A Mozgó Világ internetes változata

Csepeli György

Elveszett illúziók

Az 1989/90-es évforduló tájékán a közép- és kelet-európai népek sorsának megfigyelői és átélői között egyetértés volt abban, hogy valami új s a korábbi helyzethez képest radikálisan jobb fog bekövetkezni. A változásokról hamarosan kiderült, hogy jelentős áldozatokkal járnak. A piacgazdaság kialakulása a térségben milliók addigi életét és tudását értékelte le, kitaszítva őket a felemelkedés és boldogulás pályáiról, amelyek elsősorban a fiatalok, a képzettek, a városban élők számára nyíltak meg. A társadalomban korábban nem ismert szakadékok nyíltak meg, amelyek tovább mélyültek az információs forradalom eredményeihez való hozzáférés függvényében. A nyilvánosság felszabadult, ám a szabadság a kereskedelmi média primitivizmusa és a sovén, szélsőséges politikai-ideológiai irányzatok barbarizmusa számára is megnyitotta a teret a racionális, deliberatív, liberális-demokratikus közlők és közönségük nagy bánatára. Feltámadtak korábban örökre eltűntnek hitt politikai-gondolkodási minták, jelentős kereslet támadt a régi és új nacionalizmus, az örök antiszemitizmus, a rasszizmus köntösébe öltözött kisebbségellenesség üzenetei iránt.

A történelemnek Közép- és Kelet-Európában nem lett vége, igaz, el sem kezdődött. Visszatértek a múlt kísértetei, a provincializmus, a tekintélyelvűség, a paternalizmus, a nemzeti frusztráció. (Weaver 2006.) Mindezen semmit sem változtatott a NATO-ba és Európai Unióba való belépés. Sőt mintha az EU régi tagjai asszimilálódnának új tagjaihoz, ahelyett, hogy az EU-hoz való csatlakozás megnyitná előttük az új fejlődés pályáit. (Csepeli-Örkény-Székelyi 2007.)

A demokratikus politikai rendszerek válságba kerültek. Mintha sem a választók, sem a választottak nem hinnének már benne, hogy annál a politikai rendszernél, amelyben 1990 óta élnek, minden más csak rosszabb lehet.

 

Birodalmi szocializáció

Az okokról gondolkozva kézenfekvő, hogy Bibó István több mint 60 évvel ezelőtt született diagnózisára asszociáljunk, aki szerint a közép- és kelet-európai térségben élő népek nyomorúsága arra vezethető vissza, hogy szocializációjukból kimaradt a modern nemzeti szuverenitás huzamos megtapasztalásának élménye, mely a vesztfáliai békét követően a szerencsésebb európai népeknek megadatott. A birodalmi keretek arra elégségesek voltak, hogy a modern nacionalizmus szelleme megérintse a kelet-európai népeket, de azt már nem engedték, hogy a nemzeti érzés állami keretek szerint váljon identitásformáló erővé. Mire a birodalmak felbomlottak, és a sok kis kelet-európai nép megtalálta a maga államát, addigra sok torzulás, nyomorúság szövődött életükbe.

„A modern demokratikus nacionalizmus nem volt képes és - jogos okból - nem volt hajlandó az itt talált államhatalmi egységeket (Habsburgok birodalma, német és olasz kisállamok, Oszmán Birodalom) kitölteni a maga hatalmas értelmeivel és erőkifejtéseivel, hanem mindenekelőtt azok felé a keretek felé fordult (Német Birodalom, egységes Olaszország, lengyel, magyar, cseh királyságok stb.), amelyek részben még intézményekben, részben már csak szimbólumokban és emlékezetben éltek, de anarchiába és provincializmusba süllyedve is erősebb politikai élményeket jelentettek, mint a meglévő, nem is túl régi és nem eléggé gyökeres hatalmi szervezetek." (Bibó 1986, 193.)

Voltak nemzetállamok, amelyek már az első világháború után kiszabadultak a birodalmi járom alól, de többségük csak az első világháború után jött létre, de akkor is csak egy történelmi pillanatra, hiszen valamennyien hamarosan prédáivá lettek a harmadik birodalomnak, majd annak vereségét követően Jugoszlávia (s utóbb Albánia) kivételével évtizedekre betagozódtak a szovjet érdekszférába.

