A Mozgó Világ internetes változata

Farkas Zoltán

Reflexiók Kornai János legújabb könyvéhez

(Forradalmak szezonja)

A rendszerváltás 17. évének májusára három véleményformáló és befolyásos közéleti személyiség is leszámolt a kapitalizmussal. Mindhárman - életkoruktól függetlenül - a tranzíciós korszak nagy öregjeinek tekinthetők, ám nem képeznek közös halmazt, gondolkodói-politikusi pályájuk pedig olyan lényeges elemekben különbözik, hogy nem is volna illendő őket egy mondatban szerepeltetni (nem is teszem). Épp ezért tekinthető szimptomatikusnak, hogy ilyen vagy olyan megfontolásból, őszintén vagy álságosan, szóban vagy írásban, valamennyien eljutottak a Magyarországon fennálló rendszer tagadásáig; ami persze leegyszerűsítés, de erről majd később.

Névsorban az első rendszertagadó, levelező tagozaton, Csoóri Sándor volt, aki májusi chartájában úgy fogalmazott, „a demokrácia éppúgy szabadított föl minket, mint a szovjet hadsereg, s ugyanúgy fosztott ki és gyalázott meg mindnyájunkat".¹ A többit nem részletezném. A második Orbán Viktor, aki legutóbbi beszédeiben és interjúiban a választások után megalakult kormányt illegitimnek, az 1989-es kerekasztal-tárgyalásokkal megalkotott alkotmányos intézményrendszert felülvizsgálandónak, az üzleti szemléletű gondolkodást a nemzeti érdekű gondolkodástól megkülönböztetendőnek, a piaci logikát pedig az emberi természettől idegennek tekinti. „Az a teljesítmény, amit ez a rendszer, ez a politika nyújtott, nem üti meg a polgárok által joggal elvárt mércét" - nyilatkozta például a Magyar Nemzetnek.² A harmadik Tamás Gáspár Miklós, aki egy rövidke, a Magyar Hírlapnak adott interjúban³ és röviddel rá a TV2 kamerái előtt is úgy fogalmazott, hogy a kapitalizmus pusztulásba vezet. Nem előzmények nélkül summázta imigyen véleményét: 2005-ben Kis Jánossal kétszer két cikkben⁴ szólalkozott össze, vele szakítva TGM már nyíltan megfogalmazta: „forradalmi politikára van szükség - azaz olyan politikára, amely a kapitalizmus meghaladására törekszik demokratikus úton és a szabadság irányában..."

Az új rendszerváltás, az új alkotmányozás jelszavait időközben utcai politikusok sajátították ki, lett is belőle ribillió tavaly ősszel és idén tavasszal. TGM javára írandó, hogy 2005-ös cikkeiben ezt szinte megjövendölte. Ez a hang- és másmilyen zavar adja a hátterét a Harvard Egyetem professzor emiritusa, Kornai János legutóbbi tanulmánykötetének, amely Szocializmus, kapitalizmus, demokrácia és rendszerváltás címmel jelent meg az idei könyvhétre az Akadémiai Kiadó gondozásában, azzal az ambícióval, hogy tudományosan is tisztázza a címben felsorolt alapfogalmakat. Kornai mintha csak TGM neki címzett biztatására válaszolna: „A kapitalizmus ellenfelei elsősorban erkölcsi érveket használnak. Itt az ideje annak, hogy a magánvállalkozáson és szabadversenyen alapuló piacgazdaság hívei is előterjesszék a maguk erkölcsi érveit" - írta Kornai-bomba⁵ című cikkében TGM, magát is az utóbbi eszmekör hívének vallva.

No nem a minap, de nem is tegnap: még 1989 novemberében, amikor Kornai Indulatos röpirat a gazdasági átmenet ügyében című könyve megjelent (amelyet összesen 16 nyelvre fordítottak le).⁶ „Én egy olyan politikai párthoz - a Szabad Demokraták Szövetségéhez - tartozom, amely indulatosan és türelmetlenül utasítja el a »harmadik út" különféle romantikus változatait«" - fűzte hozzá akkor TGM. S valóban: olyan párthoz tartozott, amely elsőként fogalmazta meg egy kis kék füzetben A rendszerváltás programját, amelyben a szerzők, szerkesztők között feltűnik TGM neve. Annak idején Kornai is hivatkozott TGM-re mint olyasvalakire, aki helyesen mutatott rá a „harmadik utas" nézetek elméleti gyengéire. „A piaci szocializmus merő ábránd. Az állami tulajdont és piacot együtt követelő hangzatos jelszavak félreértést okoznak, és tápot adnak hamis várakozásoknak" - olvashatjuk A reformszocializmus belső ellentmondásai című, 1989-es, a mostani kötetben újraközölt Kornai-tanulmányban.

Akkor a közelmúltra vonatkozott. Most jelen időben értendő.

 

(Diagnózis és barikádharcok)

„A kutató egyik feladata az, hogy megfogalmazza, ami szinte a levegőben van, amiről az emberek beszélnek. A mindennapos tapasztalatban kell meglátni a szabályosságot, az állandó ismétlődést, és azután meg kell próbálni megkeresni, hogy mi ezeknek az állandóan ismétlődő, életünk normális részévé vált jelenségeknek, folyamatoknak az oka" - fejtegette Kornai, amikor A hiány megjelenése után kivételesen ráállt egy rádiós interjúra.⁷ No nem élőben és a stúdióban, hanem felvételről és a lakásán.

Beszélgetés közben egyszer csak csengettek; szerelő érkezett a lakásba, valamit megbütykölt, szöszmötölt. Kornai pedig feszengett. - Mennyi borravalót kell adni neki? - nézett rám. Fogalmam sincs, válaszoltam zavartan. Lehajtottam a fejem, valamit babráltam a magnómmal, amely volt vagy tíz kiló. UHER márkájú vasdarab, aki látta annak idején Antonioni híres filmjét, a Foglalkozása: riportert, tudja, mekkora.

Fiatalabbak kedvéért közbevetném, hogy a garanciális szerviz annak idején ingyenes volt, ám a szerelők elvárták a munka honorálását; nem adócsalók voltak, hisz mindez még a személyi jövedelemadó bevezetése előtt történt, egész egyszerűen keresetük kiegészítésének tekintették a munkaköpenyük széles zsebébe csúsztatandó bankókat.

Ma már nincsenek olyan széles, mély zsebek.

Nem tudom, hogyan oldódott meg a helyzet, mert nem néztem oda. Azóta sokat változott a világ: a privatizált szolgáltatások piacán teljesen, a benzinkutaknál majdnem eltűnt a borravaló. Megmaradt viszont a hálapénz az egészségügyben, ám az is sokkal tisztább, piacosabb változatban: egyes beavatkozásoknak, eljárásoknak fix tarifájuk van. És egyes orvosoknak is.

Mindenesetre akkor éreztem rá, mennyire megalázó ez az egész borravalósdi, hálapénzesdi. Ott áll szemben egymással az angliai Cambridge és a London School of Economics, az amerikai Princeton és Stanford vendégprofesszora, akit 1971-ben a Nobel-díjas Tinbergen kért fel a rotterdami Közgazdasági Főiskolán egy előadássorozatra, már akkor is irigyelt pályája csúcsán - és egy szerelő. És nem az utóbbi van zavarban.

Folytattuk az interjút.

- Mindannak, amit elfogyasztunk, felhasználunk, csak egy részét vesszük meg a piacon. A másik részét ingyenesen kapjuk meg, vagy pedig névleges áron, társadalmi juttatásként. Ha például a gyerek tanácsi vagy vállalati óvodába jár, azért rendkívül alacsony térítési díjat kell fizetni, sokkal kevesebbet, mint amennyibe a gyerek ellátása kerül. Névleges áron vagy ingyen adott juttatások esetében szinte elkerülhetetlen, hogy a kereslet telíthetetlenül nagy legyen - fejtegette Kornai.

- Ez azt jelenti, hogy semmit ne adjunk ingyen? - kotyogtam közbe, még mindig kábán.

- Nem ezt állítom! Külön megfontolás, politikai-társadalmi-kulturális és erkölcsi szempontokat igénylő megfontolás szükséges annak eldöntéséhez, mit kapjon a lakosság ingyen, névleges áron, és miért fizessen igazi, hatékony árat. Csak azt kell tudnunk: ha úgy döntöttek, hogy ingyenesen vagy névleges áron juttatnak valamilyen szolgáltatást vagy terméket a lakosságnak, akkor ennek elkerülhetetlen kísérőjelensége lesz a hiány. Találkoztam olyan nézettel Magyarországon is és külföldön is, amely ellenszenvet érez a piaccal szemben, de hasonlóképpen ellenszenvet érez a bürokráciával, a központi adminisztrációval szemben is. Azt hiszem, hogy ebben a nézetben van naivitás. Mert az elosztásban nem lehet légüres tér. A javaknak valamilyen csatornán keresztül kell menniük, és ezek a csatornák vagy a piac, vagy valamiféle kiutalás, jegyrendszer; valaki vagy valamilyen hatóság dönt arról, hogy a javakban ki részesüljön. Ahol az elosztás egyik formája kiutalás jellegű, mellette legálisan, féllegálisan vagy illegálisan megszerveződik egy másik elosztási csatorna is. A párhuzamos csatornák létezése könnyít a helyzeten, rugalmasabbá teszi az elosztást, az egyik csatorna bizonyos fokig kiegészíti a másikat, ám ez feszültségekkel is járhat. Ezt az előbbi példán is szemléltethetjük: akinek a gyerekét nem vették föl a tanácsi óvodába, és esetleg kénytelen magánóvodába íratni, irigykedik azokra, akik szinte nemzeti ajándékként, félig vagy teljesen ingyenesen helyezhették el a gyermeküket az óvodában. S megfordítva: akinek ugyancsak nem vették fel a gyerekét, de a magánóvoda költségeit nem tudja megfizetni, irigykedik azokra, akik ezt megengedhetik maguknak.

