A Mozgó Világ internetes változata

Békés Pál

Kegyelmi pillanat. Május 9. A győzelem napja. A béke napja. 1985 óta hivatalosan Európa napja. A második világháború európai befejezésének dátuma, amikor valamennyi egykori hadviselő fél ugyanannak örül: 1945-ben a kontinens búcsút vett a fegyverektől.

Évi egy nap kétely nélküli ünnep - azért ez túlzás. Tenni kellett valamit. És lám, sikerült. Az idei május 9-én feszültség vibrált a levegőben, a tallinni szovjet emlékmű, a Bronzkatona áthelyezése indulatokat korbácsolt, az összecsapásnak halottja is volt, a főtéren dühtől lila veteránok üvöltöztek egymással, tallinni polgárok, az egykori Vörös Hadsereg harcosai, akik felszabadítónak tudják magukat, és valahai észt SS-katonák, akik úgy tudják, hogy a halálfejes légió kötelékében hazájuk függetlenségéért harcoltak a vörösök ellen.

A másik két balti államban viszonylagos csend honolt, legalábbis nem kerültek a lapok címoldalára - a litván SS rendszeres veteránparádéi már nem érik el a média ingerküszöbét.

Itthon folytatódott a cirkusz a Szabadság téri szovjet emlékmű körül, ma már sokkal több izgága szó esik róla, mint a tizenkettedik kerületi turulról - arról nincs vitáznivaló, hiszen csakis a kákán csomót kereső elvakult judeobolsevisták nem látják, hogy valójában álruhás békegalamb.

Lengyelország másra figyelt, és csak arra tellett tőle, hogy egy fölöttébb ízléses és nagystílű gesztussal megvonja a jelképes nyugdíj-kiegészítést az egykori Spanyol Köztársaság lengyel önkénteseitől, akiket némi késéssel Moszkva ügynökeinek minősített. A maroknyi életben lévő lengyel öregember érdekeinek védelmére a felháborodott madridi kormány külügyminisztere sietett Varsóba - ezek az őrült spanyolok nem férnek a bőrükbe.

Május 9. Az eufória a múlté, a jelen vagy negligálja, vagy „kétarcú ünnepként" említi.

Ilyenkor szokás Nyugatra tekintve „Európa boldogabbik felére" hivatkozni. Mert ott minden rendben, a dolgok tiszták, egyértelműek, a hősök hősök, amit tettek, a hazáért tették, és például a brit bronzkatonákat senki nem akarja áthelyezni. Ha akarná, sem volna könnyű dolga. London központjában minden hely foglalt. Az egykori világbirodalom valamennyi háborújának és hadjáratának, az ezekben részt vevő valamennyi egységnek van emlékműve. A Napóleon elleni csaták vezérei (lásd Trafalgar square, közepén az égbevesző oszloppal, melynek tetején a földszinti turisták számára láthatatlan, félszemű Nelson admirális kémleli a távolt), a 20. század eleji búr háborúk könyörtelen, a koncentrációs tábor intézményét jóval a nácik előtt feltaláló tisztjei, az indiai gyarmati hadiexpedíciók parancsnokai, az első világháború tüzérei, matrózai vagy akár női kisegítő légtérfigyelő-szolgálatosai mind-mind külön emlékművet kaptak. A második világháború szövetséges csapatai, az ausztrál gyalogosok, a kanadai repülősök, a lengyel deszantosok, az amerikai partraszálló-jármű-vezetők sem merülnek feledésbe. A talapzatokon a csatában elesettek, sebtől vagy betegségtől elhunytak, tengerbe veszettek, légiharcban eltűntek neve, rangja karbantartva, aranyozva. Britannia nem feledi fiait, akár elkerülhetetlen küzdelemben estek el a sziget védelmében, akár értelmetlen, brutális mészárszékre küldte őket valami távoli sivatagban valami húgyagyú tábornok, és a pár ezernyi halott csupán egy medált hozott egy keshedt mellkasra. Nincs különbség. A királyért és a hazáért haltak. Nincs kérdőjel. Kijár a kegyelet. Nem merül fel, hogy a gyarmati háború igazságos volt-e, és ha nem, akkor az emlékmű gyilkosokat dicsőít-e, következésképpen lebontandó-e. Május 9-én virág borít minden hadiemlékművet - nem csak a második világháborúsakat. Itt a hősi halott, ha egyszer valaki valamikor valami okból annak minősítette, akkor hősi. És az is marad. És mivel halott, sírja, pora érinthetetlen. Ez azonban nem jelenti, hogy tettei is megkérdőjelezhetetlenek.

