Az idő vasfoga

Saját bevallása szerint Szász János csak irodalmi nyersanyagból tud dolgozni filmkészítőként: a Woyzeck egy Büchner-dráma átirata, a Witman fiúk és a rendező legújabb filmje, az Ópium - Egy elmebeteg nő naplója pedig Csáth Géza írásaiból született. Nem tartja magát olyan jelentős írónak (forgatókönyvírónak), mint mestereit, Bergmant vagy Tarkovszkijt, így az emberi lélek mélységébe, a bűn belvilágába vezető kirándulásaihoz mindig gyakorlott lélekvezetőt, psychopompost fogad. A magyar filmszemlén négy díjjal (köztük rendezői díjjal) elismert Ópium azonban több is, kevesebb is, mint filmvászonra adaptált szépirodalom. Kettősségét, kétarcúságát már a címben is felvillantja: két eltérő szemszögből mutatja a filmen zajló drámát, az elmebeteg nő naplóját ugyanis az ópiumszármazékok rabjának, a nő kezelőorvosának sorsával egészíti ki. Ugyanakkor nem elégszik meg dr. Brenner József (alias Csáth Géza) pszichiátriai és irodalmi produktumaival: egész életét belevonja az alkotás misztériumába. Az Ópium tehát egyszerre lélekdráma és életrajzi pillanatfelvétel.

Szabadon bánik a tényekkel Szász, de ez szíve joga. Hitelességre törekedve vázolja fel a saját démonaival küszködő Brenner egyik életút-állomását (a film kerete vonattól vonatig, az elmeklinikára való megérkezésig és az onnan való távozásig tart), mégis kibogozhatatlanul összebonyolít személyeket, dátumokat, eseményeket. Brenner-Csáth nem 1913-ban érkezik egy vidéki elmeklinikára (a film helyszínéül a komáromi erődrendszer kazamatái szolgálnak - kiváló ötlet és bámulatos megjelenítés), hanem jóval korábban és Budapestre, hiszen Az elmebetegségek pszichikus mechanizmusa című tanulmánya 1911 szeptembere és 1912 márciusa között jelent meg a Gyógyászat című szakkiadványban, könyv alakban pedig már az utóbbi évben. Ráadásul az A. Gizella kórtörténetén nyugvó szakmunka (a hazai pszichoanalízis egyik úttörőként elismert elemzése) 1909 és 1911 közötti megfigyelési időszakot ölelt fel. Nagyjából ez az az idő, amikor Csáth először nyúlt ópiumhoz: bár naplójában 1910 áprilisáról vall, életrajzírói szerint már korábban elkötelezte magát az önmérgezés mellett, hiszen 1909-ben keletkezett Ópium című novellája túlzottan is belülről szemléli az ópiumfüggőséget. 1913-at követően (a világháború előérzetekor) Csáth már általános, illetve fürdőorvosként tevékenykedett vidéki fürdőhelyeken, miután tisztázatlan körülmények között nem hosszabbították meg klinikai gyakornoki szerződését a nagy hírű budapesti elmeklinikán, ahol az igazgató dr. Moravcsik vezérletével gyanakvóan szemlélték a pszichoanalízissel kacérkodó „tudománytalan" vizsgálódásokat, bár szűk teret azért adtak nekik. Ekkortájt ismerkedett meg egy nővel, Jónás Olgával is, akit sebtében, ismerősei, rokonai számára váratlan gyorsasággal feleségül vett, és ugyanilyen viharsebesen morfiumfüggőségre szoktatott. A végjáték szintén ismeretes: 1919 júliusában több pisztolylövéssel halálra sebezte feleségét Csáth - az ekkorra már testben-lélekben megtört, üldözéses, szorongásos rohamokkal, változatos fizikai fájdalmakkal és mentális gyötrelmekkel terhelt, naplója tanúsága szerint óriási tervekkel és széles körű zenei, irodalmi, elmekórtani műkezdeményekkel előálló, de korábbi képességeit, eredményeit már alig-alig elérő író -, majd néhány hónappal később szerb határőrök gyűrűjében méreggel önmagát is kivégezte.

