Démon

Rókafej a késő tavaszi éjszakák egyikén jelent meg az életében, mikor már langyosak az esték, a levegő csak hajnalra élesedik, és az embert, mint a citromot, facsarják a vágyai. A hónapok óta beléfagyott magány olyan súllyal ült rajta, hogy azt hitte, összeroppantja. Napok óta munkaképtelen volt a savanyú kielégületlenségtől. Nem tudott egy épkézláb sort leírni, a mondatok üresen kopogtak a klaviatúrán, és este önfertőző gerjedelemmel kúszott az ágyba. Egyszerre fázott és izzadt. Lába közé gyűrte a paplant, érezte, amint a hűvös vászon hozzádörzsölődik. Anynyira vágyott egy másik testre maga mellett, hogy hangosan felnyögött.

A következő pillanatban ott volt mellette Rókafej. Csak a körvonalait látta a sötétben, szinte észrevétlenül siklott a takaró alá. Hosszú, nedves orrával végigszimatolta. Teste megtévesztően emberinek tűnt, gyakorlott mozdulattal markolt bele szeretője pizsamanadrágjába, akinek minden feszültsége szétmállott az ujjai között. Reggelre nyoma veszett, újdonsült kedvese napokig erotikus álomnak gondolta, és jókedvre derült, ha eszébe jutott. Aztán türelmetlenség fogta el, mikor eszébe jutott, végül éppúgy sóvárgott utána, mintha hús-vér lény lett volna.

Akkor Rókafej újra eljött, hosszú, nedves orrával szaglászta, végignyalogatta. Most már ismerős volt a teste. A keze olyan forró, hogy szeretője elolvadt a simogatástól. Lihegésük nehéz párával töltötte be a házat, végül Rókafej a mellére húzta a fejét, és a haját cirógatta, míg el nem aludt. Reggelre megint eltűnt, és a szerető elnéző mosollyal vette tudomásul, hogy agyára ment a magány, és visszatérő szexuális álmai vannak, mint egy kamasznak.

Belátta már, kicsit furcsa és túl plasztikus álom ez, de nem számított semmi, csak az, hogy éjjel végre tudott élvezni, és nappal dolgozni. Hálás volt az álomlénynek, bárki is az. Ekkor kezdte Rókafejnek nevezni, és lassan mindennapossá vált a párnába fojtott sóhaj: „Rókafej!", ami után megérezte a nedves, hosszú orrot, a forró nyelvet valahol a testén. Rókafej hallgatott a nevére.

Aztán már hívnia sem kellett. Bebújt az ágyba, Rókafej megvárta, amíg szeretője zaklatott pulzusa megnyugszik, és már ott is volt, hogy újra felzaklassa. Később hozzászoktak ahhoz is, hogy égve hagyják a villanyt, Rókafej hagyta, hogy szeretője nézze, és ő sem vette le róla átható, zöld tekintetét. A fogai félelmetesen élesek voltak, mégis gyengéden harapdált. A fejét leszámítva teste minden porcikája emberszerű volt. Együttléteik során kiismerte Rókafej hajlatait, aki engedte neki, hogy simogassa, akár ő mászott rá, akár őt húzta magára. A hangját sosem hallotta, csak a sóhajtásait, és reggelre mindig észrevétlenül távozott.

Már benn jártak a nyárban, mikor egy reggel rögtön ébredés után kiment a kertbe. Rókafej a hintaágyon hevert és cigarettázott, egyik lábát a hintaágy támláján nyugtatta. Amikor meglátta szeretőjét, kurtán felnevetett. Ez volt az első hang, amit hallott a rókaszájból. Felült, elnyomta a cigarettát, és besétált a házba. Azonnal utánament, de Rókafej nem volt sehol.

Furcsamód nem lepődött meg annyira, amennyire megmagyarázhatatlan volt az esemény, de azért rutinszerűen megmérte a vérnyomását. Alacsonyabb volt a szokásosnál, erről eszébe jutott, hogy még nem vette magához napi kezdő koffeinadagját, és elsétált a sarki boltba, Juszefhez, frissen pörkölt kávéért.