Az inadekvát politikai keretek között kialakult nemzeti érzés paradox lelki reagálásmódot rögzített, amelyben váltakozott a lázadás és a behódolás, de sosem kapott helyet a reális számítás, a saját helyzet külső szemmel való vizsgálata. Kitüntetett szerephez jutott a túlélés. A három domináns attitűd együttélése nem volt konfliktus nélküli, de mindegyikben közös volt a cselekvésképtelenség a nyugat-európai mércék szerinti eredményes és sikeres politikára. A kudarcok törvényszerűen érkeztek és érkeznek, ám soha nem volt, aki a hibás döntéseket hozó eliteket hitelesen felelősségre vonhatta volna, mivel társadalmi méretekben nem jött létre a felelősségvállalás kultúrája.

 

Megkésett nemzetállami evolúció

Bibó István orvosi pontossággal sorolja a nemzeti fejlődés útjára megkésve lépett kelet-európai nemzetállamok hiánybetegségeit: „Nem volt a szó mai értelmében vett fővárosuk, nem volt vagy csak részben volt kiépített állami apparátusuk, nem volt a maga lábán megálló gazdasági szervezetük, egységes politikai kultúrájuk és begyakorolt nemzeti elitjük." (Bibó 1986, 195.)

Ha nincs állam, nincsenek állampolgárok sem. A „Volk" értelemben vett nép nem helyettesíthette a „peuple" értelemben vett népet. A „Volk" érzés, hagyomány, kollektív lélek, a „peuple" ezzel szemben jog, kötelesség, egyéni szabadság.

Ráadásul a „Volk" határai cseppfolyósak. Nem lehet tudni, hol ér véget az egyik nép, s hol kezdődik a másik. Nincs mérce, amelyet minden érdekelt képes elfogadni. Az egyik a területi, a másik a történelmi elvet, a harmadik az anyanyelvet, a negyedik az etnikai besorolást tartja mérvadónak az elkülönülés megállapítása során, miközben egyik sem képes meggyőzni a másikat, hiszen a választott, látszólag objektív szempont mögül kilóg a nyers, önző érdek lólába, mint az nyilvánvalóan megmutatkozott a kelet-európai kisállamok archipelágóját létrehozó Versailles környéki békeszerződések alkalmával. (Macmillan, 2005.)

Nem csoda, hogy nyomban ádáz határviták robbantak ki, és a bizonytalanságok tömege töltötte el a frissen létrejött nemzetállamok polgárait. Bibó jól látta, hogy mindegyik országban megerősödött a „szűk és kicsinyes nacionalizmus", s „e terület melegágya mindenféle zűrzavaros, homályos és hazug politikai filozófiának".

A kelet-európai nemzetállamok társadalmaiban máig ható kiegyensúlyozatlanság keletkezett, melynek oka, hogy a nemzetállami keret csak projekt volt, amelyet nem volt elég egyszer megcsinálni, hanem állandóan félteni kellett. Ez a helyzet torzította el a nemzeti érzés alapvető demokratizmusát, s alakította át olyan mozgalommá, amelyből hiányoztak az emberi és polgári jogok magasztos elvei.

A félelem magyarázta az asszimilációs dühöt, mely az anyanyelvében, kultúrájában, etnikai azonosságtudatában homogén nemzetállam nevében és reményében a kisebbségekre „ötödik hadoszlopként" tekintett, s a politikai kultúrát az intolerancia medrébe terelte. (Hagendoorn et al. 2001.)

A nemzeti karakter mindegyik népben sérült. Bibó találó diagnózisa szerint „e nemzetek legtöbbje egykori vagy lehetséges nagyhatalmi helyzeteken rágódik, ugyanakkor azonban oly csüggedten tudja magára alkalmazni a »kis nemzet« megjelölést, ami például egy holland vagy dán számára teljesen érthetetlen volna. Ha egyik-másik vágyálmuk területben, hatalomban, presztízsben egy időre megvalósul, a hazaárulás ordító vádja nélkül senki sem merhet azoknak ingatag és elégtelen voltára rámutatni, még kevésbé engedik be nem teljesült vágyképeiktől megfosztani magukat." (Bibó 1986, 224.)

