A Mozgó Világ internetes változata

Petschnig Mária Zita

Az újkori jakobinizmus hattyúdalához

„Ujjunk begyéből vér serken ki, / Mikor téged tapogatunk, / Te álmos, szegény Magyarország" - írta vagy száz évvel ezelőtt Ady Endre, de mintha ma is pontos lenne a diagnózis.

- Megszűnt az állásom, mamus! - jelenti kétdiplomás, egykor osztályvezetői posztot betöltő lányom, mert a hivatalukat összevonták egy másikkal. - Nem bírtam tovább - meséli ismerősöm, aki a bérterhek növekedése miatt kényszerült tíz éve bevezetett vállalkozása feladására. Ő még csak kezd valamit, de mi lesz a szélnek eresztett dolgozókkal - gondolom tovább, hisz a hazai textilipar a végóráit éli. - Nem tudom, hol és kinél fogok szülni - panaszolja veszélyeztetett terhes barátnőm, mert a kórház, ahova eddig járt, bezárt. - Nagyon megdrágultak a gyógyszereink, legalább 40 százalékkal többet kell fizetnünk értük, de a nyugdíj alig emelkedett, és ha valami történne velünk, nem tudjuk, hova forduljunk - sírja el magát nekem az utcán egy idős, férjével együtt évek óta súlyos beteg hölgy. - Egyetlen végzős növendéknek sincs szerződése - állít haza férjem e lassan mindennapossá lévő hírrel az egyetemről, hogy azután meghallgassam súlyos balesetet szenvedett barátunk szomorú és vérlázító esetét az ügyeletes kórház korlátozott kapacitásával. Az, hogy diplomás fiunk lassan tíz éve nem talál szakmájában munkát, de másutt sem stabilnak bizonyulót, vagy hogy a kapott fizetésemelés ellenére is kevesebb van a borítékban, mindezekhez képest szinte már „lájtos" történet.

Tele vagyunk ilyen és még ilyenebb történetekkel, amelyek naponta tömegével árasztanak el bennünket, noha még le sem szálltunk a társadalom mélyrétegeibe, a középosztály alatti szociológiai bugyrokba.

Az új évezred első válsága söpör rajtunk keresztül, amikor a középosztály megint azt érzi, amit a kilencvenes évek elején, a transzformációs válságban: „Minden Egész eltörött". Több mint fél évtizedes jólétnövekedés után, önmagunkhoz képest elért viszonylag magas életszínvonalon, egy megszokottá vált gyarapodási ráta után az ellenkezőjével kell szembesülnünk. Már berendezkedtünk a kisebb és nagyobb ügyeskedések, adó- és járulékfizetési kerülések gyakorlatára, állami és magánszinten egyaránt. Eligazodtunk a hivatali eljárások megkönnyítésében; a hálapénz is kielégítő sorvezetőnek bizonyult. Tudomásul vettük a lekoszlott vasutat és a lerobbant helyi tömegközlekedést. Áttértünk - ahol lehetett, és sok helyen lehetett - a gázfűtésre, és számtalan energiafaló berendezéssel feltuningoltuk háztartásunkat annak tudatában, hogy gáz- és villamosenergia-áremelés pedig nem lesz. A második Gyurcsány-kormány azonban most azt üzeni, hogy ennek a világnak vége. Mit üzeni? Meg is teszi! Megvonja az ártámogatásokat, leépíti a feleslegesnek vélt kapacitásokat a közszférában, az egészségügyben, az iskolarendszerben. Óvodákat, színházakat, művelődési intézményeket lehetetlenít el, járatokat ritkít, szárnyvonalakat számol fel, megnehezíti a rokkantnyugdíjazás feltételeit, el akarja törölni a korkedvezményes nyugdíjazást, korlátozza a gyógyszerfelírást, a szabad orvosválasztást. Többletjárulék-fizetéshez köti az orvosi ellátást, megdrágítja a tanulást, a gyógykezelést, az ingatlanvagyon tartását, adót vet ki a pénzmegtakarításokra, és általában is emeli az adókat, a béreket terhelő járulékokat, megvonja az adókedvezményeket. Vagyis mindenbe belerondít, amibe úgy gondolnánk, hogy nem kellene. Úgy gondoltuk, hogy konszolidáció következik, ehelyett minden létformában felfordulás, a megszokott intézményi feltételek elbizonytalanítása - a megnőtt anyagi és egzisztenciális bizonytalanság mellett.

