A Mozgó Világ internetes változata

Majsai Tamás

Jó ideje már, hogy Csoóri Sándor nektár helyett Ameleszt, Platon felejtést hozó folyóját kortyolgatja, és nemcsak a politikai agóra meg a mitikus beszéd komolyságára nem emlékszik, de a „Charta 77" és a „Kutyaszorítóban" időszakának arcéllel bíró hősére sem. Legutoljára éppen Róth István ösztönös festő literátori dublőrévé szegődött el,¹ és egy márciusi levélnek (máskor chartának) keresztelt politikai elégiában - afféle közélet-megújító mozgalmi alapiratként - elénk varázsolta az Új Felsőházat (ez lenne talán az Orbán-kormány II.).² A szerző mentségére szolgáljon, hogy nem árult zsákbamacskát: „Egyetlen politikai és kulturális célom volt, hogy a magyar értelmiségiek közül, akiket én becsülök, szeretek, lássak sok embert együtt."³ Igen, így már minden világos, és a papírt - végsőképpen egy távolodóban lévő értékközösség kiúttalanságának, egyszerre jogos és kivagyias fájdalmának szánalmas-szenvedélyes dokumentumát - akár félre is tehetnénk. Helyzetünk mégsem ennyire egyszerű.

Nem, mert a váteszi bérceket ostromló, a jobboldal új magyar krédójává avatott verbál pannó az 1989 utáni magyar demokrácia kiütéses valóságának is a tükre. Csak társalkotóként is több mint száz magyar értelmiségi vallotta magáénak. Nota bene: Legyünk azért méltányosak! Ellenzékinek kell-e lenni ahhoz (nem a Szűrös Mátyás-féle népi szocialista kalandorokra és besúgókból evangelizátorrá előlépett Orbán-rendi imposztorokra gondolok), hogy valaki, elmélázva a börtönre ítélt privatizátor főúttörők és MSZP-s pártigazgatóvá előlépett feleségeiktől tarkított honfi földön,⁴ kórosan kedvetlenné váljon, és akár még hülyeségeket is aláírjon.

Még nehezebbé (valójában drámaivá) teszi helyzetünket, hogy komolynak számító jobboldali felebarátaink között is jelentős számban vannak olyanok, akik - piros nyakkendősök ide vagy oda - úgy vélik, hogy a demokrácia és a diktatúra egy és ugyanazon qualitású együttélési alternatívák. Napokig hittem azt, hogy az aláírók közül néhányan el sem olvasták, mihez is adták nevüket, és hogy feleszmélve az ájulatból, sietve visszavonják majd kézjegyüket. Feltételezésem nem bizonyult helytállónak. Az említetteket ugyanis nemcsak erkölcsi elkeseredés fűti, de az a meggyőződés is, hogy a proletárdiktatúra különítményeseinek vérengző dühöngése csak enyhe kilengés a jelenlegi kórház- és egészségügyi reform következményeihez képest. És ha már lúd, akkor még azt a szamárságot is odagondolják, hogy az európai magyar polgár életkérdéseiről bármi érvényeset is lehet mondani a „szellemi felsőház" rendieskedő antidemokratizmusával, nemzetnevelő ambícióival. (A demokráciával mindig is hadilábon álló szerző jakobinus-bolseviki felfogása szerint „a" kiváló emberek, az élcsapat mellett mindenki más legfeljebb csak „megtévesztett jóhiszemű" lehet. Ennyi. Nem nehéz megjósolnunk: ha elérkeznők az egyenlőségelv arisztokratikus tagadása és az archaikus ösztönvilág permixtumából megrekrutált „felsőháziak" országlása, a lecsacskázottaknak tanácsos lesz pofájukat befogniuk.)

 

Meglepő, de igaz: fejcsóválást sokakban nem a felsőházas tudatzavar váltott ki, hanem az irattal egyetértő egyházi csúcshierokraták szokatlanul magas aránya. Én pedig csak ámulok. Hiszen mi sem természetesebb annál, hogy e hivatásukról udvari prófétáknál többet aligha tudó tragikus ólomkatonák, akik megérezve a cloaca hungarica mormogását, adódó alkalommal látványosan is összeverődnek (persze csak a szokásos gyávasággal, ún. „magánemberekként"). Kiváltképpen, ha közben még a kormányzati borravaló tartósnak tekinthető apadásáról is megsejtenek valamit. Az meg csak hab Lucullusnál, ha emellett egy jóízűt kesereghetnek is a múlt rendszer korifeusait sújtó „bírósági leszámolás" elmaradása felett. (Naná, hogy ők, az intézményes kollaboráció reflektálatlan és/vagy lelkes örökösei, és ajkukon az ellenségeiért meghalt Názáreti elmaradhatatlan igéivel.)

Szürreális vidéken járunk.

 

A kereskedő papság
(a theológus megközelítésében)

 

Mint tudjuk, az egyházi közép- és felsőhierarchia tagjai úgy a 2-3. sz. fordulóján kezdtek el rettegni attól (félelmük azóta sem szűnt meg), hogy a zsigeri automatizmussal Úrnak és Megváltónak hirdetett Mester semmi hatalmat nem ígért nekik, és az a portéka pedig, amelynek a feltámasztását követő korai generációk még olyannyira tudtak örülni, a szabadság és a Lélek áldása, számukra immár csak hasznavehetetlen árucikké silányult. A quasi metafizikai sokk mégsem okozott kiheverhetetlen megrázkódtatást. Ha lassan is (tessék csak belenézni a püspökökről és a monarchikus egyháziasságról még erősen kritikus véleményt képviselő újszövetségi Szentírásba), de egyre határozottabb körvonalat öltött a félelmet gyógyító (és aztán ezer esztendőkre állandósuló) megoldás. Az ügymenet két síkon zajlott: a) A megváltás ígérete piacosítható szentséggé materializálódott (a védjegy maradt továbbra is a Názáreti és apostolai), és megjelentek az áru forgalmazását szavatoló „e világi" istenkék; b) a Názáreti követői fokozatosan lemondtak animátori szerepükről, és mintegy hálából, a szakrálipari termékkereskedelmet biztosító rendszerek stabilizátoraivá szegődtek.

A feltámasztott Názáreti persze nem lett hűtlen ígéretéhez. Lelkének jelenlétével jótetszése szerint és itt-ott felülírja a történelmi tendenciákat. Szerencsésebb helyeken akár tartósabban is megsátorozik. (A Kárpát-medence, e lángoktól ölelt icike-picike sajnos a legkevésbé sorolható a kedvencei közé.) Igaz, Neki sem könnyű. Nem véletlenül. Eredeti vállalkozása ugyanis valami másra irányult: az önmagában véve lélektelennek, gyengédebben fogalmazva: lélekhiányosnak tekintett immanencia mielőbbi megszüntetésére, illetve az ezt követő, megújult „e világ"-ban (esetleg: „más világ"-ban) való részvételre kész választottak (kizárólagos vagy csak előzetes kicsiny csapatként való) egybegyűjtésére. Az e világhoz rögzült tartós működésre azonban sem a Názáretinek és az Ő Lelkének, de a velük titokzatos együvétartozásban cselekvő Atyának sem volt koncepciózus programja. A feladathoz menetközben kellett hozzászokniuk. Amint a végeredmény tanúsítja, csak korlátozott sikerrel. Így adódott, hogy a programmódosulást: a nyilvános és a magánélet szakrálkultuszi átszellemítésére kialakított népegyházi alternatívát sem a latin, sem a bizánci konstrukcióban szerveződő ekklesiológiáknak nem sikerült abszolválniuk; a lelkeknek a világ konfúziója elleni megerősítését preferáló receptív keleti kísérlet éppúgy deficitessé vált, mint a világépítésben érdekelt aktivisztikus nyugati egyházkoncepció.

