Lift nincs

Hátul, a szín fenekén kinyílik a díszletajtó, fölcsomagozva bebukik rajta a Mezítláb a parkban főszereplőnője. Fújtat. Levegő után kapkod. Kimerült. Így indul az előadás. Minden egyes szereplő színre lépése légszomjjal kezdődik. Belépését rendszeresen megelőzik a képzeletbeli lépcsőházból lemerült hangú, közeledését tudósító fújtatások, szuszogások, hördülések, életjelek.

Neil Simon színpadismerő ajándéka ez a színészeknek. Még a négy főszereplőhöz csatlakozó két színészi segéderőnek is nevetést fakasztó entrét ad. Biztosítja a hatásos színre érkezést. Minél többen fuldoklanak a lépcsőmászástól, minél többször ismétlődik meg a nehézség leküzdése: annál nagyobb a komikai hatás.

Ötödik emeletre tornázzák fel magukat a szereplők a lift nélküli házban. A lifthiány kellemetlen a valóságban. Kellemes a színpadon.

A szerzői előírás szerint Mr. Batter lakásában játszódik a színdarab: East 48th Street, New York City. Idő: ma. (A ma 34 évvel korábbat jelent.)

A New York-i népszínmű Mike Nichols rendezésében 1963. október 23-tól 1964. június 25-ig 1530 előadás a Biltmore Theatre-ben. Paul Bratter szerepét - mint a filmváltozatban is - Robert Redford játszotta. Victor Velasco a bécsi születésű Kurt Kasznar, aki a New York-i előadások után a nemzeti turné államokon körbejátszott előadás-sorozatára átadta szerepét Szabó Sándornak.

Gene Saks rendező filmre viszi (1967). A fiatal házaspár Redford és Jane Fonda. Az extravagáns szomszéd Victor Velasco: Charles Boyer.

Tavaly New Yorkban is felújították. 2006. februártól májusig 109 előadást játszott belőle a Cort Színház.

Az ötödik emelet - hozzá a kaputól fölvezető lépcsősor a lift nélküli bérházban - nemcsak komikai fogása Neil Simon vígjátékának, hanem szabatos szociológiai meghatározása a barnatéglás házbeli lakásba éppen beköltözködött fiatal házaspárnak. Kezdő ügyvéd a férfi. Minden centet alaposan meg kell fogniuk a talpon maradáshoz. Simon első házasságának első napjait írta meg a vígjátékban. Mint későbbi darabjai, ez is önéletrajzi fogantatású.

A napsugár fiúkban a szavatossági idején túli idős komédiás lakásajtaja megvetemedett. Kinyitásához páros lábbal ugrani kell az ajtó előtt. Megoldódik a gond, mint hozza be hatásosan az új színre lépőt a szerző, vagy milyen szellemes mondattal vigye ki a színpadról, hogy a belépő vagy távozó színészt taps fogadja, illetve búcsúztassa. Ha fogadótapssal esetleg nem is, de jó szívvel és derűvel fogadja megérkezését a közönség. Az ötlet nem irodalmi. Csupán pontos megfigyelés, valamint színszerű fölhasználás eredménye.

Ugyancsak szociológiai információt ad a lakásban élő nyugdíjas kabarészínészről. Nincs pénze megjavíttatni a megvetemedett ajtót, vagy előrehaladott kora miatt nincs energiája intézkedni a hiba elhárításáról. Leküzdhetetlen nehézséget jelentene asztalost keresni, feltelefonálni és odarendelni a javítás elvégzésére.

A nem irodalmi, hanem merőben színszerű ötlet minden jelenet végén lefékezi a cselekményt. Bármekkora hévvel akarna kimenni a szobából a szereplő, az ajtó nem nyílik. Rángathatja, forgathatja kilincsét: nem enged. Mintha elvarázsolt kastély ejtette volna foglyul, vagy az elfonnyadt vén komédiás Willie Clark bűverővel bírna, s nem engedné ki áldozatát kalickájából. A „Szézám, nyílj meg!" varázsszót toppantás helyettesíti, mire a makacs ajtó kitárul.

Nem a bulvárszerző palifogó trükkje ez, de mély színpadismerettel működtetett valószerűsítő elem. A modern színház mesterei közül Giorgio Strehler alkalmazott hasonlót Goldoni: A terecske színrevitelekor. A színpad különböző pontjain más-más kiterjedésű pocsolya akadályozta a szereplők útját. A pocsolya nem valóságos volt, hanem képzeletbeli. A színészek vérmérsékletüknek, drámai helyzetük diktálta indulatuknak megfelelően szökték át a feltételes tócsát. A játékos ötlettől valósággá váltak a színpad deszkái.

Neil Simon az irodalom felől nézve gyanús szerző. Legfőbb baja, hogy darabjai működnek. Sikeresek évtizedek óta. Elegendő ez lenézéséhez. Gondoljunk csak rá, hány elvérző becsvágyó drámaíró szellemi hullája hever színházak kézirattárának polcain, legkisebb reménye nélkül annak, hogy valaha is felújítaná bárki.

