A Mozgó Világ internetes változata

Magyar László András

1944. március 19-én, vasárnap anyai nagyapám hazafelé sétált a Pannónia utcán, mikor szembejött vele egy ismerőse, és rémülten kérdezte, hogy tényleg megszállták-e Magyarországot a németek. A Papa szerette a tréfát: persze, felelte, most jön a körútról, már szedik is össze a zsidókat.

Mikor aztán egy-két óra múlva megtudta, milyen rosszul sült el a vicce, nagyapám, aki Budapest egyik legdörzsöltebb ügyvédje volt, elsírta magát. - Végünk, csapdába estünk - hajtogatta kétségbeesve. Másnapra azonban már magához tért, a következő hetek pedig lázas szervezőmunkával teltek. Először is jutányos áron kieszközölte, hogy saját emeletes, Pannónia utcai villáját jelöljék ki csillagos háznak, kényszerlakhelyéül. Másodszor kisméretű aranypénzeket vásárolt össze, mert tudta, hogy nehéz időkben csak ilyesmivel lehet fizetni az önzetlen segítségért. Harmadszor nejével és fiával együtt felvette a szent keresztséget. A görög katolikus egyház kebelére tért, mert itt kértek a legkevesebbet az üdvözülésért. Negyedszer, és történetünk szempontjából ez a lényeg, elhatározta, hogy minél hamarabb férjhez adja a lányát. Akkoriban ugyanis a magyar zsidók feje mindenféle érdekes gondolattal volt teli. Egyesek magabiztosan ismételgették, hogy a Kormányzó soha nem engedné bántani hű izraelitáit. Mások arról voltak meggyőződve, hogy Magyarország egy percig sem működhetnék zsidók nélkül. Megint mások a józan észbe, az emberiességbe, a logikába, a hasznosság elvébe, az angolokba, szovjetekbe, magyar lovagiasságba, saját ügyességükbe, pénzükbe, kapcsolataikba, barátaikba, becsületes munkában eltöltött életükbe, hírnevükbe, Istenbe vagy keresztény feleségükbe vetették reményüket. Azt is pletykálták - egyebek közt -, hogy a férjezett nőket nem viszik munkaszolgálatra. (A gyerekek és az öregek deportálása természetesen egyetlen ép elméjű embernek sem fordult meg a fejében.) Nagyapám, noha sem a Kormányzóban, sem barátaiban, sem pedig Istenben nem bízott, a nők munkaszolgálatáról terjengő pletykát - ki tudja, miért - elhitte, elhatározta hát, hogy 18 esztendős, szép és gazdag lányát sebesen férjhez adja. No, de ki legyen a férj? Természetesen diplomás ember és zsidó. (Diplomás gójt találni erre a célra ekkoriban már túlságosan drága ügy lett volna.) Mellesleg az sem baj, ha mulya alak az illető, úgy könnyebb lesz megszabadulni tőle a háború után. Legjobb lenne valami derék munkaszolgálatos, az még talán azt a szívességet is megteszi, hogy elesik a fronton. Hamarosan - egy távoli rokon, Ari néni, a félprofi sadchen segélyével -, pontosan március 26-án, össze is hozták Évikét egy hórihorgas, elálló fülű, szemüveges, harmincnégy éves orvossal, akit csak rövid időre eresztettek haza egységétől. A fiatalember kiváló szakember hírében állt, művelten, szellemesen társalgott, láthatóan tetszett neki Évike, könnyen rá lehetett venni a házasságra. Megjárja, húzta el a száját nagyapám. Mikor azonban az esküvőre is sor került - titokban, szerény külsőségek közt, a Szalay utcai hivatal egy oldalsó helyiségében -, a szíve elszorult. - A szép és gazdag lányomat egy csúnya nimolistához adtam hozzá - súgta zokogó nejének szomorúan.

