A Mozgó Világ internetes változata

Végel László

A szerbiai liberális Demokrata Párt aktivistáit látta vendégül a berlini Heinrich Böll Alapítvány. A fiatal szerbiai párt politikusai telt ház előtt szerepeltek a Hackescher Markton levő Böll-központban. Mondanivalójuk ismert volt előttem, ez az egyetlen párt, amely ki merte mondani, hogy Szerbiában Koszovó nélkül is lesz élet, s kétségbe vonta Szerbia morális jogát Koszovóra. Legfeljebb az ragadta meg a figyelmem, hogy pontosan ugyanazt mondják külföldön is, mint Szerbiában. Ebben különböznek a többi pártpolitikustól, akik külföldön hajlanak az európai diskurzusra, otthon azonban megmaradnak a szokásos hazafias-nemzeti retorikánál. Ez a kettősség többé-kevésbé jellemzi a kelet-közép-európai populista pártokat.

Annál jobban meglepett viszont a színvonalas, értő közönség. Nemcsak a sajtó képviselői érkeztek nagy számban, hanem a hallgatóság soraiban számos parlamenti képviselő és közvélemény-formáló értelmiségi foglalt helyet. Ebből is kiderül, hogy Nyugaton továbbra is kivételes figyelmet szentelnek a Balkánnak. Elsősorban nem napi politikai kíváncsiságról van szó, hanem többről: Európa számára kihívást jelentő világot látnak benne. A Balkán nem ellenpont, mint ahogy sokan gondolják, inkább olyan pont, ahol - mint ahogy ez éppen a mostani populista hullámból kiderül - a kelet-közép-európai jelenségek a maguk pőre valóságában, brutálisan tárulnak fel. Nem csoda tehát, hogy komoly kiadványok, intézmények foglalkoznak vele, ami meghatározta a vita színvonalát is.

Több felszólaló e párt profilját párhuzamba állítja azokkal a pártokkal, amelyek a kilencvenes évek kezdetén Közép-Európában rendszerváltó pártként szerepeltek. Hova tűntek azonban Kelet-Közép-Európa rendszerváltó pártjai? Vagy válságba sodródtak, vagy idejében áteveztek jobbra. Hol vannak azok az idők, amikor az újvidéki lakásomban reggelente a Kossuth rádiót hallgattam, hogy magamat vigasztaljam? „Hallgass a szívedre, szavazz a Fideszre", sugározta a rádió a választási szólamokat. A lezárt országhatárok között szorongva komolyan vettem a szólamokat: elképzeltem, hogy Budapesten kószálok, és a szívemre hallgatok. Így volt Mészöly Miklós is, aki Fodor Gábor és Vágvölgyi András társaságában - miközben száz-kétszáz kilométerre odébb dörögtek az ágyúk - a Vajdaságba látogatott, és nyilvános fellépéseken a magyar kultúráról beszélt, arról sem feledkezve meg közben, hogy a vajdasági magyarság milyen értékeket teremtett.

Az is a hiteles krónikához tartozik, hogy a vészes napokban a magyar írók és értelmiségiek gyakran látogattak a Vajdaságba. De másként, mint napjainkban. Akkor a többségi nemzet fórumain is szerepeltek, a többségi nemzet értelmiségeivel is párbeszédet folytattak. És vitáztak velük, természetesen.

Konrád György a szabadkai, a budapesti, a belgrádi vitafórumok után Dobrica Čosićnál, akkori köztársasági elnöknél tiltakozott amiatt, hogy a vajdasági magyar fiatalokat aránytalanul nagy számban küldik a baranyai frontra. Čosićot annyira meglepte az erélyes hang, hogy rögvest megígérte: közös szerb-magyar vizsgálóbizottságot hoz létre a tényállás megállapítása végett. Még Vickó Árpádnak, a magyar irodalom kiváló fordítójának is megakadt a torkán a szó, annyira meglepte a váratlan engedékenység. A kezdeményezésből azonban nem lett semmi, mert a helyi kisebbségi vezetők elutasították az ajánlatot, mondván, hogy ők végzik a dolgukat, nem kell ide Konrád György. Benn ülnek a parlamenti széksorokban, tudják, hogy mi a dolguk.

