A Mozgó Világ internetes változata

Kun István

2006. március 2-án Rádőlt a fa, meghalt címmel rövid tudósítás jelent meg a Kelet-Magyarország nevű Szabolcs-Szatmár-Bereg megyei nyomdatermékben: „Február 1-jén Magy községben egy alkalmi munkásra dőlt egy kivágott fa. A nyírlugosi fiatalember a kórházba szállítást követően életét vesztette. A Nyírbátori Rendőrkapitányság közigazgatási eljárásába bevont szakértő most elkészült jelentése szerint a haláleset foglalkozás körében elkövetett gondatlan veszélyeztetés miatt következett be, ezért a Szabolcs-Szatmár-Bereg Megyei Rendőr-főkapitányság ismeretlen tettes ellen rendelt el nyomozást."

Másnap, március 3-án Erika, az asszisztensem (magnókezelőm, jegyzetelőm, program-előkészítőm s - mivel hallássérült vagyok - tolmácsom és egyben nejem) telefonált a munkaügyi felügyelőségre, ahol a fél évvel korábbi látogatásunk óta jókorát változott a világ. A szervezet kettévált, és az egyik részleg a munkabiztonsági hatóság, de nem megyei, hanem regionális szinten (Észak-alföldi régió). Itt kapcsolták neki Jenei Sándort. Ő így beszélt a balesetről:

- Mi is az újságból tudtuk meg tegnap. Érdeklődtünk a nyírbátori rendőrségen, de valósággal elhajtottak bennünket. Nekünk nem szólt korábban senki. Így azt sem tudjuk, ki halt meg, hol történt az eset, és ki volt a vállalkozó, ahol a balesetes dolgozott.

- Azt még mi sem tudjuk - mondta Erika Jenei Sándornak -, de hamarosan tudni fogjuk. A meghalt tizenhét éves roma fiatalember nevét azonban ismerjük: Jónás Krisztián. Együttműködést ajánlok: mi földerítjük a szereplők nevét meg az eset körülményeit, és közölni fogjuk önökkel. Önök pedig majd a megállapításaikat közlik velünk. Jó lesz így?

- Jó lesz.

Azt nem tette hozzá - persze nem is kellett -, hogy bizony az üzemi balesetről a munkabiztonsági felügyelőket azonnal értesíteni kellett volna, nem pedig egy hónap múlva nekik nyomozgatni - és inkább csak a jó szerencsére bízva a hivatalos eljárást -, kik lehettek ebben a tragédiában a főszereplők.

 

Nos hát, irány Nyírlugos!

És ott is a Szabadságtelep. Tanyának minősítik, de hát amolyan szabolcsi tanya vagy tanyabokor: hat-hétszáz lakosával falunak is megtenné. (Tucatnyi kisebb, viszont saját önkormányzattal rendelkező község létezik a megyében.) A keresés egyszerű, mert a település egyetlen utcából áll, habár az kellően hosszú. Ám mint tanyát tízezrek irigyelhetnék az országban! Az utolsók között villamosították (1959) az akkor még Szennyespusztának nevezett nyírségi specialitást. Ma már nemcsak vízközművel és földgázvezetékkel rendelkezik, hanem szennyvízcsatornával is. Lakosainak jelentős része - talán harmada - roma. A cigányság életspektruma roppant tág: a csikorgó nyomortól a tisztes polgári létig minden fokozat jelen van. Gyerekeiket láttam szeptemberben pucéron szaladgálni az utcán, és láttam fehér zokniban iskolából hazaérkezni.

Ebben az istenek kegyelméből (és gondolom: Veres János pénzügyminiszternek, a megye akkori, a térséghez kötődő országgyűlési képviselőjének közbenjárására) várossá ütött faluban a korábbi szociográfiám anyaggyűjtése során másfél hónapon át próbálkoztunk időpontot megbeszélni Hovánszki György polgármesterrel. Az eredmény tökéletes kudarc. Amikor megtudta, hogy a munkanélküliségről meg a feketegazdaságról fogok írni, lézengő skriblerként küldött el - asszisztensemen keresztül - a sunyiba. Emiatt a települést jól ismerőkre voltam kénytelen támaszkodni, akiknek a nevét viszont - látván némelyik szemében a rettegést - természetesen sose közöltem. Eztán sem fogom, habár biztosan lesz, akit nem érdekel semmiféle nagyhatalmú polgármester vagy más potentát. E felvilágosításokból egyébként sokkal többet megtudtam az itt folyó életről, mint ha a polgármester tájékoztatott volna a település csodálatos fejlődéséről. (Amely fejlődés egyébként igaz.) Mindezt azért említem, hogy érthetővé váljék, miért voltam előnyben a hatósággal szemben is. Kezdettől bizakodom, hogy a Jónás Krisztián halálának ügyében is képben lehetek, talán azt is megtudom, ami még csak most készülődik. Ami majd lesz.

Nyírlugoson kezdettől fogva duruzsoltak a balesetről. Akadt olyan pletyka is - nem is akárki részéről! -, hogy a szülők tehetnek a balesetről, miért engedték munkába azt a gyereket. Mások szerint a rendőrség zsebben van, mert a munkaadó testvérének a férje rendőr, s picsi-pacsi, máris le van vajazva minden. Nem is kevesen arról beszéltek, hogy el fog ülni a zsivaj, mert a kőgazdag fűrészes vállalkozó lefizette a családot, és az úgy fog hallgatni, mint potyka a szatyorban.

Ez utóbbi susmus azért elgondolkoztatott. Megkértem Lakatos Józsit, régi munkatársamat és lakhelyem cigányszervezetének oszlopos tagját, hogy kísérjen el, hátha szükség lesz bizalomerősítésre. (Ő nehezen viseli az autózást, ám amikor megtudta, milyen ügyben akarunk tájékozódni, készséggel vállalta az oda-vissza 140 kilométeres utat.) Attól tartottam ugyanis, hátha igazat susmorognak az elhallgattatásukról a városkában.

