A Mozgó Világ internetes változata

Parászka Boróka

A magyar sajtó az utóbbi hetekben a rendőrerőszakról, rendőrbűnözésről cikkez. Minden bűntett híre kétszer annyi hírt szül, váratlan gyorsasággal buknak le a rendőr elkövetők: lassan a saját rendőrségétől retteg az ország. És Magyarország láthatólag szeret félni, mert ez az öngerjesztő rettegés bizonyos értelemben megnyugtató: a rendőrség elmarasztalásával a gonosz azonosítva van, a gonoszt karanténba lehet zárni. Néhány menesztés, személycsere, és minden mehet tovább a maga útján. A rendőrség működésének a biztosítása, az intézmény milyensége láthatólag nem kérdés. A magyar társadalom 2006 őszén személyes konfliktusba keveredett a rendőrséggel, és most - néhány vérlázító bűneset apropóján és ürügyén - személyes revánsot akar. A rendőrség hitelének megőrzése szintén személyi kérdés. A magyar belpolitika pedig a személyi döntések és indulatok forgatagában lassan olybá tűnik, mint egy lazán szervezett házibuli. Mindig az a kérdés: ki fog szétcsapni a rendetlenkedők között?

Ezzel természetesen a valódi bűnesetek valódi áldozatai is kényelmetlen helyzetbe kerülnek, hiszen ebben a folyamatban statisztáivá válnak egy személyes konfliktusnak. Ők illusztrálják a „na ugye, hogy baj van a rendőrökkel?" kérdést. Pedig nem a rendőrökkel van baj, a rendőrség szerepét lenne jó újra tisztázni.

A magyar közvélemény a konfliktus folyományaként fejeket akar, látványos és azonnali kivégzéseket. A magyar társadalom a félelmek, az indulatok társadalma, nem a demokratikus szervezettségé, elvárásoké és következetességé.

A román közélet szintén ilyen mélyen hisz a bűnbakkeresés megváltó és tisztító erejében. Természetesen nagyobb léptékekben gondolkodik, mint a magyar. Nemcsak a demokratikus hatalommegosztás egy szeletét söpri le az asztalról, hanem a teljes demokratikus rendszert. Romániában nem elég diszkreditálni a rendfenntartó erőket. Itt az egész törvényhozást kellett karanténba zárni ahhoz, hogy a választópolgár komfortérzete rendeződjön. A választópolgár akkor lesz igazán boldog, ha már nem is kell választania: le kell fejezni a parlamentet, a képviselőket, sőt - ahogy a jelenlegi államelnök fogalmaz - a „teljes politikai osztályt". Természetesen szintén látványos és azonnali kivégzéssel.

Basescu elnök úgy kampányolta végig az országot, hogy az egyetlen politikai üzenete a román parlament felé rázott ökle volt. És az ország ujjongva üdvözölte ezt a sommás ítéletet.

Szemrebbenés nélkül lemondtak a választók arról a törvényhozásról, amelyet ők szavaztak meg három évvel ezelőtt. Szemrebbenés nélkül lemondtak saját demokratikus véleménynyilvánítási jogukról. Az ellenzéki és a kormányon lévő pártok közötti konfliktus az államelnök és a parlament konfliktusává érett, személyes, majd személyeskedő üggyé vált. És ahelyett, hogy a törvényhozói munka minőségére figyelt volna a szavazópolgár, inkább állást foglalt a személyes konfliktusokban, felsorakozott az államelnök mögé - aki a személyes szimpátiára építette a teljes kampányát -, szemben a képviseletére hivatott, általa választott parlamenttel.

Minden ország megtalálja a maga saját képére és hasonlatosságára teremtett populista népvezérét - mondja Tamás Pál a romániai helyzetet értékelve. Basescu államelnök politikai sikere valóban tanulságos. Nem csupán győzött a romániai kampányversenyben, de ki is szorított minden potenciális ellenfelet. Azt ismerte fel, amit a román társadalom magának sem mer bevallani: hogy hiányzik ebből a politikai közösségből a demokráciára való igény. Kimondta azt, amit a választói nem mertek kimondani. Nyíltan felvállalta, hogy megszegi a demokratikus játékszabályokat - és ezt a nyíltságot támogatóinak egyre népesebb tábora honorálja is. Az erőszak a romániai politikai kommunikáció legitim eszközévé vált: a főváros derült azon, hogy a képviselők számára egy köztéren középkori kínzóeszközöket, szégyenpadot és karóba húzásra alkalmas karókat állítottak ki.

Romániában nem „csak" néhány tucat rendőr vált bűnözővé, nem „csak" a rendőrségbe vetett bizalom inogott meg. Romániát - hála a jól irányított politikai játszmáknak - ma az állampolgárok a „piszkos 322" országának látják. A 322 képviselőt foglalkoztató képviselőház nem partnere, hanem ellensége az államelnöknek, és ma fenntartások nélkül lehet beszélni a képviselők likvidálásáról. A parlamenti képviseletet és a törvényalkotás jogszerűségét büntetlenül meg lehet kérdőjelezni, egyetlen laza államelnöki mozdulattal zárójelbe lehet tenni a demokratikus döntéshozatal teljes intézményrendszerét.