Az esküvő után a férj hamarosan visszatért egységéhez, Évike pedig szorgos levelezésbe kezdett, mint ő nevezte, „vőlegényével", hogy a kettejük közti, enyhén szólva laza szálakat szorosabbra vonja. Leveleit természetesen édesanyja fogalmazta, aki remekül tudott Heinét, Adyt és Goethét idézni, Feydeau és Rostand szellemében riposztozni s kellő gyakorisággal sokat sejtető célzásokat tenni. „Elhálásról" természetesen szó sem lehetett, viszont a férj, vagyis apám családja (idegesítően becsületes, nyugdíjas MÁV-tisztviselő atyja, túlságosan eleven anyja és varrónő húga) hogy, hogy nem, nagyapám csillagos házába került lakónak.

A következő hónapok hamis papírok beszerzésével, Évikének a Szociális Testvérek egy vidéki rendházában való rejtegetésével, majd novembertől folyamatos bujkálással teltek. Egy ízben mindkét nagyapámat elvitték a nyilasok. Anyai nagyapám kilépett a halálmenetből, és leült a Szabadság híd budai hídfőjénél, majd villamosra szállt, és hazajött, apai nagyapám azonban, aki tisztességes ember lévén még mindig nem fogta föl, mi történik vele, eltűnt, és soha többé nem került elő. A nyilas uralom idején anyámat, szüleit és öccsét különféle derék szocdemek mentegették nagy s egyre növekvő pénzösszegek ellenében. Az aranyaknak és némi - utólag alig hihető - szerencsének köszönhetően azonban mind a négyen túlélték a háborút. Apám egy Pest környéken állomásozó szerb munkásszázad orvosaként maradt életben, sőt - korrupt és ennek következtében emberséges - századparancsnokának köszönhetően anyját és húgát is sikerült életben tartania. Így érte szüleimet a - számukra kétségkívül ekképpen nevezhető - felszabadulás.

Nagyapám, aki hat bérháza, valamint a nyilasok, a szovjet városparancsokság, majd a kommunisták által elkobzott családi háza ellenére azonnal belépett a kommunista pártba, megdöbbenéssel tapasztalta, hogy az ifjú házasok nem kívánnak elválni egymástól, sőt felelőtlenül gyermeknemzésbe is kezdtek. Előbb Mari, majd Anna, harmadjára pedig Zsóka nővérem született frigyükből. Jómagam - hála negyedik testvéremnek, aki egy hónapos magzat korában inkább a nemlét mellett döntött - a forradalom dicső esztendejében láttam meg a napvilágot. Nem kívánom a Tisztelt Olvasót untatni az életem során bekövetkezett számtalan esemény, az engem formáló körülmények és sorsfordulatok nyilván csupán számomra érdekes taglalásával. Időközben a fenti történet szereplőinek zöme elhunyt - nagybátyám és nagynéném szerencsére él még -, magam pedig kilencvenkilós, őszülő és pocakos úrrá, a társadalom megbecsült tagjává cseperedtem. Három gyermekem is már többé-kevésbé felnőttnek nevezhető, s minden reményem megvan arra is, hogy hamarosan a nagyapa tisztjét is betölthessem. Mindebben semmi különös nincsen. Létrejövetelem történetének néhány tanulságát mindazonáltal szeretném megosztani az emberiséggel, mivel úgy gondolom, e tanulságok általános érvényűnek tekinthetők.

Először is, mint az a fenti elbeszélésből világosan látható, nagyszüleim, szüleim - vagyis az emberek - sorsának alakulását több tényező is befolyásolta. E tényezők némelyike az illetők úgynevezett akaratától függött, más része viszont nem. Utóbbiakat „körülményeknek" szokás nevezni. Ám ha e két tényezőcsoportot közelebbről is szemügyre vesszük, fontos következtetésekre juthatunk.

