VIP klopédia

(Nem teljes, távolról sem, de mégis enci...) Feltárás, megidézés, bemutatás. Hogy közel hozzák, a szerzők és szerkesztők esszésorozatban mutatják be a műtörténetírás történelmi nagyjait. Időrendben, portrékkal - most már tudhatom, hogy Rómer Flóris nem csak egy utca a Rózsadomb aljában, hanem csillag a művtöri egén. Persze egyebeket is megtudhatok, főképp a régebbiekről, a klasszikusokról. Ami leginkább informatív gyűjtemény bibliográfiákkal, lexikonadatokkal. Mindenki kap pár oldalt, kismester, nagymester, világklasszis egyaránt, bár van (Castiglione), aki csak másfelet. Végre - mondhatnám. Nem vagyok szakmabeli, nekem kirándulás ez a könyv, pl. Henszlmann Imre (Marosi Ernő), Pulszky Ferenc (Szilágyi János György), Lyka Károly (Szűcs György), Ipolyi Arnold (Sinkó Katalin) - feltárult a régmúlt. Aztán nevek és művek a ma is fölkeresett könyvesházból: Popper Leó (Markója Csilla), Fülep Lajos (Vajda Kornél), Kállai Ernő (Perneczky Géza), Hauser Arnold (Wessely Anna). S végül, akikkel együtt élünk: Genthon István (P. Szűcs Julianna), Németh Lajos (Beke László). Rend, tabló, összegzés, lexika. Tényleg megható - másutt (más tudományban) nem tudok ilyesmiről. Piros pont. (Az esszégyűjtemény eredetileg az Enigma sorozat 47-49-es kötetében látott napvilágot.)

A dolgozatok sokfélék, van, ami képes megszólítani, van, amin törni kell a fejemet, és van, amikor unatkozom. A legjobb megoldásokat ott találtam, ahol az esszé kiemel egy-két vonást választottjából, azt járja körül, helyezi el a történelmi és személyes dimenziókban, vagyis ahol az írás a személyes kapcsolat és az objektív arckép között pendlizik. Hisz ez a kötet tudománytörténet, mondja az alcím, nem lehet sokat bratyizni a dolgozatok tárgyával (pontosabban alanyaival...).

Igazából nekem a legtöbb helyen a problémacentrikus megközelítés hiányzik. Egy-egy jelentős személyiség végül is egy-egy műtörténeti probléma megoldásával, netán intézményi fórum teremtésével került fel a jelesek közé. Ha ez sikerül, nyert ügye van a szerzőnek. Itt nem mindig sikerül. És ha nem, akkor nekrológra hajaz az írás.

A problémacentrikus arckép rajzát illetően engem Rényi András Tolnay Károlyról szóló dolgozata fogott meg. Ember és probléma közös portréját nyújtja - ha van ilyen -, ráadásul a történelmi figurával való vívódás személyes vonatkozásait sem szégyelli elmesélni. Az érdekli Tolnayban, amitől elemző munkája felfedezésértékű volt és maradt, és ami máig megkülönbözteti pályatársaitól. Rényi ezt az unikális látásmódot a műközpontú elemzésben, az egyedi alkotás analitikus kibontásában látja. Nem az adatfeltárásban, attribúcióban, leírásban, hanem a radikális műelemzésben, a formai megoldások aprólékos feltárásában, valamint abban a törekvésében, hogy e feltárás egyben a filozófiai dimenziókat is szóhoz képes engedni. Abban, hogy az a „mondandó", ami másoknál a mű „mögött" lappang, vagy a metafizikai rétegekben - tehát a mű „felett" - bukkan elő, vagyis filozófiai beágyazásban, hatástörténetben, netán szellemtörténeti kapcsolatokban magyarázódik, az Tolnaynál filtört utalások nélkül, magából a képből álljon elénk. Ami a remekművek metafizikája, az jöjjön elő a festményből, rajzból, mintegy önmaga nyelvén. A forma dialektikájából. Mit mondjak, ma is ezzel, a műelemzés labirintusával kínlódunk, meg ideológiák halála után keletkezett vákuum (bizonytalanság) következményeivel. Amin - többek között - azért mégiscsak a Tolnay-féle analitikus módszer (mondhatnám: műfenomenológia) volt képes - talán először - átsegíteni.

A portrék másik - ugyancsak vonzó, bár inkább ismeretterjesztő - megoldása a személyes és a műtörténeti szálak összevonása. Nagy Ildikó ilyen esszét prezentált Körner Éváról, ahol a személyes hang (a szerző per Éva-ként ír „tárgyáról") első látásra zavar, de aztán megszokom, a tegező viszony itt talán helyén van, mert a portréból végül is az rajzolódik elő, ami a lényeg - a besorolhatatlanság, a Derkovits-mánia, a magyar avantgárdhoz való ambivalens viszony. S ami a felejtős lényeget illeti, az is benne van: Körner volt az orosz (jelenkori) avantgárd, underground hírének terjesztője, tőle tudtuk meg, hogy egyáltalán van ilyen is - akkor, amikor még hasig benne időztünk a szocreál mitológiában.