Két kommentár, 2007-ből. Egy: hát ilyen egyszerű tudomány a közgazdaságtan.

Kettő: „Manapság lassan én, az 1980-ban írott A hiány című könyv szerzője leszek az utolsó kelet-európai, aki még visszaemlékszik a hiánygazdaságra, és igazi örömöt érez amiatt, hogy megszűnt." Kornai fakad ki imigyen új tanulmánykötetében, azon merengve, mennyire rosszul képes működni a kollektív és az egyéni memória. A kelet-közép-európai nagy átalakulás sikereiről és csalódásairól a Nemzetközi Közgazdasági Társaság elnökeként annak világkongresszusán, Marokkóban tartott előadást - 2005 augusztusában. Egy évvel később a feltüzelt csalódottak Magyarországon megrohamozták, elfoglalták és feldúlták a Magyar Televízió épületét, és kezdetét vette az utcai harcosok féléves, nemzeti ünnepeinkre időzített akciósorozata.

Diagnózis és barikádharcok. Hadd idézzem vissza: a kutató egyik feladata, hogy megfogalmazza, ami szinte a levegőben van, amiről az emberek beszélnek.

 

(Reinkarnáció)

Mi tagadás, 1989 és 1990 fordulóján a rendszerváltás lényegét a politikusok többsége nemes egyszerűséggel elsumákolta, s mint kötetében Kornai megjegyzi, kerülték a kapitalizmus szó használatát, sokkal szívesebben elmélkedtek a többpártrendszer és a piacgazdaság nemes eszméiről. Ez az idő múlásával mit sem változott. Igaz, a szocializmusra sem utalgatnak vissza, de egyre szívesebben és gyakrabban játszanak olyan húrokon, amelyeken a régi idők retródallamai csendülnek fel. Csinálják a fesztivált, csakúgy, mint a Magyar Televízió műsorában Korda György és Harsányi Levente, valamint ifjú pályatársaik, akik édeskés, édes-bús régi dalokat énekelnek új hangszereléssel és divatos jelmezben. Ám nem jobban, mint az eredeti előadók (kéretik ezt jelképes kiszólásnak tekinteni).

Vessünk egy pillantást az új Kornai-kötet 15. oldalán lévő táblázatra (ehhez persze előbb be kell szerezni azt)! Ez a klasszikus szocialista rendszer különböző jegyeinek oksági összefüggéseit ábrázolja. Ragadjunk ki önkényesen néhány - többnyire éppen Kornai munkáiból megismert - jelenséget! Megannyi nagy túlélőről van szó, már ha a fogalmak megszemélyesíthetők. A Kornaitól átvett címszavakat a saját kommentárjaimmal láttam el, igyekeztem az ő fogalmi körén belül maradni. Tán elnézi nekem ezeket a flegma és elnagyolt megállapításokat, hasonlóakkal ő soha nem dobálódzna.

 

Erőltetett növekedés. A gondolat az Akadémiai Kiadó gondozásában 1972-ben megjelent Erőltetett vagy harmonikus növekedés című Kornai-kötetben bukkant fel először, s egyebek mellett azt részletezi, hogy az optimális gazdasági növekedéstől való eltérés, a gyorsítás milyen áldozatokkal, halasztásokkal és mulasztásokkal jár mind a jelen, mind a jövő generációra, milyen feszültségekhez vezet; az erőltetett növekedésre vezethető vissza a hiány, a termékek gyenge minősége, a szocialista gazdaság megannyi, lassan feledésbe merült jellemzője. Az elmúlt hat-hét évben a jelenség sajátos reinkarnációja figyelhető meg, mert bár megváltozott a rendszer, a növekedés erőltetésére ma is erős hajlamuk van a kormányzó politikusoknak. 1998-ban a Fidesz 7 százalékos gazdasági növekedés elérését tűzte ki célul, hogy - legalábbis az akkori szakértői számítások szerint - ne 35, hanem 25 év alatt érjük el az uniós átlagot. Ez nem nagyon jött be, mert kormányzása utolsó hónapjaiban a GDP alig 3,5 százalékkal nőtt, viszont ekkor kezdett szétesni a korábban többé-kevésbé fegyelmezett költségvetési politika. Az Orbán-kormány meghirdette és el is kezdte a büdzsét perspektivikusan öszszeroppantó, állami támogatáson alapuló lakásépítési és sztrádaprogramot, utóbbit az államháztartásból elkülönítve, a Magyar Fejlesztési Bank kölcsöneiből finanszírozva.

„Magyarország többet érdemel" jelszóval 2002-ben az MSZP kiütötte a kormányból a Fideszt, ám folytatta az általa megkezdett politikát, és a közszférában beígért 50 százalékos általános béremeléssel, illetve más szociális juttatásokkal még rá is licitált, sajátos „jóléti fordulatot" próbált végrehajtani. Amikor nyilvánvalóvá vált, hogy ennek nincs meg a bevételi fedezete, a sztrádaprogramot elődjéhez hasonlóan ki akarta szervezni a költségvetésből. Csakhogy ezt az ekkor már uniós tag Magyarországnak nem nézték el. Az állami túlköltekezést sem - az Európai Bizottság túlzottdeficit-eljárást indított. 2006-ban a kormány stabilizációs intézkedésekre kényszerült, ami az elmúlt időszak viszonylagos bősége után szélsőséges megszorításként vált érzékelhetővé. A jóléti és infrastrukturális ugrási kísérlet eredményeképpen 2001 és 2006 között mintegy 7 ezer milliárd forinttal nőtt az államadósság, nagyjából annyival, amennyi uniós forrás bevonására 2007 és 2013 között számítani lehet. Az adósságnövekedés pedig nem más, mint a következő generáció jövedelmének megcsapolása.

Tervalku. A fogalmat a nyolcvanas években Antal László terv- és szabályozóalkura finomította, és lényege, hogy a tervkészítés során s azt követően is az erős pozícióban lévő vállalatok vagy csoportok - afféle politikai tényezőkként - a maguk számára előnyös és kivételezett helyzetet tudnak kialkudni, olykor kizsarolni. Működésüket kiemelik a piaci hatások alól, fejlődésük és beruházásaik nem a ráfordítások-bevételek mérlegén múlnak, hanem alkupozícióikon. Bár a tervgazdaságnak annyi, ez a jelenség is újfent a kormányzati-vállalati viszonyok egyik jellemzőjévé vált. A legnagyobb magyar cégek ma is szüntelen alkuban állnak a kormányzattal - és viszont. Amikor a Matáv (ma Magyar Telekom) például megszüntette a legolcsóbb internetes csomag terjesztését, a kormány az informatikai lemaradástól való félelmében azonnal állami támogatással tette olcsóvá ezt a szolgáltatást. Az akció fő nyertese természetesen a piacvezető Matáv lett. A nagyvonalú lakástámogatási rendszer kialakításában szintén közreműködtek a kormány banki partnerei, az OTP-vel az élen, amelynek a nyeresége az olcsó, támogatott hitelek tömeges igénybevételével az egekbe szökött.

Amikor pedig fordult a kocka, és a stabilizációs csomag részeként a kormány bevezette a 4 százalékos, úgynevezett „szolidaritási adót", az Audi Hungaria Motor Kft. rögvest azzal fenyegetőzött, felfüggeszti Győrbe tervezett újabb beruházásait. Arra hivatkozott, hogy az Orbán-kormánytól 2011-ig mentességet kapott a társaságiadó-fizetési kötelezettség alól, és ennek érvényesnek kell lennie az új adóra is. Mivel az Audi a második legnagyobb magyar exportőr, képes komolyan megbillenteni a külkereskedelem amúgy is passzív mérlegét. A kormány tehát azonnal kompenzált, és egy törvénymódosítással lehetővé tette, hogy a kutatás-fejlesztési ráfordításokat le lehessen írni a szolidaritási adóból. Máig tűnődhetünk, kinek a számítása jött be inkább, a cégvezetésé avagy a kormányé. Tény, hogy néhány nappal később az Audi igazgatótanácsának elnöke bejelentette, Magyarországon kutatás-fejlesztési központot hoz létre. Idén júniusban az Audi vezetői már azzal büszkélkedtek, hogy Győrben az év végén megkezdődik egy új típus, az A3 Cabriolet összeszerelése.