Vegyük először is az akaratot. Nagyapám, mint mondottam, meg akarta menteni lányát a munkaszolgálattól, ezért férjhez kívánta adni őt. Akarata érvényesült is. Lánya valóban férjhez ment, és megmenekült a munkaszolgálattól. Csakhogy anyám nem azért menekült meg a munkaszolgálattól, mert férjhez ment, s férjhez menetelének sem az lett a végeredménye - mármint megmenekülése -, amit nagyapám eltervezett. Elmondhatjuk hát, hogy az akarat, ha rövid távon érvényesül is, a körülmények - és mások akaratának - közrejátszása folytán az események hosszabb távú alakulására nem akaratként, hanem körülményként képes csak hatni. Vagyis az akarat egy idő után valósággal elszabadul pórázáról, s olyan körülménnyé válik, amelynek az eredendő akarathoz immár semmi köze nincs. Ugyanez figyelhető meg más tekintetben is: máig gyötör a gondolat, hogy világrajöttömet valójában a német megszállásnak, így végső soron Adolf Hitlernek köszönhetem - de mint tudjuk, Isten útjai kifürkészhetetlenek, ráadásul úgy is fel lehet fogni a dolgot, hogy az események ilyetén alakulása inkább Hitler számára bizonyult kellemetlennek. Ebben az esetben ugyanis Hitler akarata Magyarország megszállására és az itt élő zsidók elpusztítására irányult, ám később - számára kétségkívül váratlan módon - az én megszületésemhez vezetett. Megvallom, igencsak szeretném látni arcát, midőn ezt olvassa, ám szerencsére e vágyam több okból is megvalósíthatatlan.

Az akarat erejét a sors alakításában mégsem szabad lebecsülnünk. Hiszen, mikor egyik nagyapám leült, másik pedig továbbmenetelt a Szabadság híd budai hídfőjénél, anyai nagyapám akarata, amely életben maradására irányult, megmentette életét, míg apai nagyapám akarata, amely továbbmenetelésére irányult, elpusztította őt. Mindez azonban mégsem ilyen egyszerű, hiszen anyai nagyapám nem egyértelműen akaratlagosan ült le a hídfőnél, hanem mert elvesztette minden reményét, és fizikailag is kifulladt, míg apai nagyapám esetében inkább tanácstalanságra, vagyis az akarat hiányára gyanakodhatunk. Lehetséges tehát, hogy az adott pillanatban nem valamiféle akarat, hanem a körülmények ereje érvényesült. Az is súlyos filozófiai kérdés, milyen mértékben létezik egyáltalán akarat, illetve hogy az akarat nem pusztán a körülmények függvénye vagy eredője csupán. Hiszen felfoghatjuk akaratunkat úgy is, mint addigi - belső és külső - körülményeink végösszegét, vagyis úgy tarthatjuk, hogy e végösszeg nem egyszerűen befolyásolja akaratunkat, hanem teljesen egyenlő vele. Ebben az esetben tehát az ember sorsát pusztán és kizárólag körülményei alakítanák. Ám mielőtt folytatnánk e gondolatmenetet, vegyük szemügyre sorsunk másik alakító tényezőjét: a körülményeket.

A körülmények látszólag objektívek, magyarul tárgyszerűek vagy tárgyiasak. Ilyen körülmény például az, hogy emberek vagyunk, hogy ennünk kell, de körülmény a német megszállás, a magyar történelem, Schlachta Margit bátorsága, és a Szociális Testvérek segítsége, körülmény továbbá a fenti történetben a Vörös Hadsereg, a Nyilaspárt, a derék és egyben korrupt századparancsnok tevékenysége és sok egyéb más is. Ha azonban a körülményeket közelebbről megvizsgáljuk, láthatjuk, hogy mindegyik körülmény valójában további körülmények és akaratok összjátékának eredője. A német megszállás oka például nem csupán egy ember akaratának és nem egy-két körülménynek a következménye volt, hanem a német és a magyar történelem, különösképpen pedig a második világháború minden egyes részeseménye is szerepet játszott benne, nem beszélve ezer apróbb és régebbi körülményről. Gondoljunk csak rá, mi lett volna, ha Adolf Hitler elesik az első világháborúban, vagy ha a tízes években befut mint festő! Millió és millió részletnek - akaratnak és körülménynek - kell klappolnia ahhoz, hogy egyetlen nyomorúságos esemény, mármint az én világrajövetelem, bekövetkezhessék. Elmondhatjuk tehát, hogy minden körülmény a körülményeknek és akaratoknak éppolyan eredője, mint minden akarat.

