Színvakság

Az ember leélhet egy életet anélkül, hogy rájönne, (enyhén) korlátozott látása van. Én pl. színvakságomra akkor jöttem rá, mikor milliomos párizsi ismerősünk először jött Pestre egy piros kiskosztümben. Jé, mondtam, ilyen színű topja van a földszinti Mancikának is... Hoppá. Nem kellett volna. Sértődés nem lett belőle, de kiderült, hogy a két piros szín között legalább ezer dollár és egy világnyi ízlésbeli különbség van. Merthogy ez nem az a piros. Szóval: látni kell tudni. Vak voltam. Nem csoda, hogy Josef Albers úgy is fogalmaz, hogy szemnyitónak (to open the eyes) szánta művét. Mert kulturálisan a finom különbségeket - amit pl. én nem vettem észre a piros színárnyalatok esetében - csak tanulással lehet elsajátítani: a látást - másodlagos módon is - tanulni kell. Derrida kifejezésével a difference érzékelése nem természettől való képesség, a szem kultúrájának csiszolásával érhetjük el. Ha nem csiszolod, jobban teszed, ha nem is mész a Szépművészetibe, úgyse látsz sokat...

Mert nem születünk ezzel a képességgel: amit látunk, azt tanuljuk látni. A könyv voltaképp látási gyakorlatok tára: hogyan képezzük szemünket - a tanítványok szemét - a finom különbségek érzékelésére. Mert Albers egyik fontos felfedezése és paradoxona, hogy nem azt látjuk, amit nézünk, nem azt, ami a szemünk előtt van. Pontosabban kifejezve, nem a hullámhosszokban mérhető színt képezzük le, hanem mi konstruáljuk a színek értékeit. Elemi fokon a színpercepció attól függ, hogy mi van az adott tárgy mellett, milyen fényhatások érik, mihez vagyunk szokva - vagyis a színinger és a belső interpretáció együtt adja a színélményt. Ugyanazt a színt láthatjuk sötétebbnek vagy világosabbnak is. „A színek nem egyszerűen csak vannak, nem egyszerre s mindenkorra, egyértelműen adottak, nem maguktól értetődőek olyannyira, hogy már nem is érdemes mélyebben foglalkozni velük. Nem. A színek élnek: mozognak és mozdítanak, szerepelnek, függésben vannak és függésbe hoznak, hatnak, hatalmasak, tudnak szolgálni és lenyűgözni is." A legfontosabb - igaz, már a fenomenológia által is leírt - felfedezése, hogy a színek nem fizikai, hanem pszichikai adottságok. Néhány tézisét írom csak ide, mert illusztrálnom kéne, ami nemigen megy. A színekkel térillúziót lehet kelteni (lejjebb-feljebb, közelebb-távolabb hatást), a szín nem önmagában hat. Pl. házam fala szürkésfehér, de ha a kertet süti a Nap, zöld is belekerül a szürkébe, én reflektált színt látok, bár nemigen veszem észre. Ugyanaz a szín más színkörnyezetbe helyezve világosnak vagy sötétebbnek látszik. A hagyományos elképzelés szerint a kék hideg, a narancs meleg színnek számít. Albers viszont arról beszél, hogy „saját színcsaládjában létezik meleg kék és hideg piros is". Innen - egy utalás erejéig - bepillantást enged a nagy rokokó vitába, a Boucher-Fragonard színvilágának különbségébe: az egyik meleg-közeli (erotikus), a másik hűvös-távoli, (mondanám: kritikus) ugródeszkának használja ezt a megkülönböztetést. Amit aztán Albers egyszerűen lesöpör: nincs ilyen, marhaság az egész. (Túlzok: a színhőmérsékletet pl. ma is, mégpedig digitálisan mérjük. Ő is beszél róla. Csak nem ez a lényeg...)

Fontos kutatási program a zenei és a színskála közötti rokonság-ellentét elemzése, gyakorlati kutatása. Legjobban mégis az tetszett, ahogyan annak megy utána, miért olyan gyenge a színemlékezetünk. Miközben zenei hangokat pontosan fel tudunk idézni (sőt!), a színemlékek elmosódnak, és többnyire tévesen idézzük fel őket. Miért? Nincs válasz. (Albers sajátsága, hogy elmeséli a megoldatlan problémáit is: hadd tanuljon az a növendék...)

Bauhausos volt persze, előbb a weimariban, ott tanulóként és oktatóként, majd Dessauban, már tanárként. Aztán, amikor bezárták a Bauhaust (1933), Albers Amerikába ment, és szerencséje volt, azonnal kapott tanári állást a Black Mountain College (Észak-Karolina) Egyetemen. 1936-tól a Harvardon is tartott előadásokat (Gropius meghívására). Tanítványai között említik Rauschenberget, Ray Johnsont, Susan Weilt, Eva Hesse-t. (Nem semmi névsor...) Felfedezésértékű előadásait és gyakorlatait 1963-ban adta közre először könyv alakban. Csak zárójelben: az esztétikai percepció hány területén hozott újítást ez az iskola a fotó inspirálta látásélménytől a gestalt-elmélet alkalmazásáig! (A belsőépítészet, a divattervezés, a reklámgrafika stb. gazdagodott belőle...)