A várható perspektívák előjelét biztosan mutatta a clerici negotiatores, e 3. századtól már állampolitikai problémát is jelentő kereskedő papi fajta, amely - némi kis ugrással előre - a 20. században már a saját alapjait sem kímélve vette célba (nota bene: számottevő belső ellenállás nélkül) az egyházi struktúrák konszernszerű tulajdonlását. Az önfelszámolás dimenziója hihetetlen mértéket öltött. A birtokosok nem csak abba törődtek bele, hogy a színeváltozás (a szekularizáció által megroppant állítólagos Krisztus-test renoválási kísérlete) során a nagybanin egy gyékényre kerültek a szoftos diktatúrák uraival, de abba is, hogy e figurák immár nem csak védtek (viszonszolgáltatásként a rendszerstabilizációs malasztért), de maguk is kereskedtek, és egyre vonzóbb áruikkal mind gyakrabban kényszerítették előnytelen cserékre is egyházi konkurenseiket. (Eszköztárukból nem hiányoztak a fustélyok sem; ezt a módszert egyébként óegyházi autokraták is alkalmazták már a tőlük eltérő theológiát képviselő riválisaikkal szemben).

A konkurens portéka a nemzettotem népeként való cipollai identitáskínálat, e vallási mélységeket mozgósító szakrális takony volt. A siker elsöprőnek bizonyult. (Ad vocem: A plauzibilitási struktúrák megrendülésének ideje mindig kedvez a vallási problémamegoldásoknak, a papi emberben és az egyházi szervezetekben pedig könnyen kelt hipertónikus szerep- és tudatzavart; lásd a társadalmi kohézió megteremtésében betölthető katalizációs-szurrogatív funkciók és az ellentételezések csáberejét.) A keresztény egyházak urai extázisban vonaglottak a nacionálklerikalizmus gyönyörétől: a már régóta lelkes eufóriával űzött antiszemitizmushoz egy igazi partikularitást is társíthattak: a nemzeti messianizmus etnikai szektásságát. Üdvüzenetükből felszabadult örömmel takarították el a „Jahwe vagy alternatívái" című dilemma tisztázásához (esetleg csak mederben tartására) alkalmas elvi pilléreket, köztük a krisztológiai koncentrálódás hitbeliségét, az ebben megalapozódó egyetemes testvériségelvet. (A nációorientált önértelmezés újabb e honi fejleményeként lásd a református Hegedűs-klán és nagyszámú egyházon belüli szimpatizánsuk magyaregyházkodását vagy éppen szegény Bulányi György minapi, véglegesen krisztusszégyellővé vált antiszemita theológiai fordulatát.)⁵

Eltekintve az ifjak szerény élettapasztalatától és az összeszokás természetesnek mondható zavaraitól, a náci nemzetállammal és a népi szocializmussal kötött frigyek kifejezetten jól működtek. (Az önmagát derekasan túlélt kommunista rendszer korifeusai nem véletlenül paukolták a nyolcvanas évek végén, hogy - Arany után szabadon - „egy a közös, szent vigaszunk, az egyház él, talán fennmaradunk".) A tagolatlanság törzsi eszméjének és a párbeszédidegen esszencialista filozófiának a népszerűségét még a kedvesek elhunyta sem befolyásolta (a rasszista autoritarizmus mindenesetre kelendőbb vőlegénynek számított; erre azonban még visszatérnénk). A Csoóri-látomás iránti lelkesedés maga is e kontinuitás dokumentuma.

A márciusi csasztuskát az ismerhető húsz aktív katolikus püspökből nyolcan írták alá (és mellettük még a püspöki kar szóvivője), azaz legalább 40 százalékuk; a négy reformátusból ketten, vagyis 50 százalékuk, az ugyancsak négy evangélikus főpásztorból egy, azaz 25 százalékuk (később hozzájuk társult még az öreg obsitos, a „Rudas Gábor"/„Gál Lajos" fedőnéven jegyzett állambiztonsági ügynök, Harmati Béla püspök is).⁶ És ez nem véletlen kisiklás; olyannyira nem, hogy taktikamentes érzület- és véleménynyilvánítás esetén az arányok még szárnyalóbbak lennének. Ellenpróbaként álljon is itt néhány aktuális egyházközéleti példa.

 

A Hegedűs-hagyomány sodrában

 

Kezdjük mindjárt egy egyszerű gondolatkísérlettel: vajon hány templomban olvasták fel, hány gyülekezeti híradóban és püspöki körlevélben, melyik egyházi újságban jelent meg a miniszterelnök vitathatatlanul humanista tartalmú Zéró Tolerancia Kiáltványa, amelyet az összes parlamenti képviselő is aláírt,⁷ és amelynek a holokauszt-emléknapon való bejelentésekor Erdő Péter bíboros is jelen volt a Parlamentben. „Begooglizva" az elképzelhető hívószavakat, egyetlen találatra sem bukkanunk. Erdőt illetően elkerülhetetlen megjegyezni, hogy a páholyban mellette foglalt helyet a zsidó közélet két prominenciája, Schweitzer József és Zoltai Gusztáv is, akikkel a bíboros úr gyakran fut öszsze reprezentatív és őt körbeméltató eseményeken. Mit tett vajon vir venerabilisunk, hogy az általa nyilván legbensőségesebben szeretett zsidó testvéreit elevenen érintő Kiáltványnak és üzenetének a támogatását legfőbb pásztorként az ország katolikusságának figyelmébe ajánlja (különösen, hogy értesülhetett róla: a felhíváshoz „magánszemélyek, civil szervezetek, közösségek... is csatlakozhatnak")? A szentegyháznak persze lehetnének fenntartásai akár a Kiáltvány tartalmát, akár annak politikai összefüggéseit illetően is. Mármint abban az esetben, ha az ekklesia szolgái arról lennének ismertek, hogy állásfoglalásaikat a szuverén politika-theológiai meggyőződés vezeti, és nem a jobboldali pártpolitika rongyosgárdistáiként találkoznánk velük unos-untalan, amint „nagy-bajban-van-hazánkozó" nyivákolásokkal „szittyák" a kormányellenes közmagyart.

