Magándekameron

Magándekameron, gondolta, körülöttem mindenki meghalt, mesélhetek magamnak - gondolja Ficsku Pál Gyerekgyár című könyvének Főhőse, aki a „Bulvár (nem „Búvár" hanem „Bulvár", tetszik, ugye, érteni) Kund" művésznéven szerepel a maga történetében. Pontosabban álművésznéven, hiszen önként beismeri, hogy ő nem igazi író, hanem „bértollnok és álhírügynök", hiú gazdagok önéletírásait készíti el négerként, illetve képtelen hírlapi kacsákat eszel ki és ad el a bulvárlapoknak. (Mint kiderül, van rendes polgári keresztneve is, „Pál"; azaz úgy hívják, mint annak a könyvnek az íróját, amely könyvben - ebben az álönéletírásban - ő a Főhős, s - igaz, a szerzői, azaz harmadik személyű előadásmódon átszűrt - Elbeszélő is.)

Dekameron? A szó komoly irodalomelméleti és írástechnikai terheket hordoz jó ideje - egész pontosan Boccaccio hasoncímű munkája megszületése (1348-1353) óta. Az újkori epika egyik alapformája született meg vele, az a műfaj, amely elbeszélői nagykompozíció, de még nem regény. Keretes elbeszélés, ahol a fikciós keret realisztikus szereplői olyan realisztikus helyzetben találják magukat, hogy szinte szükségszerűen fognak bele (immár hangsúlyosan fiktív, azaz kitalált, másoktól hallott stb.) történetek el- vagy újramondásába. Logikai szempontból kettős fikciós státusú elbeszélt „világ" ennek a végeredménye: a fikción belül van egy realisztikusnak veendő keret, s vannak a történetmondó verseny résztvevői által előadatott, hangsúlyosan (mondhatnánk: duplán) fiktív, a résztvevők életrajzával semmiféle kapcsolatban nem álló históriák. Ezeknek legfeljebb egymáshoz van tematikus közük, attól függően, hogy melyik versenynapra milyen témájú és hangnemű (szerelmes, tragikus, bohózati stb.) novellákkal lehet nevezni.

Első hallásra talán meglepő, de Ficsku Pál regénye - pontosabban álregénye - értelmezéséhez komoly segítséget kaphatunk ettől a dekameronformától, ha a munkát ennek a formának a tükrében vesszük szemügyre.

Hogy az alapoknál kezdjük: az elbeszélt világ fikciós státusa a Gyerekgyárban is kettős. Van egyrészt egy kronologikus és többé-kevésbé egyenes vonalú kvázi-önéletrajzi történet, mely - ha felstilizált előadásmódjában nem is mindig, de anyagát tekintve feltétlenül - alapvetően realisztikus, sőt ha Engels szellemében talán nem is, a szó mindennapi értelmében mindenképp tipikus. Egy mesterséges megtermékenyítési történetet olvasunk, gyermekre vágyó házaspárról, amely a lombikbébi-programban való részvételtől reméli teljesülni régi - és régóta teljesületlen - vágyát a gyermekáldásra. Mindezt a férj szemszögéből, mintegy az ő tudatába helyezkedve kapjuk, s így követjük végig a fel-feltámadó remény és az új meg új csalódások történetét. A férj ondósejtjei - amint ezt az andrológiai vizsgálat kimutatja -, bár nem bajnokok, megtermékenyítésre alkalmasak. A feleségnek viszont petevezeték-elzáródása van, amelyet először kuruzslóval (=természetgyógyásszal) próbál gyógyíttatni, majd rászánja magát a műtétre. A leadott ondó segítségével a lombikban megtermékenyített és sikeresen visszahelyezett petesejt megtapad, de beüt az újabb katasztrófa: az asszony elvetél. Végül hosszú várakozás és rengeteg sikertelenség után, egy újabb forduló végén sikerül megszülni a kisfiút és a kislányt - ám még ekkor sincs vége a bajnak, a kisfiúnak kétszer is életveszélyes műtéten kell átesnie. De végül minden rendbe jön, a kisfiú is él és egészséges: a regény utolsó lapján könnyesen-érzelmesen üzen apró gyermekeinek Apa.

