A mű alól a szőnyeg

A mű A teremtés, valaha talán a világ leghíresebb zeneműve volt, de az biztos, hogy a legismertebb Haydn-darab a maga korában, címét viseli Budán az Alkotás utca, ha jól tudom, de ha Buda valakinek talán mégsem a zenei világ közepe, annak érdemes a nagy előadásokat fölidézni.

Illetve talán pár szó az első híradásról. Egy Albrechtsberger nevű muzsikus azt írta 1796-ban a tanítványának, hogy Haydn egy oratóriumot ír, és remélhetőleg hamarosan el is készül vele. Nem is ez az érdekes, hanem a tanítvány, aki a levelet kapta: Beethoven. Beethoven ugyan az ősbemutatón nincs jelen (vezényelt a szerző, a continuót pedig a később rossz hírbe keveredett Salieri játszotta), de a kilenc évvel későbbi előadás (no lám, Salieri megint ott van, de most már pálcával a kezében) őrá is nagy hatással volt. Sőt mindenkire. Haydn is ott volt, de már igen gyenge fizikai állapotban, az első rész végén el is kellett hagynia a termet, de előbb még begyűjtött egy kézcsókot Beethoventől, és aztán az ajtóban megfordult, megcsókolt kezét áldóan emelte az összegyűltek felé, és távozott, szinte egyenesen a halhatatlanságba.

Ha a mű súlyát ennyi esemény sem támogatná kellően, akkor jusson eszünkbe a francia ősbemutató, 1800-ban, Párizsban. A szerző itt nem lehetett jelen, hiszen Marengo után vagyunk, ami egyébként is nagyon muzikális ütközet volt, a Toscában is éppen ennek a csatának hírére ordítja el magát Cavaradossi, hogy vittoria. És a közönség körében jelen van a marengói győztes, az első konzul, Napóleon, aki nem is sejti, hogy egy másik bécsi már az ő tiszteletére írja a szimfóniát, de aztán áthúzza majd az ajánlást, és azt írja a helyére, hogy Eroica. Jelen van tehát Napóleon, de csak alig, a koncertre vezető utat egy szekér torlaszolta el, és amíg megpróbálták arrébb ráncigálni, a szekér fölrobbant, merénylet. Ha sikerül, talán más irányt vesz a 19. századi irodalom, nincs Háború és béke, nincs A nyomorultak, se A pármai kolostor. A célszemély azonban sértetlenül, bár a szokottnál is sápadtabban folytatta útját, és utóbb nyilván kissé szórakozottan hallgatta az áriákat és a kórustételeket.

Ehhez képest, mondanám színpadiasan, égre emelt szemmel, mivé lettünk? Elképzelhető lenne, hogy ma a Pannon Filharmonikusok előadása után az ünneplő tömeg az utcára vonuljon, és követelje, hogy az Alkotás utcát rehabilitálják, és legyen Teremtés a neve? Hogy bármelyik politikust A teremtés előadására sietvén legalább tojással megdobálják? Vagy hogy legalább egy új CD nem nagy, csak közepesforma szenzációt keltsen? A legutolsó lemez hároméves, és úgy tűnt el a semmibe, hogy nem is volt híre, Harnoncourt, hát Harnoncourt, valakinek vezényelnie is kell. Nem emlékszem, hogy valaha is sikerült volna valakivel eszmét cserélnem bármelyik felvételről, A teremtés voltaképpen senkit nem érdekel, iskolai anyag, de éppúgy nem kötik hozzá valóságos élmények a hallgatókat, ahogy senki sem esik ma révületbe a Szigeti veszedelmet olvasván. A Pannon Filharmonikusok előadásán rokonszenvesen unatkozó közönséget nézve kezdett el piszkálni a kérdés: miért hagy mindenkit ennyire hidegen a darab? Ennél rosszabbul csak a másik nagy Haydn-oratórium járt, Az évszakok. A teremtés legalább a muzsikusokat izgatta egy időben, rengeteg lemezfelvétele van, de Az évszakokat már lemezen is nehéz beszerezni.

