Szolcsányi Ákos
A bátyám és én
„- Te söpörni, felmosni tudsz - én eltalálom
a hamutartót, a vécékagylót. Nem tudom,
hogy. Ne akarj mindent tudni.
Nézz szét!
Minden széknek egy részeg,
és csak a szag, de az zárásig, közös.
- Kezed reszket, félsz: elárul?
Hát vágd zsebre, amíg
öklöd, mint alvó kutya,
kerek lesz és nyugodt. Nem érted.
Nem tudom, oldd meg. Ami nekem
volt feladva: vagy könnyen megy,
vagy sehogy. Most is úgy nyújtózkodom,
mint panaszkodó fekvőbeteg
felé a másik."
Színház
A két küzdőt és
a nevető harmadikat
ismerjük, de engem
a negyedik, aki hallgat,
érdekel leginkább.
Se vér, se kikapart
gesztenye, csak látvány
(mintha köztünk ülne);
látatlan arcával a fényben,
árnyasával felénk,
pillantása jobbra,
a kötélre, melynek
túlsó végén a függöny.
Hó
A szög a gyógyult sípcsontban
túléli a szívet. Elmondhatja, ha megértik:
egyszer három pontért adtál mindent.
(Nem rajtad múlt, hogy csak a lábad kellett.)
Majd a csontváz
tovább süllyed.
A kort fogja jelenteni,
amelyikben élt, és azt, amelyikben megtalálták,
mert ezeknek majd rendezni kell,
megmagyarázni a medencecsont
torzulását, a műtétedet,
még egy ropogós ölelés is
módosít az emlékeden.
S egyszer - bárcsak ott tartanánk! -
békén hagynak.
Ha van igazság: nem lesz harsonaszó.
Csak egy meddőségig leélt mező,
s rajta - bárcsak örökké! - pihen a hó