Bánk tökön szúrja magát

Reinhardt megrendezte német színészekkel, előbb Pesten, aztán Berlinben. Schöpflin Aladár (Nyugat, 1911, 1060-1062) A Bánk bán berlini bukása címmel a „tiszteletreméltó, de lehetetlen vállalkozást" említ. „Vajjon minálunk is él-e a Bánk bán a színpadon? Egy emberöltőn keresztül adta a Nemzeti Színház, becsületből, az akta-elintézés lelkiismeretes unottságával évenkint egyszer, s most pár év óta már nem is adja, mert úgyse nézte meg más, mint néhány lelkes gimnazista. Magunkat se vonz, és azt kívánjuk, hogy vonzza a külföldet?" Közutálat övezi a Bánkot. Titkon. Nyíltan nem merik szidni. Szegény színészeket tángálják el rendre, hogy nem álltak helyt a legelső nemzeti drámánk színrevitelekor.

Kezdetektől baj volt a darabbal

Döbrentei Gábor folyóirata, az Erdélyi Múzeum meghirdette 1814-ben erdélyi főurak 700 és 300 váltóforint biztosítását eredeti magyar dráma megírására. Tizenkét beérkezett pályamű közül Tokody János Bihar megyei szolgabíró Ziegler-átdolgozását (Pártosság tüze) találták a „legjobbnak". Katona említetlen. Az első előadásról a Honművész (1835. március 15.) írja, hogy kihagyandóak az „untató és nem mívelt színpadra való hosszú elmélkedések, elbeszélések, asszonybecsmérlések". Ajánlja a „negyedfél óráig elnyúlt darabnak legalább egy órával megrövidítését". A harmadik budai előadás után is proponálja a „veres kréta" használatát. A hír elterjedt. Máig terjed a pletyka: a Bánk unalmas. Diákkínzó kötelező anyag.

Eljátszhatatlan. Megnézhetetlen. Elolvasni nem szokás. Kritikusok is úgy tartják: jól tudják iskoláskoruk óta. Pedig nehéz szöveg. Kecskeméti tájnyelv találkozik benne hivatalos latinnal, nyelvújítások szándékoltan ódon ízekkel. (Két magyar „fordítása" is akad. Illyésé meg Mészöly Dezsőé, ő a tévéváltozathoz katonátlanította.) Már Móricz Zsigmond is átírta a Magyar Elektrát, és javasolta fülközelbe hozni Kemény Zsigmondot. Mostanában mind többen korszerűsítenék Jókait, állítólag nyögve olvassák a fiatalok. Valóban nehezebb a tanár munkája, ha a régi nyelv szépségeire szoktatja tanítványait. Szegényebb volnék a meg csalatkozék, valamint a dallamos leventa nélkül. Előnyös volna diákkorban rászoktatni - akit lehetséges -, hogy a kulturális élvezetek nem kizárólag könnyen csúszó szellemi étkek. A befogadáshoz nézőnek-olvasónak munkát is kell végeznie.

A Bánk körüli véleménykülönbözések története könyvtárnyi. Valamennyi elhangzott kétkedést, új vélekedést fölszisszenő érzékenység követ. Már a mű első budai előadásának bírálója, Vörösmarty sem volt teljesen bizonyos benne, hogy nem „tévedésből" látta-e Bánkot hallgatózni Melinda és Ottó beszélgetése alatt. Miért nem rohan elő Bánk, s miért nem gázolja le felesége csábítóját? A rejtekajtó-rejtéllyel azután százötven évig elbajmolódtak szövegmagyarázók és színre vivők.

Hevesi Sándor erős húzásai (1930) kultúrpolitikai válságot eredményeztek. Parlamenti felelősségre vonás követte. Nemzetféltő sikolyok fakadtak. Szívleljük meg Vörösmarty értő kifogásait!-alapon: Hevesi kihagyta Bánk hallgatózó-leselkedő jelenetét. Még Pándi Pál is „nehezen igazolhatónak" tartotta a Nagyúr hallgatózását (1968).