Jöttek mások is, köztük Kis János, Esterházy Péter, Réz Pál, Radnóti Sándor, Heller Ágnes, minek köszönve a szerb értelmiségiek jelentős részében kialakult egy különleges vonzalom Budapest iránt, s a budapesti kisugárzás egyre erősebb lett. Ami jót tett a vajdasági magyaroknak is. Ám a háborús helyzet csillapodása után mindez megváltozott. Inkább politikusok jönnek tárgyalni a kisebbségi pártirodákba, az írók és az értelmiségiek pedig többé nem lépnek fel a többségi nemzet fórumain, hiszen legtöbbször csak Szabadkáig jutnak el, ahol megtorpannak. Mivel az út további része göröngyös, ezért felpakolják az egész Vajdaságot és viszik Szabadkára. Ahogy hallom, a magyar-magyar ügyeket boncolgatják. Belgrád mintha nem is létezne. A magyar szellemi elitet többé nem érdekli Szerbia, s Budapest kisugárzása is vészesen csökken. Egyedül a magyar politikusok törik magukat, de baráti és túlbuzgó nyilatkozataikról a szerb sajtó alig vesz tudomást. Magyarország többé nem fontos. A magyar külpolitika Belgrádban csak akkor lenne sikeres, ha előtte járna egy jó magyar kultúrpolitika. Erre Belgrádban még a svájciak is jobban ügyelnek.

Azt a szerepet, amit a kilencvenes évek elején Budapest játszott, idővel Bécs és Berlin vette át. Ezekbe a városokba költözött át a „másik Szerbia" kultúrája, Magyarországon pedig az tűnik fel, ami az officiális csatornákon átszivárog. Marad tehát a filmrendező Kusturica s rajta kívül két író: Milorad Pavić, vagy Svetislav Basara, vagyis a „nemzeti posztmodernek". Ha pedig valaki éppen a balkáni egzotikumot keresi, elmehet Boban Marković pesti koncertjeire. Pár évvel ezelőtt Bécsben láttam a belgrádi alternatív művészek reprezentatív tárlatát, a berlini kritikusoktól hallottam, hogy Berlinben az Akademie der Künste kiállítótermében is sor került erre a tárlatra, s az év eseményének számított. Hasonló jelenség érzékelhető az irodalomban és a szellemi élet más területein.

Román vonatkozásban is hasonló tünetre lettem figyelmes. A román írók, az utóbbi időben pedig az ukrán művészek szintén nagy számban szerepelnek Berlinben. A német újságok az új ukrán irodalmi hullámról írnak. A magyar médiumok ezt nem regisztrálják, hiszen a német tükörben is csak magunkat látjuk. Nincs ebben semmi meglepő, hiszen a kelet-közép-európai kis nemzetek általában német vagy angol közvetítéssel tájékozódnak egymásról. Valószínűleg a románok, az ukránok ugyanolyan keveset tudnak rólunk, mint mi róluk. Igazából nem ez, hanem a jelenség másik vetülete foglalkoztat. A magyar kultúra - sokszor nem kis anyagi áldozatok árán és remélhetőleg sikerrel - igyekszik az európai országokban megjeleníteni önmagát, ám azokban az országokban, ahol magyar kisebbségek élnek, a magyar kultúrpolitika defenzív, kivéve Szlovákiát, ahol megfelelő partnerre talált a szlovákiai magyar írókban, művészekben, értelmiségiekben, kultúraszervezőkben. Ebből következik, hogy a magyar kultúra a felvidéki magyar kultúrával együtt van jelen a szlovák kultúrában. Hasonló volt a helyzet az egykori Jugoszláviában a hetvenes és a nyolcvanas években, a szlovákiai magyarok tehát példaszerűen folytatják ezt a hagyományt. Ma azonban ezt a hagyományt felszámolták, a kisebbségi szellemi elitek a Kis Magyar Kuckóban büszkék rá, hogy semmiféle hatást nem fejtenek ki abban az országban, amelyben élnek. Lassan-lassan ez lesz a „magyarságteljesítmény" fokmérője.

A vitaest után találkozom Vesna Pe¼ićtyel, aki szintén a meghívott felszólalók között volt. Régen láttuk egymást, legutóbb egy újvidéki antifasiszta rendezvényen szerepeltünk együtt. A hangulat vészjósló volt, hiszen az új szerbiai jobboldal gyűrűjében beszéltünk, az új szerb jobboldal képviselői foglaltak helyet a padsorokban, akik előzőleg több hasonló rendezvényt botrányba fullasztottak. Néhányszor fizikai leszámolásra is sor került. Beszéd közben meg-megremegett a hangom, s minden erőmet összeszedtem, hogy ez ne derüljön ki, hiszen a „szerbiai ellenállás nagyasszonya" előtt - így titulálják Németországban is: az ellenzéki demonstrációk idején férfiakat is lepipáló bátorsággal vezette a százezres tömegeket - neveletlenség lett volna félni.

