A Mozgó Világ internetes változata

Fáy Miklós

Nem szeretném a tapasztalt vén rókát alakítani, nyilván nem is állna jól, de azért egy idő után már ritkán találkozik az ember olyan zeneművel, ami úgy igazán meglepné, ami nincs benne legalább a passzív zenei szókincsében, ne tudná körülbelül, hogy mi az és menynyit ér. Nem várom már a varázslatot, Bach az Bach, Rachmaninov az Rachmaninov, zseni, még jó, hogy zseni, mind a kettő az, de hát attól is zseniálisak, hogy az ember két ütemről felismeri őket, tudja, hogy mit akarnak mondani, és valóban azt is mondják. Ez még nem jelenti azt, hogy vége a világnak, vége a művészetnek, és már ugyanazt a gittet rágjuk, ó, nem. A gyönyörök fája megszedetlen. Az életművek akkorák, hogy még mindig van vagy kétszáz Bach-kantáta, amit egyáltalán nem hallottam, és ha minden igaz, nemcsak az idők változnak, de velük együtt mi is, többet vagy mást ért meg az ember hetvenedszerre a Goldberg-variációkból, mint a korábbi hatvankilenc alkalommal.

Csak azért mondom, mert hiába dicsekednék azzal, hogy lelkem kérges, szívem kő, fülem bot, jön Händel és a Saul, és majdnem nem hagy nyugodni. Illetve nem hagy, de arról már nem csak a mű tehet.

A mű, ami azért furcsa. És nem a felfedezésről van szó, kétségtelen, hogy negyven évig nem adták elő Magyarországon a Sault, de ez nyilván csak véletlen, valahogy senkinek sem jutott eszébe, elég baj az, de azért vannak a hanglemezek, hogy ne legyünk kiszolgáltatva a zenei előadók hézagos érdeklődésének és műveltségének. Tehát nem felfedezés, három lemezem is volt belőle, és nem is Händelre ráismerés, mert bár sokan nem értik vagy félreértik őt, azzal dicsekszem magamnak, hogy én talán mégsem. Aki nem hallja Händelben a géniuszt, és talán még ennél is többet, a példaképet, életmód-tanácsadót, világszemléleti vezetőt, aki azt mondja rá, hogy üres pompa, aki nem érzékeli akár még a Vízizenében is a személyességet, a lírát, a közvetlen megszólítást, az véglegesen eljegyezte magát a búskomorsággal. Hogy még mindig ki lehet játszani Händelt Bach ellen, mintha az egyik lenne a tinglitangli, a másik pedig a mély művészet, az csak azt jelenti, hogy jaj, de fájdalmasan bele vagyunk ásva a depresszióba, itt a legkomolyabb tudósok is azt képzelik, hogy a bánat és az unalom az egyetlen mélységhez vezető út. És akkor most nem kérdezem, hogy mi is az a mélység, csak hogy miért kell megfosztanunk magunkat az élet örömétől, miért kellene elhinnünk azt, hogy a világot nem jókedvében teremtette az Isten.

Nem is ez a lényeg, hanem hogy bár negyven évig nem játszották a Sault, most az ősszel műsorra került, a Hérosz koncertek keretében, amikor is a Zeneakadémia növendékeihez meghívtak, illetve meghívnak egy nemzetközi zenei tekintélyt, hogy foglalkozzon velük, ők pedig kicsit szagoljanak bele, hogy milyen is ez a pálya a legmagasabb szinten. Az ember persze igyekszik fölkészülni a koncertre, belehallgat a három Saul közül legalább az egyikbe, mi is a történet, kik a szereplők, mik a legjobb számok. Felületes ismerkedés ez, nem is történt más, mint hogy fülembe mászott még az első felvonásból a győzelmi kórus, hát persze hogy az, vidám csengettyűzés, örömünnep, Dávid homlokon dobta Góliátot, a nép meg örül az eseménynek. Hülyécske zene, de megszereti az ember, a jó öreg Händel kitett magáért.