A társadalom többsége nem érti, miért nem mehetnek a megszokott rendjük szerint tovább a dolgok. Azt pedig végképp nem, mi végre e nagy fölfordulás. Ám ezen nincs mit csodálkozni, az ellenkezőjén lenne. Egyrészt hosszú évek altatása után hirtelen jött a váltás, a száznyolcvan fokos fordulat. A jóléti rendszerváltás ópiuma után az első Gyurcsány-kormány ötéves adócsökkentési programot iktatott törvénybe, és - komolyságát bizonyítandó - a felső áfakulcs csökkentésével 2006 elején el is indította. A kabinet a kampányban mérsékletet tanúsított, mert tudta, hogy a szakadék szélén áll. Ígéretei a távolabbi jövőről szóltak, az EU-forrásokkal is feltupírozott szebb jövőről. Az „Igen Magyarország" a jövő Magyarországára vonatkozott, miközben tisztában voltak azzal, hogy eléréséhez számos lényeges kérdésben szakítani kell a múlttal. Az ellenzék is tisztában volt ezzel, kampánya mégis kizárólag arról szólt, hogy további 4-5 ezer milliárd forintos állami többletköltéssel folytatható az új évtized elején megindított, ám fenntarthatatlannak minősülő magyar gazdasági pálya.

A gazdaságpolitikai fordulat, amelynek bekövetkeztét Brüsszel és a pénzpiacok 2005 szeptembere óta fokozott figyelemmel, feszülten várták, a kormányalakulás másnapján meghirdettetett. A választópolgárok pedig pislogtak: „És ezt így hogy?" Nem erről volt szó! És igazuk volt.

Aztán derült égből villámcsapásként jöttek a reformok is, mert Brüsszel és a külföldi befektetők nem tanúsítottak további könyörületet. Nagy tárgyalásokról, egyeztetésekről szó nem lehetett. A gazdasági pálya kiigazítása mellett hirtelen szakadt rá a második Gyurcsány-kormányra a reformkényszer, miközben a koalíció egyik feladatra sem volt felkészülve. Nem volt tisztában - nemhogy elsummantotta! - az államháztartás reálisan várható hiányával, a suttogott, titokban állítólag készülő reformtervek pedig vérszegényeknek bizonyultak.

A régi-új miniszterelnök elégségesnek tartotta a kormányalakulás előtt megszólaló szakértők, szakmai műhelyek kommunikációját arra, hogy a társadalom értesüljön a változások szükségességéről. S bár mindkét oldal megszólalt, a szakmai kommunikációs tér nem tudta helyettesíteni a politikailag szükségeset.

A másik ok, ami a közvélemény értetlenségét, értetlenkedését magyarázza, az ellenzék magatartásában keresendő. Egyfelől abban, hogy a legnagyobb ellenzéki párt (pártszövetség) minden kormányzati lépést destruktív módon opponál, amivel egyértelműen azt fejezi ki, hogy nincs szükség változásokra (ha legalább utalna a saját, más megoldásaira, már azzal is segítene, hisz azt üzenné, hogy a helyzet megérett a változásra). Másfelől annak hangoztatásával, hogy rossz irányba mennek a dolgok. Valódi reformok helyett pénzbehajtás folyik, a kormány rossz gazdaságpolitikája nem felzárkózást, hanem leszakadást hoz. Nem konvergencia, hanem divergencia zajlik - sulykoltatik nagyon meggyőző módon a Fidesz szakpolitikusai részéről nap mint nap.