Juszef mosolyogva fogadta: „hogy áludtad magad?", tempós mozdulataival kiszolgálta, utánaintegetett. Hazament, megitta a kávét, nyugtázta vérnyomása normalizálódását, megállapította, hogy egészséges, Rókafej pedig kivételesen nála maradt reggelig, aztán eltűnt, miért baj ez, és újult erővel a munkába merült. A mondatok egészségesen csörgedeztek elő, mint a reggeli első vizelet, és ő elégedett volt a nyári délelőttel, a kávéval és önmagával.

Rókafej pedig mintha érezte volna, hogy szeretője elfogadja a jelenlétét, egyre többször maradt nála napközben, nesztelenül sétált a házban, kiült mellé a kertbe a hintaágyra, és cigarettázott vagy olvasott, falta a könyvtárát, ahogyan éjjel a testét. Nem zavarta, meg sem szólalt, de a jelenléte megtermékenyítő volt. Könynyedén ment az írás, lelkesen dolgozott, eltelve a nyárral és önmagával.

„Kicsit megváltozott a stílusod", nézett rá a szemüvege fölött a főszerkesztő. „Én nem mondom, hogy rosszabb lett, bár nekem jobban tetszett a régi fanyar irónia a cikkeidben, ez az álmodozó lírautánzat nem nagyon fér a műfajba. Most vagy megújítod ezzel a szakmát, vagy kisodródsz a pálya szélére." És mosolygott. Majomfeje volt.

Most döbbent rá, hogy amióta Rókafej vele él, minden emberben ott látja az evolúciós őst, a majmot. Majomszabású emberek néznek rá az utcán éppúgy, mint odahaza a tükörből. Ő pedig utálta őket, és Rókafej keskeny arcára vágyott.

A főszerkesztő szavaira most megsértődött. „Az írásaim én vagyok, te nem tudsz írni, csak ne szólj bele, aki nem tud arabusul, ne beszéljen arabusul", kiviharzott a szerkesztőségből a visszadobott cikkel együtt.

Ő nem vett észre semmi lényegi változást. Csak a kávémennyiség tűnt fel, amit fogyasztott. Illetve az, hogy az aromatartó fémdoboz mindig üres, hogy hetente megy Juszef boltjába újra megtölteni. Figyelni kezdte, mennyit iszik: naponta négy, aztán hat csésze, aztán már bögre, már nem tejjel, nem cukorral, hanem forrón, keserűn, feketén. Aztán már folyamatos kávéivás a nap, mégis mintha álomban lebegne, amit nem tud kitisztítani a fejéből.

„Kiáludtál?" - kérdezte Juszef, és fürkészőn, majdnem gyanakodva pillantott rá a pult mögül. Bólogatott mosolyogva, de egyre bűntudatosabban, mintha hazudna. És egyre kevésbé tudott tagadni.

„Bétég vádzs? - tudakolta Juszef. - Rosszul érzel mágád?" Olyan közelről nézett az arcába, ahogy csak az arabok tudnak. Érezte, hogy elpirul, pedig nem volt semmi baja, csak az az álomszerű lebegés, a folytonos vágy a kávé és Rókafej szerelme után. Juszef hirtelen elkapta a kezét. Ő visszarántotta volna, de Juszef nem engedte. Lehalkította a hangját. „Baj van neked, én látok - suttogta -, szerető, aki nem ember." Körülnézett, mint aki attól retteg, valaki meghallja, amit mond, kijött a pult mögül, kulcsra zárta a boltajtót. Mikor visszafordult, rettegés ült az arcán.

Hadarva beszélt, a szokásosnál is csúnyább akcentussal, alig lehetett értelmet adni a szavainak, és ami érthető volt, az is hihetetlen. Hogy démon kerítheti az embert a hatalmába. Férfit is, nőt is. Embertestű, állatfejű. Ha magányosan vágyakozik. Lehet macska vagy róka, néha még madár is. Kilesi a vágyadat, elhatalmasodik az életed fölött, míg senki mást nem akarsz. Előbb éjjel jön, aztán nappal is. Nehéz elűzni, elpusztítani szinte lehetetlen. Kiszívja belőled, ami ember. Abból él. Nem vámpír, nem a véredet, a lelket csak észrevétlenül, míg álom lesz a napod. Kívánod a kávét, de nem térsz magadhoz. Egyszer csak soha többé. Először zöld lesz a vizelet reggel, sötétben világít. Aztán sárga a vér. Aztán nem leszel többé te, csak csomó vágy. Akkor eldob, elhagy, mert nem vagy már ember, belőled szívni. És gyötrődsz. Ő nem öl meg, te ölöd magad. Mindig.