Albers könyve a színelméletről „csendes" mű, oktatási kézikönyv. Nem igét hirdet: azt meséli el, hogyan kell a hallgatókból előcsalogatni a felfedezés, rácsodálkozás élményét. Az egyes fejezetek ezért vázlatosak, fontosabbak a gyakorlati példák (nélkülük, bevallom, egy kukkot se értenék az egészből, nem mintha színelméletben nagyon járatos lennék...). Jelenség lehetett, amikor tanított. Ez a peripatetikus oktatási módszer itt-ott talán még ma is fennmaradt - a mestertől ellesni a kézvezetést, a vele való együtt dolgozásban megtapasztalni a titkot stb. -, jó kis kelet-európai művésznevelési testközel, hagyni őket, hogy rájöjjenek önmagukra. Nagy csel, később elfelejtődik. (Jön a tömegképzés...)

Komoly művész (is) volt. (Nálunk a Homage to the Square-sorozatát lehet ismerni. Képeit 1988-ban, majd 2004-ben láthatta a nagyérdemű.) Ja, így könnyű: aki alkot, és úgy tanít, az más, mint aki csak tudja, mit kéne csinálni - mondhatnám. Albers emellett szöszmötölő művész: egyetlen probléma izgatta majd egész életében, tanításában is ezt viszi növendékei közé.

Albers tudatosan hozza vissza Goethe szubjektív színelméletének (Zur Farbenlehre, 1810-1820) hagyományát, amit sokáig fikáztak, mert a költő-filozófus benne Newtonnal vitázik, ami, ugye, snassznak tűnt anno.... Pedig ő, Goethe fedezte fel pl. az utóképet és a színérzékelés szubjektív elemeinek jó részét. Ma úgy látszik az is ehetőbb: a művészet területe a tény és lélek közötti tól-ig térben alakul (mondja Albers): Goethe „reloaded". Amúgy a színelméletekről, rendszerekről nincs jó véleménye.

Albers is az újrafelfedezettek közé tartozik, a Bauhaus-zal együtt. (A Bauhaus-hagyományt - ahogy látom - többször is újrafelfedezték, most talán a posztmodern ellenében...) Albers is, a Bauhaus is szereti a minimalista megoldásokat, a puritán teret és az egyszerű struktúrákat - szerintem ebbe szerettek bele a jelen álbarokkjától undorodó művészek (építészek). Van rá okuk.

Látni tanít, mondtam, de nem csak. Szakmánként másképp látni is tanít. Mert - én sem tudtam - ilyen is van. „Ajánlatos a színproblémák kezelésének három alapvetően különböző szempontját és érdeklődési területét megemlíteni: a fizikusét, a pszichológusét és a koloristáét. Csak egyetlen lényegi különbséget emeljünk ki itt: míg a kolorista (festő, designer) alapszínei a sárga, a piros és a kék, a fizikus három másik primer színből indul ki (a sárga nincs ezek között), végül a pszichológus négy alapszínnel dolgozik (a negyedik a zöld) és hozzáveszi a két semleges színt, a fehéret és a feketét." Albers a festő- és designer tanítványok látását bővíti, de azért képlátást is elleshetsz tőle. Az impresszionista színvarázsra többször is utal - nem keverik a színeket, hanem alapszínek kis pontjait rakják fel egymás mellé, és némi távolságból bennünk alakul ki (impresszió) a színhatás. Egyébként is gondol a képek befogadóira. Meg arra is, hogy a művészekről szóló reprodukciókkal gazdagított könyvek mekkora tévedésekre csábítanak: azok a színek többnyire hamisak. (Amikor az eredetivel találkozol, vagy csalódást érzel, vagy felszabadító élményt.) De egyébként is szóba áll a befogadóval. Amikor arról beszél, hogy egy-egy szín eltűnik vagy értékében felfokozódik, netán dominálja a körötte lévő színeket, jobb, ha feljegyzed. Itt szándékosan hagytam ki a valőr kifejezést, amiről azt írja, hogy felelőtlen használata elkoptatta a kifejezést, helyette a „fényérték" fogalmát javasolja. (A könyvet a Magyar Képzőművészeti Egyetem adta ki: pompás ötlet, kitűnő fordításban - Maurer Dóra munkája -, forgatható kivitelben.)

Tanárként irigyelem a módszerét. Hogy képes egy-egy gyakorlatot szinte némán végigvezetni, hagyja, hogy a gyerekek maguk jöjjenek rá a megoldásra, csak végső esetben „szabad a gazda". Sőt arra is van bátorsága, hogy olyan feladványt adjon közre, aminek nem tudja a megoldását. Na, ez már végképp felsőfok. A többiről nem merek írni itten, mert isten az atyám, hogy fogalmam sincs pl. a színrendszerekről (pl. a Munsell-féléről) meg azokról a rendszerekről, melyekkel ma is dolgoznak a szakemberek. Én, kérem, csak látni szeretnék. Valamit talán sikerült javítanom színvakságomon. Többet nem fogom a társalgásba belekeverni a földszinti Mancika topjának vörösét. Kétség esetén inkább kussban maradok.

Josef Albers: Színek kölcsönhatása. A látás dialektikájának alapjai. Fordította Maurer Dóra. Magyar Képzőművészeti Egyetem - Arktisz kiadás. 170 oldal, 3900 forint.