A Mozgó Világ internetes változata

Ágh Attila

A 2006-os év igen nehéz volt az új közép-európai demokráciákban. A helyzet Lengyelországban volt a legrosszabb, s viszonylag még Magyarországon a legjobb, bár a demokráciát fenyegető jelek itt is megmutatkoztak. Az egész régión súlyos válság söpört át. Elsőként a felzárkózási válság, ami a fejlett európai országokhoz való felzárkózásból, a hosszú távú alkalmazkodásból következett. Emellett az EU-belépés nyomán középtávon megjelent a radikális átalakulásból adódó „csatlakozás utáni válság", amelynek hatására 2004-ben kormányválságok sora robbant ki valamennyi országban. A csatlakozás utáni válság Lengyelországban tartós politikai válságot robbantott ki, ami visszafogottabban Csehországban és Szlovákiában is jelentkezett az elhúzódó cseh kormányválság és a populista-nacionalista pártokat befogadó szlovák kormányalakítás formájában.¹

Magyarországon azonban 2006-ban nem volt politikai válság - kormányválság sem, bár a Fidesz szerette volna kiprovokálni. „Morális válság" pedig végképp nem: e kifejezést csupán egy erőteljes ellenzéki médiakampány ismételgette mantraszerűen, amely delegitimálni akarta a kormányt és előrehozott választásokba belehajszolni az országot. Az új kormány első éve így is a rendszerváltás óta eltelt legnehezebb évnek bizonyult, kemény uniós elvárásokkal és a Fidesz antidemokratikus rohamaival súlyosbítva. A második Gyurcsány-kormány első éve csak nemzetközi összefüggésben ítélhető meg, a viharos közép-európai kortörténet egyik legsikeresebb fejezeteként, hiszen a populizmus Magyarországon „nem tört át", és történelmi léptékű államreform indult el. A kormány sikerrel vette az akadályokat, és bár sok hibát követett el, összességében teljesítette programját: a súlyos népszerűségvesztést is vállalva elindította az országot a reformok útján. A kormányfőnek és csapatának a második évben talán sikerül kitörnie a reformerek magányából is, ha a társadalom többsége ráébred, hogy ez a reform róla szól és érte van.²

 

Húsz év magány: a reformpolitika nehézségei Európa-szerte

 

A modern nemzetállamok úgy működnek, hogy egy-két évtizedre beállítják, intézményileg beszabályozzák őket, de azután radikális reformra, teljes felújításra szorulnak. Nyugat-Európa államai jelenleg is ilyen reformkényszer alatt nyögnek, egyedül az angolok vannak túl rajta. Most rajtuk van a dicsekvés sora, és az angol modell reklámja van napirenden. A hatvanas években mindenki a „Modell Deutschland" bámulatába esett, és Nyugat-Európa azon morfondírozott, hogy egyáltalán megreformálható-e az angol intézményrendszer. Aztán a kilencvenes években a németek visszakapták ezt a történelmi kölcsönt az angoloktól, s a keserves reformok alatt rogyadozva csak most tápászkodnak fel a padlóról, sőt talán már a franciák is belekezdtek a kényszerű mutatványba. Ám a helyzet alaposan megváltozott a fokozódó globalizáció és még inkább az európai integráció következtében, ami éppen a globalizációra való reagálásként lépi át az intézmények és a közpolitikák integrációjában a nemzeti határokat, és állítja újabb intézményi próbatétel elé a nemzetállamokat. A maastrichti szerződés (1991) óta egyre keserűbb a szájízük a „megreformált" angoloknak is, akiket az sem boldogít, hogy a fokozódó integrációt támogató németek és franciák maguk sem voltak képesek igazán alkalmazkodni az EU egyre terjeszkedő transznacionális intézményrendszeréhez. A nemzetállamok reformjában tapasztalható belső kudarc következményeit jól mutatja a francia referendum csúfos „külső" kudarca is, azaz Franciaország fényes elszigeteltsége az EU-ban, amiből az új elnök most próbál kitörni.

A külső és belső reformkényszer kettősségében vergődik tehát az összes régi tagállam, és még náluk is sokkal inkább az új tagállamok. A radikális intézményi reformok tömegtámogatottsága mindenütt csekély Európában, erre mutat a két évtizedes reformapály, ami nemrég ért véget Németországban, de folytatódik még Franciaországban, és elmélyülőben van Olaszországban. A demokratikus államok azzal a csapdahelyzettel szembesülnek, hogy a tömegdemokrácia-médiademokrácia korában a széles lakosság és a nagyobb társadalmi szereplők támogatása nélkül nagyon nehéz végrehajtani reformokat. A szociális szereplők a döntéshozatali rendszerben vétópontként szerepelnek, és érdekképviseleti szinten nagyon erős a meglévő helyzethez való ragaszkodás. Az érdekképviseletek intézményi ereje az átalakult gazdaságban egyre inkább ellentétbe kerül valóságos társadalmi súlyukkal, ezért visszafelé húznak, és a múlt fenntartásában érdekeltek. A lakosság viszont a reformokat szociális veszteségként és az átalakulás zűrzavaraként éli meg, és csak hosszú idő után tör át a meggyőződés, hogy a reformok hasznosak és szükségesek. Ebből a társadalmi csapdahelyzetből csak a vezető politikai erők összefogásával sikerülhet a kitörés, ahogy korábban Spanyolországban és Írországban a társadalmi szerződések idején történt, most pedig Németországban a nagykoalíció révén. Ezzel szemben politikai polarizáció és konfrontáció jött létre Franciaországban és Olaszországban. Ezt a dél-európai utat járja egyelőre Közép-Európa is - Lengyelország egyenesen a latin-amerikai típusú kormányzati populizmushoz közelít -, a vezető politikai szereplők összefogása helyett a mi régiónkban is a polarizáció és a konfrontáció következett be. A magyar jobboldali ellenzék stratégiájában így a kormánybuktatás szorosan összekapcsolódott a reformbuktatással. Az új tagállamokban a nyolcvanas évek vége óta tartó szüntelen átalakulás reformfáradtsága miatt a lakosság ellenállása és értetlenkedése is szükségképpen nagyobb. Ez a politikai és társadalmi kettős ellenállás adja az első év krónikáját és a reformelit magányosságát.

 

A magyar reformelit magányossága

 

A reformelit magányossága a politikai döntéshozatalban az ellenzékkel és magukkal a kormánypárti pártfrakciókkal szemben mutatkozik meg, a végrehajtásban pedig a kormányzati apparátussal és a nagy társadalmi szereplőkkel szemben, ám társadalmilag a lakosság reformfáradságához képest tűnik ki leginkább. A reformok első éve mégis sikeres volt, jóllehet a megkezdett reformok sikere korántsem teljes. Negatív konszenzus ugyanis mégiscsak van a magyar társadalomban arról, hogy a fennálló állapot tarthatatlan és reformra szorul, bár ez elsősorban abban jelentkezik, hogy minden érdekcsoport minden más területen szükségesnek tartja a mély változást, csak a saját területén nem. Ennek az ellentmondásos világnak a feszítő erejét az is növeli, hogy az átalakulás az aktív és a passzív szereplőknél egyaránt zavart és bizonytalanságot teremt. A közszolgáltatások átalakítása mindenkit érint, nemcsak a közszolgáltatások aktív szereplőit, hanem azok fogyasztóit is, akik kívánják a változást, de megszenvedik az átalakulást. A káosz tengerén kell átkelni minden nagyobb reform esetében, s ez legalább annyira növeli a közvetlen társadalmi ellenállást, mint az érdeksérelem, ami a fennálló állapotok megváltoztatása miatt következik be. Az első évben lebontották a régi struktúrákat, de az új struktúrák felépítése még alig kezdődött meg, és a társadalmi élet számos területén kaotikus viszonyok uralkodnak. A következő években nemcsak az új struktúrák teljes kiépítésére van szükség, hanem az egyes területeken belüli és főként azok közötti „finomhangolásra" is. Ezért hangzik fel lépten-nyomon a közvéleményben, az érdekszervezetekben és a politikai pártokban a reformkesergő, hiszen ezzel tömegtámogatást lehet nyerni. Az általános reformkényszer nyomán létrejött kaotikus állapotokkal bekövetkezik a populizmus aranykora is Közép-Európában, aminek a Fidesz az egyik élharcosa és főszereplője.³

Az is természetes azonban, hogy a reformok még a kormányzó pártokon belül is ellenállásra találnak, hiszen széles társadalmi ellenállással kell szembenézzenek, és a bukás fenyegetését hordozzák magukban. A nyolcvanas-kilencvenes évek fordulójának első reformhulláma után a második majdnem két évtizedet késlekedett. Ezt a két évtizedes időszakot a kormány 2007. június 9-én közzétett egyéves beszámolója „semmittevésnek" nevezi. A kormányok dolga ugyanis mindenekelőtt a „politikai vezetés" (political leadership), ami a politika sajátos nyelvezete szerint innovatív kezdeményezést és kemény döntést jelent, különösen olyan nehéz helyzetekben, amilyenben a magyar gazdaság volt 2006-ban. A határozott politikai vezetés azonban akkor sem „reformdiktatúra", ha a szélesebb kormányzati elit sem teljesen támogatja. Ez a megosztottság az érdekviszonyok belső természetéből fakad, leküzdése óriási problémát jelentett a nagykoalíciós német kormány számára is. A második Gyurcsány-kormány azonban éppenséggel a radikális reformokra kapott felhatalmazást, hiszen ezt az első Gyurcsány-kormány többször meghirdette, sőt a „100 lépés" programjával valamennyire el is kezdte. Akkor olyan kritikát kapott a jobboldal politikai és a szakértői oldalától egyaránt, hogy ezek a kezdeti reformlépések nem elég mélyek. Ez igaz volt, de az első Gyurcsány-kormány politikai öngyilkosságot követett volna el, ha a ciklus közepén vág bele a radikális reformokba, és ez a kudarc hosszú időre delegitimálta volna a reformokat is a lakosság és az amúgy is rettenetesen „félénk" magyar kormányok számára.