„Juszef, neked elment az eszed!" - rázta le magáról a kezét. „Te nem mondod Juszef házug! - kapott újra utána a boltos. - Én ismerem téged, ismerem rókaszellem, macskaszellem, madárszellem is! Te iszod kávé, nevet, mint részeg, mint hülye! Vége lesz neked, ha nem hiszel." Ezt már szinte kiabálta utána, mert az feltépte az ajtót, és szinte futott haza a frissen pörkölt kávéval.

Rókafej a kertben ült, cigarettázott, és szeretője kéziratait olvasgatta. Jöttére fölnézett, zöld szemében vágy villant, és magához rántotta a hintaágyra. Ő érezte, ahogy a rettegés, amit Juszef szavai ébresztettek benne, szétolvad Rókafej szájában, és kiáltozni kezdett az élvezettől.

Juszef nem beszélt többet a rókadémonról. Azt is lehetne mondani, hogy mogorva lett, ha nem látni a szemében minden találkozáskor a szánalmat. Szó nélkül adta oda a kávét, de apró ajándékokat csempészett mellé. Kesu- vagy makadámdiót, pisztáciát. Amikor rákérdezett, Juszef zavarba jött. „Véd kicsi tőle" - motyogta, lesütötte a szemét, és nem hagyta sem visszaadni, sem kifizetni a kis csomagot.

Még akkor sem szólalt meg benne a vészcsengő, amikor áttették a közéleti rovattól az unalmas kulturálishoz. A főszerkesztő egyre gyakrabban nézett rá sajnálkozva, aztán egy nap megkérte, hogy ezentúl inkább csak az olvasói levelekre válaszoljon, és érdeklődött, a tisztelt kolléga nem gondolt-e arra, hogy átmenjen egy színes magazinhoz.

Bámulta főnöke majomfejét, és az utálat mellett akkor első ízben szólalt meg benne a félelem, először halkan, aztán egyre hangosabban. Hogy valami történik, amit már nem tud uralni, nem vett észre semmit, csak a langyos indián nyarat, a vörösbe forduló vadszőlőt a ház falán, és Rókafej cigarettacsikkjeit a hamutartóban. Sohasem érzett dohányszagot Rókafejen.

Hajnalban nem gyújtott villanyt, amikor kibújt mellőle a takaró alól, és elbotorkált a fürdőszobáig. Ott sem kereste a kapcsolót. Ahogy a lehúzó után tapogatózott, a kagylóban zöldesen felfénylett valami. A vizelete. És ahogy Rókafej keze szokott, tarkóján lassan kúszva elindult felfelé a rettegés.

Lihegett a futástól, ahogy bezárta maga mögött a boltajtót, és nekivetette a hátát. A kis csengő csilingelt egy darabig. „Hogy űzzem el?" - kérdezte elfulladva. Juszef hosszan nézett rá, aztán lázasan pakolni kezdett az egyik polcon. Kisebb-nagyobb zacskókat hajigált elé a pultra, majd odalépett látogatójához, megmarkolta a vállát olyan durván, hogy már fájt. „Kesudió egyél - parancsolta -, sózva, pörkölve, amennyi bírsz. Míg ki nem üti a bőrödön."

Pénzért kotorásztott a zsebében, de Juszef a fejét rázta. „Nem fizessed. Egyed" - vágta oda nyersen, és elfordult. „Miért segítesz nekem, Juszef?" - kérdezte tőle szégyenkezve. Juszef nem fordult vissza. „Testvérem volt - mondta -, kicsibb nálam. Neki volt. Macskafejű. Megölte. Akasztotta magát miatta." Rázni kezdte a vállát a hangtalan zokogás.