A másik ügyet vegyük a Dunamelléki Református Egyházkerületből (szó, ami szó, érdekes egyháztartomány). A Budapest Szabadság téri egyházközségben, ifj. Hegedűs Loránt gyülekezetében a Gede Testvérek Kiadóvállalat, a magyar nyelvű náci irodalom közismert háztáji terjesztője, március idusa táján lazán kibérelhette a színháztermet (amelyet jellemző módon Szabó Dezsőről neveztek el), hogy ott a Gede- és a MIÉP-népség egyik üdvöskéje, David Irving, a hírhedt holokauszttagadó és történelemhamisító, aki a civilizált világ minden szegletében csak elutasítással találkozhat (Ausztriában börtönbüntetésre is ítélték, több országból pedig kiutasították és kitiltották),⁸ előadást tarthasson és dedikálhassa is legújabb szellemi pornográfiáját. (Gedéék ezt megelőzően, 2006-ban, az Egyesült Államok egyik legismertebb neofasisztája, a Ku-Klux-Klan megbecsült személyiségeként ismert David Duke számára szerveztek előadókörutat Magyarországon.⁹) Az eset önmagában véve aligha érdemelne figyelmet: a magyar törvények Irving úr számára lehetővé teszik a beutazást, és ha a Gede Kiadó legálisan működhet az országban, akkor nyilván működhetnek itt az antiszemita és náci szellemiségnek szószékeiken helyet adó, illetve ilyen beállítottságú lelkészeket főállású alkalmazottként fizető egyházi közösségek is. (Más kérdés, hogy a magyar állam folyósít/hat-e normatív támogatást a Náci Pártot a Krisztus egyházával összetévesztő közösségek oktatási és egyéb tevékenységére is. Az Alois Hudal támogatta „patkányvonalak" pénzelését mindenesetre meg lehetne hagyni a Vatikán és más egyházi centrumok kiváltságának! Tény, hogy ifjú Hegedűsék egyházközsége, a gyülekezeti honlap szerint jelenleg öt iskolában, 13 csoportban zavartalanul végezheti gyermekrontó és a magyar jövőt fertőző tanítói tevékenységet, hetenként 2-2 órás időkeretben.)¹⁰ Botrányosan rendkívülivé az teszi a helyzetet, hogy ifj. Hegedűs és gyülekezetének legutóbbi kezdeményezése is csak akkor tűnik fel felettesei számára, illetve akkor tekintik azt valóban kínosnak, amikor már a Dörmögő Dömötör is megírja, hogy az ausztriai református egyház főtanácsosa, Thomas Hennefeld a református világ arculcsapásaként bélyegezte meg a budapesti fejleményeket.¹¹ (A hungaromán hegedüsizmus herezise jó évtizede téma a keresztény világban. Az első esetet a Hegedűs-Tőkés püspök duó által fémjelzett és 1994-ben tető alá hozott Magyar Református Egyházak Egyetemes Tanácskozó Zsinata jelentette.¹² A kezdeményezés ellen a Református Világszövetség és számos református egyház külön is tiltakozott, mert benne a keresztyén hit nemzeti-etnikai instrumentalizálását látta.) Sietős, de pironkodásban nem túlzásba vitt reakciójuk szerint a magyar egyházi férfiak persze nem tudtak (sőt: „A Magyarországi Református Egyház Zsinatának vezetése" nem tudott) „David Irving brit publicista, történész magyarországi látogatásáról".¹³ Igaz, a sajtó és a média már hetek óta cikkezett Irving Gedéék általi fogadtatásáról,¹⁴ a Lelkiismeret'88 nevű szélsőséges szervezet március 7-én pedig már reklámozta is a Szabó Dezső Katakombaszínházban 12-én esedékes előadás plakátját,¹⁵ és tudósított Irving magyarországi szerepléséről az MTV március 8-i híradója is.¹⁶ Ám legyen! A méltóságos urak csak kincstári ügyekben olvasnak, és egyébként pedig Bibliájukat bújják éjjel és nappal, és különben is, a gyurcsányi pénzügyi restrikció miatt internet- és sajtószolgáltatásra már régen nem telik nekik. Ám ha már a Hennefeld testvér ilyen előzékenyen segített a bánatos magyar nyomorúságban, hol maradt az azonnali testületi állásfoglalás? És miért oly lakonikus és visszafogott Hegedűs lelkész elsősorban illetékes püspöke, Szabó István? Miért éri be a püspök úr azzal, hogy a sajtóban elismételgeti a nácizmustól bűzlő lelkész ún. galiciánerezési perének idején, évekkel ezelőtt kiadott állásfoglalását?¹⁷ Miért a „ha... úgy történt [az eset], ahogy a híradások állítják" meg a „vizsgálat lezárultával nyilatkozom" című közmakogás?¹⁸ És hol késnek Szabó püspök pásztori igéi a náci-antiszemita piszoknak évek óta (Pannon Rádiótól kezdve) helyet adó Szabadság téri gyülekezet közviselkedéséről? Vajon miért nem elég a püspök úr véleménynyilvánításához annak ismerete, hogy Gedéék egyáltalán helyiséget bérelhetnek egy református gyülekezeti házban; vagy Hegedűs úr arcpirító magyarázata arról, hogy a cégéres náci és vendéglátóinak gyülekezetükben való fellépésénél „nyomatékosan felhívtuk a szervező és az előadó figyelmét az egyházhoz méltó jelleg biztosítására, s arra, hogy református hitvallásainkkal és az egyház tanításával ellentétes kijelentések, ill. magatartás nem valósulhat meg" (majd meg is állapítja, hogy ilyen „ez esetben nem is valósult meg").¹⁹ Rémálomnak is képtelen, de sajnos nem elvethető feltételezés, hogy Szabó püspök és társai tisztánlátását talán az késlelteti, hogy egy őszödi káromkodás jobban irritálja őket, mint egy antiszemita-náci szellemiségű pap és gyülekezet az egyházkerületükben. Milyen más következtetésre is jussunk akkor, ha tudjuk, hogy a Dunamelléki Református Egyházkerület Ráday utcai központja (Szabó püspök hivatali székhelye) is boltol a Gede Testvérek Bt.-vel, és az Irving-rendezvényre akár a püspöki fellegvárban is sor kerülhetett volna. Varga László egyházkerületi főjegyző kommünikéje (amelyet ifj. Hegedűs kényszerített ki azzal, hogy az osztrák Sógor miatt fejére zúdított feljebbvalói vádak elől menekülve, felfedte a tranzakciót)²⁰ nem hagy kétséget az ügyben: „A Gede Testvérek Bt. megbízottja [...] gondnokunkat telefonon felhívta, érdeklődve a nagyterem bérlési lehetőségéről, és annak díjáról, jelezve, hogy rendezvényt kívánnak tartani. [...] engedélyt adtam a bérleti díj számlájának kiküldésére. Amint az szokásos, a bérleti díj megérkezése után kerülhetett volna sor szerződés kötésre, amely feltüntette volna a rendezvény tartalmát is. Miután a Gede Testvérek Bt. a rendezvényt telefonon lemondta, nem került sor a szerződés megírására, így a rendezvény tartalma sem volt előttünk tisztázott. A lemondást tudomásul vettük, a bérleti díj visszautalása megtörtént."²¹ (A zsinat-presbiteri alkotmányt követő egyház elnöki kollégiumától kap-e vajon testvéri dorgálást Szabó püspök is, vagy csak az egyházi újnáci mozgalom korifeusait fogják gyengéd ejnye-bejnyében részesíteni? Azt mindenesetre már most látjuk, hogy a vizsgálódók nem Harry Potter légtrabantján közlekednek.) A püspöki visszafogottság miértjei közül azonban ne felejtsük ki azt sem, hogy a Fidesz közóhajtása mellett püspökké kreált Szabó István köztestvér figyelmét bizony nagyon lekötik e mostani nehéz idők. Hadd utaljunk mindjárt az állami tallérkák számolgatására (emlékezzünk csak a püspök úr egyik elképesztő erkölcsi egyensúlyzavarára, amikor oda talált nyilatkozni, és utólag sem szégyellte el magát, hogy az oktatási normatívát tőlük eltérően számító kormányzat „egyfajta apartheidpolitikával sújtja" „a történelmi egyházakat", és úgy vélte, hogy „az a szülő, aki egyházi iskolába íratja gyermekét, úgy kell érezze magát, mint egy néger Dél-Afrikában húsz évvel ezelőtt").²² Nem kisebb gondot rónak rá azonban a kormánykritika egyéb ügyei sem. Köztük éppen a Csoóri-féle zászlóbontás, amelyre hol másutt is kerülhetne sor, mint egyházkerületének dísztermében.²³ Ott egyébként, ahol nem akármilyen elődök tartották emlékezetes politikai orgiáikat: a romlott lelkű Ravasz László felsőházi; a „Szatmári" és „Tolnai"/„Aldebrői" fedőnevű, civilben Szamosközi Istvánként és Tóth Károlyként működő hétpróbás ügynökök²⁴ (utóbbit, ha már Miklós elvtárs kidőlt a sorból, éppen Szabó püspök és az állambiztonsági ügyleteiről következetesen hallgató Bölcskei Gusztáv püspöktárs ajándékozták meg tisztelgő emlékkötettel jól végzett KGB-munkájáért);²⁵ majd pedig a püspökelőd, id. Hegedűs Loránt MIÉP-szónok.

