallomás volt. Ezután már egymásért éltünk. Minden szabadidőnkben együtt voltunk, sétáltunk, fényképeztünk. Magunk hívtuk elő a képeket - sötétben. Ez nagyszerű volt, mert a szigorú szülői felügyelet ellenére is válthattunk egy-két csókot."

Ez a hegedűhistória kicsit gyanús. Soha nem került szóba, hogy apám vagy anyám hegedült volna. Aztán felrémlik egy kép: Tornalján anyám zongorázik, apám hegedül... De ez egy filmből kopírozódott rájuk, hisz „a zongora helyén" az ebédlőasztal állt, annál varrta anyám szüntelenül a rá való - és ma is meglévő - kelimabroszt, amit négy-ötévesen még én is öltögettem.

Továbbá itt a fényképezés. Apámnak a csekély zsoldjából gépre, papírra, vegyszerekre is futotta. Nézegetem „csókos" korszaki fotóikat. Nem hiszem, hogy objektív tudok lenni, de a prepák csoportképei alapján én is anyámat választottam volna. Feltűnően bájos volt a lágy, természetes hullámos hajjal körülölelt arca. „Szép lánynak mondtak" - írja ő is a kék füzetben. Csupán 154-155 centiméter magas lehetett, mégis sudárnak tűnik a képeken. Karcsú volt, kellemes jelenség, bár a bokája formája sejtette - amit akkor nem mutogattak -, hogy nem szép a lába, a melle is csak akkora volt, amekkorát a húszas-harmincas években illő volt viselni. (Szegénykémnek végül „itt" kezdődött a veszte: mellrákgyanúval.)

Azért nemcsak fényképelőhívás közben csókolóztak. Járták a Nagyerdőt, a Csónakázó-tó környékét, és ha se közel, se távol nem volt senki, akárha életük múlna rajta, olyan hévvel falták, simogatták, szorították egymást, amíg meg nem recscsent egy ág, és anyácskám ki nem riadt az ölelő karokból. Kézen fogva szédelegtek tovább, aztán egyszer csak anyám rápillantott a szerelmesére:

- Jaj, Miska, fixatőrös lett a nadrágja!

Ahogy tudta mondani - „Jaj, Miska..." -, hallom a fixálóoldat ismeretlen - törökül valamilyen orvosságot jelentő - nevét is.

És „Jaj, Miska" lángvörös lett.

Anyám harminc-negyven év múlva:

- Nem értettem, mi történt. Ennyit tudtam akkor, ilyen ártatlan voltam.

Két és fél évi jegyesség után apám sportállást, ügyvédgyakornoki megbízást kapott Nyírbátorban, erre már megesküdhettek. Kék füzet: „A Szentvér u. 9. szám alá költöztünk, a megözvegyült zsidó postamesternő, Eliza néni két szobájába. Hogy vártam erre a napra! Álmokat szőttem arról az éjszakáról, amikor sóvárgó lelkem után a testem is odaadhatom a legszeretettebb férfinak. Ő figyelmesen előkészített, hogy a nászéjszakánk talán nem lesz olyan boldog testileg, ahogyan vágyom. Hát beteljesedett! Sok idő telt el, amíg igazán a szerelmes asszonya tudtam lenni. Évekig visszatartott a gátlásosság. És ott lebegett a fejünk felett a félelem a teherbe eséstől. Úgy határoztunk, hogy először kicseréljük, pótoljuk szegényes ingóságainkat, aztán jöhet a gyerek. Az első kötelező vizitek alkalmával döbbentünk rá, mi minden hiányzik. Nem intarziás bútorra, nehéz ezüstökre, kristályokra vágytunk, de legalább a kisebbik szoba berendezését hozzánk illő szerényebb bútorokra akartuk cserélni. Ezeket a terveket húzta keresztül, hogy 1935 nyarán teherbe estem."

A gyerek!

Ha már a kezdet kezdetén galibát okoztam is, kiemelnék egy anyai mondatot Nyírbátorról: „Életem legboldogabb éveit itt éltem."

Apám részt vett a Felvidék „visszacsatolásában", anyám egyszer még a brassói nagymamával és velem együtt is meglátogatta Ungváron. Végül ő már Boksay festőművésznél lakott. (Éppen a napokban olvastam - írta anyám 1979-ben -, hogy Ungváron még él, és a legmagasabb szovjet művészeti kitüntetést kapta.) „Az egyik - azt hiszem, az utolsó - látogatásomra nagyon készültem: azt akartam, tudja, érezze, hogy már más vagyok, megszületett az ő szerelmes asszonya. Készültem rá, hogy ez legyen a boldogságunk csúcsa. Drága anyámmal megosztottam a titkom, mire varrt nekem egy álomszép, földig érő égszínkék szatén hálóinget. Ehhez kék szalagot vettem a hajamba. Délután, amikor megérkeztem Ungvárra, Margit, a ház asszonya azzal fogadott, hogy én vagyok a világ legszeretettebb aszszonya:

- Képzelje el, a férje naplót vezet, és majd minden sorában Irénkéről ír, a maguk szép szerelméről. De el ne mondja neki, mert én a fiókjában láttam, és titokban olvastam el!

Ha lehet, ez csak fokozta az én nagy testi-lelki vágyakozásomat. Miska szobája kisebb műteremféle volt, művészi ízléssel, kissé bohémesen, kerítő módon berendezve. Középen állt egy pamlag, négy lépcsőn kellett hozzá felmenni. Fürdés után fölvettem az új hálóingemet, megálltam a lépcső felső fokán, és ahogyan eddig soha nem tettem, magamat kelletve kacéran megkérdeztem:

- Tetszem? Szép vagyok? - Miska fölrohant hozzám, ölbe vitt le a pamlagra, rám borult, és csókolt mámoros tűzzel... Egyszer csak érzem, hogy könnycseppek hullnak az arcomra. Miska könnyek között gyónta meg a bűnét, hogy megcsalt egy dizőzzel. Esdekelt, hogy ne bántsam érte soha. Most vezekel, most tudja csak, mi az igazi szerelem, amit egyedül csak én adhatok neki. Valóban, sose szóltam érte, ezek az őszinte férfikönnyek még szebbé tették testünk-lelkünk harmóniáját.