Kitett, hát persze, csak az ember elfelejti, hogy mikor is készült a Saul. 1738 nyarán. A dátum azért fontos, mert egy évvel korábban Händelt megütötte a guta, négy ujja megbénult, nem tudott többé orgonálni vagy csembalózni, és amikor bejött a nyári hőség, állapota tovább romlott, már értelme épségét veszélyeztetve. Eltelik egy év, és Händel megírja egyik fő művét? Úgy, hogy közben két és fél hétre fölfüggesztette a komponálást, és fölskiccelt egy operát is? Úgy, hogy közben át kellett élnie, hogy az operák iránti kereslet drámaian lehanyatlott, és az érdeklődés hiánya miatt nem sikerült elindítani az évadot? Hát nem lehetett ezt az embert agyonverni se? De mindegy, most nem Händel emberi nagysága a téma, csak a Saul.

A jó kis vidám kórus meg a nyitány, meg érezhetően vannak egyéb jó áriák is az oratóriumban, lehet sejteni, mi fog történni a Zeneakadémián a koncerten. De hát nem lehet sejteni, mert a növendékek hiába játszanak rosszul, hiába nem tanulták meg a barokk játékmódot, hiába hegedülnek hamisan, és hiába ügyetlenkednek az énekesek, hiába amatőr a kórus, mégis friss az egész, annyi öröm van a közös muzsikálásban, hogy az ember velük száll. Pedig talán nem is ők szállnak, csak a karmester, Helmuth Rilling, ő örül, hogy mégis vállalható eredményt sikerült kicsikarni az érezhetően nem alaposan fölkészített társaságból, vagy tényleg a darab maga hat így, mert hat, és máshogyan hat, kinyílik az ember füle, semmi sincs pont úgy, ahogy gondolni lehetett. Ez nem csak egy oratórium a többi között, jó kis áriákkal, nagy kórusokkal. Hogy csak egy feltűnő példát mondjak: az ünnepi kórus, a hülyécske zene, amit megszeretett az ember. Harangjátékot persze nem tudtak beszerezni a Zeneakadémiára, de eljátszották a csilingelést a kórushoz cselesztán, körülbelül ugyanaz a hatás. Illetve egészen más, de nem a hangszer miatt, hanem mert a helyére kerül a kartétel.

De mi is a helye? Ez nem egyszerűen ünnepi kórus, hanem ez a csilingelés szinte kalapálás, apró üllőket vernek gonosz kis manók, a nép őrjöng és ünnepli Dávidot, és közben azt is halljuk, hogy Saul mit él át. Helyettem ezt a kölyköt dicsérik? Én megöltem ezret, ő pedig tízezret? Féltékenység és téboly kezdődik, rögzül az eszme, Dávidot el kell valahogy pusztítani. De hát el is énekli Saul az ezt követő áriában. Ennek ellenére egy ideig még a kórus és a harangjáték értelmét ha nem is saját felfedezésnek éreztem, de a hálás utókor bölcs értelmezésének, mintha mi igazából sokkal jobban tudnánk, hogy mit is akart Händel megírni, hiszen ő csak tette a dolgát, az értelmezés boldogsága a miénk. Mégis megkönnyebbülés volt, amikor elolvastam Lord Guernsey levelét a Sault komponáló Händel bogarairól, amelyben megemlíti, hogy ezzel a küklopszi hangszerrel akarja majd megőrjíteni szegény Sault.

A Saul eladása tehát felfedezés, de az ember nem tudja pontosan, mihez kezdjen a felfedezésével. Tudja, hogy a Saul nagy mű, még Händeltől is különleges, de mi a folytatás? Meghallgatja, elfelejti, megmarad benne ez a kórus, meg az a hihetetlen irigység-kar, a második felvonás kezdete, komor és mániákusan ismétlődő basszusmenet fölött énekelnek, hogy az irigység a pokol elsőszülöttje. Meg persze az a pillanat, amikor Jonathán kérleli az apját, hogy kegyelmezzen Dávidnak, és Saul azzal a hihetetlenül szép dallammal válaszol, hogy „As great Jehova lives..." - esküszik, hogy az ifjúnak nem esik bántódása. Fontos dallam, mert Saul sorsa ezzel tényleg eldőlt, Isten elfordul tőle. Nem érteni, hogy pontosan miért, de hát úgy látszik, van ilyen. És Dávid az új kedvenc, azt sem érteni, miért, de Dávid egyébként tényleg csodálatos, minden reakciója hibátlan, ha dicsérik, ő azt mondja, az igaz izraelita tudja, hogy minden dicsőség egyedül istené, ha imádkozik, a legszebb dallamot ő énekli, bátor és egyenes, de ha lépni kell, nem hezitál. Mégis Saul az oratórium igazi hőse, mert az egész mű képes arra, hogy azt is lássuk, amit ő lát, ne csak a nagyszerű Dávidot, hanem a magára maradt királyt, aki a jóslattal is csak arra jut, hogy holnap te is, fiad is velem lesz, de nem a Paradicsomban.