És ha már a Dunamelléki Református Egyházkerületnél tartottunk, időzzünk el egy pillanatra a néhány éve főjegyzővé választott és szintén Csoóri-lázban égő Tőkéczki Lászlónál is. Az egykor még engagealt marxizmusrajongó és kommunista rendszerstabilizátor (igaz, már ekkor is lelkes néplélek-kollektivista és kozmopolitizmust jajongó), aki egy röpke átmenetre a Horthy-rendszer bírálójává lépett elő, majd gyorsan köpönyeget cserélt (érdekes, éppen a rendszerváltás idején), és a „Kormányzó Úr" rehabilitátorává és (részleges Magyar Demokrata közelséggel) a Magyar Nemzet publicistájává avanzsált (lásd a magyararcú bolsevizmust sirató homiliáit), legutoljára éppen az Európa Napról nyilatkozott a Magyar Hírlapban²⁶ (a tulajdonos, Széles Gábor, szintén lelkes újfelsőházi). A képzettségét illetően történész egyháznagy maga is költői magaslatról szemléli a világot: 1945. május 9-ével „talán annyi [pozitív változás történt], hogy vége lett a világtörténelem legvéresebb háborújának". A főjegyző úr felfogása nem meglepő. Hogy a Nappali Holddal is tévelygő Csoóri chartáját támogató templomos egyházfi korábban sem értett meg semmit a második világháború üzenetéből, arra a legszomorúbb példa a zsidó-nem zsidó együttélés misztériuma és a zsidók titkának szentírási üzenete iránti percepcióképtelensége. A Soá 60. évfordulójának idején például arról tett bizonyságot a Magyar Nemzeten tájékozódó közkeresztények előtt (ők aztán elegen vannak), hogy nézete szerint az antifasiszta hagyomány elsősorban is a kommunisták és nyugati csatlósaik által kitermelt „mitikus kulturhéroszi [sic!] jelenség", a „szokásos emberi bálványisteni tisztelet" önmeghatározása, amit ő - akkor éppen vallásbölcselői minőségében (Tőkéczki úr nemcsak mindenkor, de mindenben is csereszabatos) - leginkább a „kései keletkezésű holokausztvallásban" látott kimutathatónak.²⁶

És végül egy friss példa a konzervatív religiózus üzenetek válsághelyzetekben szokásos felértékelődéséhez: Márfi Gyula veszprémi érsek minapi nagymutatványa. A püspök úr, talán igazolandó is, hogy méltán került fel a Csoóri-féle szövegpanorámára, azt a gondolatát osztotta meg a Mindszenty emlékére egybegyűlt hívekkel, hogy országunk „szabadságtúladagolásban / -mérgezésben" szenved. Orációjában a szörnyű nemzetromlás minősített eseteként említette fel a szingli életformát. (Márfi méltóságos úr szerint a szinglik afféle „vad" emberek, mert képtelenek magukat „odaajándékozni másoknak".) A „szűk" persze nem maradtak táplálék nélkül. A női rabszolgaság-elmélet újfelsőházi apostola ugyanis túllátott a romlás virágain, és volt lelki ereje (hiába, a jó pásztor vigyáz az övéire) utalni a progresszív értékek forrásvidékére is: „azokkal az emberekkel szemben, akiket tavaly október 23-án ártatlanul bántalmaztak, többnyire azért, mert nemzetiszínű jelvényeket hordtak ... szüntessék meg a legsötétebb időket idéző koncepciós eljárásokat, és elszenvedett sérelmeikért kapjanak méltányos elégtételt".²⁷ (A gyülekezetben jelen volt Erdő Péter bíboros is, akit négy nappal később a Magyar Tudományos Akadémia levelező tagjává választottak. Nincs hírünk arról, hogy rosszul lett volna az istenKEtiszteleten.)

 

És akkor néhány záró megjegyzés

 

1) A fentiekben találomra összeválogatott példáknak nincs felekezettipológiai karakterük.

2) A honi kereszténység rendszerspecifikus zavarai között a legsúlyosabbak közé tartozik az egyházak diktatúrákhoz és egyéb autoritárius rezsimekhez fűződő történelmi viszonyának tisztázatlansága. (Az eddigi eredmények nem léptek túl a papok és vallásos intézmények „sorstragédiáinak" lajstromba vételén, illetve a nemzeterő szaporítására szakosított népegyházi evangélium megroggyant hídfőállásai feletti passzív siránkozáson. Az ismerhető kisszámú kezdeményezés elakadt; a kritikai igényű belső teoretikusokat kilóra vette meg az ordó; a szekuláris környezetben született elemzésektől pedig a hárommajom.0-ás tűzfal védi a közvetlenül érintetteket.)

Kerülendő a félreértéseket: a probléma véletlenül sem korlátozódik az újabban ismertté vált jelenségekre (mint pl. az állambiztonsággal való kollaboráció). Csak utalásszerűen.

A magyar egyházak fél évszázad alatt sem tudtak félszívvel elmotyogott afáziás zagyváknál többet mondani a nácizmusról, antiszemitizmusról és a második világháború botrányáról. Ma is várat magára az 1945 utáni átalakuláshoz vagy az 1948-at követő fordulathoz, 1956-hoz és nem utolsósorban a kádári restauráció és konszolidáció időszakához való intézményes viszonyuk elemzése. Nyomaiban sem találkozhatunk például annak a vizsgálatával, hogy leszűkíthető-e az államhatalomhoz fűződő viszonyuk kérdése az ellenállás és a megalkuvás formális jegyeire. Hogy csak néhány részletkérdést említsünk: ellenállás volt-e és milyen, hogy nem minden zsidótörvényt szavaztak meg, ám teljes államceremonialista vértezetben legitimálták a horthyzmust; és viszont: megalkuvás volt-e és milyen, politikai kollaborációba keveredni a hatalom és társadalom merev viszonyai közepette, amikor a hajlékonyság - megfelelő theológiai mérték esetén - igen hatékony eszköz is lehetett a diktatúra megszelídítésében; vagy: miért hiányoztak a közösségi felhatalmazás és tiltás világos útjelzői a kollaborálók és az ellenállók irányában (az előbbieket még szubjektíve tisztességes szándékok esetében is kiszolgáltatva az erkölcsi gyalázatnak, az utóbbiakat pedig a korlátos cselekvőképességnek és az egzisztenciális bukásnak); továbbá, voltak-e az egyházaknak - és milyen - intézményes és elméleti eszközeik a kifelé és befelé felelős útkereséshez, a korszakok történelmi dinamikájának percipiálásához; milyen szerepe volt (kiváltképpen az 1945 utáni helyzetben) a hagyományaikban mélyen rögzült etatista és antiliberális reflexeknek, a polgári társadalom demokráciaeszményét és a társadalmi pluralizmust elutasító ellenszenvnek a rendszereken átívelő anakronizmusok és az ettől nem függetleníthető intézményi sérülések újratermelésében; oppozícióikkal az egyházak az evangélium „rájuk bízott" kincseit őrizték-e, vagy sokszor/részben inkább csak a feudálabszolutista privilégiumaikat, reakciós nép- és nemzetegyházi struktúráikat? És végül: beszélhet-e Isten népe a második világháború utáni történelmi fejleményekről (bármennyire ítéletes volt is számukra) kizárólag - vagy akár csak hangsúlyosan is - isten- és egyházellenes kriminalisztikai kategóriákban; jelent-e valamit az egyházak népe számára a történelem Urának ítélete és kegyelme?