Másnap kirándultunk a neviczkei várromhoz. Összeölelkezve mentünk, aztán kitéptem magam a karjából, futni kezdtem és énekeltem. Egy voltam az erdővel, a hegyekkel, a széllel - rajongásig szerelmes voltam! Utánam futott, átölelt, és azt mondta:

- Ugye érzed, mennyire szeretlek? Szeretlek, mert olyan színes, változatos vagy, mint a fenséges természet köröttünk. Ezerszer megcsaltalak volna, ha nem ilyen lennél!"

Apám vagy az érzelmi elragadtatás miatt gyónt meg, vagy ez volt az első félrelépése, és a jó családban nevelkedett ifjú lelkét furdalta a kisbírója. Később már vagy otthon hagyta, vagy elhajtotta a háztól a kisbírót, a válásnál pedig egy icurka-picurka sem volt a látóhatáron sem.

- A gyengébb nem szeretete lehet az apai örökséged - állapította meg az én öregem Brazíliában, ahol 1989-ben felnőtten egyetlenegyszer találkoztunk, majd szinte cáfolva mindezt, gyorsan hozzátette: - De édesanyádat sosem csaltam meg - és mivel hitetlenkedve néztem rá, betetőzte a düledező építményt -, csak elváltam tőle.

Ez olyan szép, hogy érdemes egyvégtében újraolvasni: - De édesanyádat sosem csaltam meg, csak elváltam tőle.

Aztán a jóval fiatalabb második asszony törlesztett - ha igaz:

- Klári engem nemhogy megcsalt, de el is ment egy nálánál fiatalabbal.

Visszatérve anyámhoz, ő végre házasságuk hatodik évében már nem csak mímelte a szexuális élet örömét. Ma, amikor egyesek szerint a nő is „orgazmusköteles", anyámat csodabogárnak tekinthetnénk. De nem az, hiszen a szerelmi kultúra sem ostromolja az egeket. Eddig csupán anyám neveltetését, a korszellemet hibáztattam a történtekért. Ám a szerelem kétszereplős játék.

Amikor Nóra lányom tizenhat évesen vidékről Pestre költözött a bátyjához, anyám szívbajt kapott. Írta is: „Vigyázz Nórára, nehogy felkoppintsa valaki!" Hogy kellett volna ezt tennem? Levele előtt anyám azzal próbálta az unokáját védeni, hogy elmesélte neki, mennyire fájt, milyen szörnyű volt, mikor apám „magáévá tette", és a szüzesség elvesztése után is mindannyiszor összerándult a gyomra, ha „az" következett...

Anyám tizenhat évvel a válás, tizenhéttel a szűzi különélés után végre férjhez ment másodszor. Torma Antalt vérségi kapcsolat nélkül is apaként tisztelhettem. A házassággal anyámnak hirtelen „született" egy tizenkét éves gyermeke, megtudhatta, milyen is egy lányt nevelni, mivel az apa magával hozta három gyereke közül a legkisebbiket, így Éva nálunk nevelődött, de nem velem, mert én akkor már egyetemen voltam Veszprémben. Éva húgom akár a feleségem is lehetett volna, kicsi anyánk egyben az anyósom is, de Éva a húgom lett, akivel osztoztunk apánkon, anyánkon.

Évát is megkérdeztem, hogy anyánk vajon neki is arról prézsmitált, amiről az unokájának, Nórának? Nem, nem. Annak idején még prűdebb volt az én anyácskám, nem mert így kitárulkozni, hiszen ezzel közvetve utalt volna napi szexuális élményére is Éva apjával, és akarva-akaratlan összehasonlította volna a két férjét. Ehelyett Évába anyánk „csupáncsak" a szégyenérzetet plántálta, de azt aztán jó mélyen.

- Amikor a legjobb szerető lettem volna, húszévesen, döbbenten láttam kollégiumi barátnőim szobájában, hogy a negyedik ágyon, takaró alatt űzik az ipart. Én meg attól rettegtem, hogy kurvának néznek, ha egy fiúval sétálok! - mesélte Éva.

- Téged nem ijesztgetett anyám a nemi betegségekkel?

- Dehogyisnem! Emlékszel Sanyikára a Mester utcában? Riszáltam előtte pár kört, de mielőtt bármi történt volna, anyánk figyelmeztetett, hogy Sanyika apja biztos azért olyan dilinós, mert vérbajos volt. Több se kellett nekem, még arra is vigyáztam, nehogy véletlenül megérintsen, pedig milyen kalandokról ábrándoztam vele. Hiába mondogattam, azé leszek, akit nagyon szeretek, akadtak ilyenek, és mégsem...

Nóra lányom anyám riogatása ellenére sem bajlódott így a szüzesség elvesztésével. Kiskamaszként is sejtette, hogy anyám meséje sántít, és húsz évvel később, háromgyerekes asszonyként is úgy gondolja, hogy a nagyapja elronthatott valamit. Nemigen téved. Apám, a falusi fiú - bár állítólag ők épp az állattartás miatt természetesebb közegben nőnek fel - nemigen lehetett szexuálisan jól eleresztve, ha hat esztendőn át nem vette észre anyám kéjtelen kénytelenségét. De hát ő is annak a kornak a gyermeke volt, és a kupleráj nem a szerelem művészetének iskolája. Ott a lányok nem örömöt keresnek, hanem pénzt. Nem a kuncsaft továbbképzésén törik a fejüket, hanem azon, miképp eshetnek túl mihamarabb az aktuson.

