Álmodni arany?

Álmodni tudni kell, legalábbis Michel Gondry szerint, aki már harmadszorra merül le a tudattalan mélyrétegeibe, hogy onnan romantikus-kalandos történetnek álcázott, valójában igen sokrétegű gondolat- és képtömeget halásszon elő. Első filmje még hollywoodi szcéna szerint készült: a civilizációval szembesülő ősember képtelen megbirkózni szexuális vágyaival, és ez számos kínos vagy erőlködve mulattató jelenetbe torkollik (Libidó - vissza az ösztönökhöz, 2001). Második nagyjátékfilmjén már tetten érhető eredeti szakmájának, a zenei (különösen az izlandi énekesnő, Björk dalait feldolgozó) klipek készítésének hatása: az Egy makulátlan elme örök ragyogása (2004) nem más, mint utazás a koponyánk körül, követve az álom és a képzelet bakugrásait, az ok-okozati szerkesztésmódot felülíró aszszociációs struktúrát. Innen már csak egy - jóllehet, a francia rendező számára merész - lépés Az álom tudománya, amelynek immár forgatókönyvéért is felelősséget vállal Gondry: önéletrajzi ihletésű álomdráma bontakozik ki a szemünk előtt, melyben semmi sem igaz, ami annak látszik, és megfordítva, az alfaállapotot rögzítő képsorok sem feltétlenül csak az álom forrásvidékét térképezik fel, hiszen menthetetlenül összekeverednek a való és a kitalált élet motívumai.

Az alaptörténet sematikus - egy mexikói fiatalember Párizsba érkezik francia édesanyja hívására, aki kreatív naptárkészítési állással kecsegteti, ám kiderül, hogy csupán tömegtermékek fejlécének betűszedéséről van szó. Nemcsak munkahelyén, otthon sem találja a helyét, hiszen első pillanattól kezdve taszító-vonzó mágnesesség fűzi a szomszédban lakó lányhoz, aki szintén passzióból iparművészkedik, ténylegesen egy művészellátó bolt egyszerű eladója. Ezzel nagyjából mindent elmondtunk: a történetnek itt vége, közeledés és távolodás, héja-nász az avaron, odi et amo, a félreértéseknek, megaláztatásoknak, harmonikus kibéküléseknek vége-hossza nincs, a film záró képsorai is nyitva hagyják a látszólagos kérdést, egymásra talál-e az ifjú pár. Gondryt valójában hidegen hagyja, amikor test a testnek feszül, őt a lélek dinamikája érdekli, az álmok valóságteremtő és -torzító tulajdonsága, ezért a leírható cselekmény mögött egy másik, sokkal érzékletesebb, megfoghatatlanul tünékeny eseménysor húzódik. Az álom rendezőelve mindent maga alá gyűr: a bevezetésben láthatjuk, hogy a főhős, Stéphane fantáziából és temérdek kartonpapírból létrehozott egyszemélyes tévéstúdiójában egy nagy fazékban álmot kotyvaszt, először néhány kósza gondolatot, majd egy-két reminiszcenciát önt bele, kapcsolatokkal, emberi viszonyokkal fűszerezi, és természetesen bakelitlemezekkel is összevegyíti, melyek (Gondry előéletéből) a lelki élethez nélkülözhetetlen dalokat jelképezik. Sűrű, rózsaszín fürt bodorodik elő az edényből, amely hamarosan elárasztja a stúdiót. Épp így, sejtelmesen, de megállíthatatlanul borítja be az álomvilág Párizst, csak a látvány szintjei térnek el egymástól: az álom mélyrétegeit a k-európai mesefilmekből ismert celofánvíz, vattafelhők, posztófigurák, papírházak népesítik be, míg az ébren is előbújó képzelet a kartontévé adásait rendezi. Olyannyira így van ez, hogy egy vacsorabeszélgetés közben is karton szemellenzőn keresztül figyeli és kommentálja beszélgetőpartnerei viselkedését Stéphane, egy másik alkalommal pedig még őt is meglepi, hogyan képes a stúdióból kilépve lakásajtaja előtt találni magát, egy kutyaközönséges szituációban, és miért nem tudja bevonni (egyelőre) az ostromolt nőt az ő világába. Ahogy ezt már Gondrynál megszoktuk - most mégis minden eddiginél szembetűnőbben játszik el a lehetőséggel -, a határvonalak sosem élesek, elég egy gyors vágás, máris egyazon történet fonákját kísérhetjük figyelemmel. Jó példa erre az a jelenet, amikor Stéphane a fürdőkádban álmodozva vallomásos levelet fogalmaz szomszédnőjének, s bár csupán álmában kézbesíti, és már ébren kotorja vissza az ajtórésből, Stéphanie utóbb mégis a fejére olvassa - a fiú ezt úgy értelmezi, hogy kettejük álma ténylegesen összekapcsolódik.