Ez a „primitív lelkiállapot" nemzeti manicheizmusnak vetette meg az ágyát, amely etnocentrikus alapon a saját nemzet minden cselekedetét jónak, hibátlannak és morálisan felsőbbrendűnek állította be, szemben a konkurens nemzetével, mely ebben a beállításban maga volt a Gonosz. Huncsik Péter és munkatársai a kilencvenes évek közepén végeztek egy vizsgálatot Szlovákiában, ahol a válaszadók reprezentatív módon kiválasztott magyar és szlovák mintáinak tükörszerűen megfogalmazott kérdéseket tettek fel. Mint az a fentiek alapján várható volt, a két válaszadói körben polárisan eltérő válaszokat kaptak akár a trianoni békeszerződésről, akár az 1938-as bécsi döntés következményeiről vagy az 1945-ös fordulatról volt szó. (Bordás et al. 1996.) Hasonló eredmények születtek egy másik vizsgálat során, amelyre a kilencvenes évek során került sor Magyarországon, Szlovákiában és Romániában (Csepeli-Örkény-Székelyi 2000).

A nemzetállamok „territoriocentrikus szemlélete" játékelméletileg nulla összegű játszma, ahol vagy az egyik, vagy a másik fél érezheti győztesnek magát, hiszen egy-egy terület fizikai terjedelmében nem növelhető. Erre a szemléletre játszottak rá a térségre telepedő nagyhatalmak, s tették cinkosukká az egymással versengő kis nemzetállamok elitjeit.

 

A nemzetállami devolúció

Mire mindegyik kelet-európai állam szert tett a nemzetállami léthez szükséges teljes politikai infrastruktúrára, s elkezdhette volna élni a szuverén nemzeti államok életét, addigra példaképeik, a nyugat-európai nemzetállamok éppen ellentétes fejlődésen mentek keresztül. Miközben Kelet-Európa szovjet uralom alatt tartott nemzeti inkubációs terében megváltoztathatatlan státusra tettek szert az egyes kis nemzetállamok határai, melyeket 1975-ben a Helsinki egyezmény mindenki számára érvényesen rögzített, Nyugat-Európában létrejött és folyamatosan bővült a ma Európai Unióként ismert alakzat. Az unió néhány nyugat-európai ország gazdasági integrációs tereként indult, de külső és belső tényezők folytán nolens-volens nemzetek feletti politikai integrációs keretté vált, melynek a 21. század elején szembe kell néznie a federalizmus kihívásaival.

A jugoszláv utódországok (Szlovéniát leszámítva) és Albánia kivételével a kelet-európai országok ma már mind tagjai az Európai Uniónak. Bár ezeknek az országoknak a kollektív emlékezetéből a függetlenségi harcok kitörölhetetlenek, és a hősiesség máig élő példáit ezek a harcok szállítják, az unióhoz való tartozás radikálisan új magatartásokat követel. A kelet-európai országoknak meg kell tanulniuk felejteni.

Bibó István 60 évvel ezelőtt szkeptikusan ítélte meg a federalizmus esélyeit. Nem ismerte el az Osztrák-Magyar Monarchia szerepét a federális létre való szocializációban. Jellemző, hogy pozitív értelemben is csak negatív motivációt ismer el a federáció kiindulásaként: „A nemzetek akkor és csak akkor szoktak federációba egyesülni, ha mindegyiküknek van annyi féltenivalója, hogy a federáció biztonságának szükségletét érzik." (Bibó 1986, 247.)

Az Európai Unió tagjaként a korábban birodalmi keretek között kialakult, kulturális és lelki szempontok alapján definiált népeknek föl kell ismerniük, hogy nehezen kiküzdött nemzeti függetlenségüknek az új helyzetben semmi hasznát nem veszik, és bármennyire is hihetetlen, de el kell hinniük, hogy a régi tagokkal egyenrangú tárgyalási felek, és súlyukat növelheti, ha koalíciót kötnek egymással, nemzeti érdekeiknek megfelelően, racionálisan viselkednek, s ugyanerre számíthatnak a többiektől is. Új korszak kezdődik, melynek lényege a korábban ismert nulla összegű nemzetközi játszmákról a nem nulla összegű nemzetközi játszmákra való áttérés. Az új játszmák révén minden résztvevő gyarapodhat, senki nem érezheti úgy, hogy a másik jobban jár, mint ő, s végképp értelmetlen az a térfelfogás, miszerint egy terület vagy a „miénk", vagy az „övék".