Az állandó ellenzéki zaklatás miatt a kormány a kelleténél kevésbé tudott kormányozni, a közpolitikai kormányzás időnként háttérbe szorult a politikai válságkezelés sürgető igénye miatt. Az ellenzék stratégiája az volt, hogy a kormánnyal állandóan konfrontálódjon, minden kormányzati lépést megakadályozzon, mert a reform sikere a koalíció újraválasztását hozhatja. Ezért a kormánybuktatást összekapcsolta a reformbuktatással, nem reformalternatívát kínált, hanem teljesen szembefordult a kormány által megkezdett reformokkal. Az ellenzék nem tudta elviselni a második választási vereséget, és válságot kívánt generálni az utcai zavargásokkal, hogy még a ciklus elején átvehesse a hatalmat. Ennek a stratégiának a nyilvánvaló kudarca után egyre jobban előtérbe került az a racionálisabb logika, hogy a kormányt meg kell akadályozni a sikeres reformokban, ezért a reformlépéseket akkor is ellenezni kell, ha egyébként magának az ellenzéknek is hasznosak lennének. Ez az önsorsrontó politika már a ciklus elején világosan megmutatkozott a választott önkormányzati régiók elutasításában, ami pedig a 2006. október elsejei önkormányzati választási eredmények után súlyos hatalmi veszteséget jelentett a Fidesznek. Mindent összevetve 2006 nyarán a magyar politikai elitek negatív összegű játéka indult el a Fidesz kezdeményezésére, két politikai vesztessel. De a legfőbb vesztes az egész ország lett, mert a reformok alacsonyabban tetőztek, mint az ország reformkapacitása megengedte, és sokkal alacsonyabban, mint az országnak a nemzetközi versenyképesség javításához és az EU-alkalmazkodáshoz szükséges reformigénye megkövetelte volna.

 

Repülőstart és az indulás problémái

 

A 2006. április 9-én és 23-án lezajlott választások után június 9-én alakult meg a második Gyurcsány-kormány. Először fordult elő a harmadik köztársaság történetében, hogy egy hatalmon lévő kormányt újraválasztottak, és ugyanaz a koalíció folytatta a kormányzást. Természetszerűleg vetődik fel a kérdés, hogy segítették-e az első Gyurcsány-kormány előkészületei a második Gyurcsány-kormány elindulását. A jelentős politikai és személyi folytonosság ellenére - a 13 fős új kabinetben 9 korábbi miniszter kapott helyet - ez igen kismértékűnek mondható, mert az első kormány a választások előtt két évvel kivárásra volt kárhoztatva, a második kormány pedig gyors startra és négyéves teljesítésre játszott, vagyis a működésük logikája teljesen különbözött. A második Gyurcsány-kormány programja azon alapult, hogy a reformot csak úgy lehet végrehajtani, ha rögtön a ciklus elején elindítják. Így van esély rá, hogy a reformok eredményei a ciklus vége előtt megmutatkozzanak, ami egyben esélyt ad az újraválasztásra is. E mellett az általánosan elfogadott négyéves kormányzati logika mellett szólt a Horn-kormány negatív tapasztalata is az elvesztegetett kilenc hónappal, ami akkor erősen befolyásolta a választási kudarcot.

A második Gyurcsány-kormány radikális reformjainak már egészen más a logikájuk, mint a korábbi reformlépéseknek. A 100 lépés programja még a kisebb és elszigetelt, „pontszerű" reformlépések időszaka volt, mert a kormány akkor még megengedhette magának, hogy ne legyen koherens reformcsomagja. Az új kormányt viszont az mozgatta, hogy négyéves ciklusban gondolkodjon, és átfogó reformcsomagot alakítson ki. Ezt kevéssé lehetett előkészíteni szakmailag, de még kevésbé politikailag, hiszen a politikai megegyezés egyfelől az MSZP és az SZDSZ „külső", másfelől az MSZP érdekcsoportjai „belső" koalícióját tételezte fel az új választás utáni helyzetben. Márpedig az SZDSZ nehezen jutott be a parlamentbe, gyakorlatilag beszorult Budapestre, és megint eredményesebben szerepelt a koalíciós tárgyalásokon, mint a választásokon. Az SZDSZ-ben a politikai fennmaradásért való küzdelem és az MSZP-től való különbség kényszeres ismételgetése igencsak rontott a reform megtervezésének és végrehajtásának lehetőségein. De az MSZP-vel kötött belső koalíció talán még nehezebb kormányzati start volt, hiszen a megválasztott képviselők többsége halasztani szerette volna a reformokat, és csak éles konfliktusok árán támogatta a radikális reformcsomagot. Már a 2006. május 26-i őszödi beszéd megmutatta a reformok belső politikai korlátját és a szűk reformelit magányosságát.

2006 nyarán a reformok lényegében három fronton indultak meg. Mindenekelőtt a gazdaság stabilizációja terén, másrészt a nagy elosztó rendszerekben - közegészségügy, köz- és felsőoktatás -, harmadrészt az intézményi-közigazgatási átalakítás területén. A gazdasági megszorító intézkedések hatására az új kormány népszerűsége már 2006 júniusában drasztikusan csökkent, hiszen a költségvetési kiigazítás csomagját Gyurcsány már június 10-én az Országos Érdekegyeztető Tanács ülésén bemutatta. Ez a megszorítás szabta meg a lakosság közérzetét az első kormányzati évben, bár az alacsony népszerűségben kétségtelenül nagy szerepet játszottak a más területen beindult reformok is. A gazdaság tekintetében az a nagy kérdés, hogy a megszorítások csak átmeneti javulást hoznak-e, vagy hosszabb távon is fenntartható fejlődési pályára állítják a gazdaságot. Ebből adódik az újabb kérdés, hogy a fenntartható fejlődési pályához elegendőek-e a már meghozott intézkedések, illetve milyen újabbakra van szükség ehhez még ebben a ciklusban, s ha igen, a kormány meg meri-e lépni őket még az újabb választások előtt.

Az elindult reformok számos kritikai ellenvetést váltottak ki a szakirodalomban és a közvéleményben:

1) A reformelit makacs liberális előítéleteket alakított ki a karcsú állam tökéletességéről és a nagyvállalati logika - vállalatirányítás és üzleti kommunikáció - közszférában való hasznosíthatóságáról.

2) Nem adtak rendszeres információt az Európában zajló hasonló reformkísérletekről, nem segítették elő a „legjobb gyakorlat" importját, ezáltal gyengítették a reformok hazai legitimációját, mintha a keserves reform kizárólag magyar probléma volna.

3) Lebecsülték a reformok komplex és radikális jellegét, pedig minden komplex és radikális reform káros mellékhatások sokaságával, állandó korrekciós igénnyel és az átmenet elbizonytalanító hatásával jár. Az emberek hosszú évtizedek óta csak újabb és újabb „utolsó" feladatokról hallanak, amelyek újabb és újabb határidőkhöz kapcsolódnak.

4) A koalíciós ellentétek az új kormányban sokkal nagyobbak voltak a vártnál az SZDSZ fennmaradási pánikja és az MSZP belső ellenállása miatt. Kezdetben ezeket a koalíciós vitákat belső ügyként kezelték, később azonban egyre inkább a széles nyilvánosság elé tárták, és ezzel az állandó „családi veszekedéssel" maguk is elriasztották a reformkísérletektől a publikumot.

5) A reformkommunikáció az egész első évben gyenge maradt. Már korábban sem érveltek elég meggyőzően a reform elengedhetetlensége mellett, hiszen az első Gyurcsány-kormány is hiába ismételgette, hogy mélyreható reformokra van szükség, az egész lakosság abban reménykedett, hogy meg lehet úszni a dolgot. De a jelenlegi kormányzati kommunikáció sem volt elég „politikus", mert az üzleti szférából áthozott kommunikációs szakemberek és szóvivők sem tudták „eladni" a lakosságnak a megkezdett reformokat. Emellett a reformok közpolitikai-szakmai vonatkozásait késve és ellentmondásosan prezentálták a publikumnak. Ezért a megvalósítás során felmerült korrekciók is zavarodottságnak és visszalépésnek tűntek, holott a végrehajtás közbeni finomhangolás minden reform szükségszerű velejárója.

