A Mozgó Világ internetes változata

Ferdinandy György

1

 

Az ember néha föllelkesedik. Elhatározza, hogy megmondja a véleményét. Hogy az asztalra csap. Néha még fel is írja magának, hogy mit fog mondani.

Azután alszik egyet az egészre, és amikor újra a kezébe veszi, szomorúan forgatja a teleírt lapokat. Hogy mit is akart, azt - jó, jó! - még nem felejtette el. De hát kinek, felebarátaim? Van-e még, aki elolvassa ezeket a sorokat? És hát különben is, mire jó az egész! A világ nemde forog tovább keserű levében, meg se rezzen, ha az asztalra csapok.

Lenyelem hát a medikáliákat, és bekapcsolom a futballcsatornát. A jegyzeteimet pedig a papírkosárba dobom. Mindent bele! Árkádiában zajlik az élet. A gólkirályok rúgják tovább a potyagólokat.

Hogy miért pont most jut mindez eszembe? Talán azért, mert megnéztem a rólam készült portréfilmet, elolvastam a monográfiákat és az életútinterjúkat. És hát elcsodálkoztam, hogy milyen jól álcázom a dolgaimat.

Volt egy pillanat, amikor - micsoda szégyen! - már-már én is gólkirálynak képzeltem magam. Hát ezért. Le kell rúgnom a képernyőről a labdát. Nem hagyhatom beskatulyázni magam. És főleg nem ebbe a skatulyába. Ahová a gólkirályokat és a potyagólokat.

Tegnap beültem egy apró, kétemeletes moziba. Sokáig vártam, összesen négyen ültünk a teremben. Négy szobormerev kukkoló, egymástól minél távolabb. A filmben zendülők kiabáltak, lánctalpak csúszkáltak a macskaköveken. Akkoriban, ma már ötven éve, ezt még úgy hívták: forradalom.

A kijáratnál egy pillanatra meginogtam. Lehet, hogy káprázott a szemem. És akkor valaki megragadta a vállamat:

Mester! - dörmögte a fülembe a puha férfihang.

Ő volt az, maga a gólkirály. Mögötte három cingár alak. Négyen fogják végignézni ők is, amint a felkelőkön átgördülnek a lánctalpasok.

A város felett ilyenkor már szürke az ég. Azokból az időkből mára, mondhatni, semmi se maradt. Még magammal se tudom, hogy hányadán vagyok. Három kontinensen éltem, a hajósládáim a tenger fenekén nyugszanak. Első ránézésre persze hazaértem. De azt talán túlzás lenne mondani, hogy itt vagyok.

Tárgyakat nem cipeltem magammal. Csodával határos, hogy Nagy Imre képe, ez az ötvenéves arckép ma is itt lóg mögöttem a falon. Van egy párizsi újság, az hozta le, az első oldalon. Én pedig kiollóztam belőle. Másfél éven át egy papundeklikeretben állt az asztalomon.

Közben persze történt vele egy s más. Egyszer például átjött egy fiú a szomszéd barakkból:

- Kommunistákat rejtegetsz? - negédeskedett. És szíven lőtte a forradalom miniszterelnökét ott az asztalon.

A Paris-Match borítóján apró lyukat ütött az ólom. Amikor bekereteztettem, a mester addig simogatta, míg csak el nem tüntette az árulkodó nyomot. Mondhatnám úgy is, hogy begyógyult. Az idő begyógyítja a sebeket. Papíron.

Hát igen: hazaértem. Megtanultam az alázatot. Közben azonban itt is megváltozott a világ. Vajon mit tenne, ha látná? Erről van itt szó. Végig kell gondolnom a dolgokat.

Nehéz lesz, annyi év után. A közöny guanó: kőkeményen tapad. Mindegy, nem tehetek mást. Ülök az asztalomnál. Véső és kalapács. A város felett lassan kel a nap.

