Az ember, aki lábjegyzet volt

avagy a székelő kacsa esete a sakkozó törökkel

„A mechanikus emésztés korában az esztétikai ítélkezés egyik fő problémája nyilvánvalóan a művészet és a szar közti distinkció kell legyen", írja némileg indignálódva Daniel Cotton The Work of Art in the Age of Mechanical Digestion című - Benjamint parafrazeáló - 1999-es cikkében, amelyben Vaucanson híres automatáiról, a székelő kacsáról, valamint a fuvolázó emberről írva arra a kesernyés megállapításra jut, hogy e két mű azzal, hogy az életet (kacsa) és a művészetet (fuvolázó) puszta testfunkciókra redukálja, művészet és szarás közé bizony egyenlőségjelet tesz. E véleményével nincs egyedül a korral foglalkozó eszmetörténészek körében, ám akadnak szép számmal olyanok is, akik éppen ellenkezőleg, csupán a dilemma - ember és gép közti határvonal - vizualizálását, dramatizálását látják bennük, azaz vélekedésük szerint, némileg ironikus, paradox módon, egyszerre jelenítik meg az élet és a gép közti hasonlóságot és összehasonlíthatatlanságot. A történelemben és az eszmetörténetben egyaránt eseménydús 18. században, már a század első felében az a probléma került a filozófiai és tudományos vizsgálódások előterébe, hogy vajon az emberi és állati funkciók alapvetően mechanikusak-e. 1738-ban Párizsban Jacques Vaucanson kiállította mechanikus kacsáját, amely búza- és kukoricaszemek elfogyasztása és némi szünet után kiadott magából egy a székletre megszólalásig hasonlító produktumot. Erre, valamint Vaucanson egyéb csodálatos automatáira hivatkozva Voltaire Vaucansont „Prométeusz riválisaként" emlegette.

A 18. század, amely egyúttal a századhoz fontos lábjegyzetként működő Kempelen Farkas kora is volt, jelentős történelmi határvonalként értelmezhető, amikor is alapvető, radikális változások mennek végbe a gondolkodástörténetben, illetve a kultúrában, amennyiben a század végére végérvényesen megtörténik művészet és tudomány szétválása, mely válásnak egyes gondolkodók szerint (lásd például C. P. Snow The Two Cultures and the Scientific Revolution [1959] című, jelentős munkáját) a mai napig nyögjük a terheit (lásd például a tudományba és a technikába fektetett állami és privát finanszírozások mértékét, szemben azzal, amit a jobb esetben „luxuscikként", rosszabb esetben „haszontalan pazarlásként" értelmezett művészetbe, illetve „kultúrába" fektetnek - mintha legalábbis a tudomány nem lenne a kultúra része). Ebből a fájdalmasan kettéhasadt, immár 21. századi perspektívából nézve különösen izgalmas egy olyan kiállításon végighaladni, amelyik egy olyan személyre, Kempelenre és korára fokuszál, akinek még megadatott fittyet hányni az episztemológia erőszakolt, sőt megerőszakolt szétválasztására, s aki képes volt az úgynevezett reneszánsz embertípus egyik utolsó képviselőjévé kinőni magát. Ám a jelenkori kiállításlátogató izgalma nem pusztán nosztalgikus és retrospektív, nem csupán egy letűnt kor mára végképp letűnt lehetőségeit és csodáit siratja, hanem izgalma éppen abból fakad, hogy a Kempelen halála óta eltelt kétszáz év alatt talán még sohasem kerültünk olyan közel annak lehetőségéhez, hogy ezt a rég elveszített egyensúlyt valamiképpen ismét helyreállítsuk. Hiszen a végérvényes (vagy annak tűnő) „válás" óta talán nem volt olyan pillanata a nyugati kultúr-, eszme-, tudomány- és technikatörténetnek, amikor a szétválasztott ágak ismét ennyire közel kerülhettek volna egymáshoz, mint ahogyan azt éppen most teszik. Úgy vélem - azonkívül, hogy Kempelen életének és életművének méltó emléket állít -, e kiállításnak elsősorban ez a legfontosabb hozadéka: az, hogy rámutat egy ismét formálódó, kialakulófélben lévő lehetőségre, annak lehetőségére, hogy a kultúrában ismét helyreállítsuk a tragikusan elveszített egyensúlyt. S egyúttal arra is felhívja a figyelmet, hogy ha ezt a lehetőséget elszalasztjuk (például az oktatás szükségszerűen új szerkezetének kialakításában, az állami finanszírozások kiegyensúlyozásában stb.), akkor máris betehetjük korunkat Mme Tussaud élettelen viaszpanoptikumába.

