A Mozgó Világ internetes változata

Majoros Sándor

Reggelre összeomlott a rendszer. Rögtön látta a bajt, mert az ágyból kikászálódva az első útja most is a géphez vezetett. Ugyanazzal a rutinmozdulattal pöccentette be a kapcsoló gombját, amellyel a profi kosárlabdázó bezsákolja a ziccert, de másfél sor után megakadtak a betűk a monitoron, és hiába várt, hiába meredt döbbenten a képernyőre, ezután már nem történt semmi érdemleges.

Hajnali kettőig bogarászott a fájlok között, és azzal a megkönnyebbülést hozó érzéssel állt föl a géptől, ahogy a tévékészüléktől szokás elfordulni, miután föladtuk a távkapcsolóval folytatott reménytelen küszködésünket. Nem emlékezett, hogy bármivel is macerálta volna a rendszert, csak a szokásos keresgéléssel múlatta az időt, ami olyan, mintha egy kihalt országúton biciklizne az ember. Az utat kétoldalt a múlt őszről megmaradt száraz napraforgók szegélyezik, ugyanaz a semmitmondó látvány, ameddig a szem ellát, de már sejlik a kanyar, és mögötte ott az újabb lehetőség.

Másodszor is megnyomta a gép indítógombját, és fülelt, hátha mégis meghallja azt a ciripelést, amelyet egy apró kattanásnak kéne követnie, jelezvén, hogy a rendszer, akár egy jóságos öreg dzsinn, lassan ébredezik. De csak mintha egy gyújtózsinór sisteregne valahol, ám ehhez a zsineghez nem bomba, hanem az ő idegrendszere van hozzákapcsolva. Minden szívdobbanással rövidebb lesz a kanóc, és csak idő kérdése, mikor találkozik össze a tűz és a vér, hogy egy végzetes nyilallással pontot tegyenek ennek a lidércnyomásnak a végére.

Tegnap éjjel valamit nagyon elronthatott, mert a rendszernek nem szokása csak így, minden ok nélkül összeomlani. És ez a gondolat már az a határterület, ahol a szemérmesség meg a szégyen is lehántódik az emberről. Itt már az sem számít, ha az ágyból kikelve elfelejt papucsba bújni, és nem érdekes, hogy még mindig az átizzadt éjjeli trikó bűzölög rajta, mert minden törekvése az, hogy kiderítse, mi történhetett a gépével.

A legokosabb az lenne, ha most is egy bögre kávéval kezdené a napot, de a főzéssel értékes perceket veszítene el, nem beszélve arról, hogy ha testestől-lelkestől átadná magát a konyhai munkának, megfeledkezne mindarról, ami a hibával kapcsolatban szinte már majdnem eszébe jutott. A gép fölött a polcon ott sorakoznak az ilyen esetre tartogatott szakkönyvek. Ezekbe régebben bele is nézegetett, de csak azzal a titkos, önsanyargató borzongással, ahogy az orvosi lexikonokat böngészgeti az ereje teljében lévő egészséges ember. Azt hitte, sosem lesz köze az ilyen kórságokhoz, de ma reggel egyszerre következett be az igazság és a kijózanodás pillanata. Néhány órával korábban ezen a helyen még a lehető legtermészetesebben zajlott az internetezés, az asztalon harmonikusan tornyosultak a jegyzetek és a cédés tokok, a földre hullajtott kólásdobozok pedig ugyanúgy a természetesség elvét hirdették, ahogy a szőnyegbe taposott ételmaradék. A dobozokat és a keményre száradt pizzaszeleteket most odébb kell lökdösnie, a székre hajigált ruhaneműt át kell csoportosítania, mert azzal, hogy nincs rendszer, nincs meg a tárgyak közötti összhangzat, nem beszélve arról, hogy valószínűleg telepítőlemezre is szüksége lesz, és azt meg is kell keresnie.

Kusza és idegen lett az egész lakás, merő lázadás minden, ő pedig trikóban és gatyában dideregve úgy telepszik le a székére, úgy nyomja meg újból és újból azt az átkozott gombot a géptesten, hogy pontosan tudja: minden egyes próbálkozás után ugyanazon a ponton fognak megakadni a betűk. A monitor feketesége egy istennek sem változik majd át világosra, aminek következtében már csak egy vékony határvonal választja el az ideg-összeroppanástól, mert ennek az anomáliának nyilvánvalóan anyagi vonzata is lesz. Nagyon úgy néz ki például, hogy egy fontos alkatrész nyiffant ki, és őneki momentán egy fityingje sincsen, a közös költséget sem fizeti már vagy három hónapja. De ez most nem érdekes, ha be kell verni valamelyik számítástechnikai bolt kirakatát, akkor is meg fogja szerezni a szükséges alkatrészeket, az hétszentség.