London kellős közepén a környező épületmonstrumok árnyékában vityillónak tűnő templom áll, a St Clement's Dane. Ködbe vesző múltja a kilencedik századig követhető, de már akkor is egy korábbi, kora- vagy alig keresztény kegyhely romjaira épült. Az ötvenes évek óta a RAF, a Királyi Légierő templomaként szolgál. Előtte apró tér. A templomkapu két oldalán egy-egy szobor. Elhelyezésük ikonográfiai értelemben a szentek szobraira utal. Mert hát azok is; a légierő szentjei.

Jobbra Lord Dowding légimarsall bronzalakja. 1940-ben, az angliai csata idején, amikor a fogyatkozó brit légierő elkeseredetten védte a szigetországot a többszörös túlerőben lévő Luftwaffe támadásaitól, ő állt a Vadászrepülő Parancsnokság élén. Ő állította hadrendbe a radart, és az akkor vadonatúj találmány segítségével a védekező britek pontosan tudták, mikor, hol és milyen erejű támadással számolhatnak. Dermesztő veszteségeik ellenére mégis képesek voltak arra kényszeríteni a németeket, hogy felhagyjanak London bombázásával. Ő vezette tehát az ütközetet, amely a Luftwaffe összeomlásához vezetett. Ő nyerte meg a csatát, amelyet egy tisztje, mielőtt őt is belelőtték volna a tengerbe, „légi Thermopülainak" nevezett. Van-e ennél feddhetetlenebb hőstett? Nincs. A csata befejeztével tehát kitüntették. És rögtön leváltották Először is öreg volt, 58 éves, és az ilyenek alkalmatlanok a modern hadvezetésre. (Jó-jó, vak tyúk is talál szemet, mint például az ütközet, amit éppen megnyert, de ez kivétel.) Másodszor meg csak úgy tudta megőrizni repülőit és pilótáit az angliai csatára, hogy előzőleg, amikor a brit expedíciós haderőt tönkrevertek a németek Franciaországban, vadászpilótáit nem engedte a helyszínre, szaknyelven szólva nem nyújtott nekik elégséges légi támogatást, következésképpen nagyok voltak a veszteségek, ergo tulajdonképpen cinikus gyilkos, aki hagyta honfitársait elvérezni. Van-e ennél nagyobb bűn? Nincs.

Még harminc évet élt. Az idő múltával már csak spirituális kérdések foglalkoztatták, belépett a Teozófiai Társaságba, szilárdan hitt a lélekvándorlásban, tanulmányokat és regényeket publikált ebben a tárgykörben - az egyikben elbeszélte, hogy éjszakánként rendszeresen találkozik a tengerbe veszett pilótáival -, és közvetlen baráti körének bevallotta, hogy előző életében a mongol Aranyhorda hadvezére volt, aki rettentő pusztításokat vitt végbe Kelet-Európában, de nem bánja, megérdemelték a hitetlenek.

Halála előtt egy évvel készült az Angliai csata című látványos film - a forgatásnak áldozatul esett az akkoriban még föllelhető német és angol harci repülőgépek többsége. Lord Dowding szerepét Lord Laurence Olivier játszotta. Az agg légimarsallt tolószékben kigörgették a forgatásra; eredeti helyszín volt, saját egykori harcálláspontja. Olivier azt mondta neki: - Sir, egész nap próbáltam úgy tenni, mintha én volnék ön, de nem ment. - Dowding azt felelte: - Sir, ne vegye a szívére, nekem sem ment soha.

A St Clement's Dane kapuzatának bal oldalán Sir Arthur Travers Harris, közkeletű nevén a Bombázó Harris szobra áll. Ő vezette a Bombázó Parancsnokságot a háború utolsó négy évében. Ő szervezte a német hadiipar és infrastruktúra szétverését, abban a meggyőződésben, hogy ezzel rövidesen térdre kényszeríti Hitlert. Nem sikerült. A kőmakacs katona által vezényelt „szőnyegbombázások" nem hozták meg a kívánt eredményt, a német hadiipar nem állt le, és a megszámlálhatatlan civil áldozat a nácik ellen harcoló szövetségeseknek is sok volt, különösen a háború végének legvitatottabb angol haditette: Drezda bombázása. A hadicélpontok nélküli világszép város porig égett, és az áldozatok száma nagyobb volt, mint a hirosimai atombombáé.