Családtörténetünk is alátámasztja, hogy népünk a világtrendnek megfelelően a múlt században nekiveselkedett a szűzföldek feltörésének. Apám házassága előtt öt-hat évvel, anyám a nászéjszakán vesztette el, amit közülünk állhatatosan egyedül ő őrizgetett. E veszteség 22-23 éves korukban érte őket, engem csak egy évvel fiatalabban, noha nem kellett a felkoppintástól félnem. A két generációval utánuk született unokáik, a gyerekeim már 16 évesen megpróbálták, miképp is működik a szexuális masinéria, és nem csupán évek múlva leltek örömöt benne. Ők próbaházasságok, együttélések után álltak bele a ki tudja, hányadik kapcsolatukba. Ez se nem fejlődés, se nem züllés: természetes változás. Anyám többek között a Felvidék és Kárpátalja „visszatérésének" eufóriájához köti szerelmi felszabadulását, pedig lehet, hogy az a kis dizőz tanította meg valami apró fogásra a tapasztalatlan ügyvéd urat.

A következő „dizőzről" apám már nem beszélt, inkább mentő körülményeket keresett. Ez volt a szakmája: mentséget találni még egy gyilkos számára is... Egy szimpla testi kapcsolat nem is szorul mentegetőzésre, hisz nem több az egész, mint egy kézfogás! Kellemes bohóság. Nem érdemes ezzel sem magának, sem szeretett Garbókájának kellemetlen pillanatokat szerezni. És ha belegondol, szokatlan volt minden. Magasabb volt, alacsonyabb, szélesebb, karcsúbb, a melle érzékenyebb, érzéketlenebb. Meg ahogy izzadt! Miért keveredtem ebbe bele? Csak nem rontom el ilyen semmiséggel az én kicsi asszonykám hangulatát. Pfű!

...De azért a feneke, ahogy ment fel előttem a lépcsőn!

 

- Anyámmal ti jól éltetek? - kérdeztem apámtól 1989-ben brazíliai találkozásunk alkalmával.

- Nagyon jól, bámulatosan jól - mondta, és eltűnődött. - Sosem éltem úgy, akkor sem, amikor Anikó született. Kláriban már a hajóúton csalódtam; de a feleségem volt. Édesanyádat én szerettem. Szerettem azután is, és gondolom, hogy ő is szeretett.

Nem adom ki, hogy erről szólt az élete.

- Miért váltatok el mégis? Édesanyám frigid volt?

- Nem! Klári a hibás.

- Fiatalabb volt anyámnál legalább tíz évvel!

- Tizeneggyel [kiszámoltam, tizenhattal!], de nem ez volt az ok. Az apja hungarista volt. Megyevezetőként megismerkedtünk, és meghívott ebédre. Húszéves lánya ragadt rám, és követett. Ez volt az ok: az én gyöngeségem.

Azért olyan nagyon gyönge nem voltál, ha le tudtad rúgni a lábadról anyámat a kölkével - a fiaddal - együtt! Meg aztán nem is így megy ez, tatácskám, neked magyarázzam? Tegyük fel, tényleg ragadt rád, tegyük fel, hogy lefeküdt veled. Excellenciás barátom szerint nem lehet egy nőt azzal megsérteni, hogy csak egyszer bújunk ágyba vele. Ám a második alkalom után már kevésbé gondolhatja, hogy valami baj van vele, hogy ügyetlen, hogy szaga van vagy nem tud csókolózni stb.

Ám ha otthon, a feleséged mellett is a „ragadós" jár az eszedben, és a régi ízek, csókok, mozdulatok emiatt átértékelődnek, akkor... Na igen. Akkor jön a harmadik meg a sokadik együttlét, és előbb-utóbb felelni kell arra, hogyan tovább. Sakkozni lehet egyedül, de a szerelem leginkább csak párosan művelhető - akárcsak a szakítás. Ne feledkezzünk el a talán leggyakoribb megoldásról sem: „Kicsikém, a gyerek(ek) miatt nem válhatok." Ha elég fiatalok azok az alibi (?) kölkök, akkor vigasztalásul hozzá lehet tenni: „Amíg ki nem röpülnek, nem hagyhatom őket apa nélkül!"

Talán csak ügyvédi reflexből vagy gyöngeséged miatt toltad Klárira a felelősséget. Mert bévül te is érezhetted, sportszerűtlenül léptél ki az első házasságból. Ekkor rúgtál fel életedben egy nagy halom szent fogadkozást. Ahogy a fociban nem volt erényed a sportszerűség, úgy a válásban sem - legalábbis a „miénkben". Nehogy félreérts: nem azért, amit tettél, hanem ahogy tetted. Anyám kifosztottságán persze az sem változtatott volna semmit, ha fair play díjasan távozol. Ám úgy talán nem is tudtad volna kimondatni a válást. Az újra nősüléshez szükség volt arra, hogy megzsarold velem anyámat. Azt a másikat jobban szeretted. Kész, passz. Felesleges magyarázgatni. De nemcsak az úrilánynak akadt védendő jó híre, nem csupán őt lehetett kompromittálni, hanem téged és anyámat is; mindhármótokat, akik összehoztátok ezt a történetet. Biztos, hogy anyám is elrontott valamit. A vegyes házasságban - azaz egy férfi és egy nő kapcsolatában - annyi romlandó dolog akad.

Ha már újból szóba hoztam szüleim szerelmét, sőt szexuális életét is, elmondom, szerintem bigott vallásos nevelésének is köszönhetően anyámnak csak a két férjével lehetett testi kapcsolata. A körből az apám szerezte vőlegényét, Laci bácsit is kizárom. 1945-ben Földesen akadt valami száraz flörtje egy Mihály nevű, tüdőbajos kinézetű kollégájával, aztán semmi. Érett asszonyként, 38-47 éves korában velem meg a szüleivel élt, és rajtunk kívül senkije nem volt.

Szűzasszony volt, „csak" feleség.

Sőt örökös első feleség. Apa - Torma Antal, a második férj - hiába volt különb ember apámnál, hiába szerette rajongásig anyámat, ő életfogytiglan - néha bántóan is - Pünkösti Mihály felesége maradt. Huszonegy éve élt már boldog házasságban második férjével, a kék füzetbe a kis machinátor a válóperét mégis időzítetten, első házassága 45. évfordulóján írta meg.

