Tandori Dezső
Szóló Karinthy Frigyesnek
Nekem nincs se jó hely, se jó idő. Se
törődni, se nem törődni. Négy jelzést
kell várnom, két küldönc, a postás, feleségem,
sok együtt, jó, persze, feleségem hazajön,
kutyánk, madárkánk a téma, a mai kártyabajnoki
forduló a medvéknek, jó, de mit hazudjak, ő is
e kvartett tagja, s hiába valóban fontos
a pénzek és a hasznos küldemények, plusz a baráti
levelek miatt a postás, mégis a szombat, a vasárnap
a jó így, a postás nélküli nap; és a két küldönc,
rá erre. És már nem tűröm, hogy mennem kelljen bárhova-miért-
-kihez. Amiért „Durvaszemcse" ez is, látszatra,
el kell mondanom, én magam elképzelhetetlennek
tartom egy ház felépülését, egy hegyi vasútét,
nem értem az atomot, a rádiót se, a részecskehullámzást,
vagy mit, az űrutazást, eleve, miért nem süllyed el
a hajó, zuhan le a repülőgép. Ha az én lelkem erején
múlt volna, ez mind nem lenne. Lelkem ereje megáll
a tenger (miből lett?) állítólagos első hullámzásánál,
mely még csak nem is termékenyítőtaknyot vert partra,
hanem (eszem itt is megáll) elkezdte szervesíteni a...
mit? és miből? Tehát ahogy a kiélezetten boldogtalan
helyzetű úgynevezett hazákban: a Nagyszakállú áll
szemközt a képtelen reális folyománnyal. Az én lelkem
ereje megáll ott, hogy ha segélyt ajánlanak, azt mondom,
ne nekem, vannak rászorulóbbak; de felháborítanak a honorok,
az én lelkem megáll ott, hogy mindegy, hány
könyvem lesz már/még, de az én igazságom,
lelkem könyvei legyenek, zaklatott és tragikumba
is fúldosó szekvenciák helyett ne csebecsék,
bibliofil amulettek, nem, az én lelkem megáll
ott, hogy egy folyóirat, melyet jócskán latolgattam
éveken át: közöljek ott, ne közöljek?: a sorozatos
és hiteles gyengédségek (T. András) jóvoltával, így,
fél lábára sánti madárkánkat címlapra hozza,
szövegem által, és R. Ricsi irodalmi érvényű
szövegeknek, szóism., nevezi lórajzaimat, mikor
kétségbeesetten, a megsértett művész - igen! -
hiúságával kérdezem, Ricsi, most mondd meg, ezek
érnek-e egy kalap taknyot, planktont, életkeletkezési
matériát is, és ő mondja. Eddig terjed az én nagy
lelkem, de ebben nincs benne az első szál fű,
az első dinó, az első ember, az első tömegmészárlás,
az első gazdasági tönkremenés, a további pusztulások
és üdvök és kéjek és kéjgyilkosságok és elfuserált
és kósza életjavító törekvések... és rendszerük... de
hogy ez az iromány postán feladható és hogy talán
nem oly abszurd: megjelenhet - ez nincs benne.
Elszámoltam magammal, tudom, meddig érek, semeddig,
madárkám alszik a másik szoba még villanykályhátlan
sötétjén, itt ülök én a csöndben, feljegyzem újabb
mániám, hogy a kör miért ne lenne 359 fok, például,
ha a fok jele maga a kör, és magasabbra írjuk, mint
a 359-es számot magát; visszatérek a relációkba,
a viszonyszavak közé, és, ám legyen, hiszem, sem, zihálom:
„Át!" (Oda.) De honnan, hova? Hát csak azt zihálom,
hogy „Bét!" Csak a bégetésnek nincs szája, mert
az első alga híján, az első mammut híján, anyám
híján, ennek az egész berezelgető és berzenkedő
berendezkedésnek a híján létre se jöttem. Magritte,
egy ilyen bőrönd van a megőrzőben leadva, melynek
nincs se cetlije, se tulajdonosa, nem jön érte senki,
mert a megőrző nincs.
És ez, amit írtam, ez sincs, ez a 360-hoz címzett fok.