Sokkal nagyobb baj az, hogy nem szakembere ennek a témának, fogalma sincs azokról az erőkről és hatásokról, amelyek a gépben bonyolódnak, de ez nem is olyan nagy baj, hisz a villanyvasalót sem úgy szokás működtetni, hogy szem előtt tartjuk a melegítőszálban végbemenő folyamatokat. Csakhogy ő félelmetesen büszke arra, amit erről a szakterületről laikusként összecsipegetett. Az utóbbi időben már az ismerősök gépét is bütykölgette, ő volt szemükben a tévedhetetlen guru, pedig borzasztóan gazdaságtalanul és szinte ösztönösen dolgozott, javarészt arra a tudásra vagy inkább útmutatásra hagyatkozva, amelyet első és egyetlen igazi mesterétől, az öreg Dózsaitól csipegetett össze.

Amikor először találkoztak, az öreg Dózsai nem lehetett több harmincévesnél, ám ő valóságos aggastyánnak látta, ami érthető is, hiszen pár nappal korábban került ki a technikumból, és ez volt az első napja a vállalatnál. Még ma is élénken emlékszik arra, hogy az apja odaállította az ereszcsatorna alá, és azt mondta, várjon türelemmel, amíg a mester meg nem érkezik. A hátát nekitámasztotta a rücskösre vakolt falnak, és elnézett abba az irányba, ahonnét a mesternek kellett jönnie, aki jött is, ráhasalva egy valószerűtlenül hosszú férfibicikli vázára, lassított film tempójában tekerve a pedált. Nem villanyozta föl az sem, amikor megtudta, hogy kapott egy inast, de a tekintetében azért mintha megcsillant volna valami érdeklődésféle, és ez később is kitartott, mert aznap délelőtt, amikor a raktár poros elevátorai között bóklásztak, kiselőadást tartott arról, hogyan kell egy gépet megjavítani.

Az öreg Dózsai nem rejtette véka alá azt a véleményét, hogy minden szerkezetben vannak fölösleges alkatrészek, és hogy mindig az egyszerű és gyors megoldásokra kell törekedni. Később azt is megkérdezte tőle, hogy áll a lányokkal, és mikor azt a választ kapta, hogy sehogy, gyorsan elmesélt néhány kurvás viccet, amelyeket ő ugyan régebbről ismert, de a mester iránt érzett tiszteletből nevetett rajtuk, és ezt nagyon jól tette, mert attól a pillanattól megszűnt közöttük a hivatalos hang. Az öreg Dózsai reggeli előtt meghívta őt egy felesre a vállalat melletti talponállóba, és őszintén aggódott, amikor kiderült, hogy sosem ivott még keserűt, és az első stampedlitől gyomorgörcsöt kapott. Később, mihelyst lelepleződött, hogy a nagyfőnök után ő a második, aki értelmezni tudja a kapcsolási rajzokat, az öreg Dózsai nem traktálta többé az évtizedes szakmai tapasztalataival, hanem visszavonult a sajátos, egyszerűségre esküdött életfilozófiája mögé. Neki, a tejfölösszájúnak ez legalább annyira tetszett, mint amennyire taszította.

Nem volt rendjén, hogy a szent és sérthetetlen szakma bizonyos területeit jobban látja a mesterénél, pláne annak tükrében, hogy nem is igazán érdekelte ez a hivatás, de valahogy mégis ott ragadt a vállalatnál. Húsz kemény évet húzott le, nyáron melegben, télen hidegben, és közben tanúja volt az öreg Dózsai szívinfarktusának, amikor a mester szinte ugyanazon a helyen támasztotta a falat gyöngyöző homlokkal, halálsápadtan, ahol ő is azon a régi, homályos első reggelen. A vállalati Skodával kellett beszállítania az öreget a sürgősségire, és később a kórházba is, ahol késő estig várt valamilyen kedvező hírre. De éppen aznap derült ki a világ előtt Csernobil, még a járóbetegek is ennek az újfajta félelemnek a lázában égtek, úgyhogy hazakormányozta a vállalati Skodát, és megpróbált nem gondolni az öregre.