Az életrajzi adatok persze mellékesek: Szász is a lélekmozgásokra fokuszál, igen precízen, kifinomultan, szuggesztív erővel. Ezért is von össze túláradó módon annyi adalékot ápolt és gondozója egymásra vetített személyiségében. Gizella (akinek apja a kórtörténet szerint agyszélhűdésben, anyja szívbajban halt meg) a filmben tüdőbeteg anyja hoszszan tartó ápolásának rémemlékeit őrzi (az igazi Brenner soha nem heverte ki saját anyja halálát, rossz viszonya apjával és annak új feleségével is innen eredt, morfiumhoz pedig bevallása szerint éppen a gümőkórtól való irracionális félelmében nyúlt). A filmben szereplő Brenner a kórtörténetben N., G., illetve B. doktorokként szereplő kezelőorvosok egyesített mása, az intézetvezető Winterben benne foglaltatik Moravcsik és maga Winter, aki egy másik Brenner-tanulmánytöredékben szereplő elmebeteg nő szerint „marha", és „láthatatlanná teszi a lelkeket" (Hahn Ella esete - Egy dementia preacoxban szenvedő lány kézimunkái). Szász és munkatársai leleménye a korabeli pszichiátriában alkalmazott kínzóeszközök átfogalmazása (esztetizálása), a teológiai-kozmológiai téveszmékkel is előrukkoló gondozott apáca-ápolónők általi keserű kínzatása, Brenner és Gizella szexuális (sőt komoly érzelmi) viszonya, a beteg lány tébolyult kitörései stb. A végeredmény azonban elfogadható: a véres és megszállott jelenetekben tobzódó film árnyalt naturalizmusa, a norvég és dán főszereplő ragyogó színészi játéka, az eltalált miliő, a fények és árnyak, kameramozgások pontos, hatásos kibontása. Szász látható (és önmarcangoló) élvezettel merül el - a szeretőgyilkos Woyzeck és jó tíz évvel az anyagyilkos Witman fiúk után - a gonosszal közösködő és közösülő, szerelemgyilkos elmebeteg nő és morfinista orvosa bűndrámájában.

A film látszólagos alapproblémája félelmetes: a(z igazi Brenner doktor szerint) hisztériás paranoiában szenvedő lány a világegyetem valódi ura, a Gonosz fogságában sínylődik, aki belülről akarja szétszaggatni az őt felfedező nőt, miközben dróton rángatja az öntudatlan emberiséget. A lány a lélekgyilkos környezettel szemben Brennerben lát szövetségest, aki megszabadíthatná őt szenvedéseitől. Vágja ki az agyát, ezt kéri tőle - nem meghalni, nem elenyészni akar, csak megszabadulni. Brenner doktort lenyűgözi az egzaltáltságnak és felfokozott alkotóképességnek a lányt jellemző vegyüléke (Gizella vaskos köteteket tölt meg látomásaival, sirámainak és gyötrelmeinek rögzítésével), szemben az ő alkotásra való képtelenségével - a naplók, Gizella lelkének lenyomatai és testének birtokbavétele segítségével akar és tud keresztüllendülni életkrízisén. De már sosem lesz a régi (tanúskodik a zárójelenet), sejtjük, hogy függősége és számkivetettsége majd tovább fokozódik.

Csak az érdekesség kedvéért, és nem a film deficitjeként: a valódi Klein Gizella Brenner doktor tanulmánya szerint kifejezetten élvezi a tébolyda világát, hízik, nyalánkságokat rendel, már-már kövérnek is nevezhető, szexuális elfojtásait a férfiak/orvosok figyelmének felkeltésébe szublimálja, az elektromos sokkolás fájdalmát nem különösebben érzi, a benne élő Lény a szájába antiszemita kijelentéseket ad - a lány is zsidó, és az orvosok többségét is annak véli. Fő célja, hogy egyfajta messiásként a nyilvánosság segítségével megszabadítsa az emberiséget a Lény uralmától, rejtett célja pedig Brenner szerint szexuális, anyagi, társadalmi stb. frusztrációit kiélni. Az orvosi összegzés megdöbbentő: „Sok testileg egészséges, épeszű ember meghal az életének delén anélkül, hogy elmondhatná magáról, hogy olyan nagyfokú, változatos és nagy mennyiségű élvezetben lett volna része, mint A. G. kisasszonynak" - írja az a Brenner, aki elsők között jelentette ki, milyen keskeny a határmezsgye normális és abnormális között, és hogy tulajdonképpen mindenki potenciális elmebeteg, hiszen az elmebetegség „az egyén létért való küzdelme"(A skizofrénia pszichikus mechanizmusa).