A bevételnövelési kényszerrel járó stabilizáció során fordított alkupozícióba kerültek a bankok is: a korábbi lakástámogatással extra nyereséget bezsebelő pénzügyi szektorra a kormány különadót vetett ki, és nem ütközött különösebb ellenállásba. Készséges partnerei a kormánynak az energetikai cégek is: a Mol például önként vásárolta meg a földben lapuló, úgynevezett párnagázt, hogy a kormánynak legyen pénze a lakossági gázár-támogatási rendszer finanszírozására. De sem ez, sem a szintén lakossági ártámogatásra fordított Mol-bányajáradék nem volt ehhez elég; 2006-ban a kormány több lépcsőben bepótolta a korábbi, elmaradt áremeléseket, és átszabta a támogatási rendszert, amiből valóságos árrobbanás lett. Idén tavasszal a nemzetközi olaj- (és vele a gáz-) árak mérséklődtek, a magyarországiak viszont nem: a gazdasági tárca ezt azzal indokolta, hogy a szolgáltatók a korábbi években az alacsonyan tartott tarifával kvázi hiteleztek az államnak, amely ezt a kölcsönt most azzal fizeti vissza, hogy változatlanul magasan tartja az árakat. Gyanítható, hogy összességében a lakosság roszszabbul jár - és többet fizet -, mint ha a kormány politikai megfontolásból nem fogta volna le mesterségesen a világpiaci árakat.

Vannak más ipari áldozatai is a stabilizációnak: az egészségbiztosítási piac krónikus túlköltekezésének mérséklésére a kormány a gyógyszergyártókat ágazati különadókkal, extra befizetési kötelezettségekkel sújtotta, alaposan megnyesve a két tőzsdei cég, a Richter és az Egis nyereségét, egyúttal kiszolgáltatva őket egy esetleges ellenséges kivásárlásnak. Összességében az elmúlt hat-hét évben a Budapesti Értéktőzsde valamennyi vezető cége ki volt téve a kormányzati beavatkozás következményeinek: az OTP, a Mol, a Richter és a Magyar Telekom egyaránt sokat nyerhet-veszíthet a kormányzati különalkukon. Mostanság inkább veszítenek.

Paternalizmus. A tervgazdasági években az állam és a vállalatok viszonyára vonatkoztatott kapcsolat, amelynek lényege, hogy az állam, mint afféle jó szülő, állandóan beleszól vállalatai életébe, ha pedig baj van, kisegíti, magára vállalja a pénzügyi kudarc terheit. A jelenség posztszocialista mutánsa az atyáskodó állam és az egyre bőségesebb kormányzati juttatásokban reménykedő választók viszonyává alakult.

Magyarországon az állami gyámkodás gondolatkörének 1998 óta valóságos reneszánsza van, az akkori választási kampánytól kezdve egészen a 2006-os - természetesen csak a választásokat követően végrehajtott - fordulatig azon versengtek a politikusok, melyik kormány milyen célra mennyit adott a lakosságnak, az osztogatásnak melyek volnának a legüdvözítőbb technikái; mintha a jóléti programok kizárólag a kormányzati akaraton múlnának, nem pedig a költségvetési bevételeken. Az MSZP-SZDSZ-kormány tavaly nyár óta már a költségvetési kiigazítással van elfoglalva, igyekszik úgy tenni, mintha nem is vett volna részt a voksvadászó licitben, a Fidesz-KDNP azonban a választási vereség után még rá is erősített a paternalista hangra.

Puha költségvetési korlát. Az 1980-as nagy hatású Kornai-alapmű, A hiány egyik kulcskategóriája, lényege úgy summázható, hogy az állami vállalatok még akkor is képesek életben maradni, ha veszteségesek, mert az állam előbb-utóbb megsegíti őket. Miközben a háztartások költségvetési korlátja kemény - csak annyit költhetnek, amennyi a bevételük -, a tervgazdaság vállalatai esetében ez a korlát felpuhul vagy felpuhítható, ha politikai különalkukkal vagy más technikákkal lehetőséget teremtenek a túlköltekezésre, a túlélésre, még tartósan veszteséges gazdálkodás esetén is. Az Antall-kormány érdeme, hogy a csőd- és felszámolási törvénnyel véget vetett a cégek kölcsönös körbetartozásának, új piaci viszonyokat teremtett, a veszteséges, menthetetlen cégek elvéreztek, ami hozzájárult a piac kitisztításához (és persze a munkanélküliség növekedéséhez); bár a legnagyobb vállalatok és pénzintézetek az adós- és hitelkonszolidációs program jóvoltából akkor is sajátos menlevelet kaptak. Az idő múlásával a puha költségvetési korlát jelensége más területekre volt jellemző, elsősorban az egészségügyre, ahol a kórházak már-már ritmikus és ciklikus eladósodása mindig azzal oldódott föl, hogy a kormány konszolidálta őket, azaz kipótolta a hiányzó forrásokat. A másik ilyen terület az önkormányzati szféra, ahol változatos eszköztárral siet a mindenkori kormány az eladósodott és működésképtelen települések segítségére. Ide sorolnám még a közoktatást is, azon az alapon, hogy nem működött semmiféle korrekciós mechanizmus, amely az ágazat méretét a csökkenő gyermekszámmal arányosan visszanyeste volna.

„A költségvetési korlát puhasága azt jelenti, hogy nem érvényesül a piaci verseny által kifejlesztett természetes szelekció, amely kiküszöbölné az életképtelen szervezeteket" - írta Kornai, hozzáfűzve, hogy minél keményebb a költségvetési korlát, annál inkább javul a gazdaság alkalmazkodóképessége, versenyképessége és termelékenysége; a pozitív példák közé sorolta Lengyelországgal és Észtországgal együtt Magyarországot, a negatívak közé pedig Oroszországot, Ukrajnát és Romániát.⁸ Ám a költségvetési korlát felpuhulása néhány éve már nem csupán az egészségügyre és az önkormányzati szférára, hanem a vállalati szektorra is egyre jellemzőbb. Az első rést a kemény költségvetési korlát pajzsrendszerén az Orbán-kormány által meghirdetett Széchenyi-terv ütötte, amelyben a sikeresen pályázó vállalkozók egy anonim zsűri jóvoltából, különösebben szigorú visszafizetési követelmények megállapítása nélkül tőkejuttatásban részesülhettek. Aki kapott pénzt, meggyorsíthatta cége növekedését, aki nem, lemaradt. Ezzel elkezdődött a bürokratikus szelekció visszacsempészése a gazdaságba. Az általa fontosnak tartott, ám csőd közelébe sodródott cégekbe az állami tulajdonú Magyar Fejlesztési Bank is egyre gyakrabban szállt bele; valamilyen oknál fogva - talán Orbán Viktor labdarúgás iránti rajongásához igazodva - még az Újpest focicsapatának működtetését is perspektivikusan nyereséges vállalkozásnak vélte. Az ingyenes tőkejuttatáshoz a kis- és középvállalkozói szféra hamar hozzászokott, olyannyira, hogy - az ellenzéktől is tüzelve - mindmáig nem nyugodott bele, hogy Gyurcsány Ferenc második kormánya erre nem sok hajlandóságot mutat. Más területen azonban engedékenyebb: amikor a Transelektro-csoport megborult, maga a gazdasági miniszter vezényelte a cég megmentésére irányuló tárgyalásokat. Amikor pedig a pénzbőség éveit tavaly a pénzszűke váltotta fel, a gazdaságban ismét kitört a kilencvenes évek elejére jellemző körbetartozási láz. Ma rosszabb a fizetési fegyelem, mint egy évtizede.

Gyenge árérzékenység. A tervgazdaságban a jelenség arra vonatkozott, hogy a vállalatok nem, vagy nem elsősorban az árjelzésekhez, piaci hatásokhoz alkalmazkodnak, hanem másfajta - például politikai, miniszteriális - elvárásokhoz. Ennek a jelenségnek is van posztszocialista változata: nevezetesen a lakossági árak szerepének negligálása, ami az Orbán- és az első Gyurcsány-kormányt egyaránt jellemezte. Szociálpolitikai megfontolásokból évekig eltérítették a ráfordításoktól az áram, a gáz árát, valamint a közlekedési díjtételeket, és ezt tették az önkormányzatok is a helyi közlekedés tarifáinak vagy a víz- és csatornadíjak megállapítása esetén. Mi több, ezzel még büszkélkedtek is - kormánytagok és polgármesterek egyaránt -, azt sugallva, csupán gonosz politikusok nem kímélik meg a nemzetet az ársokktól. Még arra is volt példa Draskovics Tibor pénzügyminisztersége idején, hogy a benzinárak erőteljes emelkedését a jövedéki adók rugalmas mérséklésével ellensúlyozták, kiváltva ezzel az eurózóna e módszert testületileg elutasító pénzügyminisztereinek rosszallását.

A nyíltan meg nem hirdetett lakossági árstop tavalyi feloldása aztán valóban sokkoló volt: amikor az árszubvenciós célú kormányzati és önkormányzati kaszszák fenntarthatatlan mínuszt mutattak, egyetlen év alatt 30-40 százalékkal drágultak meg a lakossági szolgáltatások. Márpedig a lakosság árérzékenysége nem tekinthető gyengének; alkalmazkodóképessége annál inkább. Főleg, ha azzal hitegetik, hogy az energiaárak szintje csak és kizárólag a kormány akaratán múlik, vö. a világpiaci árak emelkedését megállítjuk az ország határainál, 1974.