2

 

Emlékszem, egyszer, még kisgyerekkoromban, volt egy nagy veszekedés a családban. Ebédeltünk: én még nem jártam iskolába, apám pedig délelőtt dolgozott.

Aznap felhevülten magyarázott valamit. Ha jól értettem, megütötte egy kollégáját, de hogy miért, azt ma sem tudom. Volt egy ápolónő is a mesében, egy kis vidéki liba, de ezt már csak anya mondta. A másik orvos pedig megalázta, ki tudja, miért és hogyan. Nagyon büszke voltam aznap délben apámra. Nem értettem, hogy anya miért sopánkodott.

Ezután került át a Margit Kórházból, Óbudáról, a Fiumei úti OTI-ba. Orvosfogalmazónak, de ezt már csak a papírjaiból tudom. Vidám, nyugtalan ember volt az apám. Már a közelben dübörögtek az ágyúk, de ő minden este tangóharmonikázott. Nem a Lilimarlént, azt talán megbocsátotta volna anyám. Gyönyörű szép, bánatos orosz népdalokat.

Gyűjtögetem az emlékeimet. Színes üvegszilánkok, a nézőkében mindig elmozdulnak a tárgyak. A kép sohasem ugyanaz.

Silbermanné, a varrónő, kint a konyhában zokog. Odabújok hozzá, magához ölel. Nagy, sárga csillag van a blúzán, a durva anyag dörzsöli az arcomat.

A varrógép már kint áll az előszobában, de ő nem ül le mellé. Nem marad. Anya pénzt dugdos a zsebébe, megértheti, mondja. Silbermanné alacsony, ősz hajú aszszony. Kifutok utána. Szalad az utcán és hangosan zokog.

Ősszel pedig az iskola. Nagyapa megáll a kertkapuban. Korán indulunk, a kistemplomban negyed nyolckor csendes mise van. Nagyapa hatvanhárom éves. Útközben Jézusról beszél. A testvériségről. Rossz a világ, mondja. Talán majd ha bejönnek az oroszok.

A mackós iskola előtt minden reggel megáll. Dörmögő Dömötör orrán kőszemüveg. Nagy, nyitott könyvből olvas. Légy jó! - mondja. Megvárja, amíg beszaladok.

Gyalog sétál le a Városmajorig. Fél kilencre bemosakszik. A műtőbe betolják az első beteget.

Semmi sem úgy történik, amint elvárja az ember. A testvériség sem. Nagyapáék elpusztultak az ostrom alatt. Apából a „zsidó szanatórium főorvosa" lett. Így vicceltek vele, amikor lebukott. Sok embert megmentett - mondták róla később. Erre volt jó az a régi, ominózus pofon.

Silbermanné nem jött vissza, szegény. Akkor így emlegették azt, aki ottmaradt. Nekem közben - ne siessünk! - lett egy német barátom. Hogy német volt, az nem biztos. Nem egészen. Mert magyarul folyékonyan tudott.

A légópincében akkor már nem volt világítás. Büdös karbidlámpa sistergett a sötétben. Fritz, a barátom, lehozott egy nagy kosár szájharmonikát. A zsákmányból mindenki kapott. Féltünk tőle. Azt mesélték, hogy leúsztatja a Dunán, ha körül van metélve egy gyerek. Leúsztatja és körülmetélve. Ez a két szó máig is megmaradt.

Azután vége lett a háborúnak.

 

3

 

Vannak megtörtént dolgok, amiket elfelejt az ember. Mások, amik talán sosem voltak, hosszú életűek.

Disztl Miklósnak vastag, lila sebhely húzódott végig a hátán. Nemrég jött meg a háborúból, de befogadott még így is két éhes pesti gyereket. Fiatal felesége volt, egy szobában aludtunk, és ők sokszor hajnalig beszélgettek a dunyha alatt.

- Nicklaus, steh auf! - szólt rájuk reggel a mama. - Es is'ja schon ganz hell!

Vagy helle-tag lett volna? Egy másik mondat, ami ma is a fülembe cseng.