Rendes értelmiségi inkább büszkén végigunná Ibsentől az Östraati Inger asszony című történelmi drámát, mint rávenné magát Neil Simon körúti szórakoztatása megvizitálására.

Pedig csak átnevezni kéne Simon műfaji meghatározásait. Valójában manhattani Volkstücköket írt, mint Goldoni Velencében, Nestroy a Theater an der Wienben, Nagy Ignác a pesti Nemzetiben, Molnár Ferenc a Vígben, Eduardo de Filippo a Teatro San Ferdinandóban nápolyi dialektuskomédiáival. Nem „általános" komikum foglalta el ezeket a színpadokat, hanem a színházépületet környező város felismerhető figurái, bogarai, szójárásuk, ruházkodásuk, szokásaik helyi drámácskái.

17 évad alatt négyszer fordult a Játékszín Neil Simonhoz pénztári támogatásért: Furcsa pár (1994), Hotel Plaza (1995 óta még mindig a színház műsorán), A napsugár fiúk (1998), Mezítláb a parkban (2007). Sok ez, kevés? Felelni rá lehetetlen. Alapszabály: a sikerrel nem vitatkozunk. Biztonságos felelet csak akkor adható, ha tudjuk a választ színi életünk elslumosodására. És még akkor sem. Amióta a 18. században belépti jegyes polgári mulatság lett a színház, azóta kinyafognak színháztörténeti fóliánsokból a rosszallott tények: a nézők mindig jobban szerettek nevetni székeikben vagy szórakozni az irodalomnak fölszentelt oltár előtt.

Holott a kérdés mindig az marad: sikerül-e eleven színházat előállítani a mégoly magas irodalomból, vagy a mindennapi sutaságokat, félszeg semmiségeket képesek-e a komédiások a játék hevében komikus bölcseletté tenni.

A Játékszín bármennyire maszkírozza is belsőépítészetileg magát, nem tagadhatja le, hogy kabarénak szerkesztették helyiségét. Színpadának se mélysége, se magassága. Átépítései csak a nézőtérből tudtak lefaragni (megszüntetve erkélyén az ülőhelyeket), vagy az előcsarnokot tágították. A játékul szolgáló tér némileg megszabja dramaturgiai, drámatörténeti és színészi lehetőségeit.

Menczel Róbert díszlettervező a legtöbbször küzdött meg itt azzal, hogy a festett függönyök helyett - előttük síkban, profilban fölsorakozhatnak a színészek - miként lehet drámai teret kieszelni. Az amerikai vígjáték előadásán baloldalt, a beépített betonoszlop mögött belátni a fürdőszobába, ahonnan kikandikál egy vízöblítéses kerámia a hozzátartozó szaniterrel. Szellemes illetlenség előtérbe állítani azt, amit elrejteni szokás. Mégis: efféle szabálytalanságoktól éled meg a színpad. Megfelelő tervezői ötlet ez a lifthiányos lépcsőházból színrelépéssel. Neil Simon színdarabja úgynevezett könnyed körúti komédia. Bulvár. Jól szerkesztett játéklehetőség. Jó színészekkel jó esetben feltöltődik élettel. Rossz esetben kifúj belőle a maradék levegő is.

A Játékszín előadása élvezhető mulatság. Balázsovits igazgató rendezte. Rendezői stílusának félreismerhetetlen bélyegeként az elsötétedő nézőtérre ráereszti valamilyen fülnek hízelgő tánczene felvételét. Ugyanezzel zárja a felvonást az összecsukódó függönynél. Nem modern ravaszkodás ez. A 19. századi színházban a közzenét a helyőrség fúvószenekara szolgáltatta. Átzenélték a szünetet is. Jelentősebb döntés ennél: a szereposztás. A rendezés legfontosabb gesztusa. Értelmezés, átértelmezés, az előadás java részét eldöntő alkotói elhatározás. Félreosztott szerepeket a próbaidőszakban csak elfedni lehet, de nem kijavítani az elkövetett hibát. A Játékszínt szorító financiális kényszerek a darabválasztás mellett többnyire a szereposztásban is rikítóak. Úgynevezett húzó nevek - közkedvelt színészek - kezébe kerülnek a főszerepek. Vígjátéki specialisták, humorhitelű színészek játszanak itt. Üzembiztos mesterségbeli tudású szakemberek. Főfoglalkozású komikusok adják el a darabokat.

Reviczky Gábor adja Victor Velasco csupa szeszély, különcködés, váratlan őrült ötletekkel teli szerepét. Pergő nyelvű, akár egy olasz halárus. Mindenkit letámadóan közvetlen. Ellenállhatatlanul középre játssza magát. Fütyül előírásra, szokásra, illemre.

