A művész mint antropológus

Mostanában, költözéskor, érzékeny kérdés: mit csináljon az ember a drága pénzen vásárolt vagy örökölt és sokáig féltve őrzött bakelitlemezeivel? Van-e, legyen-e lelkiismeret-furdalásunk, ha kidobjuk e túlhaladottá vált hordozókat? És vajon tényleg pusztán csak hordozók-e, avagy saját jogon létező műtárgyak? Hiába is másoljuk át őket más, korszerűbb hanghordozókra, az nem ugyanaz. Olyan, mintha kézírást akarnánk megőrizni gépelt, nyomtatott vagy akár hangos változattal. Elvész a tárgyisága, az olyan-amilyensége, amitől egyediségét nyeri. Persze egy bakelitlemez érdekesen bonyolult eset, mert egyszerre egyedi (amennyiben őrzi korának lenyomatát, „barázdáit") és sokszorosított, valamint egyszerre absztrakt és konkrét, mert hiszen ahhoz, hogy ezt a konkrét tárgyat megszólaltassuk, ahhoz, hogy hallhatóvá és értelmezhetővé tegyük, szükségünk van egy gépezetre, egy apparátusra.

Nos, úgy sejtem, H2L-t éppen ez utóbbi izgatja, ez az apparátus, ami a művészet esetében nem más, mint az a szociokulturális kontextus, amelyben a mű megszületik, illetve az a nyelv (úgy is, mint apparátus), amelyből művészet képződik vagy amellyel a művészetről beszélni tudunk (ha tudunk). „A hagyomány reflektált asszimilációja nem ugyanaz, mint a hagyomány reflektálatlan kontinuitása." Rolf Ahlers gondolatát Joseph Kosuth idézi The Artist As Anthropologist című írásában, s H2L „bakeliteratúráit" és „bakelitográfiáit" elnézve (elhallgatva?) úgy tűnik, a művésztől nem éppen idegen az a fajta termékeny, antropológusszerep, amelyre Kosuth utal. Ez annyit jelent, hogy H2L-t a művészetnek az a fajta modellje érdekli, amely saját szociokulturális, illetve történelmi kontextusához való közvetlen viszonyában bontakozik ki, s amelyre folyamatosan reflektál. Nem tesz úgy, mintha a művészet egy a világtól elkülönülő, illetve a világon kívül álló képződmény lenne (sőt láthatóan aggasztja az effajta művészetfelfogás), nem épít falat, nem húz határvonalat a kettő közé, hanem megkísérel szabad átjárást biztosítani a kettő között, sőt igyekszik rámutatni, hogy a kettő szétválasztása terméketlen és álságos dolog. Vizsgálatokat folytat le, amelyek során egy bizonyos ismert, adott tárgyat (itt: bakelitlemezt), valamint ismert és kevésbé ismert képeket és szövegeket összehoz és ezáltal újrakontextualizál, újraértelmez. „Hát, ez bizony lejárt lemez!", mondhatják azok, akiknek erről nyomban Duchamp és az ő ready-made-jei jutnak eszébe. Ám - függetlenül attól az érdekfeszítő kérdéstől, hogy Duchamp vajon tényleg „lejárt" lemez-e - Duchamptól eltérően őt nagyon is érdekli az így nyert esztétikai forma, nem mondható „vizuálisan közömbösnek", szeret eljátszani a barázdákkal, a koncentrikus körökkel, a bakelit - olykor roncsolt - textúrájával, fényével, súlyosságával, azzal, hogy a ráhelyezett képekkel és szövegekkel az értelmezés új barázdáit képes belevésni, illetve hogy a tartalmakat (a lemez normál állapotától eltérően) képes vizuálisan, képileg megjeleníteni (a szövegeket is).