Másnap elmaradtak a szokásos baszkódások, mert mindenki be volt rezelve, ám az öreg Dózsai harmadnapra a saját felelősségére kijött a kórházból, és azon a nagy, súlyos biciklijén rögvest kikarikázott a céghez, hogy megmutassa az újraélesztő gép okozta égésnyomokat a mellkasán. A hitetlenebbek meg is érinthették ezeket a dús szőrbolyhok közt keletkezett tisztásokat, amelyek szakasztott olyanok voltak, mint az Erich von Däniken nyomán elhíresült gabonakörök. Mindenki sopánkodott, hogy ejnye-bejnye, Dózsai bácsi, nem lesz jó vége ennek, minek kellett időnap előtt kijönni a kórházból, de az öreg csak legyintett, és ő, aki ezt az egészet végignézte, szent esküt tett arra, hogy ezt a könnyed és felhőtlen hozzáállást fogja követni, mert akkor még simának és fesztelennek látszott minden, Csernobil ide vagy oda. A számítógépről és a rendszerről legfeljebb elborult agyú tudósok sejthettek valamicskét, de aztán megvette az első Commodore 64-esét, és ez szinte szenvedélybeteggé tette: hajnalba nyúlóan rostokolt a tévé képernyője előtt, teljesen tönkretéve az amúgy is elkapkodott házasságát, a szintaxisok másnap, munka közben is benne sisteregtek, figyelmetlen és álmodozó lett egyszerre, de ezt mindenki a magánéleti válságának tulajdonította, úgyhogy békén hagyták. Háborítatlanul lépegethetett előre a technikával, egyre komolyabb gépeket vásárolt, amelyekbe egyre összetettebb, átláthatatlanabb rendszerek települtek. Az is biztos, hogy soha, egyikkel sem volt semmi baj, nem kellett visszahatolni a múltba az öreg Dózsaitól szerzett tapasztalatokért, a szent egyszerűség és a száraz logika zúzalékát töltve bele abba a képzeletbeli varázsitalba, amelynek látóvá kellett lennie az ilyen, mostanihoz hasonló esetekre, mert hogy ez a mai nap egyszeri és megismételhetetlen, ahhoz nem férkőzhet kétség.

A vállalatot tavalyelőtt megvette egy külföldi konzorcium, és logisztikai bázist épített a helyére, de ő ezt már csak hallotta valakitől. Kilépett a cégtől, és többet a tájékára sem ment annak a környéknek. Az öreg Dózsai halálhírét is egy volt kollégája hozta meg neki: a mester állítólag sárgaságot kapott, és amikor orvoshoz került, már nem lehetett rajta segíteni. A híresztelések szerint az utolsó napjaiban olyan színe volt, mint a frissen kikelt verébfiókák csőrének, de még akkor is csak a hülyéskedésen ját az esze. Kórházban halt meg, és lehet, hogy éppen viccmesélés közben röppent ki belőle a lélek, úgy, hogy a csattanót már magának az Atyaúristennek mondta el. A közös emlékek, a szent egyszerűség mindenek felett álló eszméjével bekeretezve már akkor is olyan fakóak voltak, mint a padlászugból előkerült múlt századi dagerrotípiák, és azóta csak romlott az állapotuk. Sosem hitte volna, hogy egyszer még vissza kell kanyarodnia az öreg Dózsaitól hallott életfilozófiához, ráadásul éppen ilyen vitális kérdésben, mint amilyen a rendszer. Ha nem lenne ennyire kiélezett a helyzet, talán még el is játszadozna a gondolattal, hogy az öregnek mit jelentene ez a fogalom - nem tévedne nagyot, ha az államhatalomra tippelne -, de így, mezítlábasan, egy szál alsónadrágban csak azt tudja mondani, amit William Blake egyik látomásos pillanatában: hajtsd szekeredet a holtak csontjain át. Lehet, hogy az öreg Dózsai is erre noszogatná, pedig ez a gondolat már önmagában is gyalázat. A szent egyszerűségre, a racionálisra törekvés az, ami idáig elvezette, ez az a képesség, hogy szaktudás nélkül is használni tudja a rendszert, sőt a világgal is képes ezt elhitetni. Mert bármennyire is hivalkodónak tűnik, az az igazság, hogy rajta kerékpározik az információs szupersztrádán, amelyről az iskolatársai majdnem mindannyian lemaradtak, hiába keres rájuk a weben, senkinek sincs fönt a neve, miközben ő több mint kétszáz hivatkozást tudhat magáénak, és ez éppen elég ok a büszkeségre, csak ne szart volna be a rendszer, a fene egye meg.