Marton Endre az addig félhomályban tartott titkos fülkében megjelenő nagyúr helyett Sinkovitsot a díszlet emeletén hozta be, ahonnan nem is tudott volna közbelépni. A címszerepet színháztörténetünkben legtöbbször és leghevesebben eljátszó Bessenyei nyíltan kimondta: célravezető volna átdolgozni a tragédiát. Utóbb Illyés Gyula erősen vitatható „átigazításra" vállalkozott. Belekotort a szövegbe. Csakis töretlen tekintélye, hozzá a művelődéspolitika diplomáciai egyensúlyjátékai óvták meg a botránytól.

Zsótér rendezésében fel sem merülhet a kérdés. Igaz, ehhez át kellett szerkesztenie magát a színházat, a játék terét és a színházi konvenciót. Amikor Vörösmarty 1839. március 23-án (a darab ismerete nélkül) először látja-hallja a tragédiát, Bánk gyertyával megvilágított szobadíszletbe érkezik, Ottó éppen szerelmet vall Melindának. A hely szűk. Egymás mellé szorul a lopva megfigyelő és a kifüleltek.

Új tér

A Krétakör előadásában nincsen szoba, nincs terem, folyosók. Lajtha Béla nemzeti szecessziós (József) Nádor dísztermében, a volt kápolnában játszanak. Lepattogzott falú grafitszürke díszletraktárak, szenespincék helyett derűsen ünnepélyes helyen. A fölragyogó-elsötétedő máriaüveg ablakok szentjei-királyai-nádora is belejátszanak a tragédiába, akár a kitárt ablak, ahonnan érvényesül a mai Hungária (körút). (József főherceg, nádorispán alapította az intézetet. A főherceg cigány nyelvtant is szerkesztett [1888]. Alakja az üvegablakban látható. Belejátszik a patrónus az előadásba.)

Szétrobbantott játéktérben megy a mese. A teret előbb egy, utóbb három életnagyságú, preparált szürke magyar marha tagolja. Valamint a szereplő személyek elhelyezkedése és erővonalai. Feltételes tér. Nem ábrázol. Engedi a nézőt képzeletével átdíszíteni. Lehetővé teszi, hogy a színészek a belső ritmusára működjenek. Nyilvános tér. Magánélet-közélet: egyre megy. Mindenkibe belekémlel egy fül, egy szem. Közös nyilvánosságban folynak le a konfliktusos esetek. Nincs meglepetés. A titkok köztudottak. Legfeljebb nem említtetnek célszerűvé válásuk előtt: Igen - De Ráskai Demeter, pohárnok - ? - A' Sógorom? (...) a' Vámot valóban elnyerte Újfalun... ennyi szó elég megértetni a családi összefonódásokat, a Nagy Magyar Tálba béeresztett, szorgos kezeket.

A nyilvánossá tett tér feloldja a színpadtechnikát. Feloldja a dramaturgiai bökkenőket (miért sétál a jobbágy keresztül-kasul a palotán, mintha általános érvényű laissez-passer-ja volna?).

Ki!/ki! a' Tető mindjárt reám szakad

- mondja Bánk, de ez lehetne Zsótér Sándor rendezői mottója is. A nádor „elvánczorog". A rendező kilép az olasz színházszerkezetből, vagy szétfeszíti kínálatát. Pompásan berendezkedik a szegedi régi zsinagógába (Hans Henny Jahn: III. Richárd megkoronázása), de ha Fellner és Helmer-épületet kap játékhelyül: Pistolt és csapatát leviszi a földszintre, a nézőtér székeinek közepén vívópást nyílik, és a Király az emeleti páholyból beszél (IV. Henrik). Az Ódry Színpad aulája, ruhatári pult, lépcsőház, kettős bejárati üvegajtók kényelmesek Genet-nek. Az egykori mulató Rákóczi úti lépcsőháza, földszinti és emeleti ablakai, a rácsos gangfolyosók, a vetítőgép házteteje alkalmas tér Brechtnek (K. mama). Visszafordítva a folyó folyásirányát a nézőket ülteti a színpadra, és a széksorok között mozognak színészei (Az ügynök halála, Ódry Színpad). Az auditórium magasában foglalnak helyet az előadók, a parketten ülnek a nézők (Carol Ann Duffy: A világ feleségei). Kuna Károly hevederbe kötötten a vágóhidak Johannájaként körberepülte a miskolci színház szerelőcsarnokát. Szőnyegfalra másztak, eltüntetve a nehézkedési erőt (Ínség és nyomorúság, Radnóti). A szegedi Galileit Kékes tévékészülék keretében, Scribe melodrámáját Kecskeméten stilizált színpad előtt játszatta. A Radnótin a Médeia és a Jane Eyre, a Bárkán a Stuart Mária is ironizálta az olasz színházszerkezetet. Zsótér nem szépészeti fontoskodásból lázad a kukucskáló színpad ellen, hanem felszabadítja a színházi írásmódot, a játékot, a kapcsolatrendszert, a játszók-nézők viszonyát.