E makroviszonyokra vonatkozó megállapítás pedig találkozik a mindennapokkal, azokban igazolást nyer, s nem csoda, hogy a látszat és a lényeg felcserélődik. A látszat ugyanis néhány fontos makrogazdasági mutató tekintetében valóban az, hogy a magyar gazdaság és társadalom leszakadóban van az átalakuló, felzárkózó országok körében.

A világgazdaság és az európai konjunktúra ellenére Magyarországon már az elmúlt évben is lanyhult a növekedés, idén pedig nálunk lesz a legalacsonyabb az unióhoz 2004 után csatlakozottak körében. Az egy főre jutó GDP tekintetében tavaly Észtország lekörözött bennünket, ebben az évben pedig Szlovákia kerül elénk. Felzárkózásunk a fejlett világhoz az utóbbi időben jelentősen lelassult. Ugyanakkor az infláció nálunk a legmagasabb az átalakuló gazdaságok körében. Az első félévben körülbelül négyszerese volt az uniós átlagnak. Mások jólétnövekedésével szemben nálunk esnek a reálkeresetek és a reáljövedelmek - az infláció mellett a jövedelmeket terhelő nagyobb elvonások hatására is. A másutt mérséklődő munkanélküliséggel ellentétben nálunk az utóbbi időben emelkedett a ráta, a foglalkoztatás pedig ténylegesen stagnál (ami növekmény mutatkozik, az inkább a gazdaság kifehérítésének hatása, és nem valóságos többlet). A jelentős megszorítások ellenére az unióban nálunk a legmagasabb az államháztartás hiánya a bruttó hazai termékhez viszonyítva, és a mérséklődő deficit ellenére az államadósság tovább növekszik. Ma egyedül vagyunk az euróövezethez csatlakozni kívánók között, aki egyetlen maastrichti kritériumnak sem tud megfelelni.

„Te álmos, szegény Magyarország, / Vajon vagy-e, és mink vagyunk?" - folytathatjuk mindezek láttán Ady sorait aktuális kérdésként.

Magyarország a rendszerváltás után másodszor is kritikus helyzetbe került az új évezredben a növekedési pálya félrevitelével, melynek helyrehozatala rendkívüli erőfeszítéseket követel. A második Gyurcsány-kormány által meghirdetett gazdaságpolitikai fordulat egyfelől a pénzügyi összeomlás elkerülésének gyorsprogramja volt, másfelől az egyensúlyi növekedés stabilizálására vállalkozott. Az a látszat, mintha ma került volna válságba a magyar gazdaság, noha a visszaeső dinamikában, a felpörgő inflációban és nyomában az életszínvonal esésében, azaz a látszólagos divergenciában a fenntartható növekedési pályára való visszatérés szükségszerű következménye tükröződik. Az új évezredben felmutatott növekedés csak látszatra volt konvergálás, mert gyors eladósodásemelkedéssel párosult. Ekkor - a látszat ellenére - lényegében divergáltunk, mert a tartozásaink tartósan gyorsabban nőttek a teljesítményeinknél.

Látszólag minden rendben volt, az utca emberét nem érdekelte (miért is érdekelte volna?), hogy nőtt a folyó fizetési mérlegben és az államháztartásban keletkezett deficit. Annál inkább nyugtalanította e látszólagos felzárkózás finanszírozóinkat, akik a pálya széléről elképedve látták a lényeget: hiteleinket csak egyre nagyobb hitelfelvételből tudjuk visszafizetni. És egyre nyugtalanítóbb volt, hogy az államháztartás előirányzott hiányai éveken keresztül rendre túlteljesültek. Mint rossz és mind rosszabb fényben feltűnő adósra a hitelezők ránk boríthatták volna az asztalt. Ennek a veszélyét csak olyan külső körülmények csillapították, mint uniós tagságunk, a befektetők különleges kockázati éhsége és a hazai szereplők devizában való növekvő eladósodása.