Bizonyos értelemben Románia néhány lépéssel Magyarország előtt jár. Itt már nem kötelező a demokratikus mimikri. Magyarországon még személyes kérdéssé lehet redukálni a demokratikus intézményrendszerek reformját, átalakítását, ellenőrzését. Romániában pedig az egészet ki lehet vágni - szó szerinti idézet a román elnöktől - az ablakon.

Miért megy ez ilyen könnyen? Mindkét társadalom hihetetlen gyorsan ment át az utóbbi néhány évben radikális strukturális átalakuláson. Az átalakulás szülte konfliktusok rátelepedtek a már meglévő, „történelmi" konfliktusokra, a problémák évek óta hatványozódnak. A problémamegoldásért, konfliktuskezelésért, érdekegyeztetésért, szélesebb társadalmi érdekképviseletért elkötelezett politikai erők, mondjuk, a kelet-európai baloldal pedig fáziskésésben van. Vagy a látszatmegoldásokhoz folyamodik, vagy az erőszakhoz. Magyarországon az előbbi, Romániában az utóbbi történik.

A 2004-es romániai választások óta (amikor az addig legyőzhetetlen szociáldemokrata párt furcsán - gyakorlatilag mandátumvesztés nélkül - megbukott, amióta az RMDSZ főleg a vegyes lakosságú, nem pedig a tiszta magyar településeken volt igazán sikeres) hangzott el gyakran, hogy valami végleg megváltozott a román társadalomban. Minél többször hangzott el, annál kevésbé tűnt hihetőnek, annál kevésbé vették komolyan. Pedig lett volna idő felkészülni. De sem a román szociáldemokrata párt, sem a magyar érdekvédelem nem változott jottányit sem.

A szociáldemokraták azt hitték, hogy valami véletlen zűr okozta a választási bukást, a szavazóik mégsem voltak kellően erősek, mégse voltak „elegen" (mondaná Orbán Viktor). Amúgy meg minden úgy jó, ahogy van a román szociáldemokrácia terén, az embereknek fontos a szociális biztonság, ugrásra készen szolidárisak a segítségre szoruló embertársaikkal, csupa empátia és odafigyelés az ország. A bajokat meg valahogy átvészeljük együtt, a párt vezetésével. Rendkívüli odafigyeléssel fordult a nyugdíjasokhoz, az agrárgazdaságban dolgozókhoz. És semmit nem mondott azoknak: akik kimaradtak a nyugdíjbiztosítási rendszerből (mert rosszul működött a rendszer a rendszerváltás előtt és után is, mert rengetegen érték el a nyugdíjkorhatárt munkanélküliként stb.). Semmit nem mondott azoknak, akiket maga alá temetett a román agrárium összeomlása. Legfőképpen keveset beszélt a pályakezdőkhöz, azokhoz, akik a feketemunka és feketegazdaság áldozatává váltak, a vendégmunkásokhoz, a lakásra várókhoz stb. Szóval azokhoz, akik az átfogó, radikális román reformpolitikára vártak. A román szociáldemokrata párt jottányit sem változott - mondanánk, hogy 1990 óta, de kerüljük a túlzásokat: 2004 óta. Hatalmas, önfenntartó bürokrata rendszer, funkcionáriusai galamblelkű bojárok: kifelé fennen hirdetik a reális társadalmi szükségleteket figyelmen kívül hagyó szolidaritás politikáját, befelé féltékenyen őrzik saját, párton belüli státusukat. A szociáldemokrata párt státuspárt, változni és kommunikálni képtelen mamutokkal és a rég letűnt (vagy sosem volt) román baloldal iránti nosztalgiával. A változtatás és a társadalmi reform iránti minimális bátorság nélkül. A román társadalom kiment a párt alól: elege lett a hajdan volt tekintélyből sáfárkodó, mára erőtlenné vált politikusokból, de legfőképpen abból, hogy a román baloldal a tűzoltásra, az eseti kezelésekre és nem a teljes rehabilitációra rendezkedett be.

Az RMDSZ azt hitte, hogy a szervezetre szavazó románok (Szatmáron, Szászrégenben) eltévedtek, pillanatnyi elmezavar szállta meg őket. Ezekkel a szavazókkal nem kell foglalkozni, majd elmúlik nekik az átszavazósdi. A magyar érdekképviselet az magyar érdekképviselet, az az igazi siker, ha így működik: magyaroknak szól, magyarul, magyar városban, magyar házban, magyar utcában. A gettó otthonos és biztonságos. Erre a gettóvédelemre rendezkedett be az RMDSZ is, tizenhét éve megújulni képtelen pártapparátusával, az 1990 óta nem oldódó, mára már alaptalanná vált etnikai sértettségével, görcseivel és paranoiájával.

Ebben a helyzetben érte 2007 tavaszán az egykor két legbiztosabb szavazóbázissal bíró román pártot az államelnök demokráciaellenes kampánya. Basescu időközben kinevelte magának a legfiatalabb választógenerációt, azokat, akik közvetlenül a rendszerváltás előtt születtek. Akiknek már semmit sem mond a régi dicsőségre hivatkozó tekintélypolitika, akik számára a politikai kultúra annyi, amennyit a román jobboldal látványos politikai tömegrendezvényei közvetítenek. Akik könnyen mozdíthatók, és akik fenntartások nélkül elfogadják, hogy a demokratikus döntéshozatal bármikor fölülírható.