 

1945-ös szlovákiai kitelepítésünk után anyám Földesen kezdett tanítani, én pedig ott folytattam a harmadik osztályt. Ebből az időszakból fennmaradt a tanító kolléga Balázs Mihály öt szerelmes levele, a címzettjük „Nagyságos dr. Pünkösti Mihályné úrnő". A borítékon nincs bélyeg, a „kartárs" úgy adhatta át vagy dobhatta be a levélszekrénybe. „A nyomortanyán" 1945. december 13-án kelt az első levél: „Fényes Napom! Mint rózsából az illat, árad belőled a szeretet. Gyönyörködve állapítom meg: hű asszonya maradtál a hűtlennek, olyan vagy, mint egy szép jegenye, a sok levél a szeretet. Érzem, tudom, az övé vagy, annyira szereted, hogy míg élsz, érte dobog a szíved... Miért nem lettem apád, fivéred, férjed vagy a kicsi fiad, hogy ez a nagy, nagy szeretet engem is melegítene? Ahogy Te őt szereted, oly igazán, olyan kitartó szépen, senkit nem szerettek."

Három nap múlva már hálálkodik: „Csak egy szemernyit adhatnék vissza neked abból a tenger drágaságból, amit nekem adtál... Szeretnék millió darabra szakadni, és ennyi szemmel, szájjal, füllel, látni, csókolni, hallani. Úgy borulsz rám, mint az égbolt csillagai. Azok sem az enyémek."

Karácsony szombatján azt írja: „Drágakövet leltem, szabad benne gyönyörködnöm, sóvárogva ajkamhoz vonhatom, meg is csókolhatom, fényét szívembe zárhatom, kezembe tarthatom, de keblembe nem zárhatom, nem az enyém! Az életem boldogságkeresés, amikor meglelem, siratás, mert nem tehetem magamévá. Szeretlek: tomboló, vad indulattal, szelíd imádsággal, őrjöngő szerelemmel, csendes, higgadt szeretettel, forró csókkal, áhítatos imádattal, szívemmel, lelkemmel, minden értelmemmel, téged óhajtalak: Miska."

Az 1945. karácsonyestén „betlehemi hangulatban" írott élénk stílusú levél ezzel a szórohammal zárul: „Fázó lelkem tűző Napsugara, Tündérem, Virágom, Angyalkám, karácsonyéji lelkem újszülöttje, a pásztor lelkével s bölcs öntudatával teszem kicsi lábad elé ajándékomat: faragatlan, piros szívemet." Ez eddig rendben van, drága tanító úr, hiszen ez az asszony valóban imádni való, de hogy a fityfenébe lehetett kelmedből táblára író ember, ha kézírása alig-alig kisilabizálható? Soraira a patikában akár végbélkúpot is adnának.

46. január elsejei levelében „Újévem!" és „Drága kicsi Asszonykám" a megszólítás... Leírja, hogy az óévben több öröm és bánat érte, mint egész életében: „haláleset, hadifogság, hazatérés, menyasszonyom elhidegült, mindenki elhagyott, rongyos lélekkel, szakadt szívvel egyedül csavarogva Téged találtalak, Angyalom. Siratom legszomorúbb évemet, minden vágyam, álmom, tervem elnyelőjét... Elment az ifjúságom. Belesikoltom a legszomorúbb óévi éjszakába: semmim sincs, senkim sincs!... Első szavam legyen az újesztendőben: szeretlek. Ez évben nem leszel egyedül: ahogy vagyok, amim csak van, amit csak tenni tudok, Neked ajánlom... Drága édes új Ígéretem, Boldogságom, Újévem, úgy legyek boldog, ahogy szeretlek: Miska."

Miska II.! Én jóformán nem is ismertem ezt a tüdőbajos külsejű, cingár férfit, mivel anyám engem már 1945 szeptemberében átíratott Debrecenbe, vagyis bennhagyott nagymamáéknál a negyedik osztályra. Nem azért tette, hogy „szabad" legyen, hiszen nem én béklyóztam, ő önbéklyózó volt. A döntő az volt, hogy Debrecenben jobb iskolába járhattam, és nagyszüleimnél fűtés is volt, sőt némi orosz segítséggel ennivaló is inkább akadt, nem úgy, mint a falusi pedagógus mellett, aki templomegere szegénységű volt.

Szegény Miska II. tanító úr és szegény tanítóné asszony! Jó lenne örülni Balázs Mihálynak, hogy mégiscsak vér folyt anyám ereiben, futotta legalább egy picurka flörtre, hiszen anyám és a szexuális szabadság: Makó és Jeruzsálem. De anyámnak kaland sem kellett! A kollégából újév hajnalán kiszakadt szerelmes fohászban az áll: „senkim sincs". Anyám nem volt az övé, annyira nem, hogy amikor meg akarta csókolni, ő vagy hatvan kilométert futott! Pedig szerelmi ostrom miatt nemigen szoktak állást változtatni. Riadalmában az én anyám tanév közben átküzdötte magát Vámospércsre, amivel még jól is járt, hiszen onnan csak húsz kilométerre volt a szülővárosa, és vonattal lehetett ki-be járni. Ennyi haszna volt szívósan rohamozó kartársa attakjából. A levelek megfutamodásának emlékei. Nem is vesztegetett a kék füzetben több szót Miska II-re, mint hogy a reggelit átaludta, bár szívet melengető áradását azért megőrizte. Nem hódításának emlékeként, hanem annak bizonyságául, hogy ekkora ostromnak is képes volt ellenállni. Egy igazi Dobó Katica, a török hadakkal vívó Egri vár kapitányának, Dobó Istvánnak a leánya, aki egyébként csak festményen létezett... Ilyen volt. Pedig Balázs Mihály lobogása lefőzte az „írót", a druszáját, apámat! Szerelmetes egy hely volt Miska II-nek is ez a Földes. Anyámnak nem.

Büszkén mondogatta is a második férjétől készen kapott édes-mostohalányának, Évának:

- Évikém, úgy hidd el, hogy én tizenhét éven át soha, senkivel... El ne menjek innen, és többé ne lássam a fiamat, ha ez nem igaz. - Némi hezitálás után aztán hozzátette: - Ilyen buta voltam!