3) A klérus és az egyházak saját theológiai szempontjaiktól is idegenkedő önértelmezési kultúráját és újkori működésmódját érdemes nem csak hiányjelenségként, illetve hagyományaik belső szempontjai felől (mint pl. a fentebbi theológiai vákuumelmélettel) értelmeznünk.

A 19-20. század ugyanis nemcsak az ideológiai társbérletekkel kiépített örömök időszaka volt az egyházi közösségek számára, de önszervező képességük és missziói (kommunikációs) hatékonyságuk minden korábbinál mélyebb krízise is. Az, hogy egyre sebesebben sodródtak egy olyan irányban, ahol struktúráik mind jellemzőbb módon váltak nem keresztény törekvések médiumaivá, és az identitásukat kifejezetten is antikrisztiánus ideálok jegyében keresők (de a keresztény szimbólumokhoz azért ragaszkodók) tömörülési pontjaivá, önvesztés és in se erőtlenség drámai élménye is volt számukra.

A szekularizáció és a modernizáció e fejleményeket csak részben magyarázza. A kiszolgáltatottságnak számos egyéb oka is volt. Régióspecifikus komponensként említhetjük a keresztény identitás sui generis import jellegét (ne felejtsük, Nyugaton a kereszténység jelenléte megelőzte a népvándorlás utáni államalkotó renovációkat) és ezzel öszszefüggő belső gyengeségeit, az államiság céljaihoz képest per definitionem alá/mellérendelt státuskarakterét. Inkulturációs szempontként utalhatunk arra az időhiányra (ti. a latin hemiszférában), amit a fegyverek hidaltak át a keresztény értékrend kulturális integrálódásának/szocializálódásának (rémes, de gyakran használt kifejezéssel: szervülésének) folyamatában a limes táji tartományokban. A felnégyeléssel terjesztett krisztianizáció (evangelizáció) árát ma is és még jó ideig fogjuk fizetni. (A törzsi szakralitást felváltó keresztény monarchia kultúrközösségi szempontból fontos integrációs szerepe nem kendőzheti el azt a tényt, hogy az „evangéliumot" kommunikáló koppányhulladékok barbarizmusa más alapokat vetett meg, mint a szubjektív üdvösségtudattal és üldözéssel kezdődő, karizmatikus-pneumatikus mozgalom; akkor is, ha utóbbi által inkább megrajzolt területeknek is bőven volt részük a konstantinuszi történelem terheiből.) Nem véletlenül tudta a maga vértolulásos ömlengésével a magyar identitáskeresés oszlopos metaforájává emelni Szabó Dezső az istvánsági kereszténység versus ősi jussos őskoppányságot. Éspedig olyannyira, hogy az újpogány alternatíva a tudományos világkép diadala idején is állta a sarat. Délceg erejét ott láthatjuk a népfrontos kádárizmus éveiben is, például az István a király című rockrettenetre „rácuppanó" keresztények opálos tekintetében, és itt ólálkodik körülöttünk ma is, amikor egy Szentmihályi Szabó Péter nevezetű magyar demokratás turifer (aromahuszár) arról hüppög a Názáreti itt lakos megváltottainak a Magyar Katolikus Egyház hivatalos hetilapjának magazinmellékletében, hogy a „jelen történelmi helyzetünkben maradék erőnket a »koppányság« hagyatékából kell merítenünk".²⁹ (Erdő Péter ennél visszafogottabb. Ő csak a Hír Tévét látogatja, ahol cinkos kacsintással engedi el füle mellett, ha a koppánykeresztény riporter leszektázza a krisztusi megváltás eszméjét tántoríthatatlan makacssággal hirdető Hit Gyülekezetét.) Koppány ideálja persze szerencsésebb tartományokban is kísért. Emlékezzünk csak a német náci keresztény mozgalom brutális szellemi kisiklásaira. A német keresztények körében mindenesetre volt egy néven nevezhető antináci alternatíva is (ez nálunk legfeljebb az izolált individuumok tisztessége szintjén manifesztálódott), és a sötétség elmúltát követően már azonnal összintézményi programmá vált az önvizsgálat és reorientáció.

Magunk mögött hagyva az egyházias tömegek működésmódjának moralizáló és ahistórikus reflektálását, egészen másként látjuk, láthatjuk például a „márciusi" ügyben érintett klerikális urakat (érdekes, hölgyek még ma sincsenek közöttük - talán mert akkor szinglikké is kellene/lehetne válniuk) és politikai vonzalmaikat is. Nem identitás- és erkölcszavaros hochstaplerekként gondolkozunk immár róluk, hanem mint olyanokról, akik egyszerűen azt adják, amilyük van: az egyház és a keresztény üzenet lényegének Szabó Dezső, Ravasz László, Prohászka Ottokár, Bangha Béla, Németh László és egyéb kereszténységidegen szellemek lelki vezetésével magukévá tett megértését.

4) Elemzésünk megkerülhetetlen kérdése végül az, hogy az egyházi struktúrák az elmúlt jó évszázadnyi időszak válságperiódusaiban miért elsősorban a nacionális totemkultúrával (illetve az abba való becsatornázódással) szimpatizáltak és szimpatizálnak ma is; annak ellenére, hogy a szekulárhumanista baloldali és liberális törekvésektől egyáltalán nem idegen a transzcendens öntételeződés (lásd a kommunista mozgalom vagy éppen a sokat ócsárolt szabadkőművesség erős valláskarakterológiai qualitását). Hely és idő hiányában néhány szempontot említünk csak.