A doboz oldalát lecsavarozva máris megnyílik előtte az a titkos és izgalmas gépbelső, ami a színes zsinórok és a nyomtatott áramkörök tobzódásában éppen olyan bizarr látvány, mint a meglékelt koponyából kitüremkedő agytekervényeké. Régebben a mostanihoz hasonló helyzetekben minden alkatrészt kipakolt a dobozból, és egyenként visszarakva, újból és újból próbálgatva a gép előbb-utóbb életre kelt. Halovány esély mutatkozott csak arra, hogy ez a módszer most is működni fog, mert a rendszer nem lélekként szálldosott ki a dobozból, horzsolván éjt s napot, hanem nyekeregve, küszködve próbálta életre hívni önmagát. Már csak ezért is a lehető legkörültekintőbb óvatossággal érintette meg a tirketarka zsinórokat, szétfésülte őket, mintha agyvelőbe ragadt hajtincsek lennének, aztán megtapogatta a zöldes fényű prespánlapokat, amelyek még mindig langyosak voltak. Visszás és meglepetést keltő is volt ez egyszerre, majdnem úgy érezte magát, mintha egy halottat kéne széttrancsíroznia, hogy megtalálja azt a gombostűfejnyi pörsenést, ami a vér útját megakasztotta, de ennek előtte el kellett távolítani azokat a lebenyeket és redőket, amelyek miniatűr szoborparkként bizonygatták a halál elkerülhetetlenségét.

Nehéz kézzel nyúlt ki az első lemez után, két ujja közé csippentve kezdte huzigálni, ám az nem engedett. Fel kellett hagyni az agyvelővel kapcsolatos hülye képzelgéssel, és nekiesni úgy, ahogy a mesterétől tanulta. Majd csak megenged az a csatlakozó, föltéve, hogy nem forradt bele az aljzatba, de ez egész egyszerűen képtelenség, már mozog is, sőt döccent egyet, ugyanúgy, mint a kirángatott zápfog, és íme, a kezében van az a bizonyos alkatrész, ő pedig megnyugodva látta rajta a kidudorodásokat és az egyenetlenségeket, amelyeknek szakszerűen ellenállások és kondenzátorok a nevük. A nyomtatott áramkörök mélyebben lapulnak, akár a fogzománc alatt az idegszál, semmiképpen sem bánthatja meg őket, és ez megnyugtató, mert úgy tudja, hogy ezek a megkövült százlábúra emlékeztető kicsinységek borzasztóan sérülékenyek, némelyik az emberi test keltette elektromosságtól is képes tönkremenni. De itt most nem fenyeget ez a veszély, az egyik ezüstszínű bogyó maradt csak a kezében, egy inggombnál alig nagyobb fémpötty, föltehetően az előbbi rándításkor szakadt le a helyéről, ott zörög a tenyerében, és ő ezt szinte nem akarja elhinni. Aztán lassan, tagoltan elsuttogja a tettüket rögvest megbánó gyilkosok kulcsmondatát, hogy atyaúristen, mit csináltam, mert ez azt jelenti, hogy megsérült a videokártyának nevezett vitális alkatrész, amely csúcsragadozó volt ebben a szűkre szabott hi-tech állatkertben. Tavaly, amikor jól ment a sora, százhúszezerért vette meg, és egészen eddig az átkozott reggelig kiválóan működött, de hogy ezután már meg sem fog nyikkanni, arra mérget lehet venni.

Lerogyott a székre, mert most már végleg föl kellett adnia a rendszer gyors visszaállításának gondolatát. Kinézett a mindig mocskos ablakon át a parkolóra, ahol gondtalannak tűnő emberek nyitogatták és csukogatták gépkocsijaik ajtaját, fogalmuk sem volt erről a drámáról itt fönt a harmadikon, fogalmuk sem volt arról, hogy egy kapkodó mozdulat éppen most tépett darabokra egy egész galaktikát, fogalmuk sem volt a rendszerről. Békésen dobálgatták be az aprót az örökké éhes parkolóautomatába, vagy veszekedtek a zöld-szürke felsőt viselő ellenőrrel, ám ez mind csak újabb bizonyítéka volt a felhőtlen boldogságnak, mert ezekből a helyzetekből akár egy vállrándítással is ki lehetett kecmeregni, miközben ő itt fönt azon tűnődött, mit kezdjen a rendszer nélkül üres ciszternává minősült életével. Minden munkája, célja és törekvése benne rekedt a masinában, büszkeségének eme féltett zászlóshajójában, amellyel így ebben az állapotában legfeljebb annyit lehetett kezdeni, amennyit egy közszemlére tett modern szoborral.