Soha, senkivel! Pedig Karády Katalin a háborúval versengve búgta a fülekbe:

Csak egy nap a világ,

Csak egyetlen egy csók az életünk.

Ki tudja, mi vár ránk,

Ki tudja, holnap mire ébredünk?

 

Vajon miért vásott el ilyen kínkeservesen anyám és apám szerelme? A gazdag, diplomás, jóvágású fiú és a szegény lány eljegyzésekor azt „szólták a szomszédok", az irigykedő, debreceni ismerősök, hogy „Vadász Irénke megfogta az isten lábát!" De ők szerelmük forrpontján vagy két végeláthatatlan esztendőt töltöttek távol egymástól. Közben, ha nem is kőbe vésték, de papírra vetették a szenvedélyüket. Szerelemvallásukat hetven év múlva is elő tudtam szedni, el lehet rajta merengeni. Írásba tétetett, és emiatt is mélyebbnek, átgondoltabbnak, tartósabbnak tűnt ez a kapcsolat a másokénál. Itt a kétkötegnyi bizonyíték rá! Bár apám tartotta magát a betű mesterének, anyám nemigen maradt el tőle, ám a szerelem csak őt vetette béklyóba. 1980-ban a Magyar Nemzetben megjelent egy írás a sepsiszentgyörgyi Mikó Kollégiumról, ahová apám is járt. Anyám kivágta a cikket, és ráírta oda, ahol Ő is olvashatta volna: „Küld el Édesapádnak!" Gonosz voltam, vagy csak gondatlan, hogy nem juttattam el Brazíliába anyám ki nem mondott üzenetét: „Gondolok rád!"?

Na de miért titkolta apám tíz éven át előlem, hogy elvált a második feleségétől, Kláritól is?

Mikor ezt végül is a szemére vetettem, a válasza ügyvédurasra sikeredett: „1974. április 17-én volt törvényes elválásunk. Személyesen kívántam volna e szomorú eseményről elbeszélgetni veled, de soha sem tiltottam meg húgoméknak, hogy erről téged értesítsenek. Sajnálom, hogy erre csak most került sor." Ez nem igaz. Hiszen annyit faggattam apámat a sorsa felől, tíz éven át mégse bökte ki a legfontosabbat! Klári zavarta volna el? Vagy azért hallgatott, mert nem akarta, hogy anyám megtudja, milyen hűtlen kutya, hogy elhagyta az „ifiasszonyt" is? Hallgatott, pedig talán az is hátráltatta a találkozásunkat, hogy akivel együtt élt, nem kívánt hottentotta idegenekkel bajlódni. Ennek ellenére 1980 nyarán meghívott, igaz, egyedül csak engem. Mint később kiderült, ekkor már nyugdíjban volt. A következő évben Curitibából, Zsuzsi húgoméktól írt fejléces levélpapíron: Pünkösti and Fernandez S/C. Incentibos Fiscais. A főként adókedvezmény szerzésével foglalkozó cég 60 százaléka az ő tulajdonában volt, de mivel a kormány megtiltotta, hogy ekképp alapítsanak vállalkozásokat, 4-5 ezer hozzájuk hasonló „Incentibos Fiscais" szűnt meg Brazíliában. Odalett a napi elfoglaltság, a jövedelem, és a nevéből is eltűntek az ékezetek - oda az identitás: levelein ezután már Punkosti a feladó...

Kiötlötte, hogy találkozzunk Mexikóban a futball-világbajnokságon, mármint hogy én kavarodjak oda sporttudósítóként...

Mexikóban végül is anyámmal „találkozott". Az akkori debreceni levelekben, ugyan kétszeri nekifutásra, de anyám erre is kitért: „Ha sokáig tart ez a Mundial, az agyam is elborul. A 6-0 után nem tudtam aludni, úgy sajnáltam ezeket a szegény magyar fiúkat. A szovjet »testvér« jól elnáspángolt bennünket. Hát mindenütt összehoz velük a sors! Nemigen szoktam futballt nézni, de apa rá van tapadva a képernyőre, így én is elkaptam a nyavalyát." A következő levélben előkerült a másik férfi is, a No 1: „Hát hogyne néztem volna a Mundialt, 52 év után együtt nézhettem az édesapáddal valamit. Örültem, amikor a brazilok kiestek. Na, nem azért, mert ellene drukkolok, hanem hogy európai csapat legyen a győztes." Közben a kis csapodár megírta azt is, hogy a következő karácsony szombatján hány éves házasok lesznek apával, majd emlékeztetett: „Köszöntsd fel édesapádat június 7-én, a születésnapján. Életünk hanyatló részében többszörösen jólesik minden meleg szó. Én is akarok legalább egy mondatot írni aggodalmaskodó soraiért, halálunk küszöbén ne haraggal távozzunk. Különben régen nem haragszom rá, hiszen elég volt 48 éves koromig [a második házasságáig] észveszejtően szeretni, és mindenkiben őt keresni. És tudom, érzem, most is szeret, hiába volt a sok nő... az a vallomás is, amit nekem Özörényben tett mint nős ember. Aztán Ungvár - csak én tudom, mit jelent! Rossz szó volt előző levelemben a harag, miért haragudnék, mikor most a világ legjobb férje, embere az enyém, és adott nekem Évában egy szerető gyermeket?" Két hónap múlva anyám gratulált feleségem szüleinek aranylakodalmához, és mellékesen megemlítette: „Mi is 53 évesek lennénk. Nem írt még édesapád?"

A másfélszerelmű asszony!

 

Apám következő levelén a dátum mellett az Aracajutól majdnem 150 kilométerre lévő Penedo neve áll, mert 80 éven felül valamiképp még „kimentett" a tengerből egy szép nevű (Djanira Santos Barros) 54 éves ápolónőt... Apám a sok sósvízivással kezdődő 1987-es kalandjából negyedik (?) „frigyét" kívánta kötni, ezért aztán közelebb költözött a leendő arához. A hölgy legalább harminc centivel volt alacsonyabb apámnál (jóval kisebb anyámnál is), és a tengeri kaland utáni este unokahúgával elmentek megköszönni megmentőjének, amit tett. Aztán apám is meglátogatta kétszer Djanirát, ő pedig egyszer kereste fel apámat Penedón. „December derekán elmennek a házából az unokahúgai, és én mint a férje költözöm oda. Ingyen ápolóm és óvónőm lesz, így talán tovább élhetek valamivel, és ő meg az én életem megmentője lehet. Isten adja." Ilyen gyorsan csak nagyon fiatalok és nagyon megfontolt öregek szoktak frigyre lépni.