Félelmeim azonban alaptalanoknak bizonyultak.

A tanyasi ember kétféle: vagy rideg, bizalmatlan és merev, vagy a végtelenségig segítőkész. Csakhogy a zuhogó esőben alig tudtunk elcsípni valakit, hogy megkérdezzük, melyik házban laknak Jónásék. Az az egy férfi viszont a bejárati ajtótól is azonnal visszajött az utcára, hogy precízen eligazítson. Közben megállt mögöttünk egy lovas kocsi, a bakon két férfival, és róluk azon nyomban kiderült, hogy Jónás Árpád, Krisztián édesapja meg az idősebb fiú, Norbi. Ők közölték, hogy fáért mennének, ha nem esne nagyon az eső, de Krisztián anyukája otthon van. Keressük meg nyugodtan.

A ház éppen a buszmegállónál van. Első látásra is rendezett porta. A nagykapu nyitva, a lovacska patkójának nyomai élesen kirajzolódnak a nedves homokban. Maga az épület olyan száz négyzetméteres lehet. Bejárati helyisége konyhául is szolgál, meg a termetes (vegyes tüzelésű) kazánnak is helyet ad. A lakásban etázsfűtés van, és jó meleg. Jónásné igazán meg sem lepődik a látogatásunkon, szívélyesen vezet be egy szobába. Közben látom a fürdőszobájukat, szépen kicsempézve, mogyorószín fürdőkáddal. De sokan meghökkennének, ha látnák ezt a lakást! A rendet, a tisztaságot! Meg Krisztián egykori szobáját a franciaággyal, remek szekrénysorral, a padlószőnyeggel s rajta a kisebb gépi perzsákkal. Egy törekvő cigány család lakása.

Krisztián anyukáját Juliskának hívják, s korántsem látszik rajta, hogy négy gyermeket nevelt föl. A lányok már családot alapítottak, így a 2006-os kora tavaszon csak a 21 éves fiú lakik velük. Alig kezdünk beszélgetni, ölembe telepedik egy barátságos, kedvesen doromboló cica. Amíg simogatom cirmos és fehér bundácskáját, Juliska elmondja, hogy ő Krisztiáné. Később akárhányszor betoppantam Jónásékhoz, a cica azonnal az ölembe telepedett.

Juliska mutatja gyászolt fia fényképét. Olykor elered a könnye, de látszik rajta, hogy büszke is a fiúra. Valóban jó kiállású fiatalembert látok a fotón, nevetőset, kedveset, noha az erő is süt róla. Közben rokonok jönnek, kávéval kínálnak, Erikának még a kedvence, tejszínhab is kerül. Visszatér Jónás Árpád is a másik fiúval. Vagy az eső kergette haza őket (a csúszós fát szerfölött veszélyes rakodni), vagy a kíváncsiság, hogy mi a csudát akarhatunk.

- A vállalkozó, Vasvári azt telefonálta, hogy egy gally csapódott fel, és a nyíregyházi kórházba vitték a fiamat - mondja Juliska. - Ott úgy beszéltek, hogy a CT-je jó. Lakatos adjunktus műtötte. Ő azt mondta, hogy Krisztiánnak magától kell fölébrednie. Délelőtt, amikor ott voltam, még reagált, mozgatta a kezét, lábát. Délután pedig... - Sóhajt. - Agyhalál állapotában van. Így mondta az adjunktus. Még hat napot élt.

- Hány napja dolgozott a fűrészesnél?

- Ez volt a harmadik napja.

- Mennyit keresett? - kérdezem. Nem ok nélkül, persze. Nyírlugoson ugyanis arról duruzsolnak, hogy a vállalkozók (nem csak ez a szóban lévő fűrészes) azért alkalmaznak kamaszokat, mert azoknak kevesebbet kell fizetni, mint a meglett férfiaknak.

- Napi négyezer forintot. Ezért reggel hattól este öt óráig kellett dolgozni - sorolja precízen Juliska.

- De hiszen az minimálbéres órabér! - számolom ki a tőlem telhető gyorsasággal. - Persze túlórapótlék nélkül. Embert próbáló, kemény munka a farakodás, ennyiért kevesen vállalják. Hogyan fizette a napszámot Vasvári? Naponta? Hetente?

- Hetente. Így szólt a megállapodás.

- Végül kinek fizette ki Krisztián járandóságát?

- Nekem - mondja Juliska.

- Ki volt még ott a balesetnél?

- A rendőrség küldte ezt a papírt - mutatja Juliska, és rám is bízza az államigazgatási eljárást (helyesen) megszüntető határozatot. - Engem és még kettőt hallgattak ki az ott dolgozók közül. Tudjuk, hogy heten voltak, mivel Krisztián az előző napokban elmondta. Kérdeztük őket, hogy még kik dolgoztak aznap velük, de nem árulták el.

- Krisztián elbírt ezzel a munkával?

- El. Erős testalkatú volt, rakodott, méteres fákkal se jött zavarba.

- Amúgy miből élnek?

- Rokkantnyugdíjasként 41 ezret kapok havonta. A férjem munkanélküli, ő 34 ezret. Ennyiből. Munka egyébként egyáltalán nincs.

- Miből temették el Krisztiánt?

- Kértem azt az embert [a fűrészest - K. I.], hogy adjon kölcsön. Ismerhet bennünket, megadjuk. Nem adott. Végül kölcsönt vettünk föl az OTP-től, kétszázezret, meg a rokonoktól százötvenezret...

