magányos mese

toronyszobában él, bár

jól tudja, a mesék kora rég lejárt,

hogy figyelmét elterelje, dolgozik,

és néha tesz-vesz céltalan,

majd kuckóját szépítgeti,

a lelke mély, mint kút vize,

és szomjat oltó, tiszta, hűs,

de lassan téglát rak köré,

koronáját felteszi, ha néha jön egy lovagjelölt,

ám végül mindegyik

kezére méltatlanul kullog el

szürkület

a rét mögött

az erdő zöldbe öltözött

ott sok virág

s a fű magas

kicsalja mind az árnyakat

csak rejtekezz

bokor takar

itt láthatod, mit vágy akar

s ha est leszáll

ne félj, ne félj

mert rajtad áll, hogy bátran élj