Ha a forintban befektetők bedobták volna a törölközőt, és tömegesen vonultak volna ki a magyar piacról, akkor a forint gyors leértékelődésén keresztül felpörgött volna az infláció, amit jelentős kamatemelés követett volna. Ez tovább fokozta volna az államháztartás hitelkeresletét, ami a rendezés érdekében még nagyobb megszorításokat kényszerített volna ki. Mindezek nyomán zuhant volna a termelés, az adósságszolgálat pedig forintban és devizában is megugrott volna. A korrekció mélységében és időbeliségében is nagyobb áldozatokat követelt volna, mert a kiigazítást a piac diktátuma hajtotta volna végre. Ez elmaradt, illetve csak a szele érintett meg bennünket az elmúlt év nyarán válaszul arra, hogy a második Gyurcsány-kormány által először meghirdetett pályakorrekció (lánynevén: Gyurcsány-csomag) nem bírt kellő hitelességgel és meggyőző erővel. Csak a konvergenciaprogramra való őszi brüsszeli rábólintás után csökkent a pénz- és tőkepiaci összeomlás felől fenyegető veszélyeztetettségünk. A külföldi befektetők előtt akkor kezdett javulni a megítélésünk, amikor az elfogadott 2007. évi költségvetésben megbizonyosodhattak a kormányzati politika javítási szándékáról. A belföldi hitelezők, a választópolgárok növekvő többsége meg ekkorra írta be az elégtelent a kormányzat bizonyítványába. Mert a költségvetés valóban a megszorítások költségvetése, enélkül pályakiigazításról szó nem lehetne.

A megszorítások nyomán - amelynek eszköze a nagyobb infláció, a nagyobb adóterhelés és a támogatások csökkentése (gyógyszer, energia, közlekedés) - szűkül a belső piac, ami miatt mérséklődik a növekedési ütem. A lassúbb, de javuló egyensúlyt felmutató pályára való visszatalálás a későbbi gyorsabb felzárkózás feltétele, ami áldozatokat követel. Tulajdonképpen most fizetjük annak az „ebédnek" az árát, amely ingyenesnek látszott (mert mások állták a cechjét), valójában a kamatterhek megugrása miatt rendkívül sokba kerül.

Ma minden látszat ellenére kifelé megyünk abból a zsákutcából, ahova az évezred elején a politikai voluntarizmus belesodorta a gazdaságot, s ahol a sodródás sebességét az egymásra licitáló politikai erők olykor még fokozták is.

Egy év után lassan megjelennek a megszorító intézkedések pozitív hozamai is. Javulnak a célkeresztbe állított gazdasági mutatók, kirajzolódik az áldozathozatal értelme. Az államháztartás hiánya most már rendre alá és nem fölé teljesül, ami a szemléletet váltó, konzervatív fiskális tervezési gyakorlatnak tudható be. Az eredetileg vártnál már alacsonyabb lett a tavalyi hiány (10,1 helyett 9,2 százalék), és az idei is kisebb lesz az előirányzottnál. Ám a GDP hat százaléka körül teljesülő érték még így is magas, több mint a duplája a monetáris unióban maximálisan engedélyezettnek.

A külgazdasági kapcsolatainkat jelző mérlegek egyenlegei is jobbak. Külkereskedelmi mérleghiányunk követi az utóbbi évek mérséklődő tendenciáját. Az első öt hónapban keletkezett deficit nagyjából csak a felét tette ki az egy évvel ezelőttinek, és ez az arány éves szinten is tartható lesz. Jórészt ez áll a folyó fizetési mérleg egyenlegének javulása mögött is, amit a kedvezőbb szolgáltatási egyenleg is megerősített. A teljes külső kapcsolatainkat felölelő mérleg hiánya annak ellenére csökken a GDP arányában a nemzetközileg elfogadott felső határ (5 százalék) alá, hogy kamatszolgálatunk emelkedik - értelemszerűen a nagyobb adósságállomány és a magasabb kamatlábak miatt.

A jól alakuló külső egyensúlymutatókban szerepet játszik a kedvező külső konjunktúra, ami az áru- és szolgáltatásexport továbbra is kétszámjegyű növekedésében tükröződik, de szerepet játszik benne a végrehajtott gazdaságpolitikai fordulat is, hisz a megszorított belső kereslet visszafogja az importot is.