Krisztián nagyon szerette a zenét, tudott gitározni, s volt három gitárja. Az egyiket bőrtokban vele temették el. Nemrég Juliska vett a fiúnak egy szintetizátort 240 ezerért, persze részletre. A báty szedi elő, hiszen még dobozban van. Ám az a zenegép most már néma marad.

- Én biztosan nem kértem volna pénzt attól az embertől - mondja hazafelé Lakatos Józsi. És kérte, álljak meg, kicsit levegőzne. Felfordult a gyomra.

 

A Nyírbátori Rendőrkapitányság bűnügyi osztálya 15060-1-4/2006 szám alatt hozott határozatot Jónás Krisztián, Nyírlugos, Zalka Máté utca 12. szám alatti lakos rendkívüli halála ügyében indított közigazgatási eljárás befejezéséről (előadó: Madai Gyula őrnagy). Részlet az indokolásból:

„Jónás Krisztián 2006. február 1-jén délelőtt Magy község határában fakitermelésen vett részt mint alkalmi munkás. Jónás Krisztián alkalmazója és a munkaterületre kiszállítója Vasvári Sándor nyírlugosi lakos volt, aki maga is részt vett a favágásban. A fakitermeléshez eszközül használt láncfűrész Vasvári Sándor birtokában volt. A kidöntött fák egyike arcon, ill. fejen csapta Jónás Krisztiánt, aki ennek során többszörös, darabos koponyaboltozati és koponyaalapi csonttörést, agyzúzódást, agytörzsi-, kisagyi beékelődést szenvedett el. Sérülései azonnali eszméletvesztést eredményeztek. Nevezett részére Vasvári Sándor mobiltelefonon mentőt hívott, majd, hogy az eszméletét vesztő fiatalember mielőbb ellátásban részesülhessen, a sérültet a birtokában lévő autóval a kivonuló mentők elé vitte. Jónás Krisztián ekkor a mentőautóba lett átemelve, majd őt immár a mentők szállították be a megyei kórházba, ahol a szakszerű orvosi ellátás ellenére a sérülései következményeként beállt légzés- és keringésbénulás következtében 2006. február 6-án meghalt. Jónás Krisztián által a baleset során elszenvedett sérülések és nevezett halála között közvetlen okozati összefüggés áll fenn."

Az eljárás során tanúként hallgatták meg Jónás Árpádnét, Magyar Lászlót és Kaszai Sándort. Az utóbbi két tanú jelen volt a balesetkor: ők is dolgoztak. A határozat hivatkozik dr. Horváth István hatósági orvos szakértő véleményére, s arra, hogy fölmerült a foglalkozás körében elkövetett gondatlan veszélyeztetés vétségének gyanúja. Ennek nyomozására azonban a megyei rendőr-főkapitányság bűnügyi osztályának van hatásköre és illetékessége, így oda fölterjeszti az ügy iratait.

A határozat egy példányát átadtam a munkabiztonsági felügyelőnek. A tájékozódás elkezdésére alkalmas lehet, annak ellenére, hogy nem említi Vasvári Sándor lakcímét. Meg több egyebet sem. És persze hiába süt az egészről, hogy itt valamiféle munkabaleset történt, az ezzel foglalkozó hatóság nem szerepel a postázottak listáján.

Oda a szociográfus viszi. Így megy ez a mi hazánkban.

Ha Nyíregyházán valaki Irodaházat mond, akkor az a megyeházával szemben, a Hősök terén lévő, a Rákosi-éra legvirítóbb szocreál stílusában épült, hasas oszlopokkal dölyfösködő épületre gondolt. Itt a munkaügyi és munkabiztonsági felügyelet, s itt dolgozik Jenei Sándor is. Átadtam neki az információimat, beleértve Vasvári mobiltelefonjának hívószámát is.

- Egyelőre mi nem tudunk dolgozni az ügyben - mondta Jenei. - Először a rendőrségnek kell tisztáznia, hogy ki volt a munkáltató, ki és mi okozta a balesetet. Utána jönnek a munkaügyisek, majd mi, a munkabiztonságiak.

- Nem kellene a munkáltatónak az üzemi balesetet azonnal jelenteni? - kérdezem gyanútlanul, de rögtön helyre tesz:

- Ez nem üzemi baleset, hanem munkabaleset. Az üzemi baleset az, ha munkába tartva vagy hazafelé éri a dolgozót baleset. Üzemi balesetet mi nem vizsgálunk, hozzánk a munkabalesetek tartoznak. De a halálos vagy súlyos sérüléssel járó munkabalesetet a munkáltatónak azonnal jelentenie kell.

- Jónás Krisztián esetében történt ilyen bejelentés?

- Nem történt. Semmilyen információt nem kaptunk a rendőrségtől sem. Nem tudtuk, ki halt meg, nem tudtuk, ki volt a munkáltató. Vagyis szinte semmit sem tudtunk. Az önök által szolgáltatott adatokat fogjuk közérdekű bejelentésként kezelni.

És ezzel elment fénymásolni a nyírbátori rendőrök határozatát. Mikor visszatért, megkérdeztem:

- Mely ágazatokban történik a legtöbb munkabaleset?

- Meglepő lehet a dolog - válaszolja Jenei Sándor. - A legtöbb munkabaleset a kereskedelemben és a közlekedés területén történik.

- És a mezőgazdaságban?

- Ott túl sok a feketemunka. Ha ilyen esetben baleset történik, el szokták titkolni, vagy rendszerint megváltják pénzzel a balesetet elszenvedőnél. Hozzánk csak nagyon kevés kerül.

- Egy motorfűrésszel dolgozónak régebben eléggé komoly vizsgákat kellett tennie, hogy döntési jogosultságot szerezzen, vagyis fákat vághasson ki. Ha láncfűrésszel dolgozott, e vizsga hiányában csak darabolhatott. Most mi a helyzet?