 

A reformok éves
politikai menetrendje

 

A második Gyurcsány-kormány első éve nagyjából negyedéves - nyári, őszi, téli és tavaszi - periódusokra osztható. Az első évet a politikai összeütközések és reformlépések menetrendje együttesen tagolja:

1) A repülőstart (2006. május - szeptember közepe)

Május végén a kilencpontos közjogi csomag és júniusban A sikeres, modern és igazságos Magyarországért kormányprogram gyors indítást, erőteljes reformokat ígért. Ez az intézményi reformcsomag a legelején a fő vonalnak látszott, de az államháztartás súlyos állapota miatt azonnali és drasztikus beavatkozásra volt szükség, és ez félretolt minden más prioritást. Így került előtérbe Az Új Egyensúly programja 2006-2008, ami minden területen részletesen kifejtette a megszorító intézkedéseket. A fenti program alapján július 10-én a parlament elfogadta a megszorító-kiigazító költségvetési csomagot („Gyurcsány-csomag"). A szeptember 1-jén benyújtott, a pénzügyi stabilizációt szolgáló konvergencia-programot az EU is és az üzleti élet is elfogadta. Ám az már az első hónapok után kitűnt, hogy a második Gyurcsány-kormány indulásakor az államháztartás konszolidációja és a közegészségügy átalakítása a két domináns téma, minden más kérdés viszonylagosan vagy teljesen háttérbe szorult. Az ellenzék is erre a két témára koncentrálta a támadásait, és negatív propagandát folytatva próbálta mozgósítani a lakosságot a kormány ellen egészen az utcai hatalomátvételi kísérletig. Ennek a politikai támadásnak az elhárítása a kormány részéről sok időt és energiát követelt, nagy nyomást jelentett „mindkét" koalícióra, ezért a kormánynak még kevesebb ideje és energiája jutott a folyamatok megfelelő irányítására, és a nagy nyomás alatt egyre több hibát követett el.⁴

Ugyanakkor a kormány határozottan törekedett az államháztartási korrekció és az államreform összekapcsolására, általánosabban fogalmazva igyekezett a megszorító intézkedéseket a reformcsomag eszközeként végrehajtani, hogy a drasztikus államháztartási hiány ne térjen vissza ciklikusan. Ezt az összekapcsolást kérdőjelezte meg leginkább az ellenzék, mondván, hogy értelmetlenek a megszorítások, mert nem vezetnek reformhoz. Ezt a kapcsolatot feszítette túl számos neoliberális szakértő, aki még drasztikusabb lakossági megvonásokat követelt, aminek sem politikai megvalósíthatósága, sem szakmai megalapozottsága sem volt. Az EU elvárja, hogy az új tagállamok kormányai ne adjanak politikai teret a tomboló populizmusnak, ugyanakkor határozott lépéseket is tegyenek az euró bevezetéséhez, ami nyilvánvaló ellentmondás. Magyarországon azonban a kormány nehezen, de mégiscsak előre tudott haladni azon a szűk ösvényen, ami a társadalmi elvárások és az EU-követelmények között húzódik.

A kormány tehát a nyári időszakban repülőstarttal indult, de ez a lendület két okból megtört szeptember közepén. Külső okból azért, mert a szeptemberi események után a reformpolitika átmenetileg kiesett a politika fókuszából, és a válságkezelés gondjai háttérbe szorították a stratégiai gondolkodást. Belső okból pedig azért, mert a nagy tervek után a lendület fenntartása a kormányzati politikában és az apparátusban sem sikerült, hiszen az átalakítástól szenvedő köztisztviselők rendszerint nem voltak érdekeltek ebben a szárnyalásban. Bár a reformok folytatódtak, 2006 szeptembere óta a domináns politikai diskurzus mégsem róluk, hanem a múltról, az egész rendszerváltás megkérdőjelezéséről szólt.

2) A keserves politikai stabilizáció (2006. szeptember közepe - december vége)

Az őszi politikai idényt két nagy esemény befolyásolta alapvetően: egyrészt a szeptemberi „álforradalom", másrészt az önkormányzati választások. A forró ősz mint a kiprovokált politikai válság és a hatalomátvételi kísérlet világos esete igen negatív hatással volt a reformokra, hiszen a jobboldali ellenzék azt igyekezett bizonygatni, hogy a kormány nem kapott felhatalmazást a reformokra, és egyébként is csak „fosztogatja" a lakosságot. 2007 tavaszára meghirdették a „megélhetési válságot", ami az ellenzéki vízió szerint a kormányt elsöprő nagy tömegmegmozdulásokkal jár majd. A reálbérek néhány százalékos csökkenése ellenére ez a tavaszi világvége nem következett ugyan be, de maguk a kezdeti - a szeptember 18-i és októberi 23-i - zavargások jelentős mértékben csökkentették a kormányzat aktuális reformkapacitását és politikai mozgásterét. Ez a mozgástér amúgy is tovább szűkült az október 1-jén lezajló önkormányzati választások elvesztésével, hiszen a 19 megyei közgyűlésből 18 és a 23 megyei jogú városból 15 ellenzéki kézbe került, s Budapesten is csak minimális kormánypárti többség jött létre. Az önkormányzati választások elvesztése belülről megrázta a koalíció mindkét pártját, hiszen ez azzal járt, hogy a közép- és alsóbb szintű politikusok tömegesen vesztették el önkormányzati pozíciójukat, ami számukra tragikus anyagi következményükkel járt, és egész politikai karrierjüket fenyegette. Mivel ezt a kudarcot a reformoknak tulajdonították, sokan visszavonták támogatásukat, s igazolva látták a korábbi patópáli hozzáállásukat, hogy ebben a ciklusban sem kellett volna belevágni a reformokba.⁵

Az önkormányzati választásokon aratott győzelem viszont paradox módon eróziós hatást gyakorolt a jobboldali ellenzékre is, a Fidesz ugyanis fokozatosan szétesett országos és helyi politikára. Az országos politikát az ideológiai konfrontáció és a programnélküliség, a helyi politikát pedig az ide visszahúzódott Fidesz-vezetők kormányzattal való óvatos kompromisszumkeresései jellemezték. A kormány a politikai szereplőkkel való párbeszéd helyett társadalmi párbeszédet kezdeményezett, ám mérsékelt sikerrel. Látványos kudarcot vallott azonban Orbán törekvése, hogy az EU-támogatások ügyében is ellenőrizze és kordában tartsa a helyi vezetőket, és számos kudarcba fulladt orbáni kezdeményezéséhez hasonlóan ez is eltűnt a feledés homályában. Az első negyedévben az új kormányzati struktúra kialakításával és egyéb intézkedésekkel még jelentkeztek a szélesebb intézményi-közigazgatási reform körvonalai is, de ez a folyamat lényegében lezárult a második negyedévben, s - részben az önkormányzati választásokon elszenvedett vereség hatására - a kormányzat inkább az elért átalakulások konszolidálására törekedett.

A közigazgatási reformok amiatt is háttérbe szorultak, mert a közegészségügyi reform körül kiéleződtek a konfliktusok: nemcsak az ellenzékkel vívott ütközetekben, hanem magában a koalíción belül is. 2006. november 17-én a parlament elfogadta a kórházstruktúra átalakításáról szóló törvénycsomagot, amely megrázta a közvéleményt, és még inkább mobilizálta az ellenzéket. Az ellenzék által vezetett önkormányzatok sokszor nyíltan támadták és elszabotálták a kórházreformot. Az első évben végig az egészségügyi reform volt előtérben, de ez a prioritás csak a 2006. év őszétől mutatkozott meg ilyen drasztikusan. Az egészségügyi reformra való koncentrálás egyben azt is jelezte, hogy a kormány nem tudott megbirkózni ennek az igen bonyolult helyzetnek a kommunikációs kezelésével és lakossági levezénylésével. Épp ezért karácsony előtti utolsó nyilvános megszólalásában, 2006. december 18-i parlamenti beszédében - a féléves kormányzati tevékenységet értékelő, előző nap közzétett hivatalos dokumentum nyomán - maga Gyurcsány is a kormányzati kommunikáció gyengeségéről számolt be. Mindent összevetve azonban a kormány nemcsak az antidemokratikus-antiparlamentáris hatalomátvételi kísérleteket tudta visszaverni, hanem 2006 végéig a reformok is jelentős mértékben előrehaladtak.

3) Újabb reformnyitás és újabb stabilizáció (2007. január eleje - március közepe)

Mindenki tudta előre, hogy március „idusán" újabb ellenzéki roham várható az utcán a kormány ellen, de ez a roham igen gyengére sikeredett, mert nem jött be a „megélhetési válság", és az ellenzék támogatóinak sem volt kedve tüntetésre az utcákra özönleni. Ezt a kudarcot megelőzte a 2007. február 2-i kordonbontó tüntetési főpróba, ami szinte több újságírót vonzott a Kossuth térre, mint tüntetőt, előre jelezve a tüntetési szezon végét és meghozva a fordulatot a Fidesz politikájában. Orbán Viktor a 2007. március 15-i gyászos, ünneptelen ünnepen tartott beszédében még hangsúlyozta ugyan, hogy a kormány a népszavazással elkergethető, de ez a retorika már csak azokat a szélsőjobboldali vandálokat lelkesítette, akik aznap este feldúlták a belvárost. Az újabb mobilizációs kudarc után a Fidesz vezetői feladták a kormány közvetlen megdöntésére irányuló várakozásaikat, de annál erősebben folytatták a reformok megakadályozására és a kormányzati tevékenység megzavarására irányuló törekvéseiket.