Először kiganéztam, utána pedig lemostam, fényesre keféltem Babát, a lovat. Hét óra felé csinált valami tojáslevesszerű fehér szószt az öregasszony. Ettünk. Azután megkezdődött a nap.

Miklósékat teherautókra pakolták, bevagonírozták a mozsgói pályaudvaron. Mi lett velük, ki tudja már. Soha többé nem jöttek vissza a faluba.

Ez, a teherautók és a bevagonírozás, kisgyerekkorom visszatérő emlékei közé tartoztak. Ott voltam Gödöllőn is, amikor elvitték a premontrei papokat. Akkor már tudtam, elmagyarázták, hogy a vallás a népek ópiuma. Gyújtsd fel a csuhások hajlékát! - énekeltük. Mégis sírva fakadtam, amikor feltuszkolták a ponyva alá Szabadka Medárdot, a hittantanáromat.

A dolgok nem voltak egyszerűek. Belgiumba feltáplálásra vittek, és egy dúsgazdag család örökbe fogadott. Az iskolában, ahová beírattak, volt két szegény gyerek. Nem lehetett letagadni, hogy a szegények - büdösek. Büdösek és rosszindulatúak. A gazdagok viszont - lásd a gyárosék! - jók és illatosak.

A kitelepítések pedig folytak tovább. Ahol én éltem, Budán, mindenki lapított. Egy reggel itt is teherautókra pakolták - mint akkor mondták - a burzsujokat. Mi addigra már a szegényekhez tartoztunk, a rendelkezés ránk nem vonatkozott.

Nem sajnáltam őket. Ezek itt nem mentették, mint apám, az üldözötteket. Néha még álmodom ezekről a régi időkről. A kis templomban negyed nyolckor csendes mise van.

Múltak az évek, sorkatona lettem, sofőr, keszonos. Vidám és izgága voltam, mint apám. Mindenütt szerettek, és én is szerettem a munkatársaimat. Azután egy szép napon kitört Budapesten a forradalom. Ősszel, igen, de ez előtt a ködös ősz előtt volt még egy hosszú, tíz hónapos tavasz.

A reménység évadja. Aki átélte, nem felejti el. Amikor eldördültek a puskák, tudtam már, hogy mindennek vége van. Mindenki valamiféle képzelt Nyugattól várta a megoldást. Én pedig jól ismertem ezt a Nyugatot.

Egy reggel begyalogoltunk a Corvin közbe, egyenruhás buszosok. Megnéztük a kilőtt páncélosokat.

- Menjünk innen! - mondta akkor az egyik kolléga. - Ezek itt nem becsületes munkásemberek.

Igaza volt, vagy sem? Nem ez volt itt a kérdés. Egy másik mondat, ami megmaradt.

A Körúton emberek lógtak a fákon. Ez is a forradalomhoz tartozott. Az Uránia előtt pedig díszmagyarba öltözött ünneplők özönlötték el a járdát. Valaki régi, fácántollas filmet forgatott.

No mindegy, volt itt tennivaló azokban a napokban. Nem értünk rá kinevetni ezeket a derék aggastyánokat.

 

4

 

Már-már úgy nézett ki, hogy felülkerekednek a józanok. Akkor készült Nagy Imréről az a kép. Azután, egy vasárnap reggel, visszajöttek az oroszok. Ezt közlöm az ország népével és a világgal. A miniszterelnök elmondta az emlékezetes rádiószózatot.

Hogy mi lett volna, ha nem jönnek vissza a tankok? Aznap reggel kék volt az ég és lágyan sütött a nap. Az utcákon tíz óra felé végigbaktatott egy nagy, magas ember. Gurtni volt átvetve a vállán, kerekes aknavetőt vontatott.

- Kilövöm a ruszkikat! - mondta, és rám nevetett.

Dél felé pedig kiskatonák rohantak le a hegyoldalon. A laktanyát - mesélték - bevették az oroszok.