Reviczkynek erős a komikai hitele. Színre léptekor a közönség máris tudja: itt nevetve lesz. Amilyen értékes színészi tulajdonság ez, ugyanannyira veszélyes is. Az önellenőrzés könnyen enged, a közönség elsodorhatja használt megoldások ismételgetéséhez. A Simon-komédiában megfinomodik. Többet fogalmaz belülről, mint készből. Szeszélyesen formázott nappali arca is maszknak látszik. Egyszerre tragikus és komikus. Játsszék bár reklámfilmben vagy forszírozott bohóságban, aki látta: nem felejti el Reviczky démoni hevületű arcát Ascher 1975-ös kaposvári Ördögökéből. Nagy jellemszínész kezdte ott pályáját. Az észak-amerikai bohózatban fölfokozott szervező tevékenységében keserűség lapul. Mintha azért hajszolná a társasági ötleteket, sürgeti az időt, hogy utolérje a lemaradt boldogságot, vagy eljusson legalább a megnyugváshoz.

Hajdú István most úgynevezett „ellenszereposztásban" jeleskedik. Tagbaszakadt, lomha fickóra osztotta a rendező jó színházi ravaszsággal a darab bonvivánszerepét, aminek a fiatal Robert Redford színházi- és filmbeli kiugrását köszönhette. Úgy két fejjel magaslik partnernője fölé. Jó színpadi pillanatokban azonban úgy rémlik: még egyszer akkora, mint az őt ujja köré csavaró, incifincinek ható új felesége. Kettősükből kiolvasható a házasságuk jövője. Húsz év múlva jól menő ügyvéd lesz, de odahaza a szőnyeg alatt fog közlekedni.

Ethel Banks, az özvegyi magányába, házába visszagubózódott anya Kiss Mari. Amikor először felvonszolja magát az ötödikre, szőrmeszegélyű városi ruhájában, nemcsak a szeme áll keresztbe a megerőltetéstől, de a lába is. Fél karral kitámasztja magát. X-lábbal hegyesszögben falnak dől. Dől jobbra-balra. Elvesztette tartását. Mintha nem volna többé bekötve biztos helyére. Bábfiguraszerűen élettelen. Inkább rajzfilmalak: mint Miki Egér felesége, Minnie, Walt Disneytől. Egyszerre az antropomorf egér, valamint a játékos szürrealizmus. Kiss Mari játéka a valószerűséget túlozza. Abszurditásaiban realista. Dokumentarista torzkép. Behaviorizmusa leleplező: majdnem mindvégig X-lábbal ül vagy áll. Sikkesen csámpás lábtartása árulkodik görcsös belsejéről. Elégedettséget színlelő kétségbeesett magányáról. Lányára nem akarja rálőcsölni magát. Figyelmességgel takarózva mégis rácsimpaszkodik. Folyton zavarban van. Arra gondol, hogy olyan idősnek nézik, mint amennyinek érzi magát.

Balázsovits Edit anyja lánya. Értve: színpadi anyjának letagadhatatlan leánya. Egy számmal kisebb egér Kiss Mari mellett. Benne is van nagy adag valószerűtlennek ható valóság. Balázsovitsról többször bebizonyosodott, mennyire jó vígjátéki színésznő. Ezt elsősorban remek ritmusérzékének, tempós riposztozó technikájának és talpraesett eszességének köszönheti. Nem vág tréfás mimikájú grimaszokat. Nem használ komikus járást vagy viccesnek vélt hangsúlyokat. A lénye vidám. Harmonikus. És csípős gúnnyal áthatott. A lényében van a vígjátéki derű. Előnyös megjelenését nem használja színpadi ékszerként. Nem vonultat színre női szépségét. Sőt mintha ellene dolgozna. Ami azt jelenti, hogy szépsége olyan természetes színpadi esemény, mint hogy arca közepén hordja orrát. Visszagondolva alakítására, úgy rémlik, többnyire fejénél magasabban tartja lábát. Rázuhanva a heverőre kalimpál. Otthonosan érzi magát a színpadon. Kamaszlányosan a primadonnaszerepben.

Megemlítendő a színiiskolából jött Harcsik Róbert színpadi ügyessége a telefontársaság emberének semmicske szerepében.

Hat színész természetes életet él egy New York-i lakásban - lift nincs -, könnyedek, de nem fogják föl dolgukat könnyelműen. Derűsek, de nem viccelődnek. Komolyan veszik a humort. És előbukkan az előadásban Neil Simon - hogyan is mondjam? - szolid-szelíd társadalomkritikája. Nem több ez, mint arra való biztatás, hogy időnként le kell vetni a hivatali szűk gallért meg a nyakkendőt. Az élethez szükség van csipet bolondságra. Arra, hogy minden ok nélkül mezítláb járjunk a Central Parkban.

Játékszín - Neil Simon: Mezítláb a parkban. Fordította Vajda Miklós, díszlet Menczel Róbert, jelmez Berzsenyi Krisztina, rendező Balázsovits Lajos. Szereplők Balázsovits Edit, Hajdú István, Kiss Mari, Reviczky Gábor, Kuti László, Harcsik Róbert.