Végül csak 1988. március 2-án hajnalban érkezett apám teherkocsival bútorostól, mindenestől Djanirához a Paulo Afolso nevű helységbe. Ez az asszony is férjnél volt, ő sem tudott elválni, vadházasságuk pedig nem jól alakult. Apám szerint az aprócska hölgy célja csupán az volt, hogy megfossza mindenétől: mindössze megtakarított pénzecskéjét tudta megmenteni. Odaérkezése után két levelet írt - már csak azért is, hogy az új címét tudassa -, ám amikor vinni akarta a postára, „Édeskéje" felajánlotta, hogy majd ő feladja, hisz úgyis arrafelé megy... Anikó megkapta az övét, ám a nekem szóló, drágábban postázhatót eldobhatta. „Nemsokára átláttam becstelen tervein, bekövetkezett az örök civakodás. Közel három hónapig szenvedtem a rapliját, és május végén otthagytam őnagyságát, mert már éhhalál fenyegetett, megszűnt főzni, és a cselédnek azt mondta, adjon nekem, amit talál. Szóval hálából, hogy megmentettem az életét, így fizetett. Majd mindenem ott maradt, bocsánat a hálójába esésemért..."

Kiszolgáltatott, elhagyatott idős apácskám még októberben is Paulo Afolsóban lakott, onnan írt, pedig már nem kellett teherkocsi ahhoz, hogy odébb költözzön. Féltve őrzött kincseit, a „nagy" emberek válaszleveleit vagy az emigráns lapokba - Amerikai Magyarság, Brazil Magyarság, Buenos Aires-i Magyar Újság stb. - írt újságcikkeit, neki küldött könyveimet a szép nevű törp biztos a szemétbe vágta. Apám pedig, a hátralévő pár évében mint egy mérgezett egér futkosott egyik helyről a másikra, kereste az ifjúságát, a szülőföldjét, a mitikus Erdélyt, az arra emlékeztető helyeket, legalább a borvizet... Kereste önmagát.

Ezt megelőzően volt egy gondját viselő, nála 27 évvel fiatalabb, autóbaleset miatt rokkantnyugdíjas élettársa, Rina. Apám elvette volna, de nem lehetett, mert férjezett volt. „Nem válhat el, mert Rio de Janeiróban keltek egybe és éltek együtt másfél évig, ám huszonöt éve már azt sem tudják egymásról ki hol él. Felkutatni is képtelenség... Hál Istennek, néhány sebhelyen kívül már semmi fájdalma nincs, főz, takarít, mos, minden házimunkát tökéletesen elvégez."

Apám 1984. júliusi levele tömegkatasztrófa-híradás. Április elején elesett és - „jobboldali térde" meg csípőficama miatt - három hónapig nyomta az ágyat. Közben élettársát újból elgázolta egy autó, és a kórházban meghalt. „Megint egyedül maradtam." Még a balesete előtt hipp-hopp beadta az áttelepülési kérelmet Portugáliába (Rina ott született), arra is gondolva, hogy ott többször meglátogathatnánk, ám életkora miatt a kérelmet elutasították. „Az idei karácsonyi látogatásodra vonatkozó tervem is kátyúba jutott. Ne keseredj el, mert tervem nem adtam fel, itt vagyok egy háromszobás házban egyedül. Egy 28 éves, csinos mulatta lány jár hozzám hetenként egyszer mosni, takarítani és pár napra főzni is. Ez a lány hajlandó lenne ideköltözni is, de félek a szomszédok és az utca pletykáitól."

Nocsak, micsoda tartós ficam! Ám ha az ötven év korkülönbség nem izgatta, egy kis pletyka - amire akár büszke is lehetett volna - miért riasztotta el? Meg is futamodott: kisebb lakásba költözött, és az ő okos mulattája csak akkor követte volna, ha elveszi feleségül... Efféle „örökségemről" én hosszú időn át nem tudtam, és bár kicsit büszke vagyok öregapám kalandjaira, mint valami irigy szomszéd, süket módon én is sokalltam az ötven év korkülönbséget. 78 esztendős apám végül is ellenállt a csábító helyzetnek, pedig lehet, hogy jól járt volna az ifjú hölggyel. Megszűnt volna a magánya, és ő talán nem fosztotta volna ki, nem éheztette volna az öreget.

De hát apámnak vastag előítéletei voltak, nemcsak a korkülönbségre nézve!

- Hogy gondolod? Nekem nem volt dolgom crusadával - félvérrel -, feketével még kevésbé! Azt hiszem, ők elevenebbek a fehéreknél. Ezzel a mulattával sem volt viszonyom. Mindenáron a feleségem akart lenni, de a házasságot a közel ötven év korkülönbség miatt biztos nem vette volna jó néven a két lányom sem. Két hónapon keresztül hetente eljött hozzám, hogy rávegyen, esküdjünk meg. Elpazarolt idő volt; megmondta, házasság nélkül nem enged. Lehet, hogy nem volt szűz, de nem tőlem. Nagyon szép kis appartamentóban éltem, ő pedig nem is tudom, hol, talán egy másik kerületben. Nem voltam nála soha.

Elnézegetve a mulatta lányok szép körtefenekét, még inkább megdöbbent ősöm faji előítélete. Épp azért, mert szövevényesebb a téma a körtefenék szereteténél. Apám rasszista volt, mulattájával viszont zavarba kerülhetett: „megmondta, házasság nélkül nem enged". Vajon előítéletét mi változtatta meg, miben kellett volna engednie a lánynak? Istennek hála, előítéletességben nincs csöppnyi apai örökségem sem.