 

A fenti jellemzőket - pontosabban azok tervgazdasági ősváltozatait - Kornai a szocialista rendszer struktúrájából eredezteti, és össze is kapcsolja az állami és kvázi állami tulajdon uralkodó pozíciójával. Csakhogy a magyar gazdaságban ma már mind az állami, mind a kvázi állami tulajdon elenyésző arányú, legalábbis nem nagyobb, mint bármely kapitalista országban. Vagyis a felsorolt jelenségek legfeljebb afféle posztszocialista pöttyöknek tekintendők az ország kapitalista arculatán. Ráadásul a fenti kormányzati eszközök némelyikét más, meglett korú kapitalista országokban is alkalmazzák; ettől még sem ők, sem Magyarország nem sorolódik át a zsugorodó szocialista tömbbe. Ahhoz, hogy egy ország oda tartozzon, három szükséges és elégséges feltételnek kell teljesülnie - írja legújabb könyvében Kornai -, a köztulajdon domináló szerepének, a központilag vezérelt bürokratikus koordinációnak, illetve a monopolhelyzetben lévő marxista-leninista kommunista párt - amelynek programja a magántulajdonon és piacon alapuló kapitalizmus felszámolása - politikai uralmának.

Ezzel együtt a tervgazdasági sajátosságok reinkarnációját nem lehet egy kézlegyintéssel elintézni. Az erőltetett növekedés, az állami gyámkodás, a puha költségvetési korlát, a gyenge árérzékenység együttes következménye annak idején az volt, hogy a rendszer normális állapotára a hiány - áru-, nyersanyag-, munkaerő- és mindenféle egyéb hiány - volt a jellemző. Manapság a piaci hatások tompítása, a hatósági árak körében fennmaradt központi szabályozás, a gazdasági folyamatokba való zavaros és ellentmondásos beavatkozások, a költségvetési korlát visszapuhulása, az állami gazdaságpolitikai-pénzügyi eszközök és lehetőségek voluntarista túlértékelése másféle hiányjelenségekben ütnek vissza, nevezetesen a központi költségvetés, a társadalombiztosítás és a külső fizetési mérleg 2006-ban már-már öszszeomlással fenyegető deficitjében. De visszaütnek a gazdaság gyengülő alkalmazkodó- és versenyképességében, illetve a termelékenység lassú növekedésében is. Ám ez nem változtat az ország kapitalista politikai rendszerén, legfeljebb működése hatásfokát rontja - de nagyon.

Azon az sem változtat, ha az oktatás, az egészségügy vagy éppen a közlekedés állami monopolhelyzete - afféle idegen testként - akár évtizedekig fennmarad. De Kornai korábbi, a tervgazdasági reformok mélyéig hatoló elemzéseiből és a mostani kötetben megjelent tanulmányaiból kiolvasható a következtetés: piaci környezetben aligha lehet arra számítani, és főképp arra berendezkedni, hogy a két tulajdonforma békésen eléldegél majd egymás mellett.

Ez persze önkényes olvasói interpretáció. Kornai az ilyen elnagyolt megállapításoktól immár 50 éve - első könyve, az 1957-ben megjelent és az 1968-as első reformokat elméletileg megalapozó A gazdasági vezetés túlzott központosítása óta - tartózkodik és idegenkedik. Napi eseményeket nem kommentál, nem szerepel a híráradatban, beéri írásai hatásaival. Megteheti: angol nyelven ő a legtöbbet idézett magyar közgazdász, 1975 és 2001 között a Social Science Citation Index 2288 hivatkozást rögzített tőle⁹ (őt Bauer Tamás és Bródy András követi 282, illetve 210 hivatkozással).

 

(Virtuális népszavazás)

Jövőre Magyarországon népszavazás lesz arról, hogy a háziorvosi, fogászati és járóbeteg-ellátásért ne kelljen vizitdíjat, a fekvőbeteg-gyógyintézeti ellátás után kórházi napidíjat, az államilag támogatott felsőfokú oktatásért tandíjat fizetni. Arról is, hogy az egészségügyi közszolgáltató intézmények maradjanak állami, önkormányzati tulajdonban - netán még az Országos Egészségbiztosítási Pénztár is, ennek listára vételéről a Fidesz még nem döntött -, és hogy gyógyszereket csak patikákban árusítsanak. Továbbá hogy termőföld vagy tanya vásárlása esetén a családi gazdálkodókat első helyen illesse meg az elővásárlási jog. A referendum nem a szakmai kulcskérdések eldöntését szolgálja, célja - Orbán Viktor veretes megfogalmazása szerint - a kormány megbuktatása, előrehozott választások kikényszerítése.

Ezzel végzetesen félresiklott egy szemérmes és politikai értelemben gyámoltalan s épp ezért lezáratlan vita. Amely a nagyobb nyilvánosság előtt valójában még el sem kezdődött. Pedig a startjelet Kornai János már bő egy évtizede megadta.

Egy forró nyári napon, 1996 augusztusában sajtótájékoztatóra hívtak meg a Társadalomkutatási Informatikai Egyesülés (Tárki) kutatói, amelyen Az állam és polgárai című kutatás eredményeit ismertették. A szeánsz azzal kezdődött, hogy Kornai röpdolgozatot íratott velünk. Meg kellett tippelnünk, hogy mennyibe kerül egy egyetemista ötéves képzése, egy tíznapos belgyógyászati kivizsgálás hálapénz nélkül, a kifizetett nyugdíjak hány százalékát fedezik a dolgozók befizetéseiből, járulékaiból - és így tovább. Folyt rólam a víz, és nem csak a légkondi hiánya miatt.

Mondanom sem kell, jól felsültünk. A kutatók - Kornain kívül Tóth István György és az azóta elhunyt Csontos László - azzal vigasztaltak, ők sem tudták a választ, ezért megrendelték a megfelelő adatokat a Pénzügyminisztériumtól. A tesztet kitöltették ezer megkérdezettel, nagyon tanulságos volt szembesülni vele, hogy az adófizetők nem tudták megtippelni, adóikból és járulékaikból mennyi jut egészségügyre, segélyezésre, felsőoktatásra.¹⁰

- Az állami programok költségeiről nem adóárainak terminusaiban beszélünk, nem mondják meg nekünk, mekkora egy adott program költsége általában, abszolút értelemben, és azt sem, hogy ebből mennyi jut egy adófizetőre - kezdte a tájékoztatón Csontos.

- Egy jól működő parlamenti demokráciában ezt pontosan tudniuk kellene a politikusoknak - folytatta Kornai, majd szigorú pillantást vetett ránk - és az újságíróknak is. Ám ez sem a politikai életben, sem a vitákban, sem a sajtóban nincs állandóan napirenden. A felelősség egyik része azokra hárul, akik ezeket a programokat az Országgyűlésben előterjesztik, a másik része azokra, akik velük vitatkoznak; az ellenzék sem szegez számokat a kormányzati számokkal szemben. A lakosság azért felkészületlen, mert a tévében, az iskolában, a parlamenti közvetítésekben nem hall a szociális programok költségeiről.

Közbevetném: ma sem hall; sem az egyes évekre vonatkozó költségvetési törvényekben, sem a szaktörvényekben nincs efféle összegzés. Igaz, más jogszabályokban sem. Pénzügyi, környezeti vagy másmilyen, a témakörbe vágó hatástanulmány hosszú évek óta nincs mellékelve parlamenti (és persze önkormányzati) javaslatokhoz. Ha szigorúan vennék a képviselők az államháztartási törvény erre vonatkozó passzusait, az Országgyűlés jószerével egyetlen törvényt sem fogadhatna el - morgolódik az államreformról szóló, újabban egymást sűrűn követő tanácskozásokon Kovács Árpád, az Állami Számvevőszék elnöke. Egyszer lakonikusan azt is megjegyezte, az utóbbi években mindössze egyetlen alkalommal látott hatástanulmányt, az is a kémények füstérzékelőjére vonatkozott.¹¹

„A polgárok szisztematikusan alábecsülik a költségvetésből finanszírozott közjavak és állami programok adóterheit" - olvasható az 1996-os Tárki-felmérésben. Ezt Tóth István György azzal toldotta meg, hogy az állami újraelosztással kapcsolatos igényekhez nem rendelődnek hozzá az adóterhek, és az állampolgárok nem kötik össze az államháztartás kiadási oldalát a bevételivel. A kór hovatovább az alkotmánybírákra is átterjedt, legalábbis annyiban, hogy a költségvetést érintő kérdésekre vonatkozó népszavazást nem tekintik alaptörvénybe ütközőnek.

- Ha egy felmérés során azt firtatjuk, kötelező-e az államnak gondoskodnia az öregekről, a szegényekről, a betegekről, a gyerekekről, akkor a nagy többség igennel válaszol - bírálta az állami felelősségvállalásra vonatkozó általános felmérések metodológiáját Csontos. - Ám olyan ez, mint ha azt kérdeznénk, elfogad-e valaki egy ingyen mozijegyet, és igényt tart-e egy olyan utalványra is, amelyre a mozi után kap még egy kávét is ingyen, meg egy szendvicset.

Ezért a kutatók a hagyományos (és jövőre népszavazásra terjesztendő) kérdéseknél jóval tovább mentek. A felmérés során a tesztfeladatokkal tudatosították, hogy egy adózó mennyit fizet az úgynevezett jóléti programokra, majd feltárták, hogy 100 forint „fizetésből" a munkaadói és munkavállalói adók, járulékok levonása után mindössze 36-38 forint marad a zsebükben. Végül pedig felvázolták az állami ellátás - a gyámkodás - alternatíváit. Új dilemma elé állították őket: elfogadnák-e azt, hogy ne csak az állam finanszírozza a kórházakat, iskolákat, hanem azok is járuljanak hozzá a költségekhez, akik a szolgáltatásokat igénybe veszik; ragaszkodnak-e az állami nyugdíjrendszer fenntartásához, vagy hajlandónak mutatkoznak önálló nyugdíjbiztosítás megkötésére, öngondoskodásra is.