A 2007. év egyébként a Fideszben a „vesztesek lázadásával" kezdődött. Felmerült a Fidesz két-három pártra való szétszakadásának a lehetősége is, hiszen a párt vezetői és szellemi holdudvara számára legalább a 2006-os választások óta köztudott volt, hogy Orbán Viktorral nem lehet választást nyerni. Ez a januári pártütés azonban hamar lecsengett, az érintettek látványosan visszavonultak, és helyreállt a korábbi néma csend, ami azonban nem azt jelentette, hogy a mélyben feszülő ellentétek eltűntek, csak azt, hogy a Fideszben még nem voltak meg a feltételek sem a pártreformra, sem a „törzsfőnökkel" való keserves leszámolásra. A Fidesznek állandó mozgósításra van szüksége, ezért az egyik hamvába holt kezdeményezés gyorsan követi a másikat. Ha az ultimátum és a tömeggyűlés mint nyomásgyakorlás nem válik be, akkor jön a népszavazási erőpróba vagy akármi más. Ezt az erőpróbát Orbán Viktor már 2006. október 23-án meghirdette, de a népszavazás körüli igazi csatározások már a téli szezonra estek, és annyiban elég sikeresek voltak, hogy az Országos Választási Bizottság, majd az Alkotmánybíróság döntései nyomán hónapokon át erőszakosan tematizálták a közéletben a vitákat.⁶

Az év elejétől különösen felerősödött a politikai vita a rendszerváltás értékeléséről, s a politikai polarizáció a rendszerváltás fogalma körüli összecsapásban mutatkozott meg. A balliberális oldalon a rendszerváltás értékelése erősen telítődött kritikai mozzanatokkal, a káros mellékhatások avagy a társadalmi áldozatok felmérésével, aminek klasszikus esete Gyurcsány Ferenc 2007. január 26-án a Népszabadságban megjelentett Szembenézés című pamfletje volt, amelyben megalapozni kívánta a „szociális kapitalizmus modernizációs programját". Gyurcsány több beszédében optimista reformmenetrendet is adott, amikor 2007-et az áldozatvállalás, 2008-at az átmenet, 2009-et pedig a gyorsuló gazdaság évének nevezte meg. A Gönczöl-bizottság 2006. szeptemberi-októberi zavargásokról február 2-án közzétett Vizsgálati jelentése szintén mély és átfogó értékelését adta a rendszerváltásnak, sőt a korábbi időszakokból származó társadalmi traumákra is visszatekintett. A jobboldali ellenzék pedig egyre inkább szembefordult a rendszerváltással, és - az új demokráciákban érvényesülő trendnek megfelelően, aminek klasszikus példája Lengyelország - a rendszerváltást hibáztatta az „újkommunista elit" folytonosságáért, és új rendszerváltást követelt. Ez a kilencvenes évek eleji MIÉP-ideológia marginális szellemi áramlatából most a jobboldali ellenzék fő ideológiai pozíciójává vált.

2007 februárjában a hagyományoknak megfelelően megtartották az évértékelő beszédeket. Február 12-én (hétfőn) Gyurcsány a parlamentben a „nyugodt reformpolitika" és a közrend biztosítása szükségességéről beszélt, mert „Magyarország a rendszerváltás óta tartó időszak legnehezebb hónapjait éli". Február 16-án (pénteken) Orbán a Millenáris Parkban az „új többségről" és a „plebejus politika" szükségességéről szólt. Ebben az igen offenzív beszédében azt hangsúlyozta, hogy „késlekedés nélkül meg kell állapítani a bűnösöket, és ki kell szabni a megérdemelt büntetést". A megújuló Fidesz-offenzíva és Gyurcsány további reformokat sürgető beköszönő beszéde jegyében ült össze 2007. február 24-25-én az MSZP kongresszusa, ahol Gyurcsányt - mintegy kilencvenszázalékos támogatással - pártelnökké választották, s csak némi kisebbségi morgás volt érzékelhető a „népi baloldalon". Az MSZP társadalompolitikai platformja a „szociális robbanás" rémképét vetítette előre, ami a pártban csekély visszhangot kapott ugyan - a jobboldalról sokkal inkább részesült barátságos gesztusokban -, de a baloldal egészében elbizonytalanodás volt tapasztalható. Gyurcsány a kongresszusi záróbeszédében a baloldal megújítását hangsúlyozta, a reformfáradtság hatására azonban folytatódott a baloldali szavazótábor átvonulása a bizonytalanok táborába s vele a kormány pokoljárása a közvélemény-kutatásokban.

A 2006-os választások után mind a négy parlamenti párt újrarendezte a sorait, ami a két ellenzéki párt esetében a pártelnökök újraválasztását, a két kormányzó párt esetében pedig új pártelnökök színre lépését hozta. Az SZDSZ-ben hosszú kampány előzte meg az elnökválasztást, ami két minipárt hangos harcaként jellemezhető, majd miniválság következett be a kormányban, miután az SZDSZ minitervekkel maxiigényeket jelentett be. Amint Kókát március 30-án megválasztották az SZDSZ elnökének, rögtön pápább akart lenni a pápánál, s felszólította Gyurcsányt a reformok folytatására és felgyorsítására, holott a reformok a lehetséges maximális sebességgel haladtak. Az SZDSZ azonban nemcsak önálló akart lenni, hanem önállónak is akart látszani, ezért az utolsó negyedévben egyre erősebben kapcsolódott be a média hírversenyébe, bár csekély sikerrel, mert a Fidesz még náluk is nagyobb hangerővel kampányolt a népszavazás mellett. Gyurcsány pedig végtelen türelemmel kormányzott tovább, és még az év utolsó negyedében is ráerősített a reformokra.

4) Utóvédharcok, a Fidesz visszavonulása (2007. március közepe - június vége)

Magyarországon a kilencvenes évek eleje óta nyáron sincs uborkaszezon, a politika gépezete folyamatosan működik. Mindazonáltal a hivatalos politikai év június végén befejeződik, ahogy a parlamenti évad is lezárult június 25-én. Az idei politikai év lezárulása többé-kevésbé egybeesik a második Gyurcsány-kormány első évének végével. Beiktatásának első évfordulóján, 2007. június 9-én jelentette meg a kormány a beszámolóját az egyéves tevékenységéről, amelyben a „nehéz év" mint a reformcsomag első éve - jogosan - igen pozitív megvilágításban szerepel. Igaz, ez a hivatalos értékelés meglehetősen féloldalas, alig tartalmaz kritikai megjegyzéseket, pedig a kormánynak is szüksége lenne a szakértők és a szélesebb közvélemény által feltárt hiányosságok számbavételére. A tavaszi negyedévben a reformok első eredményei már határozottan megmutatkoztak, amint a miniszterelnök június 13-án a Corvinus Egyetemen széles hallgatóság előtt részletesen dokumentálva bemutatta. Itt azonban egy újabb aszimmetria jelentkezik, mert bár az év valóságos történéseiben a reformok megvalósítása dominált, a magyar médiában mégis az ellenzék által diktált politikai diskurzus került előtérbe. A politikai év végén a köztér a Fidesz által kezdeményezett népszavazási előterjesztés körüli összecsapásoktól hangos, szinte meg se lehetett hallani az EU üzenetét, hogy jól teljesül a magyar konvergenciaprogram.

A népszavazás körüli médiahadjárat azonban éppen azt jelzi, hogy az első év politikailag a Fidesz viszonylagos viszszavonulásával zárult. Orbán Viktor az „új többség" alapján még júniusban is újra meg újra bejelentette, hogy bármikor kész átvenni a kormányzást, de a közvetlen roham a hatalom átvételéért a tavaszi időszakban véget ért. Ez érzékelhető volt a Fidesz legutóbbi, 2007. május 19-20-én tartott kongresszusán is, amelyen újraválasztották Orbán Viktor pártelnököt. A népszavazás kérdéseinek felvetése, az AB-vel és az OVB-vel való ütköztetése, a kormány- és reformellenes üzenetek mindennapos megfogalmazása már a Fidesz hosszú távú mobilizációs stratégiájába illeszkedik. Némi túlzással szólva a kormány kommunikációs bizonytalansága és a Fidesz médiapolitikai agresszivitása következtében a Fidesznek ha nem is a politikai kormányzást, de a médiakormányzást jelentős mértékben sikerült átvennie.

A tavaszi negyedév tehát a reform eredményeinek részleges konszolidációjával és a június 15-én bejelentett kormányátalakítással zárult a kormányoldalon, és a hosszútávfutásra való keserves átállással az ellenzéki oldalon. Ezzel mindkét fél felkészült a 2009-es fordulópontra, hiszen nyilvánvaló, hogy 2009 folyamán fognak eldőlni a jelenlegi kormányzati ciklus főbb kérdései. Ha 2009-ben már kezdenek megmutatkozni a reformok pozitív hozadékai, azaz működni fognak az új intézmények, felgyorsul a gazdaság és újra javulni kezd az életszínvonal, akkor 2010-ben a kormány bizakodva nézhet az újraválasztása elé. A kormányzati ciklus megítélésének főpróbája lesz a 2009. júniusi európai parlamenti választás, ami jelzi majd, hogy elérte-e a lakosság nagy részét az új fellendülés, vagy a pozitív hatás már érvényesül ugyan makroszinteken, de a fellendülési hullám még nem vette a hátára a lakosság túlnyomó részét a mikroszinteken, a mindennapi élet szférájában.⁷

 

Államreform avagy akadályfutás ősztől tavaszig

 

A Gyurcsány-kormány reformcsomagjából különös figyelmet érdemel az államreform mint a központi kormányzat reformja, avagy általánosabb értelmében mint az egész intézményrendszer ehhez kapcsolódó reformja. Az olcsó és hatékony, karcsú kormányzat meghirdetése a kormány egyik fő kommunikációs üzenete volt - úgymond „a politika magán kezdi" a kiadáscsökkentést -, s a finanszírozás oldaláról valóban radikális változás következett be. A kormány úgy vélte, hogy a kormányzati apparátusra vonatkozó megszorító intézkedések meggyőzik a lakosságot arról, hogy a kormány és a lakosság együtt viselik az átalakulás viszontagságait. Valójában a kormányzati kiadások csökkentésének alig volt hatása a közvéleményre, mivel az emberek csak a saját növekvő terheiket figyelték, sőt a kormányzati tisztviselők tömeges elbocsátása még negatív visszhangot is kiváltott. Ráadásul a vezetői posztok drasztikus csökkentése - főleg a közigazgatási államtitkári poszt megszüntetése - ellentmondásos hatással járt a kormányzati döntések hatékonyságára. A közigazgatási államtitkári értekezlet valóban elnyújtotta a döntéshozatalt, de lehetővé tette a hatékony közpolitikai egyeztetést. A politikai-stratégiai és a közpolitikai-adminisztratív döntéshozatali szint most összecsúszott, mert az új rendszerben a szakállamtitkárok képviselik ugyan a szakmát, de ők is politikai kinevezettek lettek, ráadásul még kevesen is vannak a vezetői pozíciók ellátásához, és ezzel a központi kormányban egy új szűk keresztmetszet jött létre.