A gátlásos, enyhén infantilis, de szeretni valóan bolondos fiatalember (vágy)álmait szemlélve bizonyára elégedetten dörzsölnék tenyerüket a pszichoanalízis művelői, hiszen a siker, hatalom, zsenialitás, ellenállhatatlan szexuális vonzerő óhajai bonyolódnak össze az ödipális konfliktusokkal (Stéphane halott apja fényképét párolja egy edényben, a szomszédlányt először apjához, majd anyjához hasonlítja, az álombeli apa és a nagyon is valóságos anya erős befolyást gyakorol külső és belső életére). A rendező mindvégig gondosan ügyel arra, hogy a súlyos sorskérdések, az identitásválság, a terhelt psziché nehezékét jó adag komolytalansággal ellensúlyozza (munkatársakkal való vicces jelenetek, játék éjjel-nappal), s ezzel mintegy levezesse azt a feszültséget is, amelyet korábbi filmjeivel, különösen az Egy makulátlan elme örök ragyogásával teremtett. Hiszen ne feledjük: a furcsán oda nem illő (aszketikus életszemlélettől csöpögő) Alexander Pope-idézet egy szemelvényét a címébe emelő előző Gondry-rendezés egyfajta negatív utópiát teremtett a képzeletvilágból. A lány, hogy elfeledje a fiút, egy új orvosi eljárás segítségével kitörölteti elméjéből a fiúval kapcsolatos minden emlékét, ezt felismerve a fiú is követné példáját, ám képtelen az elszakadásra, és egyre mélyebbre menekíti a lányt a tudatában, olyan tájakra, ahol az valójában sohasem járhatott. Az emlékek sziporkázó összekapcsolódása és szétválása párhuzamosan zajlik az azokat manipuláló technikus gárda magánéleti perverzióinak lassú kibontakozásával, s a múltat leromboló agytérkép-buldózer elől kétségbeesetten menekülő fiú számára csak a ciklikus újrakezdés kínál kiutat: a film elején és végén a semmiből építhetik fel újra a kapcsolatot. A zömében idétlen gumiarcú szerepeket játszó Jim Carrey e szokatlan, mégis testhezálló alakításban kísértetiesen emlékeztetett korábbi önmagára a Truman Show című filmből (1998), ahol öntudatlan valóságshow-főszereplőként csak a legvégén jön rá, hogy még érzelmei sem igaziak, és az égnek látszó kékség valójában az illúzió vászna - hogy mi történik vele, miután áttöri a stúdió falát, jobb nem is tudni. De a második Gondry-film összekapcsolódik egy másik, szintén hasonló képzeletvilággal küszködő alkotással is: a legjobb eredeti forgatókönyvért járó Oscar-díjat Gondryval együtt bezsebelő Charlie Kaufman nem csupán az első két Gondry-rendezés írójaként, de A John Malkovich-menet (1999) ötletembereként is feltűnt korábban. (Ez utóbbi filmben a népszerű színész, John Malkovich agyában tehetett körutazást, aki bemászott egy titkos üregbe egy irodaház eldugott szintjén, és gyakorlatilag leigázhatta akaratával a bábként mozgó testet.) Mindez csak azért érdekes, mert Kaufmannal vagy nélküle, Michel Gondry az ember legrejtettebb és legféltettebb gondolatait, emlékeit, lélekmozgásait firtató filmek sorába állítja be Az álom tudományát; olyan mozidarabok közé, amelyek a legelvadultabb pszichikai kísérleteknél is többet akarnak markolni. Formailag pedig közelíti Alejandro González Ińárritu (na tessék, még egy mexikói!) filmtrilógiájához (Korcs szerelmek [2000], 21 Gramm [2003], Bábel [2006)], melyekben a sokkal hangsúlyosabb szociális feszültségek az idősíkok és a szemléletmódok sűrű váltogatásával, klipszerű képekben bontakoznak ki - talán nem véletlen, hogy Az álom tudománya férfi és női főszereplője közül valamelyik mindhárom Ińárritu-filmben szerepel.

Gondry látványvilága feledhetetlen, s ennek több oka van: mifelénk a Mazsola és Tádé, a Futrinka utca és hasonszőrű bábjáték-remekek kitörölhetetlen lenyomata, tőlünk nyugatabbra a szokatlan, korszerűtlenül izgalmas látásmód és a velejéig modern, a popkultúra vizuális termékeiből építkező szerkesztési elvek ötvözete miatt lehetetlen közömbösnek maradni a vetítés végéig. Jóllehet az, ahogyan előadja, nagyságrendekkel újszerűbb és figyelemreméltóbb annál, amit mondani akar Gondry, ezért Az álom tudománya a finoman megmunkált közönségfilmek kategóriájába illeszthető. Szórakoztatva mond ítéletet a fogyasztásorientált társadalomról (amelynek maga is része), az álmok köznapi valósággal egyenrangú realitása mellett érvelve. Hiszünk benne vagy sem, hatása alól nehéz kivonni magunkat, és ha az invenciózus utalásrengetegben elveszve egynél többször sem szégyellünk leülni a film elé, az alkotók máris elérték céljukat.

Az álom tudománya. Színes, feliratos francia-olasz vígjáték, 105 perc, 2006. Rendező-forgatókönyvíró Michel Gondry; operatőr Jean-Louis Bompoint; zeneszerző Jean-Michel Bernard; szereplők Gael García Bernal, Charlotte Gainsbourg, Alain Chabat, Miou-Miou, Jean-Michel Bernard.