Molnár Krisztina Rita
Teszem dolgomat
Sarokba rakom magam
- zsák krumpli csak,
oszolni kész tömeg -,
na, így.
Most könnyedén
teszem rám bízott dolgomat,
mit nem zavar
se más, se én.
Magány
Meccset néznek.
Pattogó, rövid szavak
- egyenlít!, lődd!, nem hiszem! -,
fel-felugranak,
kukoricájuk sós-vajas,
felállnak, leülnek,
örülnek, letörnek
a sötét szobában.
Ez a drukkolás.
Távol tőlük,
elhagyott hősnő
bolyongok az üres
kastélyszobákban
visszhang veri
kongó lépteim
szívem dobbanását.
Az időtlent fürkészem.
Ők a félidőt lesik.
Átadják maguk.
Hogy tudják?
Én miért nem?
Hiányzanak.
Velazquez-trükk
Készül a kép.
Arról,
hogy a kék szőnyegen guggolok
és hajtincset csavargatok,
és igen hangosan
„reszketek, mint a fű",
- énekelgetem.
Nem egyedül,
mert virtuálisan,
együtt vagyunk,
József A., Sebő, meg én,
jól elénekelgetünk
hármasban így.
Bár a képen most csak én leszek jelen.
Ha bírod
Kedves Dide!
Már ne gyere ide,
ide már ne,
ide már nem
kell töltőtoll,
zöld tinta,
eltartott kisujj,
mindegy, hogy kanyarítod
az ipszilont alul,
email, blognapló viszont feltétlenül,
médiaszemélyiség is lehetsz,
bejöhet, ha bírod,
tényleg, neked
olyan hamar volt telefonod
és úgy szeretted a fényképeket.