Az állam kötelességéről alkotott kép azonnal megváltozott, amint a kérdésekhez tétet rendeltek. Eleget költ az állam kórházakra? Dehogy. Növelje a beszedett adókat és járulékokat, hogy még többet költhessen rájuk? Ezen a ponton már elbizonytalanodtak az elvonások mértékére rádöbbentett válaszadók. Kiderült - Kornai szavait idézve -, hogy a magyar lakosság sokkal kevésbé etatista, az akkori status quo nem élvezi az elsöprő többség támogatását. A tét nélküli kérdésre, miszerint kötelessége-e az államnak az öregekről gondoskodni, még 72 százalék válaszolt igennel. Az alternatívák felvillantása után a tiszta állami nyugdíjrendszerre voksolók aránya 21 százalékra csökkent... Az egyes modellek megismerése után a kórházi kezelés ingyenességéhez 35, a felsőoktatás tandíjmentességéhez 42 százalék ragaszkodott továbbra is. Utóbbira meglepően sokan voksoltak az akkori modellált, virtuális népszavazáson, ám erre kézenfekvő a magyarázat: Bokros Lajos pénzügyminiszter stabilizációs politikájának része volt a felsőoktatási tandíj bevezetése, ez a kérdés a politikai viták kereszttüzébe került, a válaszok tehát pártszimpátiák szerint is szóródtak.

Ez a fő veszélye a 2008-ban esedékes népszavazásnak is: nem a reális mérlegelés alapján ikszelnek majd a választók, hanem pártirányításra.

Az úgynevezett nagy elosztórendszerek átalakítása a Tárki-felmérés idején már napirenden volt, ezt szondázták a kérdezőbiztosok. A Pénzügyminisztériumban Bokros Lajos, Draskovics Tibor, László Csaba, később Mihályi Péter és munkatársai bíbelődtek az államreform alapelveivel, Bokrosnak azonban csupán a tandíj puccsszerű és elsősorban jelképes bevezetésére jutott ideje. A tárcánál úgy-ahogy körvonalazódó megoldások közül a Medgyessy-kormány végül a nyugdíjreform bevezetésére szánta rá magát. Az államreformon ügyködő csapatot 1998-ban Járai Zsigmond pénzügyminiszter szélnek eresztette. Az Orbán-kormány a társadalombiztosítás államosításán, azaz államháztartásba illesztésén kívül nem hozott reformértékű döntést. Az államháztartási deficit megfékezhetetlenségét látva 2004-2005 óta a Járai vezette Magyar Nemzeti Bank számos vezetője - Szapáry György alelnökkel az élen - és a jegybank több kiadványa szorgalmazta, hogy a hovatovább finanszírozhatatlan oktatási és egészségügyi rendszert meg kell reformálni, mert nemzetközi összehasonlításban túl sok az ezer főre jutó kórházi ágy, és túl kevés az egy tanárra jutó diák; fölvetették az egészségügyben valamiféle önrész és a felsőoktatásban a tandíj fizetésének szükségességét is. Ma a kormány ilyesmiket rendel el. A Fidesz minden ilyen döntését ellenzi. Járai pedig mélyen hallgat.

Tíz éve az volt napirenden, hogyan lehetne hatékonyan a kapitalista rendszerbe illeszteni a szocializmusból megörökölt jóléti szisztémákat. Jövőre arról lesz népszavazás, betonozzuk-e a kapitalista rendszerbe az állami, mindmáig alapvetően szocialista módon működő intézményeket, fenntartsuk-e azok monopolhelyzetét.

Talán mielőbb meg kellene ismételni Az állam és polgárait - ha lehet, nyolcmilliós mintán. A mostani kormánynak - és valamennyi utódjának - pedig a figyelmébe ajánlom Kornai 1996-os ajánlásait.

„A reformot olyan irányba kell vinni, hogy alternatívákat kínáljunk, és ne kényszerítsük az állampolgárokat egyetlen, univerzális és központilag kitalált sémába. Választási lehetőséget kell adni. A demokratikus megoldás az én szememben nem az, hogy egy 51 százalékos többség rákényszeríti a véleményét a 49 százalékra, megállapítja, hogy milyen nyugdíj- és egészségügyi rendszer működjön. A lakosságnak az a része, amelyik az állami intézményekre akar hagyatkozni, hagyatkozhassék továbbra is azokra. Aki azonban bízik a biztosítói rendszerben, köthessen nyugdíj- és egészségbiztosítást.

Sajnos a köztudatban - főleg az egészségüggyel kapcsolatban - hamis kép él. Az emberek azt látják, hogy vagy az állam fizet, vagy a beteg - a saját pénzéből. Sajnos a kilátásba helyezett változtatások is azt a benyomást erősítették, hogy nőni fog a páciens önrészesedése. Pedig létezik közbülső megoldás is: az önkéntes biztosítás, amikor a páciens nem a zsebéből fizeti a kórházat vagy az orvost, hanem a biztosítónak fizet, az ellátása pedig a biztosítás jellegétől függ.

A kérdezőbiztosok egy órán belül hipotetikusan elmagyarázták az alternatívákat. Ennél fontosabb, hogy a választási lehetőség a valóságban is megjelenjen, az emberek szerezzenek tapasztalatokat a biztosításról, a nyugdíjpénztárakról, a decentralizált egészségügyi ellátásról, hogy valóságos alternatívák közül tudjanak választani."

 

(Kavafisztól Shleiferig)

Fogjuk fel naplóbejegyzésként. 2007. június 5-én kora délután a Collegium Budapest könyvtártermébe sietek, már amennyire a kánikula engedi. Itt lesz Kornai könyvének a bemutatója; néhány napon belül a második, mert múlt pénteken az Akadémiai Kiadó már tartott egy könyvheti ünnepséget, Kornai pedig kiült dedikálni a felforrósodott Vörösmarty térre. Aligha hiszem, hogy erre korábban valaha is rászánta volna magát.

A Collegium Budapest portáján a divatdiktátori eleganciát sugárzó Surányi Györggyel futok össze, a padsorokban afféle későn érkező vendégként Pető Ivánt, Madarász Aladárt, az örökifjú Marjai Józsefet és Heller Ágnest, Várhegyi Évát, Kuncze Gábort és Bauer Tamást fedezem fel. Ha jól látom, a politikai jobboldalról senki nem képviselteti magát - de lehet, hogy tévedek, sokan vagyunk. Pedig a rendszerváltás után az akkor még liberális színezetű Fidesz politikusai nagyon odafigyeltek Kornaira, 1993-ban Orbán Viktor még merített is egyik cikkéből, amikor a költségvetési vita során elmondott híres parlamenti beszédében gazdasági félfordulatot szorgalmazott.¹² Bár Kornai memoárjából¹³ azt olvasom ki, fideszes hívei nem a legpontosabban interpretálták. „1992-ben a Magyar Hírlapnak írtam egy terjedelmes cikket az időszerű makrogazdasági folyamatokról. Nyomasztónak éreztem a gazdaság veszteglését, és óvatos kiigazítást, félfordulatot ajánlottam (...) A kifejezés sorsa igazolta a szememben, milyen kockázatos »bedobni« egy gondolatot vagy egy jól hangzó, szemléletes szóképet a politikai arénába" - emlékszik vissza Kornai. Kapcsolata Orbánnal akkor szakadhatott meg, pergetem vissza az emlékeimet, amikor 1995-ben bátran kiállt a Bokros-féle stabilizáció szükségessége mellett. Sőt ez ügyben - életében először - maga jelentkezett egy televíziós interjúra, hogy közérthetően megmagyarázza, mi tette szükségessé a sok fájdalommal járó kiigazítást. Vele szemben Orbán kormánybuktatási lehetőséget szimatolt meg a megszorításokat követő elégedetlenség légkörében. Ma sincs ez másképp: a Gyurcsány-féle kiigazítás fő irányainak helyességéről és a reformok dilemmáiról Kornai kétrészes cikksorozatot közölt a Népszabadságban, Orbán pedig újfent a kormány mielőbbi megdöntésére akarja felhasználni a forrongó indulatokat.

A meghívó azzal kecsegtet, hogy a könyvet Szabó Katalin és Sajó András fogja ismertetni. Kiváló program ígérkezik tehát, és nagyon jól is kezdődik. Szabó Katalin minden közgazdászok nagyasszonya, sok-sok éve átlépte már az általa gyakorolt diszciplína határait, most is egy Kavafisz-idézettel kezdi: „Ha majd elindulsz Ithaka felé / válaszd hozzá a leghosszabb utat, / mely csupa kaland és felfedezés... //Járj be minél több egyiptomi várost, / s tanulj tudósaiktól szüntelen / Csak minden gondolatod Ithaka legyen; / végső célod, hogy egyszer oda juss, / de ne siess az úttal semmiképp. / Inkább legyen hosszú, minél hosszabb az út, / hogy évekkel rakva szállj ki a szigeten / az út aratásával gazdagon..." Magyarán, Kornainak is el kellett távolodnia térben s időben a szocialista rendszertől, hogy megértse azt - és azt is, ami utána következik.¹⁴ Találó megállapítás: Kornait valóban ez emelte pályatársai és tanítványai fölé. Jelesül az, hogy képes volt megtartani a távolságot a tervgazdaság irányítóitól és politikusaitól, akikkel nem bocsátkozott semmiféle diskurzusba; az aktuális gazdaságpolitikai vitáktól, amelyeket nem kommentált; nem lábjegyzetelte a lényeget elfedő mozzanatokat, legyenek azok előrevivő vagy hátráltató természetűek. Méltósággal számolhat el minden mondatával (önéletrajzában ezt meg is tette).