- Most is szükséges az úgynevezett kisgépkezelői jogosítvány. Megszerzési feltételeit egy 1980-as rendelet szabályozza. Fontos az egészségi állapot, és szakmai képesítettség is kell hozzá. És persze a munkavédelem szabályait betéve tudni kell.

A megyei felügyelőség a 2005-ös helyzetet értékelve a következőket írta a mezőgazdaságról és erdőgazdaságról:

„Míg a nagyobb, fejlettebb telepeken egyre több modern automata géppel találkozhattunk, addig a nagyon kicsi telepeken rendkívüli állapotok uralkodnak. A létesítmények elhanyagoltak, a gépek elhasználódtak, egyre kevésbé életképesek. A modern állattenyésztési, illetve munkavédelmi előírásoknak (gépbiztonság) mind nehezebben tudnak megfelelni, ezért várhatóan gyorsuló ütemben »felmorzsolódnak«. Ezeknél a munkáltatóknál a gyenge gépesítettség miatt több hiányosságot tapasztaltak a felügyelők az ellenőrzések során.

Néhány szövetkezet kivételével a javítóműhelyek megszűntek, illetve elavult épületekben, alacsony szintű műszaki feltételek mellett végzik a korszerű, nagy értékű gépek javítását.

Jószerivel a rendszeres karbantartást a garanciális idő alatti szervizszolgálat szakemberei végzik. A szervizhálózat megfelelő kiépítésének hiánya, a magas javítási költségek és az alacsony jövedelmezőség miatt félő, hogy ezeknek a gépeknek a műszaki és ezzel együtt a biztonságos üzemeltetésének feltételei rosszabbodni fognak.

A bejelentett munkabalesetek száma 25 db volt 2005-ben."

Ez utóbbi számot akkor értjük meg, ha Jenei Sándor szavaival értelmezzük: mert eltitkolják. Az egyéni gazdálkodóknál általános a feketemunka, és ha baleset történik, azt mindenképpen megpróbálják takargatni. Ugyanúgy, mint a feketemunkát. Ez többnyire sikerül, ám nem mindig - főként ha meghal a balesetes -, s akkor derül fény mind a munkaügyi (szabálytalan foglalkoztatás), mind a munkabiztonsági helyzet szinte tarthatatlan voltára. Jellemző egyébként az arányokra, hogy 2005-ben az egészségügyben 59, a kereskedelemben pedig 41 munkabalesetet jelentettek be. Úgy gondolom azonban - ismervén az egyes ágazatok terjedelmét, súlyát és a foglalkoztatottak számát -, hogy a jóval veszélyesebb munkavégzéssel járó mezőgazdaságban ezeknél sokkal több baleset történt: akár a bejelentett, tehát értékelt szám többszöröse. A „munkáltatók" sikeresen blokkolják a hatóságok szeme elől a tényeket.

Jellemző egyébként, hogy 2003-ban még 56 munkabaleset történt az ágazatban. Azóta fejlődött a munkavédelem? Jobbak lettek a munkakörülmények? Jobban megtartják a biztonsági követelményeket? Alaposabb a munkavédelmi oktatás? Nyavalyát. (Az elemzés azért beszél csupán szövetkezetekről, mert Szabolcs-Szatmár-Bereg megyében mindegyik állami gazdaság megszűnt, jószerével jogutód nélkül.)

Jenei Sándor megismertetett a fakitermelés szabályairól szóló rendelettel. Úgy vélem, kevés olyan tevékenység található ebben a szférában, amelynek hasonló részletezettséggel szabályozták volna a munkavégzés körülményeit. Ez persze érthető, hiszen a famunka rendkívüli veszélyeket rejt, és azokat a munkáltatónak a lehetőség szerint meg kell előznie. Ráadásul mind a robbanómotoros láncfűrész használata, mind a fadöntés életeket követelő, súlyos balesetekkel járhat.

Néhány nap múlva, április 6-án újabb, a beszélgetésünket érintő hír jelent meg az említett megyei nyomdatermékben Kivérzett állapotban címmel:

„Életveszélyesen kivérzett állapotban szállítottak kórházba a mentők kedden kora este egy ukrán állampolgárságú férfit Nyírmihálydiból. A 22 éves, napszámosként itt dolgozó fiatalember a felkarján sérült meg, az adatok szerint egy láncfűrésztől. A rendőrség vizsgálatot indított az ügy részleteinek tisztázására."

Pénteken beszéltünk telefonon Jenei Sándorral: mit tudnak?

- Nem tudunk semmit. A rendőrségtől még nem kaptunk információt. A balesetet a munkáltató nem jelentette be.

Nyírmihálydi éppen szomszédos település Nyírlugossal. Az eset azonban egy másik történet.

 

A pletykákat gyorsan meghallók szerint Vasvári Sándor kora tavasszal azt terjesztette a településen - saját maga helyett inkább a rokonság, ismerősök segítségével -, hogy Krisztián nem is nála dolgozott, amikor a baleset bekövetkezett. Érthető. Mármint az, hogy az alapoknál kezdi a védekezést, hiszen a tét óriási. Igazából persze nem a büntetőeljárástól tart. Mi lehet a büntetése? Legföljebb pár hónap, netán egy év szabadságvesztés, ám pár évnyi próbaidőre felfüggesztve, s mellette ötven- vagy százezer forintos pénzbüntetés. Esetleg a foglalkozásától is eltiltják - ha ugyan van, ha volna neki olyan - pár évre. Mindezt kibírja, még talán föl is lélegzik. (Nyírlugoson úgy tudják, hogy Vasvárinak fűrészesvizsgája sincs. Meg vállalkozói igazolványa, jogosultsága se. Onnantól fekete minden - mondják.)