a) A válság- és káoszhelyzetekre a rend és a homogenizáció eszközével választ kínáló nacionalizmus szerkezetileg közelebb áll az üzenetének messiási karakterét szekularizáló és az alapító mítosz értelmezését e világi perspektívára irányító (eschatológiai dinamikáját vesztett) gyakorlati kereszténységhez, mint a messianisztikus vonásokat (köztük a merően idealizmus hordozta aktivisztikus és katasztrófaelemeket) tükröző szekulárhumanista törekvésekhez; másfelől: b) A fenomenológia jellegénél fogva otthonérzetet, az egzisztenciális bizonytalanságok medicináját kolportáló, megváltásorientált kereszténység (különösen a maga statikus és egysíkú stabilitási programmá gyötört gyakorlati kiadásában) egészében véve is könnyen tud partneri viszonyra lépni a biztonságeszmény rokon természetű nacionalista alakzatával. Tragikus dokumentuma volt e rokonságnak az autoriter társadalmi modellek iránt egyházi környezetben feltámadt elemi erejű 20. századi érdeklődés (amit a liberális-szekularizációs történelmi kísérlet nyíltan kudarcos gyengeségei külön is felerősítettek), sőt olykor már-már misztikus vonzalom. Ha retorikájuk kellően völkisch és nacionalista volt, baloldali és jobboldali diktatúrák egyaránt számot tarthattak a „Krisztus-nép" szimpátiájára. (A nacionalista eszme egyházi környezetben való legitimálódásának rejtett mozgatórugóihoz tartozik az a ma is ismert hitbeliség, hogy a Szentlélek Isten maga is konzervatív és törzsökös, és az efféle konstrukciókban inkább van otthon, mint a Sínai Kijelentő revolucioner megoldásokat támogató interpretációiban.) c) A „klasszikus" értelemben vett (tehát nem a patrióta típusú, például az állampolgársághoz kötődő mai európai) nacionalizmus valláselméletileg nézve szívesen fejezi ki magát a lokális (nép, népiségi és egyéb mitikus-irracionális) transzcendenciakategóriákban, és konzervatív és restauratív értékelméletével, organikus világképével hatékonyan tudja is álcázni a maga keresztényellenes, pogány üzeneteit. d) A transzcendencialitás nemzeti partikularitásban lélegző (lokális) konstrukciói a nemzettotem privát mitológiájával lélektanilag is alkalmasabb módon ápolják a homogenitást vágyó kollektívumok biztonságvágyát, mint a távoli Sínai Revelátora. (Érdemes végiggondolni, hogy a zsidó-keresztény egyetemesség kategóriáinak interiorizálása bármely szekuláris koncepcióban is komoly mitológikus, konfesszionális erőfeszítést igényel.) Rövid vallástörténeti exkurzióként emlékezzünk csak James Macphersonra, az íreknek és angoloknak Ossziánt teremtő költőre, illetve és még inkább a mi Aranyosrákosi Székey Sándorunkra, aki az izmosodó nemzettudat idején megalkotta a magyar ősvallás istenét, a Zeuszt és Jahwét pótló Had(d)úrt. Az 1822-ben született derék istent (lásd: A Székelyek Erdélyben) már Vörösmarty is úgy emlegette a pár évvel későbbi Zalán futásában (éspedig sokkal gyakrabban, mint a Biblia „Isten" nevű anacionális transzcendenciáját), mint a medencébe áramló magyar törzsek nyájas mennyei patrónusát. Buzgó keresztények leginkább e kortól „magyarokisteneznek". A Nagy Zöld Takony magyar emanációja, a koppányos átkötésekre eminensen alkalmas „Magyarok Istene" egyébként nem sokkal fiatalabb, mint Hadúr, és úgyszintén a nemzeti törekvések verbálinkarnátuma. Gyermekkorát talán a Rákóczi-korban élte, megváltástani hőskorát pedig a nemzeti romantika identitáskeresésének idején (Petőfi és részben Arany is dalolt remélt erejéről). Működésének további időszaka azonban már kifejezetten a tébolyult őrület jegyében telt. Papvári Elemérné szívszakasztó herezise tragédiába torkollott: a gyalázat nemcsak „a roppant Őspogány"-t érte utol (az epitheton ornanszszal József Attila tüntette ki Hadúr őkelmét),³⁰ de gyermekeit és valamennyiőnket is. És noha végleges nyugdíjba vonulásának ugyancsak régen beállt már az ideje, ő ismét itt éktelenkedik közöttünk. Mi több, újabban már azt is tudhatjuk, hogy léte posztmodern értelemben akár „tudományos tény" is lehet. Így vallja ezt legalábbis Lányi András,³¹ akinek eszméjében azért van némi igazság. Tessenek csak kihallgatni a terekre, ahol messze szól a fasiszta Turult védők és az Árpád-sávosok harci ricsaja (anticipációs erejében ugyan nem óhajtunk hinni, de aggódva orrontjuk a civilizációt „poszt"-osítandók penetráns bűzét); vagy látogassanak el a Názáretire hivatkozással működtetett szellemi latrinákhoz is (pl. a szentendrei Izbégen meredező Szent András templomhoz),³² netán gondoljanak bele abba, hogy a Prohászka Ottokár Katolikus Gimnáziumban (milyen elképesztő önmagában véve is e cégéres antiszemitáról és fajteoretikusról gimnáziumot elnevezni) igazgató és igazgatóhelyettes úgy véli, hogy a pedagógus humánidentitásának legitim eleme lehet hagyományőrző szórakozásként művelni a nácizmus örökségét.³³ Végül pedig ne feledkezzünk e problémakörről elmélkedve a nemzettotem szubtilis materializmusból kisarjadó legújabb viháncolásáról sem, Wass Albert, keresztények által is kultúrának nevezett szellemi produkciójáról: a kővekből, kavicsokból és kősziklákból tákolt bálvány, az ezekben való megáldatás neopaganista kultuszáról („Áldjon meg mindannyiatokat az egy igaz Isten, kőszikla-örökségünk magyar Istene!"),³⁴ az „azért vagyunk a világon, hogy örök hazátlanokként bár, de mindenütt otthon legyünk benne" alapvető keresztény hitvallás rögüdvvé züllesztésének kísérletéről.³⁵ e) A felforgató dinamikájú 20. századi baloldali szocialista ideológiák (és részben a velük rokonságot ápoló szekulárliberális eszmeáramlatok is) a maguk egyetemességre hajló transzcendenciafogalmával és a történelmi elithez kötődő keresztény intézményességgel szembeni nemritkán barbárrá váló indulataikban szinte törvényszerűen keveredtek konfrontációba a törzsies értékekben elhagyományosuló egyháziassággal. (A kereszténység persze egyáltalán nem lényegszerűen baloldal- és liberalizmus- vagy éppen szekularizáció- és modernizációellenes. Már csak azért sem, mert praktikus valóságának filozófiai szerkezete nem másként és más arányokban eklektikus, mint a formailag konkurens ellenideológiák gyakorlati filozófiája. Az elvi-filozófiai közelség honi példáiként lásd az egyházi tényezők széles körű és spontán lelkesedését az őszirózsás forradalom és a Tanácsköztársaság - igen, jól olvassák! - biblikus távlataiért vagy a második világháború utáni egyházon belüli reorientáció baloldali alternatíváinak relatív és átmeneti népszerűségét; nemzetközi illusztrációként pedig elég utalnunk a forradalom- és felszabadítási theológiákra, valamint a szekuláris és emberi jogi kihívásokra választ kereső modern keresztény szellemi áramlatokra, köztük a feminista theológiára.) Messzire vezető, de alapvetően más kérdés már, hogy mi történik Kelet-Európában és egyéb fejletlen régiókban a baloldallal akkor, amikor történelmi betegségeit úgy küzdi le, hogy nacionalizálódik, és az így megnyitott önidegen platformon ejti meg a késői és újra gerjedt szerelem kézfogóját a keresztény intézményességgel.

 

Epilógus: Kis hazánk klerikus arisztokráciájáról és működési kultúrájáról kínált röpke vázlatunk aligha fogja meghatni az érintetteket. Hacsak nem lesz számukra kikerekíthető belőle egy kisbatyunyi önsajnálatra való. (Mint tette azt legutóbb Szabó Ferenc „atya", aki „klerikofasiszta" inszinuáicót lamentált a Vatikáni és a Magyar Katolikus Rádióban, mert koppányi hevületében nem volt képes megérteni egyik írásunkban a „klerikofantaszta" szót.)³⁶ A nyájas Olvasónak azonban talán segíthettünk elmerengeni azon, hogy miféle társaság akar is itt „szellemi és morális felsőházat" alkotni, és milyen típusú közösségmegújító kontribúciót várhatunk az Európai Unió magyar megyéjében velünk élő keresztény egyháznagyok közszolgálatától.

Jegyzetek

¹ Pl. Dénes Dóra: Kalapács alatt az Orbán-festmény - Mennyit ér és kié lesz? (2004. június 22.) http://www.axel.hu/cikk/axel.hu/36526

² Pl.: Csoóri Sándor: Márciusi levél. Magyar Nemzet, 2007. május 5. (LXX/121.) 6. o. = http://www.
mno.hu/index.mno?cikk=409836&rvt=2&s_text=Cso%F3ri+S%E1ndor&s_texttype=1; Csoóri Sándor: Márciusi levél. Ma Budapesten zászlót bont a Márciusi Charta. Magyar Hírlap, 2007. május 5. (40/104.) 17. o. = http://www.magyarhir
lap.hu/cikk.php?cikk=128566. A Charta honlapja: HTTP://WWW.MARCIUSICHARTA.EU/

³ Elhangzott: Hír TV. Idézi: MOL. (Forrás: mint a 2. sz. jegyzet alatt.)