A megnehezített mozgás, a térbe szervezett akadályok, korlátok, gödrök, meredek lejtők, nyújtók, tornagerendák, csapdák, lengő díszletelemek föladatot indukálnak: eltüntetik a lomha naturalizmust, a lapos valószerűséget. Másfelől akadályokkal teli világot tárnak elénk, ahol a legképtelenebb feltételnek is magától értetődően kell eleget tenni. A fantasztikus kortársi valóságba belevetett drámai személyek arra ítéltettek, hogy legyőzzék a nehézségeket, zokszó és ellenszavazat nélkül vegyenek részt a rájuk mért mozgásokban.

Miért marhák szerepelnek? Konvencionalitásból. Zsótér ezt a közmegegyezést kínálja a játékhoz. Ugyanennyi joggal elfogadjuk kasírozott vásznakról, hogy trónterem. Jól tudjuk, hogy nem Visegrádon játszódik a történet, hiszszük mégis a vásznat, enyvet, zsineget. A szarvasmarhák képviselik a magyarságot Etelköztől a puszta legelőkön át egészen Csontváry Kosztkáig (Vihar a Hortobágyon, 1903). Zsótér Pentheszileiájában, a Feszty-körkép talált tárgyának előterén is keresztültrappoltak a szarvasmarhák. Térszervező szcenikai elemek. Érzéki, mezei állapotot adnak a játékhoz. Hozzábújnak a játszók. Szőréhez simulnak. Simogatják. Alányúlnak. Bögyörészik. Átölelik védelmet keresőn. Rámásznak húshalmazára. Ráterheli Bánk a jobbágy Tiborcra. A királyné felvonásnyit trónol hátán. Bánk állva egyensúlyoz gerincén. Biberachot átdöfik a szarvak, velük gyilkolja meg cinkostársát Ottó. A három marha sarokba szorítja Gertrudist, ő azonban nem hal beléjük, hanem átöltözködik nyílt színen gyászkompléba, király lesz a királynőből. A hatalom nem vész el, csak átalakul.

Láng Annamária királynéja Bánk ellenjátékosa - nem a hagyományos Bánk-Petur a játék fókusza. Ezúttal nem a lázadás vagy kiegyezés politikai dilemmáját adják.

Ah és oh!

A párbeszédek lihegő szétdaraboltsága, szaggatott lüktetése, színészre szerkesztett töredékessége a 19. század elején meghökkentően modern. Csakis a színházi gyakorlat vezethette Katona párbeszédtechnika-újító kezét.

Zsótér rendezésének mutatós részeivel bajlódnak a beszámolók. Elmegy fülük mellett, hogy nem honfinótákat dalolnak öblösen a színészek. Katona darabjára nézvést nagy csapás Erkel operája. A többség prózai előadásból is Simándyt hallja: Hazám, hazám...

Akik hallják a marháktól a szöveget is, azoknak nagy gyönyörűség a lassan kétszáz éve színi nótáknak fölfogott drámai verssoroknak vagy szószilánkoknak a konvencióktól megkötött érzelmi töltettől megszabadított értelme.