Egy sérültet mi láttunk el. Eldugtuk az egyenruháját, civilben ment tovább. Amikor helyreállt a levélforgalom, visszaküldte a személyi igazolványomat.

Közben lett egy másik papirosom is. Apám nekem adta a tagsági könyvét.

Nekem ez már csak olyan, mondta, mint vak embernek a napszemüveg. Mióta megbénult, apának mindenre volt szentenciája. Adott valamit, valahányszor meglátogattam. Ő, akinek semmije se maradt.

Az Autóbuszüzemben megalakultak a munkástanácsok. Úgy tűnt, folytatódik a hosszú, tíz hónapos tavasz.

Répcevisnél léptem át a határt. December tizenharmadikán. Akkor már valóban helyreállt a rend, letartóztatták a munkástanácsokat. Nagy Imrét ismeretlen helyre szállították, új kormányt neveztek ki az oroszok.

A diákokból és a munkásokból, azokból, akik énekelve vonultak az utcán, a lágerekben mutatóba se maradt. Ezeket itt eddig sose láttam. Szervezkedtek, motoztak, kommunistákra vadásztak. És hát itt voltak persze, testületileg, budai osztálytársaim, akiknek csak egy hosszú, kéthetes bridzsparti volt a forradalom.

Sikerült még idejében visszajutni a szobámba. A terem közepén apró vaskályha égett, és én beledobtam apám tagsági könyvét.

Akkor láttam utoljára őt. Őszülő, negyvenes ember. Csak a testtartásán látszik, hogy ül. Kapaszkodik a tolókocsiban.

Ezen a ponton végignézem a jegyzeteimet. Kiirtom a kliséket, a magyarázkodásokat. Ha ugyan megtalálom őket. A közhelyek hamujában előbb-utóbb megfullad a gondolat.

Akkor, ott Ausztriában, tanulni akartam. Körülnézni és hazamenni, minél hamarabb. Január 12-én elindult velünk Párizs felé egy diákokat szállító különvonat.

 

5

 

Nem volt más alternatíva: vagy a Kelet, vagy pedig a Nyugat. Harmadik útról akkor még senki se tudott. Ez is váratlan dolog volt, ez a kettő. Hogy ott, a menekülttáborok senkiföldjén mindenki levoksolhatott. Egyszer, már jóval később leírtam, hogy két rossz között nem kell mindenárom választani. De ez már nem a lágerek bölcsessége. És ma már ez is elavult. Mára a három útból is csak egyetlenegy maradt.

Párizsban nem engedtek be a menzára a baloldali diákok. A másik oldal pedig hősként ünnepelte a magyarokat. Aki nem kért belőlük, az utcán maradt. Galliában vagy fasiszták voltunk, vagy szabadságharcosok. Hogy emberek lennénk, fiatalemberek, az a lányokon kívül senkinek eszébe se jutott.

Én a zsidó diákok éttermébe jártam. Ott senki se kérdezte tőlem, hogy mi vagyok. Polgári asztaloknál pedig addig volt helyem, amíg el nem magyaráztam a munkástanácsokat.

- Megfertőzött a bolsevizmus! - mondták vendéglátóim ilyenkor. Fejcsóválva, de végső soron jóindulatúan. A háborús menekülteket pedig a veteránok tartották össze. A csendőrök és a nyilasok. Velük nem is vettem fel a kapcsolatot.

Dolgoztam itt is mindenfelé. Rakodtam kikötőben, akkumulátorokat töltögettem futószalagon. Egyhavi fizetésembe került, ha elrontottam valamit, és fél percre leállt miattam a szalag. Robotoltam az építőiparban, mint a feketék és az arabok. Fátyolos fatmák között szült a feleségem, letegeztek a portások és az orvosok. Még egy bankba is bekerültem: napi tíz órában pipálgattam a véget nem érő számoszlopokat.