Aztán van olyan is, ahol a lábjegyzet, a precíz dokumentáltság túlteng az életmű élő hányadának bemutatásán. Biró Józsefről kedves összefoglalóban pl. (Lővei Pál) van egy oldalnyi adóbevallás, ami szomorú kordokumentum, de mellette csak halványan dereng az alak kvalitása, gondolkodói sajátsága. A dokumentálás elnyomja a portrét.

Hát persze hogy igazságtalan vagyok. Cikizek, ahelyett hogy a találó írásokat lapoznám. Amilyen például Marosi Ernő Henszlmann Imre-arcmása, vagy Szilágyi János György Pulszky-tanulmánya. De nekem ilyen vibráló megjelenítésélményt hozott a Genthon Istvánról szóló esszé. Neve márka volt, alakja jó ideig legenda. Háttéranyaga nekem csak itt tárult fel. A portré egy habitus leírása köré épül: úriember volt, látszatra laza kézzel, valójában megfontolt tudósként dolgozott, nem anyázott, ha lebukott (1948 után), azt nézte, mit lehet kihozni az új - javarészt méltatlan - helyzetből. Így született a Magyarországi műemlékek c. öszszefoglalás - ahogy a szöveg mondja, Barcsay Művészeti anatómiájának párjaként. Ami, ugye, nemcsak tankönyv volt, hanem mérce, a minőség próbája, a szakma alapjainak tiszteletet parancsoló követelménye, meg még sok minden. (Nem értettem hozzá, mégis lapoztam: sugárzott belőle valami tartás és a művészlét autonómiája. Bár nem arról szólt természetesen.) Azért is találó a párhuzam, mert mindkét mű ugyanabból a passzív rezisztenciából született, de máig használt - maradandó - kézikönyv lett belőle. Mondom: a portréban végig ott fut a habitus fonala, a csipetnyi előkelőség, csipetnyi irónia, a világpolgári tekintet - mindent csak felülről nézni, nem bepiszkolódni. Telitalálat. Nincs túljegyzetelve, történelmiesítve - mégis megjelenik a figura.

Más. Beke László Németh Lajos-portréja első olvasatban korrekt bemutatás. Aztán a sorok között érzem a küzdelmet - a megbékélésért. Nem mintha veszekedtek volna. Csak Bekének - annak idején - a magyar avantgárd volt a fontos, Németh meg a nagy művészet: a „művészi kor" végét érzékelte („Cézanne után nincs festészet"). A két álláspont hol itt, hol ott ütközött. Például ott, amikor Németh „bevezette" Kondor Béla művészetét, nemcsak a hivatalossággal kellett küzdenie, de egy idő után az (akkori) avantgárd értetlenségével is. Legalábbis ő így érezte. Mint ahogy másik kedvencével is ilyen érzései voltak (Ország Lili). Szerintem - a kívülálló szerint - nemcsak érzés volt ez, a kizáródási élménynek volt alapja. Minden avantgárd kegyetlen elődeivel szemben levegőhöz akar jutni. Az akkori hazai is ilyen volt, mivel elnyomott volt, talán még inkább. Németh ezt a falat érzékelhette. Saját produkciójában is, az általa modellértékűnek tartott művészek megítélésében is. (Zárójelben: Kondorral - megint csak a kívülálló sejtéseit mondom - máig tart ez a tudomásul vevő, de nem sztároló magatartás: a közvélemény már „leírta", klasszicizálta [kiállítások, könyvek róla], de nem érzi jelenbelinek. Nem találja korszakos zseninek. Miért?) És persze a nyolcvanas évek felé az az előítélet vette körül, hogy művészetszemlélete lekéste a csatlakozást a posztmodernről, a transzavantgárdról, tehát voltaképp passénak érezhette magát. (Nem volt elég neki, hogy élete végéig gyanús figura volt a hivatalosság szemében...) Értetlenkedő, amikor pedig csak a kvalitást kereste, a fajsúly megszállottja volt - és ha valamit, ezt a súlyt hiányolta a kortárs művészet avantgárd ágaiban. Akárhogy is, ráragadt a konzervatív jelző, a teoretikus, aki mellett elment az élet. Micsoda kegyetlenség! - gondolom még ma is. De ez is a műtörténet (és műtörténetírás) része: a váltások kíméletlensége - és igazságtalansága. (A róla szóló bibliográfia háromnegyed része nekrológ - ami azért sokat elárul e tudós korabeli sorsáról...)

De nem is erről akartam írni. Beke László dolgozata - nekem úgy tűnik - a megbékélésé. A viták feletti kéznyújtásé. Vitairat ez is - de Beke (úgy érzem) önmagával vitázva írja ezt a portrét. Komoly, történelmi gesztus tanúi lehetünk.

Ja, és szellemes a könyvcím. Bár csak sejtem értelmét. Kik a frakkok? Kiállításlátogatók, a „nagy alakok" vagy általában a közönség (ma javarészt farmerben)? Forget it, csak butáskodom... A hiánylista fájdalmas - a szerkesztők panaszát olvasom -, de mindent nem lehet. Legfeljebb a felhők szélén lábukat lógató parnasszusiak sugdosnak: miért?

„Emberek, és nem frakkok". A magyar művészettörténet-írás nagy alakjai. Tudománytörténeti esszégyűjtemény. Szerkesztette Markója Csilla és Bardóly István.