Nem azt akarom bizonygatni, hogy remekmű, persze hogy az. De A teremtés hálás remekmű, meghallgattam az összes itthoni lemezemet és CD-met, és szinte az utolsó pillanatig hittem, hogy nincs is rossz felvétel belőle, akármenynyire is különböznek az előadók, akármennyire is más elképzelése van a karmestereknek arról, hogy minek is kellene megszólalnia, az eredmény mindig boldogító. A végén azért találtam egy kétes hatású CD-t, de ennek az eredete is kétes, rajta van ugyan a Deutsche Grammophon címkéje, de már régen nincs a cég katalógusában, valami olasz társaság vásárolta meg a felvételt, és híradástechnikai boltokban árulták, viszonylag jó áron. Csak azért viszonylag, mert olcsón sem érte meg, bedőltem Igor Markevichnek, aki pedig igazán jó karmester volt, de ehhez a műhöz mintha nem lett volna affinitása, rosszul megválasztott énekesek, a kétségbeejtően iskolásan csipogó Irmgard Seefried a szoprán, és Kim Borg bömbörészik a basszus szólamban, szörnyűség. De ezt leszámítva minden Teremtés-lemez jónak mondható, még a halvérű Neville Marriner Philips-kiadványa is, pedig Dietrich Fischer-Dieskau igencsak veteránhangot üt meg, az átgondolt éneklés sokszor kevés, ha vékony és száraz a hang. De megnéztem a taktikus Soltit videón, és elviselhető volt, Levine pontos és elfogulatlan, engedi, hogy hallatszódjék minden hang, és ha éppen sajnálatosan elfogódott is volt, a csicsergő, de meglehetősen üres Kathleen Battle-lel, azért így is értelmes a zenélésük. Harnoncourt első lemeze, Gruberovával, akinek kissé kellemetlen a hangszíne, de cserébe olyan fantasztikus magabiztossággal énekli a szólamot, annyit ad még hozzá a szöveget illusztráló díszítésekkel, hogy ha nem is alapfelvételnek, de kiegészítő változatnak, lábjegyzetnek csodálatos az egész. És Bernstein ötletességei a Deutsche Grammophon kiadásában, neki ez már a második nekirugaszkodása volt, de egyáltalán nem fölösleges, nemcsak azért, mert ennyi jó ötlet senki másnál nincs a zenekarban, hanem mert az ő basszistája, Kurt Moll a legjobb az összes felvételt meghallgatva, szólnak a magasságai is, és olyan titokzatosak a mélységek, ahogy a No. 17 recitativóban az Úr szavát idézi: szaporodjatok, sokasodjatok, gyarapodjatok, és hozzá úgy búgnak, hullámoznak a mélyvonósok, hogy az ember beleborzong ebbe a csodálatos kalandba, amit életnek vagy az élet értelmének szoktak mondani. Bernstein lemeze talán a legjobb lehetne, ha váratlanul nem sántulna le a végére, Kurt Ollman megjelenésével, aki Ádámot énekli, de nagyon szürkén, nagyon jellegtelenül, így aztán a lemez egyensúlya fölborul, csak az Évát éneklő Lucia Poppra lehet figyelni, és az egész küszködés pillanatok alatt értelmét veszíti.

Ott van még Karajan stúdiófelvétele, amit annak idején a Hungaroton is átvett, és ami nemcsak igen átgondolt lemez, de dokumentum is. 1966-ban a lemez felvételei idején halt meg a tenorista, Fritz Wunderlich, így aztán Werner Hollweget kellett fölkérni a befejezéshez, ami furcsa kettősséget okoz: miközben nagyon alapos stúdiómunkát hallgatunk, mégis a beugrás érzése is velünk van, hiszen ugyanabban a szerepben változnak a hangok. Szerencse, hogy megtartották a már elkészült Wunderlich-felvételeket, mert szédületesen szép, könnyű, természetes, kiegyenlített a hang, a beszéd természetességével hat, és közben mégis megszokhatatlanul szép. Van Karajannak egy hivatalos, salzburgi lemeze is, az 1982-es ünnepi játékokról, érezhetően utóvédharc, a világ elmozdult, de a régi rend megpróbál visszavágni és megmutatni, hogy vannak még tartalékok. A később olasz szerepkörbe kerülő Francisco Araiza néha meglepően wunderlichesen szól, de mégis idegen nyelv számára a német oratórium, Karajan pedig lassú, alapos, körültekintő, igyekszik mindent megmutatni a zenéből.