Azután belefáradtam és megalkudtam én is. Utazó vigéc lett belőlem, porszívókkal és villanyvasalókkal bolondítottam a panelházakban hervadó szomorú munkásasszonyokat.

Közben, egyik a másik után, megszülettek a gyerekek. Megtanultam, hogy milyen a létbizonytalanság, és hogy a céltalan szabadság semmivel se jobb, mint a szabadság hiánya Keleten. Elmondhatom, hogy belülről ismertem meg én is - mint José Marti mondja - a szörnyeteget. Letartóztattak, nem is egyszer. A Szajna partján gyanús, aki szegény és idegen.

Menet közben persze nem tettem le róla, hogy feltérképezzem ezt a világot. Feltérképezem és két vállra fektetem. Elolvastam mindent, ami csak a kezembe került, és ha lassan és keservesen is, de befejeztem az egyetemet. Ettől fogva már kulimunkát se találtam: az építőipar nem filozófusokat keresett.

Franciaországot - micsoda irónia! - időközben megszerettem. Egy kicsit még máig is tart ez az egyirányú szerelem.

Kétségtelen, hogy volt még bennem, harmincévesen is, valami reménység. Ha semmi se sikerül, az ember elkezdi vádolni magát. Ezt sugalmazza minden: hogy másoknak, lám, sikerült, és hogy a hiba csakis énbennem lehet.

Időbe került, mire a körülményeket is szemügyre vettem. A magányt, a semmibevevést, a megaláztatásokat. Akkor is, téves következtetésekre jutottam. Azt képzeltem, hogy rossz helyen kerestem a szerencsét. Hogy máshol kellene újrakezdenem az életet.

Nyakunkba szedtük hát mi is a világot. Szegény kis feleségem és a három gyerek.

Akkor már szokásommá vált. Hogy mindent lejegyeztem. Nem pontosan, azt azért nem. Csak annyira, hogy elviselhetővé tegyem az életemet. Egy párizsi kiadó pedig kiadta a könyveimet.

 

6

 

Egy apró trópusi szigetre kerültem. A gyarmatvilágba: új lakhelyem az Egyesült Államokhoz tartozott. Megint úgy éreztem, hogy van értelme az életemnek. Hogy tanulmányúton vagyok.

Ezt hangoztattam évtizedeken át. Most, visszanézve, egy kicsit túlzásnak tűnik ez a hosszú stúdium. Még az is megfordul a fejemben, hogy közönséges kábítószer volt számomra ez az évad a meleg tengereken. Kirándulás a múltba. Egy olyan világba, ahol még minden egyszerű és világos. Ahol egy hozzám hasonló tanerő hasznos és eredményes lehet.

Mert igen, tanítottam én is. Nem a nyugati civilizációt, a kurzusomnak ez lett volna a címe, hanem öntudatot és önismeretet. Azzal áltattam magam, hogy miközben alfabetizálok, a gyerekeimből felnőtteket nevelek.

Így éltem, harminc éven át. Időigényes volt a munkám, meg aztán jócskán el is veszítettem az időérzékemet. A térség több ezer sziklaszirtből áll, és nekem két évembe került, mire végigjártam kilenc - igen, kilenc! - szigetet.

Elolvastam Aimé Césaire-t és Lévy-Strausst, átrágtam magam Franz Fanon trópusi tanítványain. Megértettem, hogy ezekből a szomorú gyarmatokból él a gazdag és művelt Nyugat.

Mindezt megírtam, nem is egyszer. Müncheni magyar újságok közöltek, meg párizsi francia lapok. Nyilván csak azért, mert az írásaimnak nem volt se visszhangja, se hatása. Addig, amíg nem hallgat rád senki, szabad szónokolni.

Mindezen már sokan átrágták magukat. Javasoltak mindenféle megoldást európaiak és amerikaiak. Nekem a tanításon kívül nem volt semmiféle épkézláb javaslatom. Egy időben arra gondoltam, hogy mi lenne, ha békén hagynánk az emberiséget. Ha nem sürgetnénk őket. Hadd emésszék meg a maguk ütemében a civilizált tévtanokat.