 

Mielőtt anyám hozzáment volna apához, azt mondta: „Negyvenhét éves vagyok, nekem férfi nem kell, de vele..." Bizony, bizony, vele, vele! Testi szerelmükről alig tudok valamit, amin anyám és kortársai ismeretében nincs mit csodálkozni.

1976 augusztusában felhívtam olvasni szerető anyám és apa figyelmét az Új Írás folyóiratra. Anyám szeptemberben keményen reagált: „Illyés Régi komédiája, elbeszélése remekmű, az utóbbi különösen tetszett. Na de Tornai verse! Azt hittem, leég a képemről a bőr, míg olvastam. Bőre puha lombjával hogyan takaródzik, jobban mondva kitakaródzik. Ez kész pornográfia! Apa még egyszer el akarta olvasni, de nem engedtem. Nem akarunk fejlődni, ilyen irányba semmiképp."

Kíváncsiságból előszedtem Tornai József Bőre puha lombjával című emberszép versét egy titkos randevúról a kölcsönlakásban (részlet):

...Vállamba harapott, élesen,

kegyetlenül, semmi játék;

foggal saraboltam a nyakát,

keze a forgómra siklott s lejjebb,

lihegve valamit, amit már

elfelejtettem. Két penge-lába

szétnyílt, szeme autófénnyel

szúrt a szemembe. Akkor érintettem

a legérzékenyebb mélyén.

Kicsit sikoltott s én tovább

csókolgattam vak testrészemmel,

míg bírtam. Összekapcsolta a lábát,

ringott le-föl, oldalt: önkívületi zenére.

Én kijjebb és beljebb hánykolódtam

örök sötétségében, megszületni habozó

újszülött. Valami egyszerre lobbant

bennünk, agyunk ideg-csillaghálóiban...

Az én verses jó anyám szerint ez pornográfia! Ekkortájt, vagy talán az oldottabb nyolcvanas években apósom észrevette, hogy van pár Playboy és Penthouse magazinom. Bár én sem gyér angol tudásom gyarapítására szereztem be őket, apósomat végképp nem ez mozgatta. Én néhány mihaszna „szakkifejezést" ugyan megtanultam belőlük, apósom viszont zsilettel „észrevétlenül" kimetszett pár oldalt; többet nem is kölcsönöztem neki.

Harminc év múltán eszembe jut: a szelíd Tornai-versen felháborodó anyám és kíváncsi öregeink mit szólnának például a világháló pina.hu látnivalóihoz? Lehetne ennek örülni is, hiszen végre valami magyar, mégis mentes a faji előítélettől! Sorjáznak az exkluzív ázsiai meg fekete oldalak, a „tartalmi" szolgáltatásokra ajánlkozó hölgyek között a német, osztrák, angol stb. linkeken is kitüntetett számban szerepelnek hazai „ribancaink", hogy anyám szavával éljek.

„Ha engem szeretsz, trágár nyelven sose írjál" - ér utol a figyelmeztetése, és eszembe jut egyetlen vaskos, ám eredeti mondása. Ha elfeküdte, nem tudta az istennek se tűrhetőre fésülni a haját, olyankor kifakadt: „Hát nézd meg, úgy áll, mint a baszott róka szőre!" De elkeveredtem a témától. Biztos, hogy az istenverte prüdériája ellenére az ötven körüli pár harmonikusan élt együtt az ágyban is. Apa talán vérmesebb volt apámnál, a húgom szerint anyánkhoz mégis a végtelenségig hűséges volt.

- A malomban egy férjes asszony szemet vetett apura, de ő rá se bagózott - hoz fel Éva erre egy példát. - Az elszánt nőci (anyánk csak Pintyőkének hívta) azt javasolta, csak feküdjenek meztelenül egymás mellett. Apa ezt elmondta anyánknak, és hozzátette, ilyen badarságba ő nem menne bele.

- Anyánk erről a „szenteskedő ribancról" nekem is mesélt!

- A folytatást ismered? Én akkor már egyetemista voltam. Anyánk féltékeny volt a nőre, ezért apa a megnyugtatására elintézte, hogy nyári munkát kapjak a malomban. Még ez a kalácsképű csaj is tudta, hogy ellenőrként lettem kirendelve. A többiek a szemük sarkából figyeltek bennünket, és úgy éreztem, nekünk drukkolnak, és ők is elítélték ezt a némbert.

Anyám ügyesen igazgatta vérmes emberét. Talán inkább évődve, mint panaszosan említette:

- Tudod, apádnak nagy az étvágya meg az eszköze az én kicsi testemhez, rákötök hát egy vékony kis zsebkendőt a tövére!

A szobájukon üvegkazettás ajtó volt, és belül egy vastag függöny védte őket a hidegtől. Az ajtó a sötét hallrészbe nyílt, balra szemben, fejjel az alkóv falánál állt anyám egy szem ágya - amelyiket nem tüzeltek el az oroszok -, a végében pedig, lábtól, apa tőlem örökölt heverője. Ha csitri húgom figyelmetlenül rájuk nyitott, és egymás mellett feküdtek, anyám kisvártatva felkapcsolta a fejénél lévő lámpát, jelet adva, hogy jöjjön csak.

- Mit mászkálsz itt annyit! - szólt rá apa.

Éva hadarta, mit olvasott, vagy kérdezett valamit. Csicsergett, anyám meg válaszolt neki, amitől apa egyre idegesebb lett:

- Ne csacsogjatok már annyit!

Egyre esendőbb anyám évekkel később elpanaszolta Évának, hogy apa rádörrent: „Van nekem feleségem, mégis a csapba kell kiverni a farkam!" Anyánkat az emelt hang is bántotta, hát még az otromba tartalom! „Mondtam neki, Antikám, elvárnád, hogy ilyen beteg testtel?... Fogjál magadnak valakit!" - idézi a húgom, és hozzáteszi:

- Anyánk apu rendelkezésére állt idősen is!

- Mikor gyönge volt, mint az őszi légy, és a szédüléstől járni sem tudott? Remélem, nincs igazad apa örök hűségéről, hiszen eleven volt az utolsó pillanatáig, anyánk meg vagy egy évtizeden át egyik betegségből a másikba tántorgott, kórházból klinikára meg vissza!