Bizonyára egyikünk sem gondolta három évtizeddel ezelőtt, állapítottuk meg kevéssel ezután, hogy antifasiszta rendezvényen fogunk szónokolni. Én biztosan nem, hiszen a kötelező iskolai tananyaghoz tartozott, s ezért nagyon untam már. A titói „boldog nemzedékhez" tartoztam, s ez a rendszer, habár morgolódó kritikusa voltam, mégis mély nyomokat hagyott bennem. A látóhatár egyik részét kiélesítette, a másikat elhomályosította.

Ez a titoizmus ma meglepő módon tűnt fel előttem éppen Németországban. Hamburgban áprilisban kezdődött a „Tito-projekt", s tartani fog májusban is. Nem a jugoszláv nosztalgikusok vagy pedig a párvezérükhöz hű, régi jugoszláviai kommunisták szervezik. Nem is szervezhetik, hiszen alig maradt belőlük. Az egykori nómenklatúra tagjainak túlnyomó része kemény antikommunista lett. A szerbiai tömegek vad szenvedéllyel tépték le a Titóról elnevezett utcatáblákat, csak Macedóniában, Boszniában, Horvátországban maradt néhány. És Szlovéniában, az új európai mintaországban, ahol bevezették az eurót, de nem semmisítették meg az utcatáblákat. Ott éppen az euró bevezetését tervezgették, amikor a budapesti Kossuth téren az ellenzéki pártok buzdítására nagy népi hurrát szerveztek a mindent elsöprő népi forradalom érdekében. Szlovéniában euró, Magyarországon népi forradalom.

Megőrizték a táblákat a kis bácskai magyar és szlovák falvakban is. Annak ellenére, hogy a bácskai magyarok immár tudnak azokról a retorziókról, amelyeket Tito partizánjai hajtottak végre 1944 őszén. Azok az írók és művészek, akik Tito nagyságáról ódát zengtek, ma Tito-ellenességükről híresek, a jobbik esetben pedig kitörölték az életrajzukból a „szégyenfoltot". Tehát nem ők a projekt szereplői, hanem azok, akik már a nyolcvanas években vagy még előbb ellenzékben voltak, s a titói rendszer sem bánt kesztyűs kézzel velük. Bemutatják a zágrábi Slobodan najder új, Titóról szóló drámáját, és >=elimir >=ilnik Titóról készült filmjét.

A projektben túlnyomórészt németek működnek közre, köztük is a legaktívabbak az alterglobalisták. A terminusra nagyon ügyelnek. Rossz néven veszik, ha antiglobalistáknak nevezik őket. Az antiglobalisták jobboldaliak, mondják, vagyis a nacionalizmus egyik válfaját képviselik. Az egyik vitafórumon kapcsolatba léptem velük, hogy megtudjam, miért érdekli őket Tito, mi köze van a titoizmusnak az alterglobalizmushoz. Az első mondatokból megértettem: a munkás-önigazgatás miatt. Ha valójában a multinacionális cégek diktatúrájáról van szó, akkor szükségszerűen fel kell vetni, ki ellenőrizze a cégeket. Tisztában vannak a jugoszláv munkás-önigazgatás hiányosságaival, s azzal is, hogy az államszocializmusban ez felemás módon volt megvalósítható. Ennek ellenére nem jelent elvetendő tapasztalatot, bizonygatják.

Akaratlanul is párhuzamba állítom ezt a tudástőkét a Magyarországról szóló németországi ismeretekkel. Magyarország ma rendkívül nagy rokonszenvnek örvend Németországban, de keveset tudnak róla. Volt alkalmam egyszerű emberekkel is beszélgetni, akiknek a szeme felcsillant Magyarország nevének hallatára, ám kiderült, hogy meglepően tájékozatlanok. Hallottak ötvenhatról, Budapestről és Balatonról, ezenkívül ismerik néhány író, művész nevét. Azt, amit egy átlagos műveltségű németnek illik tudni. De semmi jellemzőt nem tudtak mondani az országról. Sem jót, sem rosszat.

Ötvenhat is kapcsolatban volt a munkás-önigazgatással, jegyeztem meg. De ezzel kapcsolatban inkább azt tudják, hogy a magyarok fellázadtak az oroszok ellen. Mindezt hallatlanul nagy rokonszenvvel mondják. Így vagyunk mással is, félő, hogy Magyarországból rokonszenves, de tulajdonság nélküli ország lett. Rokonszenves EU-provincia a Duna mentén! Avagy a mai világban ez is elég? Lehet, hogy elég, csak akkor semmi szükség a nagy népi hurrára.