A kelet-európai népek, köztük a magyarok jelenbeli helyzetét a politikai anómia, a társadalmat és a gazdaságot sikeresekre és sikertelenekre megosztó dualizmus, az intolerancia, az állami funkciók újradefiniálására való képtelenség jellemzi, ami együttvéve legitimációs válságot, mélyülő euroszkepszist okoz.

 

Új Európa

A kelet-európai népek körében aktuálisan jelentkező társadalom-lélektani zavarok okairól gondolkozva látni való, hogy korántsem csak a régi nyomorúságok tovább éléséről van szó.

Az új Európa a globális verseny feltételeihez nehézkesen alkalmazkodik. Az unió költségvetésében még mindig az agrártámogatások dominálnak, szemben a kutatásra és fejlesztésre, az információs társadalom kiépítésére fordított összegekkel. A hajdan Nyugat felől érkező kacagó szél ma már Keletről fúj, s ha a szélirány megváltozását a brüsszeli döntéshozók, a rövid távú politikai sikert hajhászó egyes nemzeti elitek nem veszik észre, akkor Európa nemhogy 2010-re, de később sem lesz a világ „legfejlettebb régiója", bármenynyire is szeretne az lenni.

Az EU minden országában jelentkezik az idegenellenesség, a megállíthatatlan migráció folytán keletkezett és folyamatosan bővülő kisebbségi diaszpórák elleni előítéletesség, mely eleddig mintha csak inkább a kelet-európai társadalomlélektani couleur locale része lett volna. A különbség csak annyi, hogy Nyugat-Európában a migrációs folyamatok már jóval korábban elkezdődtek, s most csak felgyorsulnak, míg Kelet- és Közép-Európában most indulnak be igazán.

Régi és új nyomorúságok rétegződnek egymásra, melyek együttvéve megmérgezik a jövőt. Kitörés csak akkor várható, ha felgyorsul az európai integráció, s kiterjed a mindennapokra. Ennek feltétele az egységes európai információs és gazdasági tér létrejötte, amely semmiféle akadályt nem támaszt az emberek és ötletek mozgása elé, sőt ellenkezőleg, megkönnyíti és versenyalapra helyezi őket.

Ha Európa s benne az új kelet-európai térség az információs társadalom általánossá válásával dinamikus növekedési pályára vált át, és a gazdaság hajtóerejeként hasznosítani lesz képes az Európában élő csoportok, hagyományok, ideológiák egymással versengő, egymást kiegészítő sokféleségét, akkor esély nyílik rá, hogy ha meg nem is szabadulunk a xenofóbia, a sovinizmus, a kimerikus csoportközi előítéletek kísérteteitől, de legalább képesek leszünk rá, hogy megkülönböztessük a rémképet magától a rémtől.

Irodalom

Bibó I. 1986: Válogatott tanulmányok. Budapest, Magvető, II. köt.

Bordás, S.-Fric, P.-Haidova, K.-Huncik, O.-Máthé, R. 1996: Counterproof. The Examination of the Slovak-Hungarian Relationship with Sociological and Ethnopsychological Methods in Slovakia. Bratislava, Nap Kiadó.

Csepeli Gy.-Örkény A.-Székelyi M. 2000: Nemzetek egymás tükrében. Interetnikus viszonyok a Kárpát-medencében. Budapest, Balassi.

Csepeli Gy.-Örkény A.-Székelyi M. 2007: Nemzeti érzés és európai identitás. Budapest, Arktisz.

Gerő A. 2003: Képzelt történelem. Budapest, polgART.

Hagendoorn, L.-Linssen, H.-Tumanov, S. 2001: Intergroup relations in states of the former Soviet Union. Hove, East Sussex, Psychology Press.

Hupchnick, D. P.-Cox, H. E. 2001: The Palgrave Concise Historical Atlas of Eastern Europe. New York, Palgrave.

Macmillan, M. 2005: Béketeremtők. Az 1919-es párizsi békekonferencia. Budapest, Gabo.

Phalet. K.-Örkény, A. 2001: Ethnic Minorities and inter-ethnic relations in context. A Dutch-Hungarian comparison. Aldershot, Ashgate.

Szücs J. 1985: Európa három fejlődési régiója. Budapest, Magvető.

Weaver, E. B. 2006: National Narcissism. The intersection of the nationalist cult and gender in Hungary. Oxford, Peter Lang.