Rápillantok a Kornaihoz hasonlóan szintén az Egyesült Államok egyetemein professzorkodó Sajó Andrásra, őt személyesen alig ismerem, kétségbeesetten kapaszkodom egy régi emlékbe. Akkor hallottam róla először, amikor a Magvető kiadta a Karácsonyi merényletet.¹⁵ A kisregény elbűvölt; annak idején az Élet és Irodalom kritikusa azt találgatta, ki írta álnéven, ha jól emlékszem, nagyon óvatosan Örkény Istvánra tippelt. Én magam is csupán Sajó második irodalmi műve, a Terven felüli regény megjelenésekor nyugodtam bele, hogy az akkor már ismert jogtudós és a szépíró egy és ugyanaz a személy. A Karácsonyi merénylet 1800-ban játszódik, egy titkosügynök fiktív naplóján alapul, aki az akkor még csak első konzuli címet betöltő Napóleon elleni sikertelen gyilkossági kísérlet titkát igyekszik megfejteni. Jönnek-mennek az ügynökök, folyik az ármánykodás, míg végül két gyanúsított marad fenn a listán: a rendőrminiszter Fouché és maga Napóleon. A merényletet mindketten a maguk nemes politikai céljaira, úgymint tisztogatásokra, leszámolásokra, deportálásokra igyekeznek felhasználni, csak egymással nem bírnak. „Minden új kormány rendszerint valamely elhárított veszedelmet használ fel hatalma megszilárdítására és kiterjesztésére (...) Igazán fenyegető összeesküvés, amelyre hivatkozva minden vélt ellenséget elpusztíthatunk, csak az lehet, amit mi magunk irányítunk" - vágja Napóleon képébe Fouché, de hogy alaptalanul vagy jó okkal, maradjon titok.

- Nem közgazdasági, hanem par excellence társadalomtudományi műként olvastam A kapitalizmus, szocializmus, demokrácia és rendszerváltást - méltatja Sajó, majd Kornaihoz fordul. - Azt írod, hogy az átalakulás páratlan sikertörténet, ám elismered, hogy sok a vesztese. Az átalakulási elméletek közt akadtak mindenféle remek gondolatok, például a kuponos vagy vócseres privatizációé, amelyek szerinted sem váltak be. Ilyen volt a menedzseri, dolgozói tulajdonlás is, aminek az lett a vége, hogy a korábbi cégvezetők kaparintották meg az öszszes részvényt. Az oroszországi privatizáció nyertesei azt tartották szem előtt, nincs más választás, mint gyorsan és sokat lopni. Neked pedig csak udvarias kifogásaid vannak. Elegendő az, ha az olvasó maga vonja le a könyvedből a megfelelő következtetést, nem kellett volna helyenként keményebben fogalmazni?

Mivel a könyv tanulmányainak egy részét korábban már olvastam, tudni vélem, mire vonatkoznak Sajó kérdései. Kornai világtörténelmi kontextusban tartja „páratlan sikertörténetnek" a nyugati civilizáció fő fejlődési irányához - a kapitalizmushoz és a demokráciához - való visszatérést, mégpedig olyan értelemben, hogy az átalakulás teljes volt, vagyis a gazdasági és politikai struktúrára, az ideológiára, a jogrendszerre egyaránt kiterjedt, gyorsan, békésen és erőszakmentesen ment végbe. Ez nála nem zárja ki, hogy a mindennapi élet szemszögéből sokan vesztesnek érezzék magukat; a csalódottságot külön is elemzi. Ami pedig az átalakulás mikéntjét illeti, a gradualista megoldások szerinte sikeresebbnek bizonyultak a sokkterápiánál, a privatizáció gyorsítása - például a vállalati részvények ingyenes szétosztása minden polgárnak utalványok, vócserek formájában - pedig nem jött be igazán. Régebben azt mondták, tiéd a gyár, magadnak építed. Ha az övé, miért ne vihetné haza annak egy darabját? - veti fel könyvében Kornai a privatizáció egyik tipikus etikai dilemmáját. Számomra bizarr a kapitalista rendszer megteremtését egalitárius elvre építeni; ezzel szemben ha az állami vállalatokat eladják, a bevétel az állami tőkeszámlára kerül, vagyis nem csökken az állam vagyona, csak az alakját változtatja meg; a bevételt pedig a köz érdekében lehet felhasználni - érvel a honi gyakorlat mellett s az Oroszországban, de másutt is alkalmazott megoldásokkal szemben.

- És Shleifer? - vágja ki az adu ászt Sajó.

Az 1961-es születésű, orosz származású, ám már tinédzser korában az Egyesült Államokban letelepedett Shleifer Kornai professzortársa volt a Harvardon, a vócseres privatizáció híve, a kilencvenes évek közepén az orosz első miniszterelnök-helyettes Anatolij Csubajsz tanácsadója, aki a magánosítás bennfentes információit kihasználva tekintélyes vagyonra tett szert. Az általa vezetett tanácsadói csapat részvényekkel üzletelt, Shleifer asszisztensének, Jonathan Haynek a barátnője pedig egy befektetési alapot vezetett, s minő véletlen, ez volt az első külföldi intézmény, amelyet Oroszországban bejegyeztek. 1997-ben az orosz kormány és az amerikai Nemzetközi Fejlesztési Intézet, az USAID is megszakította az együttműködést a Harvard Nemzetközi Fejlesztési Intézettel; az amerikai adófizetők addigra már 43 millió dollárt költöttek az oroszországi tőkepiac kiépítésére.¹⁶

- Nem Harvard-tudósként, hanem az amerikai állam által finanszírozott projekt keretében hasznosította Shleifer a maga számára bennfentes információit; büntetőügy nem lett belőle, de az amerikai kormány ellene és a Harvard ellen is magánjogi pert indított. Meg is nyerte. A bíróság megállapította az összeférhetetlenséget, és hogy visszaéltek a konzulensi feladattal, de megengedte, hogy az amerikai államot megillető kártérítés összegéről a felek megállapodjanak. Shleiferék fenntartották álláspontjukat, és nem ismerték el, hogy jogszabályt sértettek volna - ismerteti az amerikai sajtóban közölt információkat Kornai.

Amennyire az internet segítségével megállapítható, a Harvard 26,5 millió dollár, Shleifer 2 millió, a felesége pedig már korábban 1,5 millió dollár kártérítést fizetett 2005-ben.

- Sokan a Harvardon úgy érezzük, hogy erkölcstelen dolog történt, és kár, hogy az egyetem nem foglalt nyíltan állást - kommentálja az eseményeket Kornai. - Ám a Harvard elnöke mégiscsak lemondott, és a feltételezések szerint részben emiatt. Shleifer egyébként a legidézettebb vagy a második legidézettebb közgazdász, kiváló kutatómunkájáért két évvel ezelőtt magas szakmai kitüntetést kapott, amikor az ügy még javában folyt. Ő dolgozta ki az orosz privatizációs modellt, de ha valaki a vócseres megoldás híve, akkor sem szabad összetévesztenie a tanácsadói szerepet a tulajdonszerzéssel. Ám arra nem tudnék válaszolni, hogy melyik privatizációs megoldás nyújt nagyobb lehetőséget a korrupcióra. Tény, hogy a vócseres megoldás Oroszországban elősegítette a példátlan tőkekoncentrációt, az oligarchia kialakulását. Számomra különösen elfogadhatatlan, ahogy a nem reprodukálható természeti erőforrások privatizációja megtörtént - fűz szóbeli kiegészítést a kötethez Kornai.

Szigorúan szakmai szempontból Kornai méltatja ugyan, hogy a privatizáció a rendszerváltó országok mindegyikében gyorsan lezajlott, de nem hagy kétséget, számára az állami tulajdon eladása - persze piaci áron - rokonszenvesebb megoldás, mint az ingyenes osztogatás. Aki megveszi a vállalatot, azért teszi, mert úgy véli, képes rentábilisan működtetni, és erre fog törekedni - hangsúlyozza egyik tanulmányában. Mi tagadás, az ingyenes osztogatás ideája 1990 körül kétségkívül látványos felvetés volt, akadtak hívei Magyarországon is, a harmadik utas megoldások prófétájául szegődött Síklaky Istvántól az Antall-kormány apparátusában margóra került, a Fidesz alapítói táborával rokonszenvező, fiatalon elhunyt Diczházy Bertalanig vagy éppen Bokros Lajosig; igaz, utóbbi még a Budapesti Értéktőzsde megalakításán fáradozva vetett fel ilyen praktikákat, pénzügyminiszterként már a készpénzes értékesítést preferálta. A szabad demokrata Tardos Márton - ellenzéki képviselőként - még az Országgyűlésben is javaslatot tett egy limitált vócseres változat törvénybe iktatására, eredménytelenül. Tőle sem tudom már megkérdezni, nem revideálta-e azóta a nézeteit, mert tavaly júniusban meghalt. Nagyon hiányzik a közéletből.