Láthatunk itt téli, nyári, tavaszi, illetve őszi égboltot a megfelelő csillagképekkel, melyek mintha valamiféle titokzatos zene kottáját írnák az égre, s erre tessék, a következő művön láthatjuk is, szinesztézikusan, a szférák zenéjét; láthatjuk egy Kierkegaard-szöveg A és B, illetve pozitív és negatív oldalát (lásd még Zbigniew Libera egészen másfajta, de hasonlóan egy kultúra kontextusát, történelmét firtató játékát a Pozitív/Negatív-sorozatában, amelyben jól ismert történelmi fotók tragikus, negatív tartalmát pozitívra, „happy"-re hangolja át), angolul és magyarul (lásd még: a különböző nyelvek nem pontosan ugyanazokat a tartalmakat fedik le); láthatunk egy befejezhetetlen szimfóniát, ahol a befejezhetetlenség állapotára a lemezen megjelenő fehér, végtelenített, a csillogó, fekete lemez mélyére kunkorodó csigavonal utal; láthatunk Madonna-aranylemezt aranyozott, reneszánsz madonnaképpel (high and low találkozása a boncasztalon); Faludy-, Bartók- és Esterházy-lemezeket/szövegeket; láthatunk metaforikus hangszálakat, sőt láthatjuk a lemez közepére helyezett órakép segedelmével magát a feltartóztathatatlanul múló időt, ahogy nem lineárisan, hanem körkörösen, tehát a végtelen képzetét keltve forog. A „hogy múlik az idő, hogy múlik az idő, hogy múlik az idő....." feliratú, játékos-ironikus-melankolikus művel egyszerre feszegeti a tárgy és a mű létrejöttének idejét (kontextusát), valamint a megalkotás és befogadás idejét és időtartamát. Itt is, mint másutt, kérdéseket tesz fel: például hogy az itt felsorolt idősíkok közti különbségekből adódik-e valamilyen kérdés, probléma, amelynek a végére kell járni. Illetve a szövegek esetében: mi történik, ha egy szöveg vagy akár csak egy szerző (lásd pl. Bartók) egy kultúrán belül képileg láthatóvá, azaz ikonikussá válik. S a szövegekben megjelenített tartalmak mellett e képivé tett szövegek vajon milyen további tartalmakat képesek egy kultúrán belül létrehozni? Milyen gondolkodás-, írás-, illetve beszédmódokat képesek generálni?

Továbbá milyen jelentősége van annak, hogy ezek a művek éppen a Petőfi Irodalmi Múzeum hétköznap délben sajnálatosan üresen kongó termeiben, azaz egy múzeumban, méghozzá irodalmi múzeumban jelennek meg, amely intézmény egyfajta hagyomány megőrzésére tesz kísérletet? Vajon az a puszta tény, hogy H2L ironikusan bakeliteratúráknak nevezi el a művek egy részét, elegendő indok-e arra, hogy ezek a művek éppen egy irodalmi múzeumban legyenek kiállítva? Vajon egy irodalmi múzeumban kiállított szöveg hogyan viszonyul egy bakeliteratúrán kiállított szöveghez? S vajon a művész mint antropológus ideája nem éppen a művész mint muzeológus ideája ellenében dolgozik-e? A helyszín díszes, 19. századi, archaizáló pompája nem éppen e művek eleven, izgága, játékos és kísérletező szellemisége ellenében dolgozik-e? S jóindulattal vagy némileg reménykedve persze mondhatnám, hogy nem, hogy éppen a kettő közti feszültség teremt egy érdekes helyzetet, amennyiben - ideális esetben - a művész mint az antropológus egy speciális fajtája, aki nem a másét, hanem saját kultúráját térképezi fel és írja le, itt egy olyan kontextussal mérkőzhet meg, amelyben a tét nem elsősorban a feltárás, a kérdezés és újraértelmezés (persze egy ideális világban a múzeumnak éppen ez lenne a feladata), hanem sokkal inkább a már feltárt hagyomány katalogizálása, megőrzése, stabilizálása. Ám sajnos a remény itt nem elég: a kétfajta irányvonal nem teremt termékeny feszültséget; a helyszín bizony agyonnyomja a műveket. A világítás sem éppen ideális, s a teremben akad egy néma, vak tévé is, amelynek funkciója nincs, viszont akadályozza az egyik mű megközelítését. A kiállítást szemlélve egyre erősebben támad fel bennünk a vágy, hogy figyelmeztessük a művészt, menjen csak vissza, terepre, oda, ahova egy vérbeli művész-antropológus való - a múzeumot meg hagyja másra. Mi pedig inkább felvisszük a kidobásra ítélt bakeliteket a padlásra (J. A.-lemez, A oldal).

Hegedűs2 László: Bakeliteratúrák, bakelitográfiák. Petőfi Irodalmi Múzeum.