Másrészt ez az elbeszélés egy sor teljesen más minőségű - szürreálisan valószínűtlen, groteszken képtelen és komikusan rémséges - történetet keretez; pontosabban az alapelbeszélésbe mintegy beékelődnek, olykor egyenesen erőszakosan betolakodnak elütő állagú és jellegű elbeszélésbetétek. Összefüggésük a kerettörténettel néhol teljesen motiválatlan: nem több, mint egy esernyő és egy varrógép találkozása a műtőasztalon - vagy ahogy Bulvár Kund variációja szól a Lautréamont-szállóigére: „egy sárga villamos és egy döglött ló találkozása a szülőasztalon". S ahol van motiváció, ott is inkább (nem feltétlenül rossz értelemben) mondvacsinált ürüggyel van dolgunk: a történet Bulvár Kund, azaz az Író álma, lidércnyomása, fantazmagóriája, paranoiás kényszerképzete vagy, neadjisten, műve (amelynek megírásában, vagy legalábbis elképzelésében persze bértollnokival és álhírügynökivel ellentétes, egyébként gondosan elfojtott jobbik írói énje jut szóhoz). Irodalmilag megmunkált, tudatos és „művi" betétdarabokkal van itt dolgunk. Más minőséget képviselnek, mint a gyermekáldás-kálvária: ezek a történetek nyilvánvalóan csináltak, látványosan kinyilvánítják a maguk irodalmiasságát, folyvást az olvasói figyelem előterébe tolják fikciójuk fikció voltát.

Ilyen betéttörténet például a nyelvrablók esete. Ők egy óvodára való kisgyereket ejtenek túszul. Egy elhagyott üzemcsarnokban tartják őket fogva, s csupán akkor engedik el a gyerekeket, ha tudják vagy megtanulták az olyan műveltségszavakat (és jelentésüket), mint az anorexia és a bulímia. (A nyelvtúszejtő terroristák egyébként maguk is ilyen szavakat viselnek fedőnévként. Vezetőiket éppen Anorexiának és Bulímiának hívják.) Bulvár Kundnak - amellett, hogy nyilván ő találta ki az egész históriát, mégpedig álhírügynökként - csupán annyi köze van a történethez, hogy az óvodások között ott van megálmodott kisfia, Pockorkirály is, aki egyébként - az alap- vagy kerettörténet realisztikus szintjén - sohasem született meg.

Vagy itt vannak a különös vidéki események. Bulvár Kund ideje nagy részét egy Emmy nevű faluban tölti, főleg korán indított és napestig tartó kocsmázással, innen jár fel az andrológiai rendelésre és a lombikbébiprogramból rá háruló teendők abszolválására. Egy alkalommal az éjszaka kellős közepén felébred álomtalan álmából. Sétára indul. Furcsa látvány fogadja: a tóparton emberek sétálnak, a Rákkeltő nevezetű vendéglő is tele van némán üldögélő kuncsaftokkal. Végül kiderül, hogy mindenki álmatlan, pontosabban álomtalan, mivel - mint a fűzfára kitűzött hirdetésen olvasható - az Észak-magyarországi Álomszolgáltató Vállalat karbantartási munkálatok miatt egy teljes évig szünetelteti az álomszolgáltatást. A kerethez - Bulvár Kund és felesége, Paula történetéhez - ez a história csupán annyiban kapcsolódik, hogy az álomszolgáltatási szünet - paradox helyzet - Bulvár Kund álma volt.