- A gyorsított átalakítással, a tömeges privatizációval szemben a szerves fejlődés gondolatát támogattam - ismétli meg Kornai. - Sajnos Oroszországban az előbbire voksoltak. Nem ez az első eset, hogy az általam képviselt álláspontot nem fogadták el - zárja le Sajó Andrásnak címzett válaszát. Ő pedig mintha bólintana.

 

(Szédítő távlatok)

Mi tagadás, engem is megszédített az először Csehszlovákiában intézményesített kuponos privatizáció tiszta, szép elméleti modellje, amiről még a tervezés hónapjaiban interjút készítettem egyik kidolgozójával, Pavel Stepanekkel, a szövetségi pénzügyminisztérium igazgatójával. „Minden privatizációhoz legalább négy tényező szükségeltetik: a tőke, a menedzsment, a megfelelő technika és a piac. Ebből egyik sincs meg. Az eljárással nagyon gyorsan privatizálni tudunk" - érvelt. A kínálatot az állami vállalatok gyors - többnyire vagyonértékelés nélküli, hisz arra nem jutott idő - részvénytársasággá alakítása jelentette, a keresletet pedig a minden állampolgár által ezer koronáért megvásárolható kuponfüzet, amellyel vagy ő maga, vagy valamelyik befektetési alap vásárolhatott részvényeket, bizonyos korlátozásokkal: egy személy egy cégben csak pénzügyi kerete egytizedét használhatta fel.

Tetszetős séma - csak éppen nem így működött. Több mint nyolcmillióan valóban beszálltak az össznépi capitalybe, de sokan közülük nem érezték magukat kellően jól informáltnak, így az akkor megalakult befektetési alapokra bízták részvényekre jogosító kuponjaikat. A befektetési alapokat pedig vagy az állami bankok hozták létre, vagy pedig kalandvágyó, olykor egyenesen kalandor magánszemélyek. Az előbbi megoldás azzal járt, hogy a privatizált vagyon a bankok magánosításáig megmaradt az állam tulajdonában, az utóbbi pedig azzal, hogy fölöttébb agresszív brókercsapatok centralizálták a kuponokat, azokon keresztül a tulajdon számottevő részét. Némelyikük nem bizonyult feddhetetlennek. Csehországban szép számmal voltak hívei a megoldásnak, Szlovákiában azonban a korabeli közvélemény-kutatások szerint a többségi vélekedés az volt: a privatizáció csupán a maffiákat erősíti, illetve, azzal csak a külföldiek járnak jól. A két állam különválásával Pozsony le is állította a kuponos privatizációt.

A kuponokból azonnal szert lehetett tenni némi fizetéskiegészítésre, például a prágai Harvard Capital & Consulting befektetőcégnél. Ezt az Egyesült Államokba emigrált és onnan hazatért Viktor Kozeny hozta létre 1990-ben, az ügyfelek bizalmának megszerzése végett felhasználva - ha tetszik, elbitorolva - a patinás amerikai egyetem nevét. A Harvard Capital a névérték tízszereséért vásárolta fel a kuponokat, az ügyfelek tizedét magához csábítva. A hatalmas hirdetéseket magam is láttam Prága megannyi frekventált pontján, ám újságíróként a Harvard Capitalhoz nem jutottam el. Pedig volt patrónusom: Karel Dyba, a szövetségi kormány minisztere, akit hosszú évek óta ismertem.

A kanadai Alberta Egyetemet megjárt Dybát az 1968-as invázió után egy akadémiai kutatóintézet süllyesztőjébe pakolták. Magyar tudóstársai pátyolgatták, így akadtam össze vele én is. A nyolcvanas évek közepén az egész Szovjetunióban kérlelhetetlen szaktekintélynek számító Oleg Bogomolov akadémikus és pályatársa, Bognár József, a Magyar Tudományos Akadémia Világgazdasági Kutatóintézetének igazgatója Budapest-Bécs konferenciát szervezett, erre meghívták előadni Dybát is. Bécsi fellépését tekintélyes pénzösszeggel honorálták. „Nem merem hazavinni, ha a határon elkapnak, többet nem engednek ki" - tipródott. Meghívtam vacsorára, megnéztünk a televízióban egy jó kis focimeccset, nálam hagyta a valutát letétbe (ami akkor mindkettőnk részéről minimum szabálysértésnek számított), azzal, ha legközelebb eljut Magyarországra, adjam oda neki, vagy a schillinget, vagy annak ellenértékét forintban. Két év múlva találkoztunk újra, a kezébe nyomtam a bankókat, köszönte, jókat röhögtünk az egészen. Amikor már gazdasági miniszter volt, interjút kértem tőle a kuponos privatizáció megértéséhez. Megjelölte a helyszínt: Vodickova utca, a Vencel tér közelében; jöjjek el, ő avatja fel az első csehszlovákiai McDonald's éttermet. Ott villogott az amerikai nagykövet, édesanyám gyermekkori kedvence, Shirley Temple oldalán. Pezsgőztek.

„Végre a gyakorlatban is megvalósíthatjuk elképzeléseinket, átalakítjuk a parancsuralmi gazdaságot piacgazdasággá. Az a véleményem, hogy a gyors privatizáció kevésbé kockázatos, mint a lassabb, de talán tökéletes magánosítás. Gyorsan, fürgén kell cselekednünk" - darálta a megnyitó után a pezsgőtől kicsit kapatosan, amikor végre leültünk interjúzni. Próbáltam felvetni neki a kuponos privatizáció ellentmondásait, például azt, mi lesz azokkal, akik csalódnak, mert rossz portfóliót vásároltak össze maguknak. „Aki óvatos, forduljon a befektetési alapokhoz, azzal megosztja a kockázatot másokkal. Tudod, nyolc és fél millió ember vesz részt ebben a játékban, és a Polgári Demokrata Párt tagjaként bízom benne, hogy a júniusban esedékes választásokon az emberek arra adják a szavazatukat, akik ezt a folyamatot elindították" - ütött meg számomra egészen új hangot. Leesett a tantusz: érdemi elemzésre nem számíthatok. Egy évvel később a tények kétségkívül jobb ismeretében ismét interjút kértem tőle. Halogatta a találkozást, végül a megbeszélt időpontban nem jelent meg. 1992-t írtunk. Azóta nem láttam. Dyba még négy évig miniszterkedett Václav Klaus kormányában, majd tanácsadói pályára lépett. Újabban a Genesia Consulting háromfős csapatát erősíti, a szakértők egyike az 1974-es születésű Jakub Dyba, aki akár a fia is lehetne. Nem tudom.

De vissza az általam megkörnyékezhetetlennek bizonyult prágai Harvard Consultinghoz: négy évvel később Kozeny váratlanul eltűnt, a Bahamákra száműzte magát, s mint a későbbi vizsgálatok kiderítették, cége az általa birtokolt vállalatokból minden értéket kirabolt. Később Kozeny tett még egy kísérletet Azerbajdzsánban is, hogy az ottani kuponos privatizáció során amerikai haverjaival az állami olajvállalatot lenyúlja, de a hatóságok még idejében észbe kaptak.¹⁷

Magyarországon nem volt sem Shleifer-, sem Kozeny-ügy, ám a privatizációt állandó korrupciós gyanú övezte. A rendszerváltás 17. évében pedig már végképp szitokszó a privatizáció, ami egyébiránt a közvélekedésben már az Antall-kormány idején is egyet jelentett a nagy lenyúlásokkal. Bár Csepi Lajos, az Állami Vagyonügynökség igazgatója igyekezett fenntartani a pályázati magánosítás rendszerét, az üzleti körökben tudni vélték, melyik befolyásos MDF-es - azóta a pártból eltávozott - vezetőt kell megkenni, aki a város egyik uszodájában fogadta ügyfeleit. A Horn-kormány legnagyobb botránya a Tocsik-ügy volt, amelyben csak a minap született ítélet: a privatizációs szervezet nevében eljáró, magát jogásznak kiadó hölgynek több mint 800 millió forintot vissza kell fizetnie. Az Orbán-kormány miniszterelnökét már családilag is belekeverték egy összeférhetetlenségi gyanút keltő ügybe egyes tokaji érdekeltségek kapcsán. Gyurcsány Ferenc miniszterelnök és Kóka János gazdasági miniszter korábbi üzletei körül újságírók hada szaglászik, a feljelentéseket azonban eddig a hatóságok nem tartották megalapozottaknak.

Gyanú és gyanúkeltés - kölcsönösen. A fő szabály vitathatatlan: aki kormányoz, a maga klientúrájának igyekszik kedvezni. Aki ellenzékben van, a korrupció szüntelen lebegtetésével operál. Mindeközben az ügyek átláthatatlanok, többségük mindmáig tisztázatlan, homályba vész. Ez önmagában is baj, nagyon nagy baj. Ám a privatizációellenes érzületekre parlamenti párt eddig még nem épített politikát, sem balról, sem jobbról; hiába operált már Csurka István is a tankok helyett a bankok jönnek típusú jelszavakkal, Antall nem játszott rá az indulatokra.