Később igazítottam valamit ezen a csüggedt programon. Meg kellett értenem, hogy ma már elkéstek az ilyen naiv javaslatok. Sokáig Haitiba, a földrész legelesettebb országába jártam. Sokat köszönhetek ennek a népnek. Nem csak ismereteket: emberséget is. Hűséges jó barátokat.

Közben azonban történt még valami, trópusi életem kellős közepén, félúton. Három évtizeddel a forradalom után hazamentem. Meg kellett néznem a múltamat. És akkor, ott ért egy nagy meglepetés. Trópusi feleségem figyelmeztetett rá, hogy az Óhazában a világ jó irányba - a trópusinál jobb irányba - halad.

Biztonság volt, nyugalom. Senki sem éhezett, a gyerekek iskolába jártak. Pezsgett a kulturális élet, és hát mindez mindenki számára hozzáférhető. Asszonyom különösen érzékeny volt arra, hogy itt nálunk megvalósult a szabad költözködési jog. Nem kell gépkocsik után fizetni a részleteket annak, akit bárhová ingyen elszállít a villamos.

A szólás szabadságával - pontosabban: a szólás utáni szabadsággal - ugyan voltak még bajok. Itt is letartóztattak, mindjárt a határon, de ez itt majdhogynem jólesett, ez a letartóztatás. Igazolta a fenntartásaimat.

Egy szó mint száz, gondolkodóba estem. Ez lenne itt a harmadik út? A délibáb, amiről már-már lemondott az ember? Itt lenne az ideje, hogy hazajöjjek? Hogy befejezzem ezt az immár fél évszázados tanulmányutat?

 

7

 

A nyolcvanas évek, az úgynevezett puha diktatúra volt életem legboldogabb korszaka. És nem csak az én életemé: az apró budai lakásban estéről estére összejött két tucat ember. Írók, művészek, diákok, politikusok. Estéről estére megváltottuk a világot. Mindez egy kicsit olyan volt, mint a forradalmat megelőző hosszú tavasz.

Most utólag persze látom, hogy megint csak félreértéseken alapult a remény. Számomra azt jelentették a változások, hogy a szocializmus körülményei között is megvalósulhat az a minimális szabadság, ami nélkül nem tudtam elképzelni az életet.

Társaim azonban megint csak fel akarták forgatni a világot. Felcserélni valami képzelt Vadnyugatra ezt az egész gyűlölt Keletet. A szabadpiac farkastörvényeiről hiába beszéltem. Hiába mondtam, hogy egy ilyen felkészületlen országból Nyugaton legfeljebb ötödrangú gyarmatocska lehet. És hát, hogy az ég áldja meg őket, ne siessenek!

Félreértették minden mondatomat és minden cselekedetemet. 1988-ban az Eötvös Kollégiumban tanítottam. Öten mertek beiratkozni a kurzusomra, de több mint ötven hallgató előtt beszéltem. Egy este pedig bejelentették a diákok, hogy meghívták az amerikai követet. Palmer - ha jól emlékszem, így hívták ezt a hivatalnokot - percre pontosan meg is érkezett. Forró este volt, több százan szorongtak a teremben. Én nem ültem ki a pódiumra, a hátsó sorokból figyeltem a fejleményeket.

Amikor azonban Palmer úr elmagyarázta, hogy milyen bensőséges jó viszonyt alakítottak ki szomszédaikkal az Egyesült Államok, nem tudtam tovább türtőztetni magam.

- Lásd Mexikó! - bődültem el. - Miután elcsatolták a felét és felhúzták a falát!

Folytattam volna, de feleségem kivonszolt a teremből.

Azt hittem, hogy haragudni fognak rám a diákok. De nem: számukra példaerejű volt ez a demonstráció. A szabadság csodája: egy egyszerű amerikai - ez lettem volna én - letorkolja a nagykövetet!

