A Mozgó Világ internetes változata

Tóth Imre

Lehull rólam a varázslat. Nincs szükségem semmire, hogy uraljam ezt a

földet, és megkapjam, ami már úgyis az enyém. Megy minden magától.

Azt mondod, angyalok nincsenek, pedig ott vannak mindenütt, és nem csak

Ők. Mindennap a hátukon visznek át, amikor megyek hozzád, mert te

a nagy víz túlsó oldalán laksz. Lesznek, akik nem hisznek majd nekem, de

én nem törődöm velük. Van még elég idő. Lehull a mulandóság álarca.

Egymás tükörképei vagyunk. Nem testvérek, hanem tükörképek. Mi lenne,

ha egyszer együtt maradnánk? Kiégnek sejtjeimből az évszázadok, mint

aranyból a szenny. Játszom Istennel, és ő is játszik velem.

Lehull rólam a bánat. Kezdődhet a testek alkímiája.

 

 

Valamikor elveszítettük egymást. Álltunk egymással szemben,

én nem láttalak téged, te nem láttál engem. Körben lángolt

a mennyei város.

Ólomszürke ég alatt halad a menetoszlop. Zaj, és por mindenütt.

Lánctalpak csikorgása csak, mi hallható. Magányos vadász áll a

fogyó időben. Nem fogja sem tűz, sem golyó.

Most már mindig plátói marad. Pedig egy ég feszül föléjük, egyformán

fogy, és növekszik a Hold. És csak ámulnak rajtuk a csillagok.

Ezen a földön esélytelen, két ártatlanon.