A konszenzusnak ezennel vége.

 

(Vissza a könyvtárba)

- A politikai rendszerekből nem lehet a nekünk tetsző vonásokat kimazsolázni - mondja a Collegium Budapest könyvtártermében Kornai -, a két rendszer elemeit nem lehet összeilleszteni. Ez illúzió. Lehet a kapitalizmust szeretni és gyűlölni, de bizonyos tulajdonságok vele együtt járnak. Ha verseny van, megpróbálják az orránál fogva vezetni a vevőt. Ha a legnagyobb vevő az állam, őt is megpróbálják manipulálni. Ez ellen védekezni kell. Ám senkit nem lehet megbélyegezni amiatt, mert profitra akar szert tenni; a nem anyagias természetű kapitalizmus fából vaskarika. Tökéletesen emberarcú kapitalizmus nincs, a kapitalizmus genetikai kódjában benne van, hogy termeli az egyenlőtlenséget. Ez vele jár. Az egyenlőtlenség azonban lehet végzetesen nagy és aránylag moderált is, ez már az embereken múlik, a különbségek tompítandók, erre törekedni is kell, ám nem lehet teljesen eltüntetni.

Meggyőződésem, hogy a kapitalizmus az összes hátrányával együtt is jobb, elfogadhatóbb rendszer, mint a szocializmus - folytatja. - A rendszerváltásban leginkább azok csalódtak, akik olyasmit vártak a kapitalizmustól, ami illúziónak bizonyult. A könyvvel az illúziórombolás volt a célom. Szerzőként akkor lennék elégedett, ha az olvasók többsége egyetértene velem, hogy érdemes ezekkel a kérdésekkel az általánosság szintjén is foglalkozni, nem csak úgy, hogy mi történt Magyarországon 2006 őszén. Szeretném az elméleti elemzés presztízsét visszaadni. Másrészt örülnék, ha megértenék, hogy bonyolult kérdésekre nincs egyszerű válasz. Harmadrészt nagyon fontosnak tartom a könyv hangnemét is, bizonyítani kívántam, hogy húsba vágó kérdésekről is lehet tárgyilagosan értekezni. Ha valaki nem ért egyet velem, rendben van, de nem kell rögtön átmenni ordítozásba. Elismerem, az is egy műfaj, nem akarom likvidálni, de léteznie kell mellette a nyugodt hangú, tárgyilagos, érvelő hangvételnek is - fejezi be könyvajánló monológját Kornai.

 

(Nyugodt hangon, tárgyilagosan)

Érteni vélem, Sajó András miért várt volna erőteljesebb morális igazságtételt Kornaitól. Gyakorlott olvasójaként azonban azt is tudom, műveiben az ítélet benne van. Benne volt valamennyi rendszerváltás előtti írásában is, a Túlzott központosítástól A hiányig.

Az íróasztalnál kiagyalt ötletektől, modellektől Kornai már akkor is idegenkedett, amikor egész apparátusok maszatoltak központilag bevezetendő reformokon. Sem 1968-ban, sem a későbbi nekibuzdulások során nem sikerült ebbe a munkába beráncigálni. A tervezeteket sem kommentálta, inkább azt elemezte, hogyan működik a szocialista gazdaság. Sokat tanultak tőle a gazdaságirányítás csúcs- és középvezetői, anélkül, hogy tanácsokat adott volna nekik. Abban, hogy egyre szabadabb terep nyílt a hazai vállalkozások előtt, hogy mérséklődött az áruhiány, létrejött a korszerű adórendszer, elkezdődött a tulajdonreform, Kornai elméleti cikkeinek óriási szerepe volt. Pedig ő mindig egy - vagy több - lépéssel az események előtt járt. Hivatalosan még csak a szocialista vállalatirányítási rendszer átalakítása, a tulajdonosi érdekeltség művi megteremtése volt napirenden, amikor ő egy szakcikkben nyíltan felvetette, hogy a gazdaságirányítási rendszer reformja kimerítette saját lehetőségeit, annak határaihoz ért. Néhány év múlva át is szakította azokat.

A rendszertagadóktól, az új rendszerváltást követelőktől azonban Kornai elvárná az őszinte beszédet; no nem az utca emberétől, még csak nem is a szépíróktól, de legalább a közgazdászoktól, szociológusoktól, filozófusoktól. „A szakmai felelősségérzet és az intellektuális tisztesség megkövetelné, hogy ha a kapitalizmus elvetésére buzdítják embertársaikat, mondják is meg, mégpedig a történelmi leckék gondos feldolgozása után mondják meg: milyen rendszert állítsunk a kapitalizmus helyébe? Álljanak elő konstruktív módon alternatív társadalmi tervrajzokkal! Vizsgálják meg lelkiismeretesen, hogy az ajánlott rendszer képes lesz-e működni! Reálisan számba veszi-e az emberi természetet? Számol-e a technika mai állapotával? Ha azt kívánják, hogy demokratikus kormányzati formában bonyolódjék a politikai élet, van-e esélyük arra, hogy szabad választásokon az ő tervrajzukat támogatják majd a szavazatok? Vagy más kormányzati formákat ajánlanak? Ha lennének ilyen tervrajzok, el lehetne gondolkodni rajtuk, vitatkozhatnánk velük. Üres szólamokkal és utópiákkal nem lehet és nem is érdemes vitába szállni"¹⁸ - mondta 2007. február 13-án a Corvinus Egyetem zsúfolt termében megtartott előadásán, vagyis az őszi zavargások után és a tavaszi felzsongás előtt. Majd felidézett néhány megbélyegző kifejezést a politikai arénából: karvalytőke, luxusprofit, bankárkormány. „Tulajdonképpen miféle gazdasági rendszert szeretnének azok, akik ezekkel a szólamokkal akarnak hangulatot kelteni? Hogyan, miféle rendszabályokkal lehetne lefordítani a szlogenekben rejlő bírálatot a gyakorlat nyelvére? Csak galamblelkű kapitalisták kapjanak működési engedélyt, karvalylelkűektől meg kell tagadni. Legyen profit, de ne legyen luxusprofit! - emelte fel a hangját. - Ennek a retorikának nincsen bátorsága ahhoz, hogy elvesse a kapitalizmust, és nincs kellő intellektuális ereje ahhoz, hogy a kapitalizmus megvalósítható és hasznos reformjait terjessze elő."

Kíváncsi voltam, vajon erre a spontán kifakadásra, egyértelmű utalásra csak a hallgatóság feszült figyelme ihlette-e Kornait, avagy a tőle szokatlan aktualizálást előre megfontolt szándékkal követte el. Ha a karvalytőke-szöveg nincs benne a kötetben, akkor az előbbi történt, gondoltam, ha benne van, akkor az utóbbi.

Benne van.

Jegyzetek

¹ Csoóri Sándor: Új, magyar szellemi front alakul. Magyar Nemzet, 2007. május 5.

² Az előre hozott választás ma a legfontosabb ügy, Magyar Nemzet, 2007. június 2.

³ 2 perces interjú: Tamás Gáspár Miklós, filozófus, Magyar Hírlap, 2006. június 5.

⁴ Kis János: Szolidaritás huszonöt év után, 2005. augusztus 27.; Tamás Gáspár Miklós: Lassú válasz Kis Jánosnak, 2005. október 1.; Kis János: Szocializmus, kapitalizmus, politika, 2005. október 8.; Tamás Gáspár Miklós: Az utak elválnak, 2005. november 6., valamennyi cikk a Népszabadságban jelent meg

⁵ Tamás Gáspár Miklós: A Kornai-bomba. HVG, 1989. november 11.

⁶ Kornai János: Indulatos röpirat a gazdasági átmenet ügyében. HVG Rt., 1989.

⁷ A műsor 1980 októberében hangzott el az éjszakai, úgynevezett értelmiségi sávban.

⁸ Kornai János: A költségvetési korlát megkeményítése a posztszocialista országokban. Közgazdasági Szemle, 2000. január.

⁹ Wargo Közgazdasági Elemző Intézet: Magyar közgazdászok hatásának mérése, 1969-2002.

¹⁰ Az emlékeket egy akkor elhangzott rádióműsor és a HVG 1996. augusztus 10-i száma alapján idézem fel.

¹¹ A közpénzügyek reformja. HVG, 2007. május 12.

¹² „Aki azt gondolja, hogy a növekedés csak a pénzügyi stabilizáció után következhet, az téved. A növekedést kell tehát előtérbe tolni, óvatosan persze. Ezért vettük át Kornai »félfordulat" kifejezését«" - nyilatkozta Orbán Viktor Merényi Miklósnak (aki ma Kóka János minisztériumának szakállamtitkára). Vállalkozás és növekedés, Fidesz-brosúra, 1993.

¹³ Kornai János: A gondolat erejével. Rendhagyó önéletrajz. Osiris Kiadó, 2005.

¹⁴ Szabó Katalin: Hosszú és kalandos út. Élet és Irodalom, 2007. június 29.

¹⁵ Sajó András: Karácsonyi merénylet. Magvető Könyvkiadó, 1979.

¹⁶ Vida László: Orosz tőkepiaci viharok. HVG, 1997. június 21.

¹⁷ Kozeny azeri üzlete. HVG, 2000. április 22.

¹⁸ Kornai János: Szocializmus, kapitalizmus, demokrácia és rendszerváltás, 124. o.