Kétségtelenül sikeresnek bizonyult azonban, hogy a korábbi döntéshozatali fragmentáció és a koordinációhiány elkerülésére az első évben a reformok megindításához erőteljesen centralizálták a kormányzati döntéshozatalt. Létrehozták az Államreform Bizottságot és a Nemzeti Fejlesztési Ügynökséget, amivel a tervezési és stratégiai, valamint az operatív irányítási és átalakítási szint az első évben a minisztériumok fölé került. Az NFÜ-höz kerültek a kormánypártok befolyásos politikusai a Fejlesztéspolitikai Irányító Testület formájában, és ezekkel a szervezetekkel mintegy szuperkormánnyal jelentősen kibővült a „kisebbnek" meghirdetett kormány. Megjelent továbbá a személyzeti ügyek centralizációjaként a harmadik minisztériumok feletti kormányzati szerv is (Kormányzati Személyügyi Központ), és vele megkezdődött a közigazgatás belső reformja. A közszolgálatban a munka mennyisége és minősége szerinti díjazás és előremenetel alapján új munkarendet vezettek be. Ez a rendszer rendkívüli mértékben differenciál, ezért a továbbiakban is várhatóan nagy feszültségeket fog gerjeszteni a közigazgatás személyi állományában. Ennek a konfliktusnak a következtében már a ciklus elején kialakult a politikai vezetés magányossága is a minisztériumi apparátussal szemben.

Az a paradox helyzet állt elő, hogy a kormánynak a reformok gyors és hatékony végrehajtásához éppen arra a kormányzati apparátusra - annak támogatására és lojalitására - lett volna mindenekelőtt szüksége, amely maga is a gyors és gyakran kapkodó átalakulás áldozatául esett. A közigazgatás belső reformja elkerülhetetlen volt ugyan, de túl gyorsan és a szükséges empátia nélkül ment végbe. Talán sikeresebb is lehetett volna a kormány, ha nem váltja ki a gyors változásokat elszenvedő adminisztratív apparátus széles körű ellenállását. A reform gyors lebonyolításának igénye és az adminisztratív apparátus lelassulása a politikai döntéshozatal újabb centralizációját követelte meg parlamenti szinten, ami politikailag a reformelit újabb magányosságát váltotta ki a pártfrakcióval szemben.

A reformelit magányossága végül megjelent a társadalmi partnerekkel szemben is, mivel az Országos Érdekegyeztető Tanács nem méltányolta a reformkényszert, és nem volt partner a reformok elfogadtatásában. A szakszervezetek ellenálltak, mivel attól féltek, hogy az alacsony reprezentativitásuk és legitimitásuk miatt tovább gyengül a pozíciójuk, ha megértéssel viseltetnek a kormány törekvéseivel szemben. A munkáltatók belátták ugyan, hogy az államreform a hosszú távú érdekeiket szolgálja, különösen az államháztartás konszolidálásában, viszont a rövid távú anyagi érintettségük miatt haboztak, és inkább nyilvános morgolódással vagy passzivitással reagáltak. Élénk vita folyt arról, hogy a megszorítások terheit hogyan osszák meg a munkavállalók és a munkáltatók között, de érdemi vita helyett mindkét fél a maga sérelmeit hangsúlyozta, és a kormányt kárhoztatta. Az egész vitából kitűnt a szociális dialógus rendszerének kiépítetlensége, alulintézményesültsége. Nem eléggé felkészült partnerekkel került szembe a kormány, de a kormány se járult hozzá eléggé az érdekképviseleti szint intézményesüléséhez, ami főleg a központi jelentőségű Gazdasági és Szociális Tanács esetében mutatkozik meg. Az első, korai kudarc után a kormány ezen a terepen is visszavonult, de az éles pártpolitikai konfrontáció miatt szeptembertől rákényszerült az újabb társadalmi párbeszédre, bár az sem volt különösen eredményes, ami újabb centralizációra vezetett. Hasonlóan csekély eredménynyel járt mind ez idáig a 2006. december 12-én létrehozott másik testület - a Kormány és az Önkormányzatok Egyeztető Fóruma - tevékenysége is. Ezt a fórumot a területi szereplőkkel és érdekszövetségekkel való egyezetés céljából szervezték meg, de a területi szereplők intézményi gyengesége miatt ez a testület sem válhatott igazán a kormány partnerévé.⁸

Gyurcsány 2007. június 15-én jelentette be a kormány átalakítását, ami július elsejétől lép életbe, vagyis a kormány átalakítása egyben a hivatalos politikai évad végét is jelenti. Az első év utolsó lépése a kormányzat újabb szerkezeti reformja, ami feloldotta az első évben a reformok erőteljes megindításához szükséges centralizációt. Ez egyben a „kormányzási" reform első lépése is az előző év „magányának" feloldására. A reformelit „magányossága" ugyanis feloldható a kormányzatról a kormányzásra való átmenettel, a „szuperkormánynak" a kormányba való beépítésével és a „felülről integrált-alulról építkező" kormányzási modell kiépítésével, amelyben a központi kormány horizontálisan és vertikálisan létrehozza és működteti is a partnerkapcsolatokat. Ehhez persze partnerségre képes társadalmi és területi szereplők is kellenek, márpedig a magyar társadalom kórlapja most még „mozgáskorlátozott" szereplők sokaságát tárja elénk.

 

A társadalom kórlapja: „szembenézés" a magyar történelemmel

 

A második Gyurcsány-kormány első évét és egész reformcsomagját csak a nagy történelmi összefüggésekbe beillesztve lehet értékelni, hiszen egy magára már két évtizede várató radikális reform indult el, ami nemcsak gazdasági, hanem társadalmi és intézményi felzárkózást is jelent az unióhoz. Sőt az államreform az egész korábbi történelemmel való „szembenézést" jelent, ahogy Gyurcsány 2007. január 26-án publikált rövid opusa a címében is jelzi. Egy évszázados visszatekintéssel veszi számba a múlt terheit a 2007. február 2-án közzétett Gönczöl-jelentés is. Egy-egy éles politikai konfliktusban ugyanis az egész múlt feltárul, divatos hasonlattal élve a 2006-os nagyszabású reformcsomag indulásakor sorra potyogtak ki a csontvázak a kinyitott szekrényekből, vagyis a megreformálandó közpolitikákból. Magyarországon a reform egy olyan társadalmat talált telibe, amely még mindig cipeli a régmúlt adósságait, de közben újabb terheket is ráraktak a közelmúlt történései, a rendszerváltás évtizedei. A társadalmi fejlődés egy-egy nagy látványos válság formájában már többször elakadt az így felhalmozott problémákon, ahogy most a „csatlakozás utáni válság" idején, amikor nemcsak a kormány vagy az állam, hanem az egész társadalom az uniós alkalmazkodás „hegymenetével" küszködik, mivel a régmúlt és a közelmúlt terhei egyaránt visszahúzzák. Bármennyire is túlzásnak tűnik, de a „költségvetési kiigazítás" és az „államreform" a reformoknak mégiscsak a könnyebbik része, mert a „mozgáskorlátozott" magyar társadalom mobilizálása még ennél is sokkal nehezebb feladat, bár éppen ezen múlik a reform sikere. A „társadalom alulnézetben" megközelítésben a reform előtt álló problémák sokkal súlyosabbnak bizonyulnak, mint pusztán az intézmények reformja. A gyurcsányi reformok a magyar társadalom több évszázados - vagy újabban két évtizedes - alapzatába, eltorzult struktúrái, intézményei és magatartásformái betonkemény rendszerébe ütköztek, amit jól mutat már a keserves kezdet az első évben. A Szembenézés fejtegetései is kidomborították a magyar történelemnek ezeket a negatív tényezőit, és hangsúlyozták a radikális társadalmi változás szükségességét, hiszen eddig „nem volt olyan reformfolyamat, amely mélyen behatolt volna a hétköznapokba". Az embereknek tehát a mostani reform során „az alapvető, rögzült társadalmi viszonyokat, szerepeket, érdekeket kikezdő, éppen ezért konfliktusos, szakmailag pedig rendkívül bonyolult átalakításban kell/kellene részt venniük".