Vasvári igazából nem a bíróságtól fél. A 2006 januárja óta érvényben lévő szabályok keményen megszigorították a feketemunka következményeit, és a munkabiztonsági szabályok megszegését is. Nincs e hazában ember, aki az utóbbit ne helyeselné, hiszen rengeteg a munkabaleset, az áldozat, sok a halott és még több a nyomorékká vált dolgozó.

A feketén alkalmazottakról - bármilyen keserű is ez - már korántsem ennyire egyöntetű a társadalom véleménye, sőt általában belenyugvással kezeli még az értelmiség túlnyomó többsége is. Persze roppant nehéz fölmérni a hatásait. Azért figyelmeztető jel, hogy nálunk fejlettebb társadalmak irtózatos erővel küzdenek ez ellen, nemritkán a börtönt is igénybe véve (többek között Németországban) vagy óriási értékű eszközöket bevetve. Franciaországban helikopterekkel vizsgálják át a terepet (ez másutt sem ritkaság), hogy aztán lecsaphassanak. A feketemunkát mindenütt súlyos, társadalomellenes cselekedetnek, vagyis bűntettnek ítélik. Ilyen gondolatok a magyar kormányzat fejében is megfordultak - újabban büntetőeljárás is fenyegeti a szabálytalan módon alkalmazó munkáltatót -, de azért nem olyan forró a kása. Gyöngyösön egy építkezésen 2006 őszén tizenöten dolgoztak, és közülük csak ketten szabályosan, tizenhárom feketén. Amikor a födém beomlott, négyen haltak meg, és többen súlyosan megsérültek. A munkáltató személyes szabadságát azonban egyelőre nem fenyegeti semmi. Puszta véletlen lehet, hogy a feketemunkások is, az elhunytak is szabolcsiak.

A közvélemény (még?) nem veszi komolyan a feketemunkát. Eddig bocsánatos bűnnek, természetes vállalkozói vagányságnak tekintette, és bizony sokan meg is magyarázzák, hogy a közterhek, a járulékok magasak, nem bírják fizetni a szegény vállalkozók. Ez nem igaz. Másutt sem alacsonyak a közterhek, különösen nem - mondjuk - Svédországban, mégsem terjedt el ennyire, ilyen hatalmas mértékben a feketemunka. Igaz, ott a gyors meggazdagodás óhaja sem általános vállalkozói attitűd. Kicsit még elbírna az országunk, no de félmilliós „fekete sereget"? Mikor e sorokat írom, nem lehet tudni, mit hoz a biztosítási alapúra tervezett egészségügy, amit úgy kell érteni: az aktív korúak csak akkor kapnak ingyenesen egészségügyi ellátást, támogatott gyógyszert, ha vagy ők maguk fizetik, vagy a munkáltatójuk fedezi az egészségügyi járulékukat. Máris háborognak, és nem is kevesen, hogy az őstermelőknek is fizetniük kell (piculákat, persze, de akkor is) vagy például a háztartásbelieknek. És az sajátos rejtély, hogy mi vár az összeomlás felé sodródó nyugdíjrendszerre, ha a potyautasok, az aktív korúak több százezres tömege továbbra is feketén igyekszik - vagy tud - keresetre szert tenni. Közterhek legombolása nélkül.

Vasvári Sándor jól tudja, hogy vétkei következtében a családja jóléte és jövője a tét. Ez nem pókerjáték. Az egyéni kockázat mellett azonban roppant szigorú társadalmi vetülete is van ennek. Meddig mehet így? Hány embernek kell meghalnia még ahhoz, hogy komolyan vegyük a saját össznépi kockázatainkat?

 

A hírek hatására sebtében ismét elmentem Nyírlugosra. Ezúttal heten szorongtak rajtunk kívül a tenyérnyi szobában - és gyakran mindenki egyszerre beszélt -, de végül Andreával, Krisztián nővérével sikerült célirányosan szót váltani. Ebbe csak időnként kapcsolódott bele Magdi (Jónás Lászlóné), Juliska testvére.

- Andrea, honnan tudják, hogy Krisztián Vasvárinál dolgozott?

- Vasvári vitte reggel a munkába, este pedig ő hozta haza - feleli Andrea, miközben csitítja a karján ülő Árpikát.

- Magy innen eléggé messzi van. Nyilván kocsival vitte. Milyennel?

- A típusát nem tudom... Piros... Meg fehér is van.

- Személykocsi?

- A piros. De a fehér nagyobb.

- Látta ezt valaki?

- Látta. Az egész rokonság. Meg az utcában... - Ehhez külön magyarázat nem kellett, hiszen akárhányszor megálltam Jónásék háza előtt, annyiszor futott össze tucatnyi kíváncsi szomszéd. Vajon hozok-e valamit, vagy a lovat akarnám megvenni, netán a stráfkocsit?

- Sokan látták?

- Sokan bizony - mondja Magdi. - Itt mindig kinn van a fél telep az utcán. Hajnalban is.

- Kiket vitt még Vasvári?

- A dolgozók nem beszélnek róla, hogy ki volt még ott. Különösen előttünk hallgatnak róla.

- Mi lehet az oka? Félnek Vasváritól?

- Lehet. Meg keresni akarnak. Ha eljárna a szájuk, akkor nem kapnának munkát. Se Vasvárinál, se másnál. Vasvári most is dolgozik, fakitermelésen, mintha semmi baj nem történt volna. Minden reggel szedi össze az embereit. Csak rövid időre állt le a munkával.