Az egyensúlyjavulás mellett - részben annak háttereként - megkezdődött a gazdaság kifehéredése. Az utóbbi időben egyes becslések már 4-5 ezer milliárd forintra tették azokat a jövedelmeket, amelyek a fekete- vagy szürkegazdaságban termelődtek. Ezek egy részének megfogására Matolcsy György gazdasági programot is épített, de csak a Gyurcsány-kormány intézkedései nyomán látszanak kirajzolódni eredmények a járulék- és adóbevételek növekedésében, az álvállalkozások csökkenésében, a kimutatott kereseti adatok és foglalkoztatás emelkedésében. Az alkalmazott módszerek kétségkívül durvák - a kétszeres minimálbér utáni járulékfizetési kötelezettség, az elvárt adó, a színlelt szerződésekre vonatkozó moratórium lejárttá tétele, a szigorúbb adó- és járulékellenőrzések, a tébéjárulék megfizetéséhez kötött egészségügyi szolgáltatások, a vagyonosodási vizsgálatok, a pályázatokon való részvétel feltételeként előírt makulátlan előélet -, de a közösség szempontjából eredményesek.

Vitathatatlan ugyanakkor, hogy az adókerülésből adózottá válás egyszeri, rendkívüli jövedelemcsökkenés az érintettek számára, ami azt jelenti, hogy merőben más feltételek közt kell újragondolniuk vállalkozásukat, felhalmozási és fogyasztási szokásaikat. Van, akinél ez a korábban megszokott jövedelemnövekedés korlátozását, van, akinél a jövedelem abszolút csökkenését jelenti, azaz e tömör megfogalmazás mögött százezrek kisebb-nagyobb drámája húzódik meg; a közösség egyes tagjainak átmeneti anyagi károsodása a közösség gyarapodása mellett. A nagyobb közösből viszont nem lehet többet visszaosztani, mert csökkenteni kell a korábbi túlköltést. A békát, amit nem akartunk lenyelni, most sokunk torkán lenyomják, és nem szeretjük az ilyesmit, noha tudjuk, hogy a közteherviselést igazságosabbá kell tenni. Lassan kirajzolódik, hogy az egyensúly helyreállításáért hozandó áldozat talán nem is lesz akkora, mint ahogy azt a konvergenciaprogram jelezte. A gazdaság növekedése a várakozások és az első negyedév adata szerint kevésbé lassul. 2007-2008-ban ez a növekedési többlet meghaladhatja az egy százalékpontot, ami önmagában is javítja a GDP arányában mért mutatókat.

A vártnál dinamikusabb növekedésben szerepe van a jó külgazdasági konjunktúrának, ami remélhetőleg nem fog radikálisan megtörni (legalábbis ez idő szerint nincs erre mutató jel), és szerepe van a kedvezőbben alakuló fogyasztásnak. A megszorítások foganatosítása, gyakorlatilag tavaly ősz óta csökken a reálkeresetek értéke. Ez év első felében mintegy hét százalékkal ért kevesebbet vásárlóértékben számolva az átlagkereset, mint egy évvel ezelőtt. Mivel az egyéb lakossági jövedelmek követik a béralakulást, feltételezhetően az egy főre eső reáljövedelem is esett. A jövedelmek zsugorodásával azonban nem csökkent arányosan a lakosság vásárlása.

A kiskereskedelmi forgalomnak a múlt év utolsó harmadában csak a dinamikája mérséklődött. 2007 elején - igaz, magas bázison - stagnálás mutatkozott, ami jelzi ugyan, hogy a háztartások alkalmazkodnak a rosszabb jövedelemhelyzethez, de nem arányosan. Ami egyértelműen visszaesett, az a könyv, újság, papíráru eladása, továbbá a gépkocsi-forgalmazás. Az egyéb iparcikkek, bútorok, műszaki áruk kereslete némileg nőtt, az élelmiszereké stagnált. A háztartások vásárolt fogyasztása az első negyedévben emelkedett (jobban, mint 2006 utolsó hónapjaiban), és csak a költségvetésből finanszírozott fogyasztás csökkenése okozta, hogy a lakosság összes fogyasztása valamelyest elmaradt az előző évitől.