A magyar társadalom kórlapjának áttekintésekor figyelembe kell venni, hogy a modern társadalmak sokszorosan rétegezett és többszörösen determinált képződmények, amelyekben eltűnt a régimódi, nagy osztályokra tagolódás. A magyar társadalmat viszont a „kettős törés" jellemzi, a nyugati kiscsoportos rétegezettség ugyanis összetalálkozik a múltból átöröklött társadalomtöredékekkel. Így a magyar társadalom állapotában a „státus inkonzisztencia" az alapszabály, nincs már egyirányú szociális determináltság, hanem csak sokirányú meghatározottság, de azok tényezői nem harmonizálnak, sokkal inkább élesen ellentmondanak egymásnak. Az átalakulás forgatagában sem a politikai, sem a gazdasági elit még nem valódi elit, mert még nem képes betölteni a Nyugatról jól ismert és az EU-ban elvárt szerepeket. A diákokkal elárasztott egyetemekről kibocsátott diplomás se igazi diplomás, mert a tömegtermelésben igen gyenge képzést kapott, és nem azt tanult, ami állásra jogosít. A státus inkonzisztencia mélységes zavarából adódik a közgondolkodásban a kognitív disszonancia másutt alig ismert mértéke is, hiszen a mozaikos, széttöredezett társadalmi lét szükségképpen ellentmondásos mentalitást szül. A kognitív disszonancia az alapeset a politikában is, ami a populizmus virágkorát teszi lehetővé. Ennek alapmodellje az adócsökkentést és közszolgáltatás-növelést együttesen követelő Fidesz hozzáállása, amit sokan elfogadnak, mivel a szíve mélyén mindenki ezt kívánja. Ugyanilyen zavaros kettősségtől szenved az átlagpolgár a piacon: jöjjön el nekünk a piac szabadsága, ne avatkozzon be az állam semmibe (s ha kell, akkor megkerüljük), de abban a pillanatban, amikor baj van, már azt követeljük, hogy legyen ott az állam, és védjen meg bennünket a veszteségektől. Addig imádjuk a piacot, amíg jól megy az üzlet, de ha csődbe jutunk, akkor mentsen meg az állam a piaci versengéstől. A „public-private" (PPP) konstrukció magyar verziójának is az a lényege, hogy a rizikó és a költség az államé, a biztos haszon pedig a vállalkozóé.

A magyar társadalom kórlapjára rátekintve nagyon veszélyes tendenciákat és torzulásokat fedezhetünk fel, amelyek gondos reformorvoslás nélkül keleties vakvágányra terelhetik az egész fejlődést. A magyar társadalom legrégibb és legmélyebb tradíciója az államimádás és államellenesség kettőssége, ami korról korra új formát ölt. A kádári Magyarországon ez a gondoskodó államtól való elvárásnak és az állami szabályozás tudatos megkerülésének kettősségében jelentkezett. A magatartás alaptípusává az összes tevékenységforma „privatizálásának" összekapcsolása vált: mindent elvárni az államtól, de lehetőleg semmit se adni az államnak. Ráadásul a rendszerváltás kezdetén az állam rendkívül meggyengült, szabályozási vákuum keletkezett, mivel az állam megpróbálta lebontani magát a gazdaságban, de alig tudta felépíteni szabályozó funkcióit a társadalmi élet ezer területén, mindenekelőtt a piacgazdaságban és a közteherviselésben. Ezt a vákuumot töltötte ki „az eltorzult magyar alkat" és az eltorzult, privatizált közintézmények rendszere, amelyben korunk hőse a potyautas és a parazita. A gazdaság privatizációja a meggyengült államban együtt járt a szürke- és feketegazdaság expanziójával, de még a „fehér" gazdaság is hihetetlen mértékben kifejlesztette az adóelkerülés művészetét. Félmillió ember jövedelemhez jut, de mivel nem fizet sem adót, sem társadalombiztosítási járulékot, a kétmillió adófizető állja a közterheket egy tízmilliós országban. Ez pontosan szembemegy azzal, amit a modern piacgazdaság és konszolidált demokratikus rend megkövetel általában, az EU-tagság pedig igen közvetlenül és konkrétan, mert az unióban alapszabály a normakövető magatartás.

Nem a „szabadság kis körei" jöttek létre tehát, hanem a „privilégiumok kis körei", az elprivatizált kis világok kemény magánerődjei az összes társadalmi szférában. A társadalom nem a jövedelmi viszonyok, hanem a gyakorlattá kövesedett privilégiumok rendszere alapján polarizálódott. Mindenki azt privatizált, amit elért a maga világában, az orvos az állami egészségügyet, a közhivatalnok az állami közintézményt, a nagy pénzeket begyűjtő civil szervezetek az adó egy százalékát. Sőt még a patikus és a közjegyző is körülbástyázta magát monopóliumokkal, és ez így ment tovább szektorról szektorra, mint a perverz privatizáció rohama az állami-közösségi intézmények és azok funkciói ellen. Közben folyik az össznépi álarcosbál, a „ki kicsoda" játék, hiszen az államnak nincsenek pontos adatai a gyorsan változó társadalomról, azaz „semmit" sem tud a magyar világról, de akkor is tehetetlen, ha „mindent" tud, mert a szabályozás mindig évekkel a változások után kullog. A közhatalom évtizeden át gyenge és kiépítetlen maradt, ezért nem tudja, hogy ki is az igazi tulajdonos, aki felelős a tulajdonáért és adózik is a tevékenysége után, s hogy ki mit is csinál, például hol szennyezi a környezetet import szeméttel vagy mikor árasztja el a fogyasztót romlott termékkel. Hiszen cégek feltűnnek és eltűnnek, csak éppen elfelejtenek adó fizetni, de a számlagyárak nem felejtenek el a nem létező termékek után áfát visszakövetelni. A nagy társadalmi polarizáció tehát aszerint zajlik, hogy ki járul hozzá a közterhekhez, és ki a potyautas. Milliók közteherviselés helyett behúzódnak a szürke gazdaságba vagy átmennek a feketébe, ezért arra, aki adózik, túl nagy teher hárul, amit megpróbál kikerülni mutyizás révén. Egyesek persze igen sikeresek voltak ebben a „szuperprivatizációban", mások kevésbé, sokak pedig mindenből kiszorultak. A veszteseknek nem maradt más menekvés az össztársadalmi szabályszegés rendszerében, mint a mindennapos „piti" bűnözés, miközben a bűnözés magasiskolája, a maffia az egekbe ér, mivel a gazdasági és a politikai élet csúcsai közelében is talál kapcsolódási pontokat.

Ez nem minden világok legrosszabbika, de azért elég ronda világ, kis magyar pokol. Nekünk most erre futja, és nem vigasz, hogy ezt tőlünk keletre még nálunk is rondábban csinálják. A hazugságok kis körei összeértek egy nagy társadalmi hazugsággá azzal, hogy tulajdonképpen rendben mennek a dolgok. Ezen a nagy történelmi hazugságon akadt ki Gyurcsány a híres-hírhedt őszödi beszédében, ami valóban a legnagyobb őszinteségkitörés, beszédgejzír volt a pártállam összeomlása óta. A privilegizált kis világok mozaikjaira szétesett társadalomban a végeredmény a széles társadalmi frusztráció, amelyben mindenki elégedetlen mindenkivel, de végül is belehelyezkednek ebbe a perverz világba, ahelyett hogy agresszív ütközés helyett egymás közt kialakították volna a nyugatias kooperáció kultúráját. Amint az őszödi beszéd előtörténetéből tudjuk, még a frissen megválasztott MSZP-képviselőkben sem tengett túl a bátorság, hogy a hazugság társadalmának a felszámolásába belevágjanak. Pedig a reform legnagyobb akadálya éppen ez az országos méretű, negatív összegű játék, amelyben mindenki csak ütközik, de senki se kooperál. Valójában persze ebben a szélsőségesen individualista, túlversengő társadalomban a politikusok is az átlagemberektől, a mindennapi életből tanulták a „nem kooperálunk, csak konfrontálódunk" alapszabályt, és nem viszont. Ez a magyar társadalom alulnézetben, ezt akarja Gyurcsány felszámolni, mert a kiterjesztett, „perverz privatizáció" és „perverz nyugatosítás", amerre a magyar társadalom a rendszerváltás kínjában elindult, súlyosan veszélyezteti az európai integrációt, hiszen a mutyizás társadalmával nem lehet „Európába" eljutni.