Ezek a történetek abszurd példázatok, csak éppen a példázat hagyományos elemei, a szatirikus célzat és az erkölcsi tanulság hiányoznak belőlük. Talányos értelmű és szürreális humorú allegóriává kikerekített szójátékok voltaképpen (emberrablók - nyelvrablók, áramszolgáltatás - álomszolgáltatás), közlendőjük üde iránytalanságával és humoruk tettetett bugyutaságával hatnak. Önmagukban megálló humoreszkek, az alaptörténetet előre nem viszik, hátráltatni nem hátráltatják. Vannak, mert elbeszélődtek - akár a Dekameron darabjai.

A képlet persze ennél azért kevertebb, sőt jótékonyan zavarosabb. Az anyagában realisztikus, mondandójában közvetlenül emberi alaptörténet ugyanis maga is átesik a művies-irodalmias stilizáción, amivel mintegy elemelkedik a maga realizmusától és közvetlenségétől. Nem Pál történetét olvassuk, hanem Bulvár Kundét (az ő képtelen álhíreiből egyébként számos mutatványt montíroz bele a szövegbe a szerző), s Bulvár Kund - az alaptörténet köznapi realizmusát megtörve - maga is abszurd példázatok hősévé válik.

Részben annak révén, hogy az álhírügynök történetére Ficsku gondosan ráapplikál egy modern magyar irodalmi sémát, pontosabban mitikus képletet. Bulvár Kund többször is tiszteleg valamikori példaképe, Hajnóczy Péter emlékének, akiben a magyar író mitikus szerepének, az alko-egzisztencialista Hősnek a megtestesülését látja. Maga is pályázik erre a rangra, amikor - egy elkeseredett pillanatában - megpróbálja teljesíteni a „konyak-1 maratont", amelynek lényege, hogy - Budapest kocsmatérképe segítségével tájékozódva - ezerméterenként kell elinni, természetesen konyakban, ezer forintot, mindezt egy ÉRTED ISZOM! NEM ELLENED! feliratú pólóba bújva.

A realisztikus kerettörténet máskor is abszurd példázatra vált. Egy szép napon Bulvár Kund észleli, hogy Emmyben mindenki meghalt. Valahogy feljut a fővárosba, de tapasztalnia kell, hogy ott is tombol a járvány, az emberek hullanak, mint a legyek. Mint barátjától, Gyulai bérfilozófustól megtudja, Madách-influenza pusztít az országban, a halottak testén egy-egy tetovált Madách-idézet jelenik meg. A járvány oka állítólag az olvasáshiány: aki olvasott ember, ismeri Madáchot, életben marad (mint Bulvár Kund is).

Azaz dekameron ugyan a Gyerekgyár, ám fésületlen és szabálytalan módon. A betéttörténetek egymás szavába vágnak, belebeszélnek a másik történetbe, előzetes figyelmeztetés nélkül átveszik a szót, sőt áttörik a realisztikus keretet, behatolnak az alaptörténetbe, rátelepednek a köznapi és emberi mesére. Regényszerűség és regényszerűtlenség között játékosan ingázó, többszörösen önparodisztikus, dadaista-szürrealista humorú önfelszámoló elbeszélés a végeredmény. S még valami: a két gyereknek, Tündér Larának és Hüvelyk Matyinak üzenő utóhangban a magát itt már „Apa"-ként jegyző elbeszélő elárulja a titkot: tudjátok meg, hogy én vagyok Bulvár Kund és Gyulai is. Ez az „Apa" pedig - akárhogy forgatjuk - azonos Ficsku Pállal, aki a Gyerekgyárat a könyv első lapján Hüvelyk Matyinak és Tündér Larának ajánlja. Ők élő személyek, mint ahogy Ficsku Pál is az - a könyv attól válik végképp érdekessé és mélyen rokonszenvessé, hogy egy utolsó gesztussal félretolja a maga - egyébként igen jól működtetett - anarcho-szürrealista irodalmiasságát és ironikus közvetettségét, s merészen személyes dokumentumként, közvetlen és őszinte vallomásként képes vállalni magát: álönéletírás helyett igaziként.

Ficsku Pál: Gyerekgyár. Budapest, 2006, Ulpius-ház. 212 oldal, 2480 forint.