De kérdés, hogy mire megyünk ezzel a tudással. Meghallgatjuk, elfelejtjük, tényleg el is felejtenénk, de ekkor a mű nyúl utánunk, és a Sault váratlanul megint műsorra tűzik, Hollerung Gábort vezényli újból. Az előadás teljesen komolytalan, kiérleltebb erők mozdulnak meg, mint a növendékhangversenyen, de lelketlenül. Nincs szereposztás, csak négy énekes, akik felváltva éneklik el a szerepeket, amit magyarázhatunk úgy is, hogy hiszen ez oratórium, nem színpad nélküli opera, hanem zene, és csak az számít, hogy most szoprán énekel, mindegy, hogy Saulnak melyik lányát jeleníti meg. Hiszen nem is akarja megjeleníteni, a történet és a szöveg csak ürügy a zenélésre. Csakhogy nem így van, hiszen Händel egyáltalán nem volt közönyös a szöveg iránt, egyáltalán nem úgy zenésítette meg a Sault, hogy elkészítettem néhány áriát, kell egy történet, amelybe beleilleszthetném. Hollerung Gábor előadásának tényleg semmi más értelme nem volt, csak hogy újra az ember orra alá dugta a Sault, itt van a mű, látod, hogy remekmű, mihez kezdesz vele.

Itt tartok. Elővettem mindhárom lemezt, mindegyik jó, egyik sem tökéletes. A legrégebbin Nikolaus Harnoncourt 1985-ös bécsi előadása van, sok furcsa ötlettel, nagyon meghúzott változatban, de mégis eleven dráma az egész, nem csak Harnoncourtnak köszönhetően, de a Sault éneklő Dietrich Fischer-Dieskau miatt is. Ez is jellegzetes Harnoncourt-gondolat, szép hang, anyanyelvi angolság helyett olyat választani, aki száraz orgánumával, de finom eszközökkel szolgálja a darab drámaiságát. A másik nagy előnye a lemeznek a Dávidot éneklő Paul Esswood kontratenorja, pontosan olyan tiszta és személytelen, amilyennek lennie kell, amitől szegény Saul az eszét veszíti, csak hát élő az előadás, és Esswood gyorsan fárad, a darab végén már egészen más hang szól, mint a két első áriában.

Két angol felvételem van még, John Eliot Gardiner a Philips lemezen természetesen csodálatos, tiszta, a kórus tökéletes. Gardiner nagyon jó énekesekkel dolgozik, csak a hisztérikus és nőies hangú Derek Lee Ragin volt tévedés Dávid szerepében, meg hát tévedés tulajdonképpen az egész felvétel, mert a lényeg mellett elmegy, ez a hiper-Hollerung, az, ami Hollerung Gábor előadása lenni szeretett volna: a karmester csakis a Saul zenéje iránt érdeklődik, de hogy ennek a zenének itt nagyon konkrét jelentése is van, az nem érdekli. Paul McCreesh a legfiatalabb CD, egy 2002-es felvétel 2004-es Deutsche Grammophon-kiadása. Tökéletesen talál középre, zene is, dráma is, messze a legjobb Dávidja van Andreas Scholl személyében, talán túl jó is az énekes, mert nem világos, hogy miért Saul a darab címe, hiszen a címszerepet éneklő Neal Davis elég szürke. Friss tempók, erőteljes kórus, ha holnap újra saulozok, ehhez a lemezhez nyúlok. De már megint itt vagyunk a kérdésnél: miért hallgatnám meg a Sault? Tudom, milyen, körülbelül tudom, melyik áriát mi követi, tudom, hogy Händel egyik fő műve, tudom, hogy ennél jobban Saul történetét nem mondták el a történelem során, jobban értem Sault, mint valaha, de mi az, amit még kaphatok?

Pedig valaminek még jönnie kell.

 

 

 

Händel: Saul. Teldec, 1986, vezényel Nikolaus Harnoncourt; Philips, 1991, vezényel John Eliot Gardiner; Deutsche Grammophon, 2004, vezényel Paul McCreesh.