Összehasonlításképpen: a Bokros-csomag éveiben a kiskereskedelmi forgalom az 1995. évi 9 százalékos csökkenést követően még két éven keresztül zuhant (összesen 14 százalékkal). A háztartások fogyasztása 1995-96-ban 12 százalékkal esett - most messzemenően nincs szó ilyen mértékű hanyatlásról. Ha a kiskereskedelmi forgalmazás összetételét nézzük, azt látjuk, hogy az alapvető fogyasztáson kívüli kereslet mérséklődik. Rendkívül sokatmondó ugyanakkor, hogy az autóeladások több mint egy éve tartó visszaesése ellenére az üzemanyag-forgalom továbbra is dinamikusan emelkedik, gyorsabban, mint a „békés" éveknek számító 2003-ban, 2004-ben vagy 2005-ben.

Figyelmet érdemel az is, hogy - ellentétben az általános jövedelemtendenciával - az év első hónapjaiban több polgártársunk utazott külföldre (6 százalékkal), mint egy évvel ezelőtt, amikor még nagyon is derűsnek tűnt a helyzet. De a belföldi vendégek száma és az eltöltött vendégéjszakáké is dinamikusan (14 százalékkal) emelkedett. Tízmillió fölöttivé nőtt a mobiltelefonok száma, az internet-előfizetőké pedig dinamikusan és gyorsabban növekedett (37 százalékkal), mint 2006 azonos hónapjaiban.

Romló jövedelmi helyzetben és kedvezőtlenebb lakásfinanszírozási feltételek mellett úgy gondolnánk, hogy viszszaesik a lakosság építkezési kedve. Az adatok azonban azt mutatják, hogy 2007 első harmadában hét százalékkal több engedélyt adtak ki új lakás építésére, és nőtt a tervezett alapterületük is. A kiadott új üdülőépítési engedélyeknél még nagyobb az ellentmondás, tekintettel arra is, hogy ezek száma majdnem megduplázódott, alapterületükben pedig háromszoros a növekmény az egy évvel ezelőtti építési szándékokhoz képest.

A jelzett adatok egyfelől arra utalnak, hogy a háztartásoknak közel sem kell olyan erősségű megszorításokkal szembesülniük, mint a tíz évvel ezelőtti gazdaságstabilizációkor. Másfelől azt tükrözik, hogy feltételezhetően nálunk is megerősödött egy olyan középréteg, amely nemcsak akar, de tud is ragaszkodni megszokott fogyasztásához, fogyasztásnövekedésének dinamikájához. Ebből következik, hogy a háztartások vásárolt fogyasztása nemzetgazdasági szinten - az alacsonyabb jövedelemkategóriákba sorolódók fogyasztás-visszaesését túlkompenzálva - pozitív szaldójúvá válik. Más megfogalmazásban: a háztartások a kedvezőtlenebb jövedelempozíciók ellenére is ki tudják simítani fogyasztásukat a nemzetgazdaság átlagában.

E kisimításhoz háromféle forráshoz tudnak nyúlni. Részben a vállalkozói jövedelmekből való nagyobb merítéssel, amire rásegít a kilátásba helyezett vagyonosodási vizsgálatok megszigorítása is. (Ez perspektivikusan kedvezőtlen, amennyiben potenciális felhalmozás konvertálódik fogyasztásra.) Nehezen különíthető el ettől a másik forrás, a pénzmegtakarítás mérséklődő növekedése. A megtakarítási hajlandóság lanyhulása arra utal, hogy a háztartások nem tartják drámának és hosszabb távon hatónak jövedelemhelyzetük romlását (tudniillik ellenkező esetben biztonsági tartalékaikat növelnék). Ugyanez olvasható ki a harmadik forrás növekvő igénybevételéből is, a fogyasztási hitelek további emelkedéséből. A hitelfelvevők abban bíznak, hogy adósságukat később törleszteni tudják. Az eladósodás veszélyes lehet, különösen ha ingatlant terhelnek meg a nagyobb fogyasztás érdekében, amire a bankok az utóbbi időben ügyfeleiket csábítják.