Bombázó Harrist nem váltották le. Ám nem is tüntették ki. Opponensei minden alkalmat megragadnak, hogy átkozzák. Kurt Vonnegut világhírű regénye, Az ötös számú vágóhíd, amely azt beszéli el, miként élte át ő maga Drezdába szállított majdnem kamasz amerikai hadifogolyként a szövetséges gépekből a fejére hulló sajátbomba-özönt és az azt követő lángtengert, az opponensek Bibliája. Mások azonban nem alkusznak, hiszen 55 ezer angol repülőskatona veszett oda a hosszú hadjáratban, és a túlélők meg a holtak rokonainak többsége kitart Harris feddhetetlensége mellett mindhalálig. A légimarsall volt katonái megalapították a Bombázó Harris Alapítványt, melynek célja az egykori parancsnok jó hírének védelme. Mégiscsak ő volt a győzelem egyik hőse. A holokausztról író történészek ugyanakkor megemlítik, hogy míg a brit nehézbombázók a német városok elplanírozásával voltak elfoglalva, egyetlen bomba sem hullott a koncentrációs táborokra meg az odavezető vasútvonalakra, amelyeken zavartalanul szállították a nácik a halálgyárakba az égetnivalót.

Bombázó Harris még 43 évet élt - úgy látszik, a hosszú élet titka az, ha az ember brit légimarsallnak áll. A közéletben a háború után többé nem vett részt, a rázúduló kritikát a defetista aknamunka eredményének tekintette.

Halála után tíz évvel ő is légiszent lett, és felavatták szobrát a templomnál. Az előkészületeket Németország hivatalos tiltakozása és a brit pacifisták tüntetése lassította ugyan valamelyest, de végül eljött a nap, amikor az anyakirálynő, az uralkodó édesanyja leleplezte a bronzalakot. Az idős asszony, az uralkodóház legidősebb és talán legközkedveltebb tagja nem hitt a fülének, amikor a lepel a földre hullt, és ő a szokott udvarias taps helyett pfujolást hallott. A szobrot évekig külön rendőrposzt őrizte éjjel-nappal a Bombázó Harrisre utazó graffitisek szívós támadásaitól.

A St Clement's Dane templomától tíz percre a Victoria Embankmenten áll egy teve. Bronzból van, talapzata magas, hátán görnyedt katona puskával. A Birodalmi Tevecsapatok emlékműve. Az egységet az első világháborúban vetették be Palesztinában - Gázában és Jeruzsálemben hullatta saját és tevéi vérét a hazáért és a királyért. A talapzaton a szokott rendben a csatahelyek, az elesettek, eltűntek, betegek névsora és különös részletességgel még néhány információ - a katonák származási helye. Aki végigböngészi a talapzatot, megtudhatja, hogy a Birodalmi Tevecsapatok kötelékében ausztrál, új-zélandi és hindu katonák szingapúri és hongkongi tüzérekkel kiegészítve indultak harcba arab tevéiken a törökök ellen a brit birodalomért. És hogy dicsőség nekik. Egyesek szerint ha van a nemzetközi imperializmusnak hibátlan emlékműve, akkor ez az.

Mindezeket a szobrokat május 9-én virág borítja - az első világháborúsakat is. A légiszentek és a haditeve tövében a kegyelet koszorúi. A halott az halott, és ha háborús és emlékműve van, akkor hősi. A kritika az év többi háromszázhatvannégy napjára marad. Ami pedig az idő múltával nem csituló, ellenkezőleg, egyre élesebb vitákat illeti, igazat kell adni Günter Grassnak, aki Ráklépésben című regényét, amelyet egy német civileket ért rettenetes és fölösleges háborús katasztrófáról írt, ezzel a két kurta mondattal zárja: „Ennek nincs vége. Nem lesz vége sohasem." Nem sokkal világsikerű könyve megjelenése után bejelentette, hogy ő maga is a Waffen SS tagja volt. Hát hogyan is lehetne vége, ha egyszer maga Günter Grass is hozzájárul ahhoz, hogy a történet ne érhessen véget?

De május 9. Nagy-Britanniában akkor is a béke napja. A néma kegyeleté. És a konszenzust csak egy militáns állatvédő törte meg, aki a haditeve egyik bronzlábára külön kis koszorút hurkolt, amelyről kézzel írt szalag kunkorodott alá: „Attól, hogy ti hülyék vagytok, a tevéket még nem kellett volna kinyírni!"