Kivánszorgott a konyhába, és lassú, gépies mozdulatokkal előszedte a kávéfőzés eszközeit. A kő egyre idegesítőbben hűtötte a talpát, de mindannak ellenére, hogy az előbb jóvátehetetlen hibák halmazát követte el, még mindig pislákolt benne a reggeli elszántság. Ha például visszaforrasztaná azt a mütyürt a helyére, talán a rendszer is életre kelne. Ám amint letekerte az éppen csak belobbantott gázrózsát és visszaoldalgott a szobába, rögtön látta, hogy ez lehetetlen: a letört alkatrészen nem maradt semmilyen kiágaskodó rész, a prespán pedig maga volt a dzsungel, amelyből a mit sem sejtő bogárkutató letört egy suhángot. Visszaült a székre, a bűzös zoknik és szennyes trikók rétegeiből képződött trónra, és arra gondolt, menynyire méltatlan, mennyire férfiatlan ez a helyzet azok után, hogy fiatalabb éveiben karvastagságú kábelekkel kellett küszködnie, amelyeken később, mihelyst a helyükre illesztette őket, egész üzemrészeket ellátó áramok zürrögtek. Ha akkor valaki elébe állt volna, és azt mondja, hogy egyszer még egy apró kondenzátor miatt fog sírva fakadni, őszintén és tiszteletlenül kiröhögi az illetőt. Erős volt és magabiztos, a bicepszén jól kirajzolódtak az izomszálkák, és azt sem lehet letagadni, hogy télikabátban sem nyomott többet hetvenöt kilónál. A gyakornoklányok érdekelték, és nem valami homályos, mindenek fölött álló és tán nem is létező rendszer. Az öreg Dózsai is nagyot röhögne ezen az egészen, ha látná, márpedig ki garantálja, hogy nem látja, nem reinkarnálódott éppen abban a fikuszban, amit a felesége hagyott itt, miután elköltözött. Kár, hogy csak minden szökőévben ad inni ennek a növénynek, de a mester tán még ezt sem venné zokon. Szinte még mindig hallja azt a mondatát, amely szerint a kalapács nem eszköz, hanem műszer. Az a hiba, amelyet nem lehet vele orvosolni, nem is létezik. A spájzban, az üres dunsztosüvegek mögött ő is tárol egy kalapácsot, de arra azért nem vetemedne, hogy ráemelje erre a haszontalanságában is méregdrága masinára. Csak a vízhűtés volt egy vagyon, nem beszélve az új típusú, gyorsabb adatforgalmú merevlemezekről. Az öreg Dózsai biztosan betenné ezt a kártyát a helyére, ahogy van, és ha jobban belegondol, ezzel az ötlettel már nem is veszíthet semmit.

A lába már szinte kékre fagyott, esztelenség lenne tovább feszíteni a húrt, de ezt az egy próbát azért még meg kell cselekednie. Ha most sem sikerül, ha a rendszer továbbra is halott marad, leszarja az egészet, aztán meg teleengedi a kádat forró vízzel, és legalább három óra hosszáig áztatja magát. Mintha nem is az ő ujjai kaparásznának a gép belsejében, hanem az öreg Dózsai párnás, rücskös bütykei. A kártya mégis elsőre becsusszan a helyére, és ez elkerülhetetlenné teszi a következő műveletsort: a kapcsológomb immár ki tudja hanyadszori megnyomását. Az az átkozott gép pedig rögtön megéled. Előbb zürrögni, aztán alig hallhatóan kelepelni kezd. Nem biztos, hogy egy öreg dzsinn ébredezik az alkatrészek között, lehet, hogy csak egy vetési varjú. De ez most már teljesen mindegy, mert a monitoron végigfutnak a fehér betűk, majd sötétzöldre változik a háttér, legvégül pedig megjelenik az a kép, amit az apjáról készített még a nyolcvanas évek elején. Ez a kedvenc háttérképe: az alig hogy nyugdíjba vonult fater csípőre tett kézzel áll az udvaron a nagy diófa árnyékában, piros bársonypapuccsal a lábán. Máskor mindig ez a látvány teremti meg a külvilág és a rendszer közötti kapcsolatot, de most szó sincs ilyesmiről. A fater és a piros papucs nem számít ahhoz az örvendetes tényhez képest, hogy perceken belül elolvashatja az e-mailjeit. Mindegy az is, hogy az öreg Dózsai nélkül nemcsak hogy gyáva volt, hanem egyenesen beszari. Mindegy ez most már, mert a rendszer, akár egy gigantikus fallosz, fölállt és működni kész. Kondenzátor, zokni és feketekávé nélkül, de az idők végezetéig.