Volt miből válogatni, de végül mégis két lemeznél maradtam, nem különösebb okosságból, csak egyszerűen ezek voltak az újak, a legújabbak a polcon. Ennek ellenére egyik sem friss, a John Eliot Gardiner vezényelte CD második körét futja, bekerült a középáras sorozatba, amelyben díjnyertes felvételek bizonyítják, hogy nem avíttak, a másik pedig Karajan 1965-ös salzburgi évadzáró előadása, koncertlemez, egy augusztus végi vasárnap délelőttről.

Természetesen a Gardiner-lemezt érzi az ember közelebb magához, kis zenekar, kis kórus, az egész finom, áttört, nem a masszára hagyatkozik, nem akarja lerobbantani a hallgató fejét, ugyanakkor nem csak evvel operál. Egészen furcsa hangzásokat lehet fölfedezni, a káosz itt valóban káosz, élesek a fafúvók, a rezek valami furcsa, föld alatti hangzást produkálnak, a zene mintha illusztrálna, valami mozdulatokat képzel az ember, mintha az Atyaisten el akarná hajtani arca elől ezt a szürke felhőpamacsot. Michelangelo jut az eszembe, de téves a kapcsolás, valahogy minden rendezettebb, van dirr és van durr a zenekarban, de az egészen rajta van a klasszikusság, elvégre bécsi klasszika vagy micsoda. A káosz is elcsendesedik, és amikor megszólal Gerald Finley, meglepő hangjának személytelensége: kezdetben teremtette az Isten az eget és a földet. Voltaképpen ezzel a problémával küzd minden régi zenés, eredeti hangszeres oratóriumfelvétel, többnyire nincsenek igazi baszszusok, Finley is legfeljebb basszbariton, nem sötét a hangja. Ez akkor lesz igazán kellemetlen, amikor már az említett recitativóhoz érünk, nincs titok, nincs hullámzás, nincs a szaporodás csodája körüli misztikum, csak az Úr szavának korrekt, vállvonogatós idézése. De Finley azért nem gyengeség, legfeljebb nem erősség, mert az talán Sylvia McNair a szép, közeli, bizalmas, szinte suttogós éneklésével. Ez is érdekes dolog, mert ennyire kis hangerővel még Haydn korában sem lehetett énekelni, fennmaradt az ősbemutatóról egy festmény, az a terem, ha nem is óriási, de azért nem szoba, valamennyi hangerő kell hozzá. A stúdió meg a mikrofon persze segít, és meg is éri segíteni, mert Sylvia McNair ízléssel díszít, szeretni lehet a hangját, és mellette a kürt is dalra fakad, hihetetlenül messzire jutottunk már a káosz zenei világától.

És a kórus? A Monteverdi Choir valószínűleg a díjeső oka, ezt értékelték annyira a kilencvenes években, tökéletesen együtt vannak, hangzóról hangzóra, világos, hogy ennyire kis létszámnál ezt könnyebb elérni, de a kis létszám miatt kellenek a minőségi hangok is, itt mindenki hallatszik, nem engedhető meg a lógás, nincs tömeg, ahol meghúzhatná magát a rossz hangú vagy a hamisan éneklő. A személyesség és a pontosság ellenére vannak vadhajtások, amikor a híres akkordhoz érünk, és a káoszban rendet teremt a világosság, valaki megvadul a karból, egy gondolattal korábban lép be, de tényleg csak egy gondolattal, és ettől a pillanat élővé és kifejezővé válik, mintha már annyira várná a világ a fényt, hogy nem lehet tovább bírni. Nyilván nem véletlenül maradt benne ez az apró hiba a végső változatban. Lehet szeretni ezt a lemezt.