A jogállami felszín alatt a magánerődök és az államtól eltérített jövedelmek egész rendszerét tárták fel az Állami Számvevőszék vizsgálatai. Azt a látszólag tisztán elvi kérdést ugyanis, hogy lehet-e Nyugatról intézményeket importálni és eredeti funkciójuknak megfelelően működtetni, nagyon is gyakorlati kérdéssé változtatta a rendszerváltás, majd az EU-belépéssel az intézményimport egyre fokozódó igénye. A legmarkánsabban ez abban jelentkezik, ahogy a kormány körüli háttérintézmények „privatizálták" a kormányzás „kis köreit", s ezzel bevezették a nyugati modellt keleti módra. Az ÁSZ vizsgálatai rávilágítottak, hogy a kormány körüli intézményrendszer működik ugyan a maga módján, de drágábban és rosszabbul, mint korábban. A kormány rádöbbent, hogy a kialakult intézménydzsungelt ki kell irtani, mert a háttérintézmények teljesen belepték az államot, mint a parazita növények a fát. A közigazgatás átalakításakor 32 kormányhivatalt megszüntettek, 119 szervezetet összevontak, a költségvetési közigazgatási szervezetek száma négyszázról 173-ra csökkent. Nem is az az igazán megdöbbentő, hogy ilyen mértékű dzsungelirtásra volt szükség, hanem az, hogy Nyugaton ezeknek az intézményeknek a nagyobbik része jól és hatékonyan működik, azaz csökkenti a kormányzat adminisztratív terheit és a kiadásait is. Csak nálunk éppen ellenkezőre fordult minden, mert a gyenge állam itt sem tudott ellenállni a parazita „privatizációs" rohamoknak. Ebből persze sajnos az is következik, hogy nemsokára megint neki kell futni annak, hogy a központi kormányzat differenciált szerkezetét létrehozzuk, és ezeket az intézményeket újra megteremtsük, de akkor talán már egy erős állam bázisán és valóban nyugatias módon.⁹

A magyar intézményrendszer útja tehát a spontán káosztól a rendezett káoszig vezet. Az eredeti intézményi káosz a kilencvenes évek elején, az átalakulás következtében még spontán módra jött létre, a kétezres években azonban elfajzott, parazita intézmények jöttek létre a hivatalos állami intézményrendszer gyengeségeit és deficitjeit kihasználva. A kilencvenes évek elején még mindenki érzékelte a zűrzavart, most már akár a rendezettség élménye is eltöltheti a társadalmat, csakhogy ez éppenséggel a keleties zsákmánykapitalizmus szervezettsége, amit az EU-szakértők jól ismernek Görögországból. Az államszocializmusban a tipikus hiánycikk az áru volt, a korai konszolidáció idején, a vadkapitalizmusban ezt helyettesíti az intézményi deficit, a hiányzó állami intézmény vagy szabályozás. A korszakos politikai diskurzus még most is a nagy állam lebontásáról szól, ami valójában igaz is, de másfelől az állam már az átmeneti időszakban is igen gyenge volt, és azóta csak tovább hanyatlott. A mai magyar állam nincs felkészülve sem belül az új piaci társadalomra, sem kívül az EU avagy a globális társadalom kihívásaira. Nem a tagállami hivatalos kapcsolatok szintjén, hanem a mindennapos kapcsolatok szintjén jelennek meg a súlyos problémák, amit a szemétimport dömpingje és a fogyasztóvédelem hiányosságai jeleznek. Mindez végső soron a hazai össztársadalmi érdekeknek a gazdaság gigászi erőivel szembeni gyengeségére, főleg a nagy multikkal szembeni védelmének a hiányosságaira vezethető vissza. A korai demokratikus állam gyengeségére épültek rá a külső és belső parazita intézmények és szereplők, mégpedig az erősebb uniós gazdasági szereplők az egyik, a hazai feketegazdaság parazitái és az egyéb, adót nem fizető potyautasai a másik oldalon. Az EU szabályozott társadalom, de mi elmentünk a szabályok megkerülésén alapuló intézményrendszer kiépítése felé, amelyben a nyugatias intézmények helyett azok hamis hazai kópiái vannak forgalomban. A potyautas és a parazita viselkedés tudatos szabályszegés, ami a joghézagokba simulva biztosít előnyszerzést. Ennek a kis magyar abszurdnak jellegzetes példája a közbeszerzés mint jogilag rendezett, szervezett viszszaélés, amelyben feltalálták azt a csodát, hogy minden drágább, mint a szabad beszerzésben. De része az abszurd világnak az is, hogy a rendőr és az őrző-védő biztonsági ember gyakran tűnik fel a bűnöző szerepében, az abszurditást túlfeszítve akár úgy is, mint a többi rendőrre rátörő erőszakos tüntető.¹⁰

Az intézményeket lehet és kell is importálni, de a nyugati intézmények importjához erős és hatékony állam kell, vagyis nem elég lebontani, hanem fel is kell építeni az államot, hogy legyen közrend, közbiztonság és „közműködés", hatékony intézményeken alapuló „jó kormányzás". Az intézményrendszerek se tartanak „örökké", hanem 15-20 évenként ciklikusan megújulnak, sőt újabban a felpörgött globális világban még gyorsabban átalakulnak, ezért kerül mindinkább előtérbe a fejlesztő állam dinamizáló hatása. A jelenlegi rendszert viszont egyszerre jellemzi alulszabályozottság és túlszabályozottság, hiszen a gazdaság mindig új területre terjed ki, mindig új szabályozórendszert kell kialakítani a normális működéséhez, mostanság pedig állandó megkésés, megújuló szabályozási deficit tapasztalható a külső-belső követelményekhez képest. Ebbe a szervezett káoszba kavart bele a gyurcsányi reform az intézményrendszer átalakítása mellett az egész társadalom mély átalakításának igényével. Ezért nem is az Antall-kormány volt a valódi kamikaze-kormány, hanem sokkal inkább Gyurcsány második kormánya vállalkozott erre a szerepre, de nincs más kiút. A keletiesre torzított nyugati intézmények terhét túlságosan hosszú ideje cipeli a magyar társadalom, és most a rendszerváltás káros melléktermékei végsőkig feszítették a társadalom korábban felgyűlt ellentmondásait.

 

A társadalommal való
reformpárbeszéd lehetőségei

 

Az egyéves reformkormányzás mérlegét csak úgy lehet elkészíteni, ha az uniós reformkényszert és a magyar társadalom mélyéből feltörő reformigényt az ország reformkapacitása alapján szembesítjük az első év teljesítményével. Az uniós reformkényszer nagyon erős, de csak a tagállami viselkedés minimumára vonatkozik, és nem zárja ki a stagnálást és a keleties eltorzulást sem. Ezen kell túllépnie a felzárkózást célzó reformigénynek, nevezetesen a közintézményeknek a gazdaság robusztus átalakulásához kell idomulniuk, beleértve a piacgazdaság szükséges korrekcióit is. A magyar társadalomban jelentős reformkapacitás gyűlt fel, mind az élesen megfogalmazott reformtervek és fejlesztéspolitikai stratégiák, mind pedig a változást kívánó, feszítő társadalmi erők formájában. Már csak a politikai akarat és a politikai vezetés hiányzott a radikális reformhoz, de a második Gyurcsány-kormány belépésével ez is megérkezett. Az első év hihetetlenül nagy változásokat generált fölülről, ám alulról még alig mozdította meg a magyar társadalmat. Ez óvatosságra int, mert a történelem során már többször sikerült fölülről meglökni a reformokat, és azt tapasztaltuk, hogy ha ez a lökés nem indukál lenn, a társadalom mélyében önfenntartó folyamatokat, akkor a reform hamar leáll, és a legjobb esetben is csak felemás eredményt produkál. A kormányzat és a lakosság - Gyurcsánnyal szólva - „együttműködésre van ítélve", de a kettőjük párbeszéde és a lakosság mobilizálása még alig kezdődött meg, vagyis a reform még korántsem vált önfenntartó folyamattá.

Az első év nagy országos tervekkel indult uniós és hazai vonatkozásban egyaránt. Ám az egész évet tomboló társadalmi viharzónába vitte bele az a közegészségügyi reform, amelyet koalíciós szinten mindvégig vitattak, és amelyre az egész reform leszűkült a társadalom nagy többsége számára. A kormány az elején azt hitte, hogy a reform végrehajtása könnyebb lesz, de (1) a társadalmi ellenállás, a közeg „súrlódása" nagyobb lett, és (2) az ellenzék állandó „zavaró repülése" rengeteg energiát kötött le. Bár azt is hozzá kell tenni, hogy (3) a reformok előkészítettsége is rosszabb volt a vártnál, és a belső ellentmondásai is nagyobbak voltak, mert a szinergiák még nem indultak be. Sőt (4) a koalíció akadozva működött, mert az SZDSZ ráterhelte a maga fennmaradási gondjait a kormányra a „mindenáron különbözünk, ha a koalíció beledöglik is" alapon, miközben az MSZP időnként bepánikolt az alacsony népszerűség miatt. De talán mégis az a legfontosabb, hogy (5) a reformok első éve teljes médiazűrzavarban játszódott le, és a kormány még nem volt képes a hangzavarból kiszólni és az átlagembert a reformok magyarázatával elérni, vagyis még nem tudta meggyőzni és mozgósítani a társadalmat.