A kiállítást magas színvonalon kuráló Mélyi József szemlátomást nagyon is tisztában volt a témában rejlő lehetőségekkel, amikor a kiállítást lényegében három fő részre tagolta: az egyik a méltatlanul elfeledett s eddig csupán kuriózumként, történelmi lábjegyzetként kezelt Kempelen életének és munkásságának bemutatásával foglalkozik; a másik egy technikatörténeti rész, amely Kempelen találmányainak utórezgéseivel, leágazásaival foglalkozik; a harmadik pedig egy kortárs (média)művészeti rész, amelyik Kempelen figurája, illetve művei által inspirált munkákat mutat be. Kempelen híres sakkautomatája, „a Török" saját történelmi korszakához hasonlóan egy határvonalat, az emberi és gépi intelligencia közti átmenetet fogalmaz meg, ha úgy tetszik, az intelligencia témájának vizualizált, dramatizált, színpadiasított változata. Egyben olyan játékosan komoly, ironikus mű, amely a kor fő kérdése helyett (hogyan imitálhatja a gép az embert?) azt a kérdést teszi fel, hogy hogyan imitálhatja a gépet az ember - hiszen „a Török", mint ahogyan azt Kempelen nem győzte hangsúlyozni, csupán szemfényvesztés, gépbe rejtett ember. S noha ebből Kempelen nem is csinált titkot, s e művét csupán egy „bagatelle"-nek tartotta, mégis, legnagyobb bosszúságára, népszerűségét, presztízsét és hírnevét tekintve minden másik műve fölé nőtt, azokat egyúttal elhomályosítva. A rejtély minden felfedés ellenére tovább élt az emberek képzeletében, s erre - a rejtélyek, a csodák iránti olthatatlan lelkesedése mellett - talán az lehet a magyarázat, hogy a sakkozó török a maga módján azt a mára egyre égetőbb kérdést is megfogalmazza, hogy vajon legyőzheti-e az embert a gép. S jóllehet Kempelen ironikus szerkezete azt sugallja, hogy (szerinte) nem, az e fölötti szorongás mégis ott motoszkál a figurában. Persze ez a hagyományos szorongás mára, a 21. századra már alaposan átértékelődött, illetve jóval komplexebbé vált, hiszen a művi szervek, a robotika, a géntechnológia és az internet által létrehozott virtuális tér szimulációs világában nem kell sci-fi vagy cyberpunk szerzőnek lenni ahhoz, hogy hibrid testekről, illetve kiborgokról beszéljünk. Az ember és gép közti határvonal alaposan kitolódott, sőt olykor elmosódott, csakúgy, mint a gépi és emberi intelligencia közti határvonal. Úgy tűnik, az emberi intelligencia definíciója aszerint változik, hogy mit tudnak vagy mit nem tudnak éppen a gépek (például amikor kiderült, hogy egy gép is tényleg tud sakkozni, akkor az új határvonalat a go játékhoz kötötték).