Nem éneklik le a kritikai kiadás kottájáról betűhíven az ah-okat és az oh-okat. Illetve ellenkezőleg. Éppenséggel megszólaltatják azt, ami odaírva vagyon. Az ah felindulás. Mélyről fölszakadó hördülés. Az ó, vagy oh sóhaj. Az előadás első szava Ottótól ironikusan meghökkent sikoly - Ah Biberách! örvendj!...

Gertrudis az Előversengésben tíz sornyit mond. Az Első Szakaszban szaggatott indulatszavak inkább, mint mondatok, felszisszenések, elharapott indulatok: Ottó! hát mi volt ez? Majd: Félre azzal! És: Mit ő? mi ingerelte olly / nagyon fel őtet? Visszakérdez egyszer: Szíved? Felhördül: Ottó! Láng Annamária az elszigetelt szavakat belülről folyamattá köti össze.

Nyomatékkal mondja ki a sőtt kötőszót, a szerzőhöz betűhíven. Legsúlyosabb színpadi jelenléte teljes felvonásnyi néma uralkodása a trónnak használt magyar marha hátán. Se szava, se gesztusa. Moccanatlanul bírja belső erővel. Ő maga a hatalom. A királyság. Az uralkodás. Legyilkolásába nem hal bele. A hatalom átöltözik fehérből feketébe. Csak új jelmezt használ az uralkodás tovább éléséhöz.

Makacsul belefúródott képzeletünkbe a sokféle hagyományos bán. Megütköztem, meghallván, a címszerepet Nagy Zsolt játssza. Eddig az első Nagyúr, akit elképzelhetünk lovon is. Ez a mokány férfi saját lábúlag járja az országot. Őszinte természetességgel egyidejűleg féltékeny férj és elemző politikai férfiú. Nem a hősi szerepkört ölti magára. Mindig indulattal telt tekintetének van valami ártatlan, gyermeki csodálkozása. Mintha nehezen hinné el szemének-fülének a valós tényeket. Állandón képes meglepődni. Teljesen következetes záró gesztusa. A tragédia Gertrudis leölésében kicsúcsosodik. A hátralévő Ötödik Szakasz többnyire kínos kóda. Vége a darabnak, de ki kell várni még a királygyilkosság vádját félrebeszélő szerzőt. A Nemzeti felújításában (1968) föltűnt a Kádár-kori konszolidáció színpadi mása. Az akasztás elmaradt. A király behúzta farkát. Összebékéltek az utójátékban. Mára oktalanná lett hasonló kiegyező befejezés. A végső jelenés hangsúlyozza a valóságfeletti zűrzavart. Törvény, rend, méltányosság: kifordult helyiről. Mindenki rosszul jár, kivéve a politikát. A dráma személyeinek élete csődbe jut. A hatalom fennmarad. A politikai sumákolás elsikkasztja a katarzist. Bánk a kibogozhatatlan magyar gubancból nem látván kiutat nem parolázik kiegyezést a királlyal: elkeseredésében egy marhaszarvat lendületesen alfelébe döf.

A közhelyes szereposztás szerint Rába Roland után kiált Biberach szerepe. Könnyedén előhúzná színészi repertoárjából. Tiborcért meg kell küzdenie. Panaszát nem áriaként adja elő. Felnyitni akarja gazdája szemét. Biberachot, a lézengő rittert a színház vezetője, a rendező Schilling Árpád tekintetében kaján örömmel, játékos rosszindulattal és észbeli fölénnyel adja.

Petúr pepitában. Szűk pepita öltönyben Terhes Sándor, akár dr. Watson a Baker Streetről. Nem énekli égre-karzatra szövegét (Üsd az orrát Magyar, ki bántya a' tied!). A bihari főispán palotaforradalmat szervező főtisztviselő. Terhes az a bizonyos őszülő halántékú gimnazistalány-bájoló férfikor delén járó megbízható és megnyerő. Országos színészi hiánycikk. Ha szól: érteni. (Még Montágh Imre tanította.)