Hetekig ette a kesudiót, míg az olaja gennyes, sárga pattanásokká nem gyűlt a bőre alatt az arcán, a hátán, mindenütt. Akkor Juszef elment hozzá hófehérbe öltözötten. Mogorvább volt, mint addig bármikor. Vízipipát hozott, rózsaízű dohányt, ylang-ylang olajat és tömjénillatú füstölőt. A vízipipába tejet töltött, és nem engedte megtörni a csendet, amíg el nem szívták a rózsás dohányt. Meggyújtotta a füstölőt, aztán leült vele szemben, kigombolta az ingét. Arabul dúdolt valamit, hörögve törtek fel belőle a torokhangok. Olajat öntött a kezére, és bedörzsölte vele a másik testét. Mikor a mellbimbójához ért, az összerándult, de ő zavartalanul folytatta, lassú, elnyújtott mozdulatokkal a hasán a derekáig. Akkor megtörölte a kezét.

Elöntötte a rémület, amikor Juszef jobbjában borotvapenge villant. Kiáltani akart, de a boltos a szájára tette a kezét. Már nem tudta, hogy verejték vagy könny folyik végig az arcán, vagy az olaj, ahogy a penge a bőréhez ért, és végigkarcolta körben a nyakát. Érezte lecsordulni a vért a vállán. Lenézett. Sötétsárga volt, mint a vizelet. Felkiáltott, eltakarta az arcát, és a földre zuhant a füstölők közé.

Mire magához tért, már besötétedett. Nyakából már nem szivárgott a vér, vékony, piros hímzőfonál volt rákötve, követte körben a vágás helyét. Juszef rádobta az ingét, és amíg az lassan öltözött, mogorván pakolta össze a vízipipát és a rózsaízű dohányt, az ylang-ylang olajat és a tömjénillatú füstölőt. Mire fölkelt, Juszef már indulásra készen állt az ajtóban. Ő kezet akart nyújtani neki, de a boltos hirtelen magához rántotta, és hosszan, nagyon hosszan megcsókolta. A másik sem elhárítani, sem viszonozni nem tudta. Otthagyta köszönés nélkül, hallani lehetett, ahogy becsapódik utána a kertkapu. A hintaágy lengett, mintha ülne benne valaki.

És éjjel újra megérezte maga mellett Rókafej testét, ahogy hozzásimul, de most nem a vágy öntötte el, hanem a kétségbeesés, hogy hiába volt a vízipipa, a rózsaízű dohány, az ylang-ylang olaj és a tömjénillatú füstölő, a vágás körben a nyakán és a piros fonál. „Takarodj! - üvöltötte. - Nem akarlak többet, nem érted?" Most szólt hozzá először. Rókafej felnevetett kurtán, gúnyosan, és újra hozzásimult. Forró volt a teste, mint mindig, de szeretője most megpróbálta ellökni magától. Birkózni kezdtek az ágyon. Rókafej hihetetlenül erős volt, hol ő gyűrte maga alá szeretőjét, hol az került fölülre. A fogai szeretője arca előtt csattogtak. „Tudom, ki vagy" - sziszegte Rókafej képébe -, „rókaszellem vagy, és a lelkemet akarod, de én nem adom meg magam neked!"

Pirkadt már, mire sikerült kilöknie Rókafejet az ágyból. Akkor az eltűnt nyomtalanul, csak a vörös szőrszálak maradtak a párnán a dulakodás nyomaként.

Remegő lábakkal támolygott ki a fürdőszobába. Nem gyújtott villanyt. A vizelete egészségesen és sárgán csordogált elő, és ő sírva fakadt a megkönnyebbüléstől.

Még mindig gyenge volt, mikor kilépett a kertbe. Az erős szélben lengedező hintaágyat belepte a korai hó, és hirtelen olyan ébernek érezte magát, mint utoljára azon a késő tavaszi éjszakán. Felnevetett, gúnyosan, aztán kihozta a konyhából az aromatartó fémdobozt, és szórni kezdte a finomra őrölt kávét a novemberi szélbe.