⁴ Másfél évre ítélték az MSZP pártigazgatójának élettársát. Rácz Péter volt főúttörőt hűtlen kezelés miatt ítélték el jogerősen. (2007. május 24.) http://www.hirszerzo.hu/cikk.php?id=36274

⁵ Az Ószövetség nem Isten igéje. In Magyar Mérce, 2007/4. (II.) 24-25. o. A szöveg internetes elérhetősége pl.: http://www.udk.hu/print.php?id=
1178013416&archive=

⁶ Majsai Tamás: Öt évtizeden át ügynökök az evangélikus egyház élén IV. A rendszerváltás evangélikus püspökei és az állambiztonsági hálózat. Élet és Irodalom, 2006. október 6. (50. évf., 40. sz.) 10-11. http://www.es.hu/pd/display.asp?
channel=PUBLICISZTIKA0640&article=2006-1008-2110-37ACIU

⁷ Zéró tolerancia a gyűlöletkeltéssel szemben. A gyűlöletkeltéssel, a kirekesztéssel szemben zéró toleranciát hirdető kiáltvány aláírására kérte az Országgyűlés tagjait a miniszterelnök a parlamentben napirend előtti beszédében hétfőn, a holokauszt-emléknapon. http://www.meh.hu/
tevekenyseg/tevekhirek/zerotoler20070416.html. Lásd még: http://www.miniszterelnok.hu/mss/
alpha?do=2&pg=2&st=1&m10_doc=912; http://www.miniszterelnok.hu/mss/alpha?
&m10_doc=951&pg=2

⁸ A fasizmus fasiszta történésze. 2006. március 1. http://metazin.hu/node/437

Kitoloncolják a holokauszttagadó Irvinget. (2006. december 21.) http://index.hu/politika/kulhirek/?
main:2006.12.21&293137

⁹ Pethő András: A zsidózás hercegének örültek a Magyarok Házában. (2006. november. 9.) http://
www.origo.hu/itthon/20061109azsidozas.html

Lásd még: David Duke Magyarországon. Interjú a zsidógyűlölet megszállottjával. (2006. november 15.) http://hvg.hu/velemeny/20061115_duke.aspx

¹⁰ http://www.szabteriref.hu/start.html

¹¹ Reformierter Oberkirchenrat bestürzt über Irving-Einladung in ungarische Pfarrgemeinde. Hennefeld: „Schlag ins Gesicht" der reformierten Gemeinschaft. epd-Nachrichten (16.03.2007) http://www.evang1.at/index.php?id=1278&backPID=68&tt_news=737

A magyar hírközlésből pl.: Az osztrák református egyház tiltakozik David Irving budapesti meghívása ellen. (2007. március 19.) http://www.
parokia.net/hirek.php?id=2110; Szászi Júlia: Az osztrák református egyház tiltakozik David Irving budapesti meghívása ellen. (2007. március 19.) http://nol.hu/vb/cikk/439454/; Református tiltakozás Irving meghívása miatt. Népszabadság, 2007. március 19. (LXV/65/2.) 7. o.

¹² Lásd: Temesvár szellemében. Ökuménia és megbékélés. A kötetet szerkesztette: Barabás Zoltán. Az elektronikus kiadást gondozta: Szundy László. Kiadja a Királyhágómelléki Református Egyházkerület 1996. https://vmek.oszk.hu/
02000/02000/02000.htm

¹³ http://www.parokia.net/hirek.php?id=2112 (2007. március 22.); A református zsinat vezetése nem tudott David Irving látogatásáról. NOL (2007. március 20.) http://nol.hu/vb/cikk/439589/

¹⁴ Lásd pl.: „David Irving ne tehesse a lábát Magyarország földjére". Blogszemle: Nyílt levél Petrétei Józsefnek. NOL (2007. március 9.) http://nol.hu/cikk/438246/

¹⁵ David Irving ismét Magyarországon. (2007. március 7.) http://www.lelkiismeret88.hu/about
1880.html

¹⁶ http://www.hirado.hu/cikk.php?id=189900; Egy hétre Magyarországra jön a holokauszttagadó történész. (2007. március 8.) http://www.
mtv.hu/magazin/cikk.php?id=189797

¹⁷ Czene Gábor: „Egyházunk tisztessége besároztatik". Népszabadság, 2007. március 20. (LXV/66/2.) 4. o. = http://nol.hu/vb/cikk/439546/

¹⁸ Krug Emília: Túlcsordult pohár. David Irving a Szabadság téren. 168 óra. 2007. március 29. (XIX./13.) 15-17. o. = http://www.168ora.hu/cikk.
php?id=7491&print=1. Lásd még: Vizsgálják a holokauszttagadó Irving pesti fellépését. (2007. március 20.) http://www.origo.hu/itthon
/20070320feszultseget.html; Református vizsgálat ifjabb Hegedűs ügyében. Népszabadság, 2007. március 21. (LXV/67/2.) 1., 5. o. = http://nol.hu
/vb/cikk/439662/

¹⁹ Ifj. Hegedűs Loránt közleménye: http://www.
szabteriref.hu/szabodezso/index.php; http://www.
szabteriref.hu/start.html; lásd még: Hegedűs magyarázza Irving fellépését. (2007. március 21.) http://www.origo.hu/itthon/20070321hegedus.html; Ifjabb Hegedűs szerint nem ő hívta meg David Irving-et. NOL (2007. március 21.) http://nol.
hu/vb/cikk/439765/; Czene Gábor: Ifjabb Hegedűs mossa kezeit. Népszabadság, 2007. március 22. (LXV/68/2.) 4. o. http://nol.hu/fesztivalia/cikk
/439794/

²⁰ „A bérlés lehetőségét annak tudatában biztosítottuk, hogy a Dunamelléki Református Egyházkerület Ráday Kollégiumában is sor fog kerülni David Irving könyvdedikálással egybekötött előadására. Ezen tervezett és a Gede Testvérek Bt. által később visszamondott rendezvény Ráday Kollégium felé történő befizetési bizonylata és számlája - a szervezők tárgybeli nyilatkozatával együtt - rendelkezésünkre áll." (Lásd ifj. Hegedűs Loránt közleményét és a további hivatkozásokat a 19. sz. jegyzet alatt.)

²¹ Varga László főjegyző nyilatkozata. 2007. március 21. (a kibocsátás kelte: március 24.) http://
www.parokia.net/hirek.php?id=2115; lásd még a 16. sz. jegyzet alatti hivatkozásokat.

²² In: Joó István: „Apartheid-oktatáspolitika". Beárnyékolták a református iskolák találkozóját az egyházellenes intézkedések. Magyar Nemzet, 2004. november 2. (LXVII/289.) 2. o. = http://mn.
mno.hu/index.mno?cikk=248810&rvt=2&s_text=apartheid&s_texttype=4; Bogárdi Szabó István püspök és Magyar Bálint oktatási miniszter vitáját az MTV stúdiójában lásd: http://www.mtv.hu/
magazin/cikk.php?id=8410; Lásd még: Egyházellenes [kormányzati]. Magyar Nemzet, 2004. november 1. http://www.mno.hu/index.mno?cikk=
248705&rvt=2&s_text=apartheid&s_texttype=4

²³ Utal rá pl. A Magyar Hírlap 2. sz. jegyzet alatt idézett írása; lásd még: http://www.magyarkurir.
hu/pview.php?id=16196/

²⁴ Majsai Tamás: Harminc éven át állambiztonsági ügynökök álltak a református egyház élén. Mozgó Világ, 2006(XXXII)/4. 83-95. = http://
www.mozgovilag.hu/2006/04/11majsai.htm

²⁵ „Elmenvén, tegyetek tanítványokká minden népeket..." Dr. Tóth Károly püspök 75. születésnapjára. Budapest: Magyarországi Református Egyház Kálvin János Kiadója. 2006.