A rendelkezésre álló adatokból lassan kirajzolódik tehát az is, hogy a lakosság megszorítása a nemzetgazdaság egészében korántsem olyan mélységű, mint ahogy egyes médiumokban a polgárok kifosztásáról, elnyomorításáról értekeznek.

A vállalkozásokra vonatkozó felmérésekből az derül ki, hogy szélesedik a kilátásaikat kedvezőbben megítélők köre. Mérlegre téve a gazdasági pályakiigazítás valamennyi eszközét kiderül, hogy a háztartások az üzleti szféránál többet kaptak a megszorításokból. A korábban szabálytartó vállalkozói körnél csak a 4 százalékos társasági adóemelés és az eva-kulcs 15 százalékról 25 százalékra emelése jelent tehernövekedést. Ám az előbbiből le lehet vonni a kutatásfejlesztésre fordított összegeket, az utóbbi pedig továbbra is a teljes (áfával együtt számított) árbevételre vetül. Az eva-kulcs emelése tulajdonképpen annyit jelent, hogy az ebbe a körbe tartozók most adóznak először, s továbbra is kedvezően.

A megszorításokat kétségkívül a versenyszférának az a része érzi és panaszolja fel, ahol hat a kifehérítési kényszer. A jövedelemcsökkenés itt nem úszható meg, és a szűkülő belső piacon nehezen kompenzálható. Az ő panaszaik valóságosak, bár nem jogosak. Az állam, a közösség megkárosításával szerzett jövedelmek nem lehetnek jogosak. Ami viszont jogos vállalkozói panasz, az az adó- és járulékcsökkentő program visszavonása, amivel korábbi üzleti terveikben számolhattak. Emiatt versenyképességük relatíve romlik a környező országok vállalkozásaihoz képest. Ezért sokan szorgalmazzák különösen a bérterhek csökkentését. A mai ellenzék is ebben látná a foglalkoztatás bővítésének feltételét, ám ez idő szerint a társadalombiztosítási kassza kiadási oldala nem bírná el e befizetések mérséklését.

Ezzel együtt is kérdéses, hogy valóban javulna-e érdemben a foglalkoztatási rátánk. Kérdéses, mert a munkaerő-kínálat szerkezete számos gazdasági szegmensben jelentősen különbözik a munkaerő keresletétől. Magyarul: az unió átlagát ma már meghaladó magyar munkanélküliségi ráta mellett bizonyos szakmákban krónikus munkaerőhiány van. Későbbi növekedésünknek, versenyképességünknek ez nagyobb kockázati tényezője, mint a foglalkoztatás adóterhelése. A képzés, a képzettek és a piaci kereslet inkongruenciáját felszámolni hosszú időt vesz igénybe, és nagy erőfeszítéseket követel az oktatás átalakításában, továbbá a romapolitikában. Ez is része annak a reformhalmaznak, amelynek végrehajtására a második Gyurcsány-kormány vállalkozott.

A reformok foganatosítása is adósságledolgozás, hisz a megelőző hét rendszerváltó kormány regnálása alatt jelentős rendezendő feladatok gyűltek össze a közigazgatásban, az oktatásban, az egészségügyben, a nyugdíjrendszerben. A reformok e rendszerek működésének normalitását kívánják helyreállítani és hatékonyabb működésük elősegítésével egyidejűleg garantálni finanszírozhatóságuk fenntarthatóságát. Kétségtelen, hogy bárhova nyúlnak, érdekek sérülnek, és a sértettek ellenállnak, harcolnak a változtatások ellen. Mindenütt lokális érdekcsoportokról van szó, legyenek azok gyógyszerészek, orvosok, tisztviselők, pedagógusok, vasutasok, színházigazgatók, akadémikusok. Velük szemben erőt csak a közösség közös érdeke volna képes alkotni.