De a valódi dilemma nem a képzelet és valóság, nem is delírium és morfium, nő és férfi, Faust és Margit, elfojtás és élvezet, jó és gonosz összezörrenésén bontakozik ki, hanem azon a csáthi gondolaton, amelyre Szász is kiválóan ráérzett. Ki kell szabadulni az idő fogságából. Ezt teszi a filmben Brenner, aki saját testén kísérletezik, naponta újabb és újabb morfiumadagokkal szakítja ki magát a világ körforgásából, és orvosként a tünetkezelés és fizikai sanyargatás helyett a beteg lélek időtlen tájain időzik. Ezt teszi Gizella, aki „motoros görcsét", a kifejező írást - az idő vasfogai közül kirántott lélek tükörképét - a maradandóság vágyával vértezi fel, s hiába égetik el végül vallomásait, ez az időtlen lenyomat Brenner-Csáth műveiben már gyökeret ver. De ezt teszi az író Csáth Géza is, aki két kulcsdarabjában fogalmazza meg a legátütőbben az egész életművet átjáró bizonyosságot, hogy meg kell szabadulni az idő halálos betegségétől. A sebész (eredeti címén: Az idő, 1905-1906) című novellában a lecsúszott alkoholista orvos a tudományra bízná, hogy az agy időért felelős evolúciós csökevényét sebészi úton eltávolítsa, ezzel megszabadítsa az emberiséget minden nyomorúságtól, s felélessze a jövő emberét. És hogy mire jó ez? „Az a sok szellemi energia, amelyet az elmúlás csendes őrülete elrabolt tőlünk, a miénk marad teméntelen életenergia alakjában" - írja Csáth. Amíg ez meg nem valósul, a tüneti orvosság: abszint, minden mennyiségben. A másik kulcsnovella a már említett Ópium (1909). Ebben az elbeszélő kifejti: az élet egyetlen célja a szent gyönyör, amely „kihelyez bennünket a tér béklyóiból, és az idő zakatoló másodperc óráját megállítva, langyos hullámokon emel bennünket a lét magasságaiba", mert az ópium segítségével „a csodálatos, titokzatos és idő nélkül való öröklét egy darabját kapjuk". Ez a valódi megismerés, az érzékszervek teljessége, Isten boldogsága, amelynek révén az ügyes ópiumélvező egy esztendő alatt kétmillió évet élhet. És itt Csáth visszafordíthatatlan kényszerességükben megrendítő, látnoki szavai következnek: „Föltéve, hogy az ópiumszívást mint kifejlett erős férfi kezded, és nagy gondot fordítasz testi épséged fönntartására - amelyet legjobb ügyes orvosra bízni -, tíz esztendeig elélhetsz. És akkor húszmillió éves korodban nyugodtan hajthatod fejedet az örök megsemmisülés jeges párnájára." Ugyanezeket a szavakat idézi Csáth unokatestvére, Kosztolányi Dezső is a Nyugatban 1919-ben megjelent „nekrológjában", amikor arról ír, mennyire eltompította (és ellenkezőleg: felvillanyozta) Csáth elméjét a morfium, és hajszolta a kíméletlen önpusztításba. Kosztolányi hozzáteszi: „szegény, ő is tíz évig élt mint morfinista, és mire meghalt, olyan öreg volt, mintha húszmillió évig szenvedett volna".

Lábjegyzet: végakarata szerint Csáth agyát, szívét és máját halála után kivágták, hogy megvizsgálhassák (az igazságot, mivoltának titkát keresték volna benne, mint Kosztolányi feltételezi, avagy az idő méregsejtjét?), de mire orvos barátja kiemelte a formalinból a klinikán, az agysejtek már bomlásnak indultak.

Erre - az idő és örökkévalóság központi szerepére Csáth életművében és sorsában - játszik rá Szász is, aki rendre ketyegő óraművekkel sietteti és késlelteti a dráma kibontakozását filmjeiben, A sebész tételmondatait a Witman fiúk kocsmában iddogáló boncmesterének szájába adja, az Ópium okfejtését pedig egy az egyben beemeli az Ópium - Egy elmebeteg nő naplója című művébe. Ha a filmszemlén bemutatott új magyar filmek közül az Emelet kiérdemelte a felejtést - saját jogon és Kertész Imre alapgondolatainak feledtetése végett -, az Ópium éppannyira feledhetetlen. Megidézi, és halhatatlanságában megerősíti Csáth Gézát, főként pedig: szuverén alkotásként is megállja helyét.

Ópium - Egy elmebeteg nő naplója. Színes magyar játékfilm, 108 perc, 2007. Rendező Szász János; forgatókönyvíró Szász János, Szekér András; operatőr Máthé Tibor; szereplők Ulrich Thomsen, Kirsti Stuboe, László Zsolt.