Ezekről az időkről egy francia film jut az eszembe. Fernandel, a humorista, a 16. században találja magát. A Kis Larousse, a tudás kincsestára van a kezében. Csak felüti, és tud mindent, ami csak a kortársaival történni fog. Valahogyan így voltam én is: fokról fokra itthon is újraéltem, amin egyszer már átestem a trópuson. Az ipar, a mezőgazdaság tönkretételét, a szociális törvények halálát, a tömeges elnyomorodást, amit mindez jelent.

És hát a változásoknak itt is örülni kellett. A józan hangokat itt is túlkiabálták a szekták és a politikusok.

Nagy csalódás volt, belebetegedtem. Át kellett költöznünk Floridába, feleségem a püspökség mintaiskolájában tanított. Utána kaptam a betegbiztosítást, ami fedezte a műtéteimet. Ha lehet így mondani, meggyógyítottak, és ezért hálás is vagyok. De ott ragadtam ebben a szép, új világban, mint légy a légypapíron.

Megtanultam egy tudatlan és erőszakos társadalomban élni, szegényen és magányosan. Évről évre most is hazajárok, reménykedem valami csodában, megírom - kinek és miért? - a tapasztalataimat.

Az Everglade. A láperdő mellett van a házam. Ismerem. Alvar Nuńez, a spanyol hódító szépen leírta Floridát és a mocsárvilágban élő indiánokat. Akkor még büszkék voltak és öntudatosak. Ma már nem egészen azok. Az utódok motorcsónakról mutogatják az aligátorokat. Telepeken élnek, szériában gyártják a bóvlit, amit népművészetnek neveznek az amerikaiak.

Az állóvizek nádrengetegében itt-ott haragoszöld facsoportok állnak. Egy-egy sziget, ami kiemelkedik a mocsárból. Ott voltak a falvak, de oda nem visznek el a motorcsónakok. Lehet, hogy még ma is fáj meglátogatni a múltat? A néptelen romokat?

 

Utóhang

 

Sötétre sikerült ez a kép. Lehet, hogy engem is megfertőzött volna a már-már közmondásosan rossz közérzet, ami jó ideje olyan markánsan jellemzi sorstársaimat?

Sok mindent le kellett nyelnie annak, aki ebben a szakmában serénykedett az elmúlt fél évszázad alatt. Ma már alig-alig olvas az olvasó nép, akihez nemrég még fillérekért jutott el a világirodalom. Az író, akinek tízezres olvasótábora volt, néhány száz példányban porosodik a raktárpolcokon.

Most mégis megpróbálok felülemelkedni ezeken a negatívumokon. Végül is a jó irodalom mindig is néhány száz gondolkodó ember magánügye volt. Igaz lenne, hogy ez a helyzet a középkor óta sem változott, és hogy pótszerekkel etette az emberiséget az úgynevezett kultúrforradalom?

A mi rossz közérzetünk oka csak az ebben az esetben, hogy az új világ farkasai ipart akarnak csinálni a könyvkiadásból. Árucikket a könyvből. Ezt pedig - úgy látszik - nem lehet. A kimondhatatlan kimondására tett kísérletek, a meztelen, durva valóság nem érdeklik az embereket.

A siker ebben a szakmában fehér holló, ritka kivétel. Örül neki az ember, de nem ezért írja a könyveket. Akkor hát miért? Hogy elszámoljon valamiről. Mondhatnám úgy is: hogy a lelkiismerete tiszta legyen. Ezt azután néha el is éri. Akkor meg panaszkodni, búsulni minek?

Látom én, hogy ne látnám, hogy beteg a Föld. Hogy kipusztulóban az emberiség. De hát Latin-Amerikában élek, egy olyan világrészen, ahol most van születőben a remény. A latinoknál: indiánoknál, rabszolgáknál, feketéknél pedig én sem tartom bölcsebbnek magam.