Kivizsgálás

„emberi, túlságosan emberi..."

Friedrich Wilhelm Nietzsche

elkerülöm kórház, kihűlt folyosó, amit a doktorra

váró betegek csonttá aszott madártestük kipárolgásaival fűtenek fel,

fél óra csúszás után helyet is foglalhatok a széken,

hanyatt dőlhetek a momentán „fingjanincsfoltos" lepedőn,

amin előttem, ki tudja, hányan, hányszor, meddig és mit nem.

csak ideges ne, csak maradjak inkább kiegyensúlyozott, csak kapjak levegőt,

csak a tenyerem, a csupaszra beretvált, kislányos hónom alja

legalább nekem ne patakokban, ne...

„verejtékezik?".

csak ha félmeztelenül, zavarban vagyok.

„Akkor most üljön fel, a szemével kövesse az ujjamat!

Ráadásul bandzsa is? Rémes."

meglehet, feleltem.

„Beszéljen nyitott szájjal kérem, nem értek semmit."

lehet - dünnyögtem ismét, árnyalatnyival hangosabban.

„De sápadt, most meg fogom szúrni, nekem el ne ájuljon itt."

„Ha negyedóra múlva elszíneződnének a foltok a karján,

azért majd valamit...." - nincs reakció, előre tudta és most bosszankodik.

a bogyót mégsem felejti el,

„mintha gyereknek írnám,

olyan vékony maga, esténként csak egy felet

kapjon be, mint egy auschwitzi."

„Alacsony a vérnyomása is! Vérszegény talán?"

a teszt szerint az allergia kizárt.

„A leletei, tessék. Egy hónap múlva újra."

köszönömre viszlát.

„És a recept, megnézhetem?" - öreg néni kérdezi odakint,

a panaszosok futószalagján rögtön rám következő,

csuklóján a lemoshatatlanul kékszínű pecsét,

„a mészáros" - súgja - „Mengele",

s mint aki tudja, megszokta már,

hogy nem kap választ semmire,

szégyenlősen rejti háta mögé ráncos kezét.

Féltékenység

A nyári szünidőre anyuék zaciba csaptak, noha pénzt nem kaptak értem,

rendszerint nagyinál kellett kibekkeljem az allergiaszezont.

Dühöngő vihar vagy szikrázó napsütés, nem tudom, miféle fájás hajtotta,

nagyit szűnni nem akaró köhögőrohamai ösztökélhették folyvást,

készüljön valahova. Rendszerint a csepeli strandot pécézte ki úti célul.

A 23-as törzsközönsége, fürdőruhánk a szalámis zsemlékkel megpakolt

nejlonszatyor alján, izzad - már a zötykölődés gondolata kifárasztott...

Verejtékező homlok, cseppfolyós tenyér, kivétel nélkül a páni félelem

jelei mutatkoztak az utasokon, ami az ember lányát akkor érte utol,

ha becsületét kívánva menteni s nem utolsó sorban nagymama ámulatára,

- akibe a mutatvány pillanatára még a köhögés is beleszorult -,

mukkanás nélkül vetette magát a feszített tükrű rémálomba.

„Jaj, megfullad szegény" - értem miért nem izgult senki?,

ahogy a gyakorlat mutatta, ha nagyinak el nem is múltak,

szeptemberre csitultak panaszai. Előttem bimbóba borult nyarak,

ki sejti, hányszor kell ugorjak, fogvacogtató medencék,

anyu rosszalló pillantása évről évre,

- mindig tüskésen nézett rám, fagyosan szinte,

ez már nem is az ő csemetéje - olvastuk tekintetéből,

ha utoljára, mégiscsak eljött kiváltani.