- Az élettársamnak mondta el Magyar Laci, hogy ő és a többiek távolabb rakodtak, Vasvári döntött, Krisztián meg gallyalt, egymás közelében - szól közbe Andrea, miután Árpikát lecsitította. - Tőle tudjuk azt is, hogy Kupecz Árpád azon a napon nem dolgozott, pedig általában ő döntötte ki a fákat. Magyar Lacin és Kaszain kívül ott volt még Illés József, Farkas László, Ferencsik Attila és Turcsán Sándor. Népes brigád, az biztos.

- És mind munkaszerződéssel - teszem hozzá.

- Az hát! Még a szabadságot is fizetné! - kacag a két nő.

- Milyen fát vágtak? Akácot? Nyárt?

- Nyárfát - válaszol Andrea. - Ezt még Krisztiántól tudjuk.

- Amikor a baleset megtörtént - teszi hozzá Juliska -, Vasvári jött a hírrel, hogy Krisztiánt megcsapta egy gally. Így mondta. És bevitt kocsin a nyíregyházi kórházba.

- Mikor megtudtuk, hogy Krisztiánt baleset érte - mondja Andrea -, szereztünk egy autót, és mi is bementünk a kórházba. Vasvári ott várakozott. Később anyut is, minket is ő hozott haza. Anyut máskor is bevitte a kórházba.

- Kik mentek a fogadott autón Nyíregyházára?

- Én, Barbarával, a testvéremmel.

Ahhoz képest persze, hogy Nyírlugoson úgy hírlett: Vasvárinak semmi köze a balesethez. De hát annyiféle pletyka - és nem is ritkán: irányított pletyka - képes lábra kapni, hogy szegény rendőrök majd kapkodhatják a fejüket, ha ki akarják deríteni, mi okozta ennek a roma kamasznak a halálát. Még az is kiderülhet, hogy ő rohant neki fejjel annak a szerencsétlen fának.

 

Jónás Árpád rendszerint dolgozott, erdőmunkán persze, ám eléggé nehezen érthető körülmények között. Állította, hogy munkaadója, egy távoli rokon, munkaszerződést is kötött vele, és bejelentette a társadalombiztosításban. Természetesen kételkedtem benne, de egészen őszig nem állítottam élére a dolgot.

A két választási forduló között is ezt magyarázta, amikor a beszélgetésbe kapcsolódott Andrea, karján a csodaszép kisgyerekkel, Árpikával. És bizony meglepőket mondott:

- Persze hogy a Fideszre szavaztam.

- És miért? - kérdeztem.

- Mert az a Gyurcsa egy gonosz ember.

Rákérdeztem, hogy kiről beszél, de másodszorra sem tudta a kormányfő nevét.

- És miben jelentkezik az ő nagy gonoszsága?

- Hát... Eladja a kórházakat! És elviszi a gyerekeket!

Erika megkérdezte tőle, hogy ki venné meg azt a sok veszteséges kórházat, amire persze Andrea nem tudott válaszolni. És arra sem, hogy miért vinné el a gyerekeket. És hová. Mi célja lenne ezzel? Csak a gonoszság?

Igazából a meglepetéstől szólni se nagyon bírtam. Korábban úgy gondoltam, hogy a bornírtságokkal szemben én már teljesen immúnis vagyok. Újfent tévedtem. Ha ilyesmit el lehet hitetni a választópolgárokkal, akkor már semminek nincs vagy nem lesz gátja. Ki hazudhatott ekkorát ennek a szakmunkás végzettségű kismamának? És a többinek? Ám később megtudtam az elemzésekből, hogy a Szabadságtelep választói a második forduló során kilencven százalékban Veres Jánosra, az MSZP képviselőjelöltjére szavaztak. És ezzel kiegyensúlyozták a kisváros központjának Fidesz-párti voltát. Veres Jánosnak elhanyagolhatatlan szerepe volt benne, hogy Nyírlugos a várossá avatást megelőző években 2,7 milliárd forintos fejlesztést hajthatott végre. Lakosonként csaknem egymilliót. Csekélység. Ám a fejlesztések kedvezményezettjei, a városka főemberei közül a kampány során többen is narancsszínű dzsekibe bújtak és narancsszínű nyakkendőt kötöttek. Természetesen hálából, hiszen talicskával tolták a milliókat a városi létről ábrándozó településükre.

A Juliskával való kapcsolattartásunk ez idő tájt sajátos módon alakult. Csöngött a telefon, de már a harmadik után elhallgatott. Van, amelyik kiírja a nem fogadott hívás számát, van, amelyik nem, de bármelyik szólalt meg, tudható volt, hogy Juliska hívott a mobilján. Azért nem várta meg a kapcsolást, mert pénz sohasem volt a kártyáján, Erikának kellett visszahívnia. Ha mégsem jött össze a beszélgetés - mert, mondjuk, nem tartózkodtunk itthon -, akkor a Barbara vagy a Magdi telefonjáról jelentkezett Juliska. Általában megbeszélt találkozásaink voltak, de váratlanul is beállítottunk hozzájuk, ha éppen arra jártunk - és eléggé gyakran tettük ezt -, s maradt idő egy röpke helyzetértékelésre.

Május első napjaiban is váratlanul toppantunk be hozzájuk. Andrea az udvaron sétált a verőfényben Árpikával. Messziről lerítt róla, hogy a földön húzza az orrát.

- Egek! Mi történt? - kérdezem játszva a meghökkentet. - Az a gonosz Gyurcsa még mindig nem vitte el Árpikát?

Andrea csak mosolyog, aztán azt mormogja, hogy más miatt szomorkodik. Mi lenne az? Kiböki, hogy öt napja haragban vannak az élettársával, Remetével. (Amúgy Szabó Róbert a neve.) Akkor járt itt az előző élettárs, Árpika apukája, megnézni a gyereket.

- Rendesen be volt rúgva most is - mondja Andrea. - Szóval féltékenység.