- Mégis állítom, sosem csalta meg az ő kicsijét. Ide a rozsdás bökőt, hogy nem!

Sajnálnám, ha ez a menthető lopott öröm is kimaradt volna az életéből. Vitánk talán a férfi és nő szemléletének különbségéből is adódik. Persze Éva jobban ismerhette „szülőapját", mint én.

Ellenem szól, hogy anyám az utolsó pillanatig nő volt, átkozott kórságai közepette is.

Halála előtt bő negyedévvel tüdőcsapolás után kijött a klinikáról, és a harmadik napon már ment hozzá a fodrásza a haját dauerolni. Amikor apa már nem élt, és anyám az onkológia meg a mi lakásunk között közlekedett ide-oda, az utolsó héten Éváék feljöttek meglátogatni. Anyánk megkérte a lányát, hogy vágja le a haját. És a tipp-topp kis asszony levetkőzött, nehogy összehajazzák a hálókabátkáját... Éva bevitt egy törölközőt és a vállára terítette, de anyánk a feleségem miatt vissza akarta adni neki:

- Eszter haragudni fog, ha hajas lesz!

Anyám és Torma apa szerelme, szeretete egyszer borult árnyékba. Egyéves házasok lehettek, amikor eltűnt nagymama pénztárcája. Esküdözött, hogy oda tette, vagy ott hagyta, és nem volt ott. A családból egyedül a kicsit vadóc lánygyereket, Évát lehetett gyanúsítani. Csakhogy a kölkeiért apa ölni is képes lett volna. Éva egyszer szipogva ment haza az iskolából, mert kackiásan viselt svájci sapkáját egy fiú lekapta a fejéről, és a pocsolyába dobta.

- Tedd fel és gyerünk vissza, menj előttem! - szólt rá apa.

A fiút még az utcán találták és másodszor is nekiugrott Éva sapkájának, de apa előlépett, elkapta a pajeszát, és megcsavarta.

- Megkeserülöd, ha egy ujjal is a lányomhoz nyúlsz!

Lopással sem hagyta vádolni a lányát. Napokig veszekedtek. Úgy összekaptak, hogy apa megütötte anyánkat, és ő az ütéstől elesett.

- Elmegyünk! - szólt apa a lányának.

- Vissza anyuhoz? - kérdezte Éva döbbenten.

- Nem, oda nem.

Csakhogy meglett a pénztárca! Nem ott persze, ahol kellett volna lennie, és riadt nagyanyám szörnyű zavarában nem tudta, mit tegyen. Soha nem volt neki annyi pénze, hogy ekkora kalamajka keveredjen belőle! Az a kurva pénztárca nem érte meg ezt a galibát! Egyébként is megszerette már a kislányt, és jó ember volt a veje is.

- Kicsi anya megriadt, hogy mit vett a nyakába - idézi fel Éva. - Neki is nehéz volt, nekem is a nagy szabadság után beilleszkedni egy egészen más rendbe. Egyáltalán a rendbe. Otthon tőlünk, a két lánytól legfeljebb Tamás kérdezte meg este, hogy ettünk-e. Aztán vágott egy szelet kenyeret, Cili talált a spájzban egy üveg savanyú uborkát, és azt ettük. Itt meg, miközben tanultam, nagymama tálcán behozta nekem az ebédet a szobába. Törődtek velem! Az első időkben mégsem tudtam megosztani az apró-cseprő gondjaimat kicsi anyával. Ő talán egyszer hánytorgatta fel, hogy megütötte apa. Ilyesmi többet nem fordult elő. Hangos szó sem nagyon.

Anyánk az emelt hang is zavarta:

- Ne kiabálj! - mondta apának. - Velem soha senki nem kiabált, és ebben a házban ez nem szokás!

Figyelmeztetésemre válaszul azt írta: „Mi az, hogy ne morgolódj sokat apával? Inkább neki írj, hogy ne beszéljen olyan nagybetűkkel!"

A pénztárca-históriát mintha említette volna nekem is, de azt elhallgatta, hogy apa arcul ütötte. Nem hittem volna, hogy ez megeshet, ő pedig érezhette, nem fordíthat bennünket szembe. Nem sejtettem, hogy apa lobbanékonyságának ekkora a heve, nem gondoltam volna, hogy ennyire elragadja csöpp és szeretett asszonyával szemben is, anyámról pedig úgy véltem, ütést aztán nem tűr el senkitől. De ennyire szerették egymást.

- Tényleg megütötted édesanyámat? - nézek apa tiszta szemébe.

Szinte látom, amint összeszorított szájjal bólogat, összegyűrődik az arca, és folyni kezd a könnye. De jó, hogy ezt a kérdést soha nem tehettem fel neki!

Mivel megkerült a pénztárca, apának lett volna oka triumfálni, de őt lebénította a saját tette. Különben is, kiadta a mérgét, kész! Ám anyám nem engedte csak úgy felejteni. Napokig gyóntatta. Apa kikészült, altatót vett be, el-elbóbiskolt a vallatás közben, ami még jobban felpaprikázta anyámat. Végül ő is elcsendesedett, összeédesedtek.

- Tudod, fiam, mi egy évvel a házasságunk előtt már együtt éltünk, ugye kicsim? - néz apa somolyogva anyámra. Ő pedig nevető szemmel tekint vissza rá, de még csak nem is bólint. - Kényelmetlen volt bujkálni! Emlékszel, kicsim, amikor szombat este tízkor felrúgtam a felmosóvödröt, és anyuka felébredt?

Egymásba kapaszkodik a tekintetük, és együtt kacagnak.

Felébredve a derűs álomból, először az ütött szöget a fejembe, ha volt is felmosóvödrünk, nálunk az nem lehetett szanaszét. Meg aztán nyolc hónappal a megismerkedésük után összeházasodtak, akkor hát egy évvel korábban... Elsomolyodtam, hogy szexónának álmodtam anyámat, igaz, adtam nekik még plusz négy hónap boldogságot, pedig esküszöm, nem szorultak rá.