Ez a közösség azonban ma nem létezik Magyarországon. Egyfelől mert az ország politikailag megosztott, és a legnagyobb ellenzéki tömörülés a változások ellen van. A mindennapi lokális érdekek mellett áll ki, elérve azt a látszatot, mintha konzervativizmusával az egész társadalom érdekeit képviselné. Voltaképpen ugyanazt a taktikát követi, amiért ma Gyurcsány Ferencet elítéli. Miközben tisztában van a reformok szükségességével és halaszthatatlanságával, ennek elhallgatása árán akarja a hatalmat megszerezni. Másfelől mert - a politikai megosztottságtól függetlenül - a kormányoldal súlyos kommunikációs deficitet halmozott fel a reformok elfogadtatásában. A külföldi befektetők sürgette helyzettel ma már nem lehet takarózni. Lassan egy éve, hogy elkészült a Brüszszelnek is tetsző konvergenciaprogram, amely rendszerbe foglalta a különböző területeken megteendő lépéseket. A brüsszeli bürokraták meggyőzése mellett lett volna azóta idő és lehetőség azokkal a választópolgárokkal is megértetni és elfogadtatni a reformok szükségességét, akik nélkül és ellenére a változások nem vihetők véghez. Ehhez persze minden területen világos, egyértelmű menetrendre lett volna szükség, olyanra, amely lépésről lépésre bemutatja, hogy az átalakítások miként szolgálják a végső célt: a társadalom számára jobb közszolgáltatások nyújtását az ország versenyképességének erősítésével egyidejűleg. A „miért" és a „mi végre" tisztázása a társadalom számára elmaradt, amiért csakis és kizárólag a kormányzati politika a felelős.

Ma a sajtó zöme - részben közvetlen anyagi érdekből, részben a könnyebb megoldást választva - vagy az ellenzék álláspontjára helyezkedik, vagy a panaszra jogos egyedi eseteket mutatja fel, ami jól szolgálja a média mai fő trendjét, az elbulvárosodást, és jóval kisebb erőfeszítéssel előállítható, mint a reformok értelmezése vagy/és szakszerű bírálata.

A választópolgár pedig, aki megvezetettnek és egzisztenciájában megtámadottnak érzi magát, mivel nem érti, mi történik vele és körülötte, inkább ellen-, mintsem melléáll, hiszen nem is tudja, mi mellé kellene állnia. A hitekre épülő bázis így napról napra fogyatkozik. A fogyatkozó kormányzati bázisra az ország perspektívájának szempontjából a legrosszabb válasz a reformok lassítása, a döntések lebegtetése vagy elvtelen visszavonása lenne, mert amellett, hogy nem győzi meg, csak még jobban összezavarja a hon polgárait, és növekvő bizalmatlanságot vált ki az országot finanszírozó külső befektetőkben is.

A Gyurcsány-kormány prominens képviselőinek nem elég magukat meggyőzni arról, hogy helyesen cselekednek, és nem elég azzal büszkélkedniük, hogy olyan dolgokat visznek végbe, amire elődeiknek nem volt bátorságuk. Azokat is maguk mellé kellene állítani, akikért állítólag a harang szól...

A „miért" és a „mi végre" megértése tenné elviselhetővé azt a sokirányú támadást, aminek napjainkban egzisztenciálisan ki van téve lányunk, fiunk, apánk, anyánk, szomszédunk, ismerősünk, barátunk s mindazok, akiknek a mindennapi életfeltételeik megnehezültek. Mert az nem kérdés, hogy a feltételek a többség számára nehezebbé váltak annál, mint amilyenek néhány évvel ezelőtt voltak. Az viszont nagyon is fontos volna, hogy a miértekről és a célokról ugyanezek meggyőző tájékoztatást kapjanak. Nem volt elégséges a választások után csak az uralkodó frakció tagjait értesíteni, sőt a nem szokványos hangnemű előadás kifejezetten kontraproduktívnak bizonyult. Partnereket a gyors sikerhez könnyen lehet találni, a távolabbi reményekhez a bizalom jegyében lehetne, amiért viszont dolgozni kellene. A reformokon is meg az elfogadtatásukon is.

*Ady Endre: Magyar jakobinus dala