Remete azóta az anyukájához megy haza munka után, mert - mosolyszünet ide vagy oda - együtt dolgoznak Jónás Árpáddal. Aki van annyira bölcs, hogy e villongásoknak nem tulajdonít túlzott jelentőséget. Ölbe kapja Árpikát, kisétál vele az utcára, majd vissza az udvarra, ahol egy asztal mellett trécselünk, némi kávét szürcsölve. És mondja:

- A lovat elvitték.

- Azok a kupecék, akik itt voltak?

- Ők. De nem a kupec vette meg, ő csak közvetített.

- Megadták érte a százhetvenet?

- Nem, végül százhatvanban egyeztünk meg.

- Kiderült, hogy kié az a szép terepjáró?

- Ki hát. Nem a vevőké, hanem a kupecé. Volt itt egyedül is.

- Nem mehet rosszul manapság ez a kupeckedés - teszem hozzá némi irigységgel. (Hogy ez az ötlet se nekem jutott az eszembe!)

- Már vettem is egy kis traktort, amivel húzhatjuk a kocsit.

Megnézzük a tyúkudvar és az Andreáék használta nyári konyha között lévő színben. Házilag összerakott négykerekű, borulásvédő fülke nélkül, autóra hajazó műszerfallal. Mondom is a gyanúmat Árpádnak.

- Zaporozsec motor van benne - magyarázza ő, és biztosan abból a kiváló szovjet márkából való a műszerfal is.

- Mennyibe került ez a masina?

- Ötvenezerért vettem.

- De már hatvanba van! - csattan a férjére a hátunk mögül a földhözragadtan realista Juliska. - Kellett egy akku... Meg vasak! - mutat a stráfra. És valóban: mintha a rúdja meg a hámfák helyére a vontatáshoz szükséges szerelés került volna.

Pár nap múlva a gangon látok öt hófehér zsákot, teli terménnyel. Kérdezem Árpádot róla. Mondja, hogy rozs.

- Vettem egy süldőt.

Megnézzük. Hát nem egészen süldő az, lehet olyan kilencven kiló. Ő kapja majd a gabonát. Nem kérdeztem, mert világos: a rozs mostanában eladhatatlan, mivel intervencióba már nem vásárolják föl. Az ilyen rongy homokon, mint amilyenek a Szabadságtelepet is körülveszik, búzát, árpát vagy kukoricát nemigen lehet termelni, a siker pici ígéretével csupán rozsot. Csak az a baj, hogy kenyérnek nem kell annyi, mint amennyit errefelé aratnak, és a zsurki vodkagyár előidézte bumm is délibábnak bizonyult. Ezért aztán a rozs olcsó.

Árpád úgy gondolja, hizlalják a „süldőt" valameddig, csak később vágják le. Átlagos romacsaládokban ez nem így van. Korábban csaknem tíz éven át figyelemmel kísértem az eperjeskei cigányegyesületet. Ők az Autonómia Alapítványtól kaptak tíz anyakoca megvásárlására némi pénzmagot. (Az alapítvány két kiválóságát meg kell említenem: Ferge Zsuzsa és Bíró András. Bíró Andrással a kezdeti időszakban össze is futottunk Eperjeskén.) Mik a terveik a kocákkal? - kérdeztem az egyesületet vezető Orgován Pistát. Azt felelte, hogy nincs terv. A kocák lefialnak, elválasztják a malacokat, és mindegyik kocát le fogják szúrni. Ő így ismeri a társaságot. Végül egyedül Orgovánék tartották tovább a megkapott anyadisznót meg az utódjait, a többiek sorban megették. Ahogy lehetett. Hizlalni egyik se hizlalta. A malacoknak se volt idejük felnőni, csak akkor, ha túladtak rajtuk.

A „süldő" Jónásék tyúkudvarában kering, a bohócorrú nyuszi legnagyobb rémületére. Bemehetne Csillag helyére az istállóba is, nyitva az ajtó, de ő inkább leheveredik előtte, és sütteti a hasát a májusi nappal. Elégedetten röfög, hiszen az ilyen időben az élet is vidámabb lesz egy picit.

 

Juliska végigbosszankodta a nyarat a kisebbik lánya terhessége miatt. Barbara a harmadik gyerekét várta.

- De hát csak tizennyolc éves! - csattant föl Juliska.

Ráadásul a karcsú és filigrán Barbara császárral szülte az elsőt, amit Juliska külön sajnált. Érthető: féltette a lányát. Szeptemberben aztán jött a telefon: Barbarát bevitte a mentő.

A verőfényes nyárvég az udvarra csábított bennünket, ott ültük körül a megszokott asztalt, csöndesen kávézgatva. Közben hazatért Andrea is. Kértem, hadd nézzem meg a nyári konyhát. Ebben az épületben laknak a társával, Remetével, és Árpikával, túl nemcsak a tyúkudvaron, hanem az Árpád Zaporozsec szülte traktorját rejtő színen is. Korábban egy szélfogót építettek az ajtaja elé. Nemigen lehet több négy négyzetméternél, de végtelenül hasznos a hideg szeleket hozó teleken. Krisztián cicájának máris: ott aludt. Igazából más nem is fér bele, csupán a kis asztalka, a gáztűzhely és a gázpalack - mert a vezeték csak fönn, a lakás konyhájáig ér. A szélfogó bevakolására már se erő, se pénz. Talán jövőre. És bementünk a nyári konyhába.