²⁶ 2 perces interjú: Tőkéczki László, történész. Magyar Hírlap, 2007. május 10. (40/108.) 3. o. = http://
www.magyarhirlap.hu/cikk.php?cikk=128791;

²⁷ Megáll az idő. Avagy miért is olyan kedves az antifasizmus a (volt) kommunistáknak. Magyar Nemzet, 2004. május 10. (LXVII/117.) 6. o. = http://mn.mno.hu/index.mno?cikk=218410&rvt=15&s_text=Meg%E1ll+az+id%F5&s_texttype=1&norel=1&pass=3

²⁸ Hitlert is idézte. A veszprémi érsek a „túladagolt szabadságot" és a szingliket ostorozta. (2007. május 5.) http://hvg.hu/print/20070505_ersek_
szabadsag_szinglik.aspx; lásd azonban még: Szabadságmérgezés: szingli-e az érsek? Néző László jegyzete. (2007. május 11.) http://www.mno.hu/
index.mno?cikk=410820&rvt=68

²⁹ „Koppányság és istvánság". A pogány és keresztény magyarság lelki küzdelmei. Új Ember magazin, 2002. aug.-szept. III. évf., 8-9. sz. = http://magazin.ujember.katolikus.hu/Archivum/2002.08/02.html

³⁰ Pogányos hitvallás magyarul. Részlet a versből: „Ó nem, ilyet ne higgyetek - / Hadúr itt van közöttetek, / Hadúr a roppant Őspogány / Üget sötétpej vadlován."

³¹ A magyar helyzet. Élet és Irodalom, 2002. július 26. (VIL/30.) 9-10. o. = http://www.es.hu/pd/
display.asp?channel=PUBLICISZTIKA0230&article=2003-0110-1530-31RVQY

³² Lásd: Szokatlan gesztus: árpádsávos zászló a katolikus templomon. Különleges helyre tűzték ki a jelképet Szentendrén. (2007. február 18.) http://www.hirszerzo.hu/cikk.php?id=29357#founded és Kertész Péter újságíró blogját (2007. február 28.): http://kertesz.freeblog.hu/archives
/2007/02/

³³ Az eset azzal vált ismertté, hogy Kosaras Péter Ákos történelemtanár, a gimnázium igazgatóhelyettese, aki az „idegenszívűség" teoretikusaként már korábban is felhívta magára a figyelmet (lásd: http://www.riporter.axelero.net/kosaras.
html), most egy ún. katonai hagyományőrző teljesítménytúrán járt, ahol náci egyenruhába öltözött, amit az iwiw-en a nagy nyilvánossággal is megosztott; ugyanitt egyébként arról is értesülhetünk, hogy a tanár úr a történelem legszörnyűbb figurái közül is többeket (pl. Hitlerjugend-vezető, Pinochet) jó barátaiként jegyez. Lásd: Írni is szeret az SS-ruhában pózoló tanár. A Hadtörténeti Múzeumban megtiltották a budakeszi pedagógus könyvének árusítását. Népszava, 2007. június 20. (142. sz.) 1., 4. o. = http://www.nepszava.hu/default.asp?cCenter=article.asp&nID=917172; Lásd még: „Az igazgatónő úgy tapasztalta, hogy a történelemtanár olyan értékrendet képviselt, ami teljes mértékben összeegyeztethető a katolikus egyház tanításaival. [...] Kőrösiné Merkl Hilda elmondása szerint a »rengeteg méltatlan és igaztalan támadás, az öntörvényűvé és ellenőrizhetetlenné váló folyamatok« hatására Kosaras Péter Ákos is belátta, hogy a gimnáziumnak akkor használ a legtöbbet, ha elhagyja az iskolát." Lásd: „Ostoba hibát követett el!". Nyilatkozik az SS-uniformis miatt menesztett tanár és a katolikus gimnázium igazgatónője is. Népszabadság. 2007. június 28. = http://nol.hu/cikk/451918/; Kosaras Pétert a fenntartó egyház a sajtóhírek nyomán felmentette igazgatóhelyettesi megbízásából; ezt követően a tanár benyújtotta állásáról való lemondását is. Lásd: Állása sem maradt az SS-egyenruhában pózoló tanárnak. Népszabadság. 2007. június 22. (LXV/144/2.) 3. o. = http://nol.hu/cikk/451326/

³⁴ Wass Albert üzenete március 15-re. Pl.: http://www.hungarianconsulate.co.nz/mszo79/79_6.html

³⁵ A Szentírás mellett lásd ehhez különösen a Diognetoszhoz írt levelet; pl: Apostoli atyák. Szerk.: Vanyó László. Budapest, 1988, Szent István Társulat, 368-378.

³⁶ A felbontott levél - A Magyar Katolikus Püspöki Konferencia körleveléről. Magyar Narancs, 2006. február 2. (18/5.) 48-51. o. = http://www.
narancs.hu/index.php?gcPage=/public/hirek/hir.php&id=12716)

A Vatikáni Rádió 2006. január 19-én sugárzott adásában Szabó Ferenc A magyarországi egyházellenes támadások című „jegyzetében" többek között így elemezte az írást: „Bővebben nem foglalkozom a Magyar Narancs február 2-i számában megjelent szarkasztikus pamflettel, Majsai Tamás hosszú, kampányoló irományával - ő maga irománynak minősíti a püspöki körlevelet mindjárt cikke elején. A szerző stílusát érzékeltetem két idézettel: »Mi is a levél célja? A klerikofasiszta hisztoriotrillázástól elnehezült híveket az urna felé terelgetik.«" Szabó Ferenc írásolvasási képességei és sajátos szövegértési hermeneutikája természetesen szóra sem érdemes. Elgondolkoztató viszont, hogy a Vatikáni Rádió Szabó Ferencet rendszeresen mikrofonhoz engedi, mint ahogy az is, hogy a szóban lévő elemzést a Magyar Katolikus Rádió kritikátlanul átvette, és ahhoz archívumában további fél éven át szabad hozzáférést biztosított. Szerző a magyar hírcsatornánál bírósági úton látta célszerűnek érvényesíteni személyiségi jogait. A Fővárosi Bíróság 2007. január 25-én megtartott tárgyalásán a peres felek között egyezség született (lásd a 19.P.23.635/2006./4. sz. bírósági jegyzőkönyben olvasható végzést). Ennek értelmében a Magyar Katolikus Rádió elismerte a jogsértést, és vállalta, hogy „a kereseti ellenkérelem[ben] [...] szereplő teljes szöveget azzal a kiegészítéssel közzé teszi, hogy a »jövőben törekedni fogunk a hasonló tévedések elkerülésére«. Az alperes vállalja, hogy ezt a közleményt 8 napon belül az általa közvetített »Vatikáni Rádió magyar adása« c. adást közvetlenül megelőzően és azt követően két esetben, összesen négy alkalommal közzé teszi kommentár nélkül. Az alperes vállalja továbbá, hogy az így megállapított elégtételt adó szöveget saját honlapjára felhelyezi a nyitó oldalra (www.katolikusradio.hu) négy hónapi időtartamra."