Sárosdi Lilla Melindája mentes a szerep könnyfakasztásától és Ofélia-reminiszcenciáitól. Nem könnyen letaposható naiva-virágszál. Öntudatos, saját akaratú, kemény tartású asszony.

Bánki Gergely elvesztette állandósult színészi maszkját. Ottó herceget összetetten ábrázolja szerepköri hagyományok helyett. Az előadást nyitó csibészes fölnyögése egyszerre szavatol vágya őszinteségéről és a szerelmi vadász cinizmusáról. Valóban megszerezni vágyik Bánk feleségét, nem intrikai dramaturgi csavar törekvése. Megállíthatatlan időtöltése nővadak elejtése. A hercegi ficsúr az (eredeti) IV. szakaszban tragikai erőt mutat. Kritikailag minősített helyett valódi szenvedélyt. Az utolsó szakaszban Ottóból Solom mesterré alakul. Buzgó stréber. Zajosan odaadó. Rikítón szolgálatkész. Túlbuzog a király tekintetétől. Kezében hatalmas szarvval szürrealista balettet izeg-mozog. A tragédia kompromisszumos kiegyezésébe iróniája erősen belezavar. Rímel jelenete a békétlenek karzatán stréber kisiskolások egyetértő, egyhangú dünnyögésére. A „sötétben ólálkodók" úgy gubbasztanak odafenn, akár villanyvezetéken szürke verebek. Fejbólingató, gondolkozás nélküli, gépies csiripelésük egyhangú, akár együtt szavazó képviselők engedelmes karaja. Az említetteken kívül Katona László és Tóth Péter ártatlan malíciával képviselik a szolgalelkű önállótlanságot.

Somody Kálmán viharvert vidéki múlttal őrzi ugyan a vastag, zsíros drámázások emlékét, de játéka letisztult, emberi fogalmazásra egyszerűsödik. Nyomatékul saját sorsával súlyosbítja Mikhál bánt. Bánk gyermekeként karján kendőbe bugyolált, mozgó csomagot hordoz. Kasírozott csecsemő, nézőtérre kibámuló gyerekszereplő helyett szebbkeblű, eurokonform állatbarátokat elrettentő mozgékony, fehér áldozati nyúl.

Bendeleiben Izidóra zajt üt a megtorlatlan merénylet miatt. Nemcsak thüringiai honleány, a királyné belső barátnéja, de reményeiből is kisiklatott szerelmes nő csap botrányt a ravatalnál. Izidóra úgynevezett „szerződésbontó szerep". Az kapja, akinek fel akarnak mondani. Vagy ha megkapja, magától felmond. Péterfy Borbála színészi tolongás nélkül megnagyította a szerepet. Előtérbe játszta. Minden cselekedete, mondata a darabból indult ki és a cselekményt mozgatta. Igazi szerelem hajszolta Ottó nyomába. Az űzött lány belebotlott a cselekmény minden fordulatába. Péterfy Borbála főszerepet állít elő a mellékszerepből.

Wroclawban, a békekongresszuson Ilja Ehrenburg tolmácsolt Picasso és Fagyejev közt. Az utóbbi közölte a festővel: nem érti a munkáit, miért választ olyan formát, amit nem értenek az emberek. Picasso visszakérdezett: tanult-e Fagyejev elvtárs olvasni. - Persze. - És hogyan tanították? - Ábécézve - szólt a gúnyos válasz. Picasso: Engem is így tanítottak. Képet nézni tanították-e?

(Hát színházat nézni? ...)

Katona József: Bánk-bán.

Zene Sáry László. Díszlet Ambrus Mária. A marhákat a Katus Alt Bt. készítette. Jelmez Benedek Mari. Dramaturg Ungár Júlia.

Rendező Zsótér Sándor. Szereplők Láng Annamária, Bánki Gergely, Nagy Zsolt, Sárosdi Lilla, Somody Kálmán, Katona László, Terhes Sándor, Tóth Péter, Péterfy Borbála, Schilling Árpád, Rába Roland.

Bemutatta a Krétakör társulat a Vakok Intézete Nádor Termében, 2007. április. 17.