De más a szeretés és más a csodálat. Bár nem is jó szó a csodálat, ha Karajan-koncertfelvételről beszélek, mert nem erről van szó. Jól vezényel a vén sas, akkor még nem is vén, csak sas, óriási a kórus, óriási a zenekar, az egészben van valami komolyság, még a leglágyabb áriában sem enged föl a karmester, itt nagyon fontos dolgokról van szó. Lehet, hogy igaza van, ennyi embert már csak úgy lehet kézben tartani, ha folyton érzik a felelősséget, nem könnyelműsködnek egy másodpercre sem. Ettől még nem válik unalmassá a felvétel, mert van benne szín, van benne tempóingadozás, halkulás és hangoskodás, természetes, jó muzsikálás zajlik a celebrálás alatt vagy hátterében. Wunderlichtől itt azt is lehet hallani, amit a stúdióban nem, de valamiért nem annyira könynyed az éneklése, nyilván az izgalom, meg hogy valódi térben kell énekelni, nem a mikrofonnak, arra kényszeríti, hogy erővel énekeljen, és ettől a beszédszerűség kissé háttérbe szorul. Kim Borg a basszus, az az orrhangú, aki az egyetlen rossz lemezen, Markevichén is énekel, itt sem lélekemelő, de legalább érti az ember a titkát. Nem szép a hang, de elemi erejű, és ez bizony szempont az élő zenélésnél, nyilván lenyűgözte akkor is a hallgatóságot. Csakhogy a fokozott hangerőnek ára van, Borg a mű végére elfárad, az utolsó tercettben, amelyben még énekel, már csak társutas, alig van jelen, kimerült, elmentek a magasságai. A kísérőfüzetből derül csak ki, hogy Kim Borg szükségmegoldás volt, beugrás, hogy ne maradjon el az előadás, ha jól sejtem, Walter Berry helyett érkezett.

De eddig csak egy jó vagy érdekes lemezről beszéltünk, dokumentumról, amelyből megtudja az ember, hogyan játszották akkor Salzburgban A teremtést, amikor aztán igazán mindegy volt az itt élőknek, hogy Salzburgban mi újság van. Karajan azonban Ádám szerepére Hermann Preyt szerződtette, aki bizonyos értelemben Wunderlich bariton megfelelője, szép hang, és mintha nem énekelne, hanem csak beszélne, annyira természetesen árad belőle a muzsika. A természetesség azonban nem jelent érzelemmentességet, sőt éppen arról van szó, hogy Prey ezzel a megszólalással sokkal több mindent ki tud fejezni, mint egy irdatlan méretű orgánum. Most éppen azt fejezi ki, hogy a világ so gross, so wunderbar. Az ámulatot, a csodálkozás, a kíváncsiság és a hála állandó érzését, hogy itt vagyunk, ezt látjuk, halljuk, szagoljuk, ebben élünk, mozgunk és vagyunk. Azt az érzést, amit közben elfelejtettünk, és ha van oka A teremtés viszonylagos mai sikertelenségének, az ez: kihúzódott a befogadói szőnyeg a mű alól, mi azt látjuk, hogy felmelegedés, hőség, árvíz, szárazság, kín, gond, elromlás, túlnépesedés. Mit élünk át, amikor azt halljuk, hogy szaporodjatok, sokasodjatok, gyarapodjatok? Hogy jaj, csak azt ne. És lehet, hogy tulajdonképpen igazunk van. De Prey meg arról szól a hangjával, a hangjának színével, mennyire jó itt lenni. Ámulat, nincs rá más szó. Erről szól a mű, ezt kell megtalálni. Nem az oratóriumban, mert abban benne van.

Haydn: Die Schöpfung

The Monteverdi Choir, English Barock Soloists, John Eliot Gardiner, Deutsche Grammophon, 1996; Wiener Singverein, Wiener Philharmoniker, Herbert von Karajan, Deutsche Grammophon, 2004.