Az első év Gyurcsány részéről annak beismerésével kezdődik a Szembenézés című vitairatában, hogy „a választások után elmulasztottam kellő mélységben megosztani a nyilvánossággal az ország helyzetéről szóló értékelésemet és részletes politikai programomat". Ezzel az ígérettel a miniszterelnök még most is adós a nagyközönségnek, mert mindmáig megoldatlan probléma maradt az átlagember megszólítása és a reformcsomag egyszerű magyarázata. Ez az év nagy paradoxona, hiszen Gyurcsánynak a kommunikáció a lételeme, és az év során a fejlesztés- és egyéb politikai dokumentumok imponálóan széles íve rajzolódott fel, amit frappáns interjúk és alapos kormányzati beszámolók sorozata egészített ki. De ez az igen nagy aktivitás végül is nagyon polarizált hatást gyakorolt, mert a szenzációs elitkommunikáció többnyire csekély tömeghatással járt. Azóta is nyitott kérdés, hogyan lehet a báziskommunikációt kialakítani kormányszóvivők folyamatos fluktuációja nélkül. Az átlagember megszólításának nehézségét az adja, hogy mindenki ellenfél és mindenki szövetséges is egyszerre, mert átmenetileg mindenki vesztes a privilégiumaitól való megfosztás vagy egyszerűen az átalakulás zűrzavara miatt, bár belátható időn belül nyertes is lesz a reformok konszolidációja révén. Csakhogy a veszteség mindenkinek evidens, az elvárható nyereség viszont még nem vált közérthetővé a lakosság nagy többsége számára. Ez a kormányzati kommunikáció legnagyobb hiányossága és a társadalom mozgósítási kudarcának legfőbb oka.¹¹

A kormány elszántságát és optimizmusát jelezni kell, és a társadalom számára megerősíteni, hogy a reformok folytatódnak. Az év végén már a „finomhangolás" és az eredmények konszolidálása került előtérbe. A reform folytatását Gyurcsány az Én nem lassulok című interjújában (Világgazdaság, 2007. június 8.) úgy foglalta össze, hogy nem lesz „reformhajsza", de még „itt áll előttünk a teljes fejlesztési program": „Azt szeretném, ha nyugodt reformidőszak következne be, nem pedig reformhajsza. Én nem lassulok, csak tartom magam a menetrendhez." A menetrendben pedig feltárulnak a további reformok körvonalai: „Megy tovább, ami elkezdődött, elég egyenes vonala van ennek a kormányzásnak. Folytatjuk a közigazgatás átalakítását, a közpénzügyek szabályozásának jelentős átszabását négy törvénycsomaggal 2009-ig, megy előre az adóprogram és a felsőoktatási törvény, a közoktatásban még csak most tartunk az elején jó néhány ügynek, itt áll előttünk a teljes fejlesztési program." Erről a további fejlesztési programról volt éles vita a koalíciós partnerek között egész június folyamán, mert a koalíciós libikóka mindig megbillen, az SZDSZ mindig új területen kíván beleszólást és újabb kompromiszszumot. 2007. július elsején a koalíciós szerződés kisebb módosítására került sor, ami tartalmilag ugyan kevéssé változtatott a korábbi megállapodáson, de az újabb megállapodással az SZDSZ a reformok hajtóerejeként hirdethette meg magát, és az egész kormány is újra kifejezhette elszántságát a reformok folytatására.

Konklúzióként a reformkormány első éve után az kínálkozik, hogy „új államra" és „új politikára" van szükség, amivel le kell zárni a rendszerváltás korai korszakát a gyenge állammal, a „kaszáló" elitekkel és a körkörös csalásba belehajszolt társadalommal. Az új államra a maga kibővített szerepkörében mint fejlesztő államra van szükség. Az újrakezdés során a politikának a társadalmi nyitottság irányában kell változnia, vagyis radikálisan elmozdulni a merev struktúrákra épülő „kormányzattól" a széles partnerségen alapuló „kormányzás" felé. A politikai elit odakozmálódott a vagyonszerzéshez, a gazdasági elit pedig nem képes hosszú távon gondolkozni. A reform csak akkor lehet sikeres, azaz önfenntartó, ha megjelennek a hosszú távú gondolkodást képviselő társadalmi partnerek, vagyis társadalmi-gazdasági megállapodásra van szükség, mert tartós intézményi berendezkedés nélkül nincs konszolidáció.

A magyar társadalom a rendszerváltás sikertörténetének káros melléktermékeként mély polarizáció áldozata lett. A magyar értelmiség immár két évtizede súlyos belső konfliktusokkal küszködik, ugyanazokból a tényekből, ugyanabból az ellentmondásokkal terhelt világból két táborra szakadva teljesen ellentétes következtetéseket von le. Egyesek artikulálatlan jajkiáltást hallatnak, vagy a 19. századból felidézik a nemzethalál vízióját, mások pedig éppen ellenkezőleg a helyzetet megérettnek látják nemcsak a rendszerváltás alatt felgyűlt, hanem az egész korábbi magyar történelem terheit idéző ellentmondások felszámolására. Két tradíció ütközik itt össze, a történelembe menekülő sérelmi politika a jobboldalon, a nyugatias, de még sokszor pesszimista és szkeptikus, kétkedő és szuperkritikus tradíció a baloldalon. Ezért új hagyományt kell elkezdeni, azaz meg kell erősíteni és elméletté kell emelni az optimista tradíciót a baloldalon.¹²

Jegyzetek

¹ A Freedom House felmérése szerint (Nations in Transit 2007) valamennyi új demokráciában súlyos válságjelek mutatkoztak. A 2006-os évet értékelő új kötetet 2007. június 14-én mutatták be Budapesten. A második Gyurcsány-kormány első évét törvényhozási és fejlesztéspolitikai szempontból feldolgoztam az Intézményi versenyképesség és felzárkózás: A fejlesztéspolitika egy éve című tanulmányomban (Fejlesztés és finanszírozás, 2007/3. szám).

² A Századvég Alapítvány részletes és alapos felmérést készített a második Gyurcsány-kormány első évéről Őszöd árnyékában címmel. A szakmai elemzések mellett a könyv nem mentes a manipulatív elemektől. Erre már a cím is utal, hiszen az egész évet az őszödi beszéd, azaz a morális válság fikciója jegyében írja le, amit felerősít a címlapon a parlament körüli rendőrkordon ábrázolása.

³ A hazai jobboldali populizmus átfogó elemzését lásd Szabó Máté A „forró ősz" 2006-ban Budapesten és Fleck Zoltán A szélsőjobboldali populizmus radikalizálódása című tanulmányaiban, Magyarország politikai évkönyve 2007 (szerk. Sándor Péter-Vass László).

⁴ Giró-Szász András a társszerzőivel árnyaltan elemzi a Fidesz 2006-os tevékenységét, és reálisan megjegyzik, hogy „a Fidesz-MPSZ nem vagy csak kevés esetben volt képes valódi szakpolitikai anyagok elkészítésére" (A Fidesz-MPSZ változása 2006-ban. Évkönyv 2007, 1037).

⁵ A Forró Ősz elemzését elvégeztem három részben a Kritika folyóiratban (2006. november, december és 2007. március). Az MSZP támogatottsága a teljes népesség körében a Szonda Ipsos felmérései szerint a 2006. májusi 34 százalék után júniusban a bejelentett megszorító intézkedések nyomán visszaesett 28 százalékra. A csökkenő tendencia tehát már azelőtt megkezdődött, hogy a Fidesz a hazugságkampányt július végén elkezdte volna.

⁶ A legismertebb esemény ebben a pártszakadási kísérletben a Magyar Nemzet 2007. január 15-i számában Schmidt Mária ante portas? A nagytőke egyes köreivel szövetkeznek Orbán Viktor politikai ellenfelei című, Horváth Zsolt álnéven jegyzett cikk.

⁷ Az utolsó negyedév fontos eseménye volt a főrendőrök leváltása 2007. május 19-én, mivel megmutatkozott, hogy a rendőrség átalakítása a konkrét eseményektől függetlenül is elkerülhetetlenné vált, hiszen a rendőrség a szó legrosszabb értelmében a társadalom része, annak minden bűnében rendszeresen osztozik. A probléma egész komplexitását feltárja a Gönczöl-jelentés mellett Kondorosi Ferenc: Egy forró ősz (nem csak) közjogi tanulságai (Évkönyv 2007).

⁸ A szakszervezetek ellenállásának és értetlenségének legutóbbi dokumentuma a 2007. május elseje alkalmából a négy nagy szakszervezeti federáció által közzétett Eddig, és ne tovább! című kiáltvány, amely „Nem vagyunk hajlandóak több terhet elviselni!" bejelentésével lezárja a mozgásteret mindenféle kompromisszum elől. A Magyar Gyáripar 2007/2-es számában pedig arról esik szó, hogy nincs nemzeti stratégia. A reformokat tehát kétoldalú értetlenség fogadta. Az Önkormányzat, a TÖOSZ folyóirata viszont jogosan fejtegeti a 2007. májusi számában, hogy a kormánynak a partnerséghez erős területi szereplőkre van szüksége.

⁹ Sárközy Tamás részletesen elemzi a kormány reformját Egy év után (Mozgó Világ, 2007/6) és A kormányzati szervezetrendszer átalakítása (Évkönyv 2007) című tanulmányaiban, különös tekintettel a „szervdzsungel" felszámolására.

¹⁰ Az üzletellenességgel legkevésbé sem vádolható Financial Times egész oldalas cikkben (The new capitalism: How unfettered finance is fast reshaping the global economy, 2007. június 19.) jellemezte az „új kapitalizmust" azzal, hogy a gyorsan változó üzleti világ nyomására az állami-politikai szférában állandóan szabályozási deficit keletkezik. A jogállami felszín alatti torzulásokat jól bemutatja Fleck idézett tanulmánya.

¹¹ A kormányzás megkezdését és az MSZP egész szereplését átfogóan elemzi Ripp Zoltán A szocialisták 2006-ban című tanulmánya. Különösen fontos az a megállapítása, hogy a miniszterelnök a kormányzás kezdetén elmulasztotta azt, hogy katartikus hatást váltson ki és szembesítse az ország népét a valósággal (Évkönyv 2007, 1073).

¹² A jobboldalon az egész év legjellegzetesebb és legsiralmasabb értelmiségi dokumentuma a 2007. május 5-én közzétett úgynevezett márciusi Csoóri levél, amely a Márciusi Charta megalapítását hirdette meg. Lásd erről Debreczeni József A rendszerváltás vesztese című hosszú és alapos elemzését a Népszabadság 2007. május 26-i számában. A jobboldal most már nemcsak jövőképet, hanem „múltképet" is képtelen felvázolni.