Ehhez nem árt tudni egyet s mást. Nem minden cigány lakásba hívják be a vendéget, sőt. Általános, hogy a megbeszélnivalókat az utcán folytatják. Van olyan megbecsült régi munkatársam, akinek több mint harminc év jó ismeretség után sem kerültem belül a kapuján. Igaz viszont, hogy több putriban is jártam, ahol meglepetés fogadott: tisztaság és a körülményekhez képest föltétlenül rendezett életmód. Ha szegényes is, ha keserves is, azért sokan megpróbálnak emberi módon létezni. A szegényességnek azonban sajátos fokozatai léteznek. Tapasztalataim szerint e házakban bútorok se nagyon vannak, vagy ha mégis, akkor nagyon esetlegesek és elhasználtak. A többség igenis szégyelli ezt az állapotot, de változtatni alig-alig tud. És ennek nem az alkoholizmus az oka. Inkább kevesebb köztük a szesztestvér, mint a többi magyar között. A cigányok - ha beisznak - többnyire alkalmi részegek, és nem alkoholfüggők. Mulatnak, ha tudnak, és akkor előkerül minden, amit a kocsma ajtaján kiírtak. A mindennapos ivásra viszont egyszerűen nincs pénzük.

Andreáék nyári konyhája a szélfogón túl inkább egyszobás lakásra emlékeztet, méghozzá nagyon lakályos fészekre. Két helyiségből áll, egy közepes étkezőből és egy tágasabb szobából. (Korábban cselédház lehetett.) Mindkettő egyértelműen tiszta, rendezett, nem drága, de jó minőségű és állapotú bútorokkal. Látszik rajta, hogy a gazdája alaposan odafigyel a környezetre - ami azért nem általános cigánytulajdonság.

Közben megjött Habos, Barbara párja. (A nevét nem írom le, ám annak oka van. Legyen elég ennyi: H. Lőrinc.)

- Miért Habos a neve? - kérdezem Juliskát, aki nagyot kacag:

- A habos sütemény! Meg az élet habos oldala! - utal a sörreklámra.

Habosról korábban többször is hallottunk, noha eddig nem találkoztunk vele. Hírlett, hogy fővárosi útépítéseken dolgozik. Többen is odajárnak a Szabadságtelepről. Háromhetente vagy havonta hozza haza őket egy-egy hétvégére a cég kisbusza. Érdekességként emlegették - és tényként kezelve -, hogy a vállalkozó esténként csupán négy- vagy ötszáz forintot ad oda a dolgozóknak, meg ne éhezzenek, a napszám többi részét csak a hó végén fizeti ki, amikor hazamennek az emberei. És ez nem kevés, mert naponta ötezer jár előleggel együtt a munkásainak.

- Nem dolgozom nála tovább - mondja Habos.

- Miért nem? - kérdezem.

- Sok munkabérrel tartozik.

- Mennyivel?

Habos számolgat, aztán egy körülbelüli választ ad:

- Olyan 124 ezerrel, vagy valamivel többel is.

- A többi szabadságtelepit kifizette?

- Azoknak is tartozik, de kevesebbel. Kinek csak kétezer, de van olyan, akinek 26 ezer forinttal.

- Ők is odahagyták a munkát?

- Nem tudom. Lehet. De az is lehet, hogy folytatják.

- Milyen cég ez?

- Nem tudom. A főnöknek megvan a telefonszáma.

- Vezetékes szám?

- Nem. Mobil.

- A cég nevét tudja?

- Nem tudom. P. Gábor, a sofőr mondta, hogy a Viadommal kétéves szerződést írtak alá. P. Gábor encsencsi. [Ez is egy szomszéd falu - K. I.]

- És mit tud még a főnökről?

- Azt, hogy a IX. kerületben lakik.

- Nem túl sok. Meddig dolgozott ott?

- Két hónapig.

- Mennyi volt a bére?

- Napi ötezer forint. Ebből adta ki az előleget.

- Milyen cég ez?

- A főnök V. András. Ő is encsencsi. De ő csak fölveszi a munkásokat. Van neki két embere, akiknek a nevén futtatja a vállalkozást.

- Hányan dolgoztak ennél a cégnél?

- Általában tíz fő. Tudtommal senki nem volt bejelentve. Én sem. Munkaszerződést sem kötöttünk.

- Hol dolgoztak?

- Főleg Budapesten. Máskor Ecseren, Kistarcsán, Nagytarcsán, Cinkotán.

- Most megszűnt a cég?

- Nem szűnt az meg. Előbb én csak két hétre akartam menni, de nem tudtak kifizetni, azért maradtam. Közben Barbara naponta telefonált, hogy jöjjek haza.

- És mikor kapja meg a bérét?

- Csak akkor, ha visszamegyek dolgozni. De én nem akarok visszamenni.

Habos végül megígérte, hogy két-három napon belül megszerzi a cég nevét és címét, és aztán meglátjuk, mit lehet tenni. Telefonja volt, de olyan Juliska-módon üzemelt. Vagyis pénz sosem volt rajta. Hívni azért lehetett.

A cég adatai azonban hetek múlva se lettek meg. Barbara már a picivel hazatért a kórházból, sőt a gyerekekkel vissza is költözött a szülői házba. (Juliskának azért az a négy gyönyörű unoka valamit enyhített a fia elvesztése miatt érzett fájdalmán. Nem túlozok, valóban tüneményes gyerekek.) Miután Erikával a két nő alaposan szemügyre vette a babát, kérdezem Juliskát, mi a helyzet, miért bútorozott haza Barbara.

- Habos hazudott - mondja tényszerűen, de határozottan Juliska. - Nem tartozik neki semmilyen cég, a munkabérét kifizették. Csak elköltötte.

- Kezdem érteni - bólogatok.

Barbara nem szólt semmit. Viszont két hét sem telt el, visszaköltözött Haboshoz. Az élet útjai nehezen kiszámíthatók.

Kun 2M. lev. 05. 22.

Részlet a Magyarország felfedezése sorozatban hamarosan megjelenő Kamaszhalál a senki földjén című szociográfiából.