Elrémülve e rettentő és bogozhatatlan akarat- és körülményszövevény láttán, az emberek a véletlen fogalmához szoktak menekülni. Sokan állítják, hogy az életet a véletlen irányítja, s látszólag igazuk is van ebben. Hiszen szüleim véletlenül ismerték meg egymást, véletlenül maradtak életben, sőt végül az engem foganó spermium is véletlenül jutott el anyám petesejtjébe, s tapadt meg ott szilárdan s eltökélten. Ám ha elgondoljuk, mi is a véletlen, azt látjuk, hogy valójában törvényszerű - vagyis körülmények által megszabott - események millióinak eredője, csak éppen ez esetben olyan sok tényező játszik szerepet az adott esemény bekövetkeztében, amit képtelenek vagyunk számba venni. Egy mindent átfogó, végtelen értelem számára nyilván nem is létezhetnék a véletlen. Nincs véletlen. Már csak azért sem, mert a véletlen nem tény, hanem fogalom. Nem a világban, hanem csak a világot szemlélő értelemben létesül, így nem irányíthat semmit, nem lehet oka, legföljebb magyarázata az eseményeknek.

Most már csak azt a kérdést kell feltennünk, hogy ha nem a véletlen alakítja a sorsunkat, vajon törvényszerű-e mindaz, ami történt? Ehhez azonban pontosan meg kell mondanunk, mi a „törvény". A törvény olyan szabály, amely szerint adott körülmények közt mindig adott dolog következik be. Egy törvény tehát csak akkor fogalmazható meg, ha a körülmények mind ismertek és számba vehetők, vagyis ha nagyon kevés a körülmény, amely az adott esetben hat. Ilyenek például fizikai vagy matematikai törvények, ahol csak korlátozott számú tényezőt kell figyelembe venni. Azt is kimondhatjuk, hogy minél kevesebb körülmény játszik közre egy esemény bekövetkeztében, annál törvényszerűbb lehet az esemény bekövetkezte. Ám a törvénynek van egy másik lényeges tulajdonsága is, hogy csak nagy számok esetében érvényesül. Vagyis például törvény lehet, hogy egymillió emberből, mondjuk, 20 százalék hal meg szívrohamban. Egy ember esetében azonban a törvény nem törvényszerű, az ugyanis, hogy Akárki a 20 százalékba kerül-e, törvény alapján nem jósolható meg. Az egyedi tehát sosem vethető alá a törvénynek. Márpedig az emberi élet, mint láttuk, egyrészt áttekinthetetlenül sok körülmény végösszege, másrészt egyedi is. Lehetetlen tehát esetében törvényről beszélni.

Összefoglalva az eddigieket: a sorsot alakító akaratok valójában mind körülmények eredői, amelyek ismét más körülmények eredői. Akarat tehát nincs. Véletlennek viszont csupán az olyan eseményt nevezzük, amelynek létrejöttében átláthatatlanul sok körülmény játszik közre. Tehát véletlen sincs. Végül azt is beláttuk, hogy az egyedi emberi élet esetében törvény sincs. Akkor hát mi alakítja életünket?

Azt kell mondanom, ha nincs véletlen, nincs törvény és nincs akarat sem, csupán egyvalami alakíthatja életünket: a körülmények átláthatatlan sokasága. Életünk valójában nem egyéb, mint e kibogozhatatlan szövevény, amelyet mi emberek ősidők óta sorsnak nevezünk. A sors millió tényezőből áll. Áttekinthetetlensége következtében kétségkívül van benne valami véletlenszerű, sőt valamiféle lényszerű, hogy azt ne mondjam, istenségszerű is. A sors szemlélhető dolog, sőt egy-egy darabja némileg esztétikus is lehet, de mint sors, per definitionem nem értelmezhető. Ha tehát megkérdeznek, ki vagy mi az oka világrajövetelemnek - és ez, végül is, Hitlernél biztos hízelgőbb megoldás -, csak a sorsot nevezhetem meg okként és első mozgatóként. Nem tudom, kicsoda-micsoda ő, mi a szándéka velem és a többi hullámaiba merítettel, hová vezet, mire kényszerít, és egyáltalán van-e szándéka, terve velünk, nagypapákkal, nagymamákkal, szülőkkel és gyermekekkel.