A Mozgó Világ internetes változata

Dalos György

Berlin, 2007. május 14.

Nem hittem volna, hogy valaha eljutok Luxemburgba, pedig útjaim szinte körbelőtték a falatnyi nagyhercegséget. Tíz évvel ezelőtt Saarbrückenben olyannyira elfogott a kísértés, hogy már majdnem megváltottam a vonatjegyet, ám Eörsi István és élettársa, Veronika lebeszélt, mondván, menjünk inkább autón Metzbe. Ha Metz, hát Metz, gondoltam lazán, Luxemburg majd máskor. Néhány évvel később Trier városában fanyalodtam volna a nem egészen egyórás utazásra, de akkor is közbejött valami. Gyanakodva figyelem ezeket a kimaradt kalandokat: mintha apadóban volna a nagyvilág iránti érdeklődésem, amelyet útlevélhiányos ifjúságom növelt túlzott mértékűvé. Hová lett belőlem a Keletről jött turista fösvénysége, amely az államilag engedélyezett harminc napba és az azzal járó valutakeretbe lehetőleg egész Európát belezsúfolta?

Apropó, Európa: éppen Európa révén keveredtem végül is Luxemburgba, Európa idei kultúrfővárosába, ahol is a német PEN tartotta kihelyezett közgyűlését „Európa - álom és valóság" témamegjelöléssel. A megtisztelő felkérés szerint egy kerekasztal-beszélgetésen többedmagammal arra a kérdésre kellett választ adnom, hogy van-e európai irodalom. Persze hogy van, vágtam volna rá még akkor is, ha belsőleg kétely mardosott volna - a kontinens ilyetén gyakori említése hallatán bármely tagadólagos válasz a vendéglátóval szembeni bunkó udvariatlanság lett volna. Szerencsére azonban már eddig is meg voltam győződve az európai irodalom létezéséről, s így lelkiismereti konfliktus nélkül mondhattam igent. Európai irodalom, az van, jelentettem ki tőlem telhetően érces hangon, és ez a megállapításom a beszélgetés többi résztvevőjének egyetértésével találkozott.

Az ajándékba kapott röpke luxemburgi utazás némiképp úgy hatott rám, mintha az egészet olvastam volna. Részben így is volt: patinás hotelom előcsarnokában a szecessziós liftre várva híres-neves szállodavendégek bekeretezett köszönőleveleit tanulmányozhattam: elődeim közé tartozott Mahendra nepáli király, Wilson brit miniszterelnök és Bradley amerikai hadseregtábornok. A helyszíneknek, amelyek között mozogtam, franciás volt a nevük, ám mégsem egészen francia. A tanácskozásnak otthont adó kultúrközpont, az Abbaye de Neumünster például a rue Münsteren volt található, a megnyitót tartó miniszterelnök neve Jean-Claude Juncker, a német nyelvű lap francia, a francia pedig német nyelvű cikkekkel kedveskedett a nyájas olvasónak. A főutcán, a francia könyvesbolt kirakatában díszhelyen áll Konrád kolléga legújabb németországi könyve, a Buch Kalligro. A nyelvi kétlakiság szóban is tetten érhető - francia mondatok németül végződnek és umgekehrt.

Amúgy mi van egy ilyen nyolcvanezres helyen hétvégén? Kirakodóvásár, térzene és nyilvános zabálás minden mennyiségben. Pedig az euró errefelé úgy viselkedik, mintha nem is euró volna, hanem békebeli belga frank, az aranyos törpeállamban szemérmetlen drágaság honol. A Le Rabelaise kétségkívül finom francia étkei majdnem kétszer annyiba kerülnek, mint az átlagos német éttermi ebéd, a taxi - ha nem téríti intézmény - úri fényűzés, s ingyen semmit sem adnak, kivéve talán a nagyhercegi palota előtti kétszemélyes, zárt katonaköpenyes, csizmás őrség látványát. Az egyik fiú áll, a másik pedig a reá mért hatvan percen át peckesen lépeget. És persze bérmentve sétálgathatunk a hegyes-völgyes, zegzugos városban, amely viszonylag híven őrzi múltját. Igen, ez a benyomás a legerősebb: Luxemburgnak nincs lírája, csak historikuma, az meg olyan, mintha egy közepes regényíró mesélné.

Míg az élmény irodalmiassá válik, az olvasmány megéled. Amióta Bergen Enkheimben potom áron megszedtem magam egy különös könyvtár maradékával (lásd Mozgó Világ, 2005/10), Gogol története, nevezetesen az 1848. februári jeruzsálemi zarándoklata nem hagy nyugodni. Ezzel a peches zsenivel a kritikusok elhitették, hogy nagy műve, a Holt lelkek (1842) túl sötéten festi, mocskosnak, hazugnak, reménytelennek ábrázolja az orosz valóságot. Vagyis nagyjából azt vetették szemére, amit a francia ítészek Balzacnak. Míg azonban Honoré de Balzac a César Birotteau-ban (1838) próbált - szerencsére sikertelenül - megfelelni a korabeli „szocreál" elvárásoknak, a boldogtalan ukrán/orosz szerző bűntudatát egy bűnrossz könyvvel (Szemelvények barátaimmal folytatott levelezésből, 1847) vélte letudhatni. Afféle féldokumentumban, levélregényben áldozott a cári hatalomnak, a pravoszláv hitnek és az erkölcsileg megalapozott esztétikának, amivel sikerült kihívnia maga ellen a jobbik Oroszország haragját.

Ami a Szajna partján pech, az a Néva hullámain menthetetlenül tragédiába fullad. A haldokló, tüdőbeteg forradalmár Belinszkij pamfletben támadja meg a depresszív mániákus és reakciós Gogolt. Ezt a pamfletet olvassa fel az ifjú Dosztojevszkij egy szocialista lakás-összejövetelen és hívja ki maga ellen a hatalmat. A népek tavasza eközben annyira megrettenti Miklós cárt, hogy a magyarországi hadjárat előestéjén hirtelen felindulásból halálra ítéli Fjodor Mihajlovicsot, kis híján megfosztva bennünket a Bűn és bűnhődés, valamint A Karamazov testvérek élvezetétől. (Szerencsére az uralkodó az utolsó pillanatban meggondolta magát.)

Gogol ugyanezen európai forradalom kitörésekor, a forrongó Nápolyból vonul el Jeruzsálembe - abban reménykedik, hogy a Szent Sír látványa jót tesz majd a nagyregény második, morálisabb, hazafiasabb és vallásosabb kötetének. Valami hiba csúszhatott a számításba, mert a megmaradt fejezetek tanúsága szerint az író tehetsége erősebbnek bizonyult világnézeti elszántságánál - egyszerűen nem tudott mást írni, mint szatírát. Csakhogy a megtérés - vagy mánia - későbbi szakaszában (1852) Gogol tűzre vetette a művet, és nem sokkal később meghalt.

Nos, e drámai küzdelem korabeli dokumentumait tanulmányozom útközben, s a történetet szeretném megérteni és megértetni. Így azután lehetséges, hogy igazságtalan vagyok Luxemburg szépségeivel szemben, s minden elérhető mégoly business class repülőjáratot háttérbe szorít nálam a fapados időutazás.