Kempelen folyamatosan a lehetséges és lehetetlen közti határmezsgyét járta. Csakúgy, mint kortársait, az izgatta, hogy kitapogassa az organikus és művi élet határait. A 18. században a művi élet határvonalát többnyire az önindukciós mozgásnál, valamint a beszédképességnél jelölték ki. Éppen ezért Kempelen az általa kifejlesztett beszélőgépre volt legbüszkébb, ezt tartotta legjelentősebb találmányának, amellyel a siketek beszédét kívánta segíteni, s fő művének az 1791-ben Bécsben kiadott Az emberi beszéd mechanizmusa című munkáját tartotta. A szerkezet maga igen kezdetleges volt, csak nagyon rövid közlésekre volt alkalmas, s Kempelen sem gondolta, hogy ezzel megoldotta volna a problémát, csupán egy modellt kívánt létrehozni, amivel azt bizonyította, hogy lehetséges emberi beszédet gépileg előállítani. Kempelen maga is felfogta a mechanikus nyelv legfőbb korlátját, azt, hogy a megértés a kontextuson múlik, s éppen ezért leginkább az izgatta, hogy miképpen lehetne magát a gondolkodást gépesíteni. Vaucanson kacsájához képest, ami csupán mechanikusan reprodukált valami létező dolgot, Kempelent a nem létező előállítása izgatta - s ezért utalhatjuk őt a látók, a vizionáriusok elit kasztjába. Nem leképezni, tükrözni akart, hanem olyan absztrakt modelleket kívánt létrehozni (melyek többnyire nem is hasonlítottak eredetijükre, mint a kacsa vagy a Török), amelyek alapján meg lehetett érteni bizonyos működésmechanizmusokat - így teremtette meg például a fonetika alapjait. (Nota bene: a működésmechanizmusok és a kiállítás szempontjából csak azt sajnálom, hogy nem fektettek nagyobb súlyt a kiállított gépek működésének bemutatására, mondjuk szimulációk segítségével - lásd például beszélőgép.) Kempelen tehát egy olyan radikálisan újfajta látásmódot képviselt, ami méltó párja volt a korszak látáskutatásban elért eredményeinek, s ami egyúttal izgalmasan rezonál a mai kor ember és gép viszonyára vonatkozó újfajta látásmódjára, s az abból származó, állandóan napirenden lévő filozófiai, jogi, etikai és morális kérdésekre.

Anélkül, hogy a kiállítás színvonalas kortárs művészeti szekcióját itt részletesen elemezni tudnám, csak annyit jegyeznék meg, hogy a kurátor által kiválasztott művek inspirálóan kommentálják művészet és tudomány új, lehetséges találkozási pontjait. Hogy csak egyetlen számomra kiemelkedő példát említsek: „A Kockadobálógép egy dobókocka egyszeri, »véletlen« dobását ismétli meg periodikusan" - írja Csörgő Attila Kockadobálógép című munkájáról. A kocka, illetve a kockadobás mindig is a véletlen, a kifürkészhetetlen sors, illetve szerencse szimbóluma volt. Csörgő munkája mintha épp e kifürkészhetetlenség ellenébe feszülne azzal, hogy teljesen analóg, mobil szerkezetével egyetlen, konkrét kockadobás pályáját térképezi fel. „A Kockadobálógép a kocka útját vizsgálja. Fel kellett térképezni azt a bő másfél másodperc alatt bejárt pályát, ami további pályákra bontható szét, jelen esetben ötre. Az alpályák segítségével olyan mechanikai mozgások tervezésére nyílik lehetőség, melyeket összegezve az eredeti útvonalat kapjuk" - írja. Mintha a Pascal által kidolgozott véletlen matematikáját látnánk plasztikus megfogalmazásban. „Ez a kocka pályájának szobra" - összegzi művét Csörgő. Ez a kiállítás Kempelen pályájának szobra. Meg még egy csomó minden más, fontos dologé. Nézegessék, tapogassák, járják körül.

Kempelen - Ember a gépben. Műcsarnok, 2007. március 24. - május 28.